Új Világ, 1978. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1978-01-06 / 1. szám

__ 1978. január 6. DR STANKOVICH VICTOR (PÁRIZS): Finn­nek lenni nem szégyen ember — ki a nála idősebbektől, ki a feljebbvalóitól —hogy el sem tűnődik: vajon érvényesek­­e? Mint például az, hogy az angol hidegvérű, vagy hogy a zsidóból sosem lesz jó katona. Az ilyenre aztán néha csúnyán rácáfol a történelem. A franciák az ilyet "idée recue"-nek nevezik — magyarul talán leginkább "készen átvett fogalmaknak" fordíthatnék. Efféle aggodalmas elképzelés volt az, hogy ha Európa szabadon maradt nemzetei rövidesen meg nem emberelik magukat és nem áldoznak több pénzt és erőfeszítést saját szokványos fegyverzetük fejlesztésére Amerika hőmagfegyverzetének védőernyője alatt. Oroszország a maga irtózatos konvencionális fölényével úgy zsarolhatja őket hűbéres állapotba, hogy az Egyesült Államoknak alkalma sem lesz hidrogénbomba­­röppentyűinek bevetésére. Immár néhány év óta ezt az elképzelhető folyamatot a szabad európai államok "elfinnesítésének" szokás nevezni. Tndanunk sem kell, hogy a finnek nem nagyon örülnek ennek a készen átvett fogalomnak, amelyet magukra nézve érdemtelenül becsmérlő­nek találnak. Ők ugyanis magukat ahhoz a Nyugathoz tartozónak érzik, amely őket ilyenképpen szinte megbélyegzi. Holott a Szovjetunió egyetlen szomszédállamában sem oly tökéletes a szabadság — az egy Norvégia kivételével, amelynek közös határa a moszkovita birodalomró­l csak egyhatoda a finn-orosz határnak , mint náluk. Négy nagy politikai párt és hét virágzó napilap szolgálja évtizedek óta a politikai gondolkodás független sokféle­ségét. Amióta önálló állam Finnország, évente átlag egy kormányt buktattak meg a finnek. A svéd kisebbség ugyan csupán 7,5 %-a Finnország összlakosságának, de nyelve ugyanazt a hivatalos jogállást élvezi, mint maga a finn nyelv. finn nemzetgazdaságnak csupán egyötöde van állami kézen. A pénz- és hitelügyeket három magánkézben lévő kereskedelmi bank irányítja. A külkereskedelem 60 %-a Nyugattal bonyolódik le és Finnország küldöttei bent ülnek valamennyi nagy nyugati gazdasági szervezetben. A straszburgi Európatanácsnak ugyan nem tagja Finnország, de megfigyelői és szakértői részt vesznek a szervezet munkáiban. Svédországgal, Dániával, Norvégiával és Izlanddal együtt Finnország tagja az Északi Tanácsnak, amelynek keretében a társada­lompolitikai szinteződés magyarán mondva: az anyagi és életformabeli különbségek eltüntetése­­ sokkal előbbre van, mint az Európai Gazdasági Közösség 9 tagállamában. Csakúgy puszta szemmel nézvést Finnország semmiben sem különbözik a legklasszikusabb európai demokráciától, kivéve egy tekintetben, ami a Szovjetunióval való viszonyát illeti, mikor Finnország, évszáza­dos hányattatás után Oroszország és Svédország közt, élt a cári birodalom összeomlá­sának alkalmával, hogy visszanyerje függetlenségét, történelmi határa Leningrádtól, a Szentpétervár néven ismert hajdani cári fővárostól mindössze 32 km-re húzódott. Sztálin diktátori gőgje nem volt hajlandó elviselni ezt az állapotot. Élve a második világháború kitörésének és Ribbentrop-Molotov paktumá­nak kedvező alkalmával, a Szovjetunió az 1939-1940-es téli háborúval a finnek hihetetlenül szívós és sokszor elképesztően eredményes ellenállása ellenére, érvényesítette területi igényeit. Amikor aztán a hitleri birodalom 1941-ben 180 fokos fordulattal megtámadta a Szovjetuniót, a finnek — anélkül, hogy a nemzeti szocialista ideológiát magukévá tették volna — elérkezettnek vélték az időt arra, hogy a németek oldalán visszaszerezzék az előző két évben elvesztett területeket. Hogy ezért a Harmadik Birodalom összerop­panása után milyen rettentően súlyos árat fizettek, az köztudomású. 90.000 halott, tengernyi rombadőlt épület, 400.000 finn száműzött vagyona, akiket a finn államterület elszakított 11 százalékáról üldözött ki a szovjethatalom és 600 millió (1952-es értékű) dollárnyi jóvátétel: ezek jelzik a finn-orosz összeütközések árfolyamát m­indazonáltal Finnország csodával határos módon, és ellentétben a balti államok tragikus sorsával, megmentette függetlenségét és demokratikus kormányformáját. Ezzel szemben a finnek bámulatramél­­tó nemzeti egyhangúsággal megértették, hogy miután a sors és a földrajz elszigetelte országukat a világ egyik óriáshatalmának kapujában s mivel sem a nyugati hatalmak­hoz való folyamodás nem járt sikerrel, sem pedig saját erőállományukból nem telik biztonságuk megóvásához, az utóbbit csak akkor őrizhetik meg, ha megszerzik és megtartják a Kreml bizalmát. Az utóbbival kötött békeszerződés súlyos következményeit az idők folyamán nagyban enyhítette, hogy Finnország ügyes politikájának eddig sikerült ezt a bizalmat épségben tartania. A békeszerződés legkínosabb kikötéséről maga Oroszország mondott le, amikor 1956-ban önként ürítette ki katonai támaszpontját a Helsinkitől mindössze 40 km. távolságra fekvő Porkkalában. Röviddel utána a Szovjetunió visszavonta ellenállását Finnországnak az Északi Tanácshoz való csatlakozási óhajával szemben. A Szovjetunió ráboruló sötét árnyéka alatt Finnország kényszerű semlegességi politikája nem különbözik lényegesen Svédországétól, amely pedig szabad ura saját elhatározásainak. Viszont valahányszor Finnország megkísérelte az Északi Tanács jellegét katonai önvédelemre képes önjogú biztonsági zónává felfejleszteni, leküzdhetetlen akadályba ütközött annak okán, hogy Dánia és Norvégia tagja a Szovjetunióval szembenálló Atlanti-szövetségnek. E­lyeténképpen valósággal el lehet mondani, hogy a finn külpolitika a nemzetközi történés teremtette szinte fizikai akadályok közepette úgy tört kanyargós utat magának, mint ahogy a folyók vájják ki medrüket az útjukba szegülő gránitsziklákból. Ott ahol lehet és ahogy lehet. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet megszervezése és lebonyolítása, a záróokmányt beleértve, amely Helsinkitől vette nevét, a finn diplomácia dicsősége. És ott, ahol az Egyesült Nemzetek Szervezete, ritkán bár, de hasznos szolgálatokat teljesít, a finn katonák szolgáltatják elejétől fogva, mindjárt a kanadaiak után, a legjelentékenyebb "kéksisakos" köteléket. Ezt annál is inkább szívesen teszik, mert amennyire a finnek ragaszkodnak az alapvető emberi jogok tiszteletben tartá­sához, annyira keservesen kénytelenek megalkudni néha a rideg valóság rájuk nehezedő kényszerével. Mint amikor például az idén júliusban a Szovjetunióval szemben fennálló, a légikalózkodás leküzdésére irányuló kiadatási szerződés értelmében kénytele­nek voltak kiszolgáltatni két fiatal szovjetembert, akik eltulajdonítottak egy orosz repülőgépet s azon Helsinkibe menekültek, a vélt szabadságba. Ugyanakkor számtalan balti szökik át csónakon Tallin vidékéről a csak 80 km. távolságra fekvő Finnországba, anélkül, hogy csak szó említés is esnék róluk. Akárcsak ama számtalan orosz menekülőről, akik az 1.200 km. hosszúságú szovet-finn határvonal befagyott tóvidékein át szöknek ki a szabad világba. Az ilyenekről a sajtó sem ír, holott Finnország­ban cenzúra nincs. De a lapok, ha valami, a Szovjetunióra különösen kínos fordulatról akarnak hírt adni, előszeretettel a svéd újságokat idézik. I­lyen szüntelen kötéltáncoló egyensúlyozó módszerekkel érdemlik ki északi rokonaink napról-napra emberhez méltó szabad életüket. Ebben tagadhatatlanul nagy része volt három kiváló államfőjüknek, Mannerheim marsallnak, Paasikivinek és Kekkonennek, akit 1984-ig remélnek megtarta­ni. Ám az érdem oroszlánrésze magáé e kicsiny nemzeté, amely Maurice Delarue, a párisi Le Monde munkatársának vélemé­nye szerint "évszázadokon át békében és háborúban, függőségben és függetlenségben egyaránt tiszteletet tudott parancsolni nemzeti összefogá­sának egységével." M . EJ WILAJ ®­ PÁSZTOR SÁNDOR: MIT HOZ A JÖ­VENDŐ? Az új év küszöbén állva, az ember kíváncsiskodó agya a jövendőt kutatja. Boldogok, akik hisznek az asztrológiában, mert osztályrészül kapják a sorsukba való beletörődés nyugalmát, s ha az "égi jelek" kedveznek nekik. Ha nem kedveznek, akkor keresnek egy másik csillagjóst. Vannak azonban hitetlenkedő agyak, amelyek nem bíznak az "égi jelekben". Tudományosabb módszerekkel szeretnék kifürkészni: "Mit hoz a jövendő?" A politika lenne az a tudomány, amely nemcsak kutatja, de építi is a jövőt. Az már más kérdés, hogy vajon tudománynak tekinthető-e a politika. Formailag tudomány, mert tanszéke van az egyetemeken. Gyakorlatilag mégsem igazi tudomány, mert nincsenek törvényei. Éppen olyan szeszélyes és kiszámítha­­tatlan, mint maguk a politikusok, akik bármilyen híresek, mégis csak sok hibát elkövető, gyarló emberek. A gazdasági élet törvényei sokkal megbízhatóbbak, mint a politika, de a jövő ezen a téren is kifürkészhetetlen marad. Amikor Ford elnök hivatalába lépett, 400 kiváló közgazdász véleményét kérte, és 400 különböző, sokszor ellentétes tanácsot kapott. Az új év elején megpróbálom áttekinteni az elmúlt év hagyatékát. Az jövendőmondást kedves olvasóimra bízom. Az Egyesült Államok új éve több tucat nehéz problémát örökölt elődjétől. Szerintem az első négy helyen az energia­­válság, az infláció, a munkanélküliség és a Panama­csatorna kérdése áll. Az első három krónikus betegség, a negyedik akut veszély. Az energiaválság sokkal nagyobb probléma, mint ahogyan azt a Kongresszus és a közvélemény látja. Több, mint az olajfogyasztás korlátozása, amire egyelőre nincs semmi kilátás. Mindaddig, amíg a nyersolaj nemzetközi árának megállapítása az olajtermelő államoktól (OPEC) függ, a gazdasági élet válsága állandó és veszélyes kísérőnk marad. Nem állítom, hogy az 1973/74-es olajembargót követő áremelés lenne az inflációnk egyetlen és kizárólagos oka, de állítom, hogy a nyersolaj árának bizonytalansága erősen akadályozza gazdasági válsá­gunk megoldását. Az egész világ gazdasági élete "olajonfut". Ha a nyersolaj ára emelkedik, megdrágul minden ipari és mezőgazdasági termelés. A világ gazdasági rendszere olyan kényes és olyan érzékeny, mint a pókháló. Ha bármely pontját külső behatás éri, az egész háló megrezdül. A pókháló néhány perc múlva újra nyugalmi állapotba kerül, de évekig tart, amíg a világ gazdasági rendszere alkalmazkodik egy-egy áremeléshez. Az árak egyensú­lyának helyreállítására azonban nincs is idő, mert 1974 óta, rövid időközökben, az egyik olajár­emelés követi a másikat. Amíg ez a bizonytalanság fennáll, a világ gazdasági válságának megoldá­sára nincs kilátás. A munkanélküliség szintén krónikus betegség. Az okát nem lehet kizárólag az ipari termelés pangására visszavezetni. A gépek, de elsősorban az elektronika "csodái" egyre több munkás és professzionalista munkáját teszik feleslegessé. Ettől eltekintve a szakszerveze­tek túlzott bérkövetelései is hozzájárulnak a munkanélküli­ség terjedéséhez. Mennyivel több ház épülne, ha az építőmunkások a 15-20 dolláros órabér helyett "csak" 10 dollárt kérnének! A Panama-csatorna kérdése robbanékony probléma. Ha a Kongresszus nem hagyja jóvá a két állam kormányai között 1977-ben megkötött szerződést, akkor az Egyesült Államok népe előbb-utóbb egy újabb "vietnami beavatkozás" sorsdöntő problémája előtt fog állni. Ha a beavatkozás mellett döntene, magára vonná az egész világ kritikáját és ellenszenvét. A sok sötét kilátással szemben áll az Egyesült Államok iparának és mezőgazdaságának óriási termelő ereje, népének szorgalma és technológiai tudásának magas foka. Ezek után döntse el a kedves olvasó, hogy mit lát az 1978-as év egyelőre homályban úszó jövőjében.

Next