Új Világ, 1979. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)

1979-05-04 / 18. szám

1979. május 4. Ég a villany! Magyarországról vendég érkezett. A látogató a fiatal nagymamák korosztályába tartozik. Ez a meghatározás semmiesetre sem sértő, először mert igaz: felfogásában, alkalmazkodásában fiatalos, otthon pedig unokái vannak, nem is egy, nem is kettő, hanem három, mindegyik az ifjú nemzedék tagja, innen a tucat esztendőn. Másodszor pedig:a megnevezés csomagolópapírja mögött tisztelet és elismerés a tartalom. Nos, a vendégfogadók nem idegenek, a férfi édestestvér, az amerikai asszonynak azonban már hűlt helye van. Itt maradt azonban a három gyerek, akik apjukhoz húznak, elsősorban mert a szülők Amerikában olyan gyakori tragikus vitájában neki adtak igazat. Fiatal korukat tekintetbe véve valószínűleg nem az eszükkel tették ezt, hanem a szívükkel. Mellette látják a családot, az otthont, a kis barátságos közösséget, nevelésüket, jövőjüket. Az amerikai asszony azonban itthagyta a három gyerek angol anyanyelvét, ezen visszamenőleg már nem lehet változtatni. Itt is a szívük diktál azonban és minden erővel tanulni szeretnének magyar szót és bátortalanul már használnak is egyet-egyet. Két éve jártak Magyarországon, ugyan csak rövid látogatás volt, de a fiú, akkor tizennégyéves, már szívének egy darabját otthagyta, mert megtetszett neki a szomszéd kislány, akivel sokat játszottak együtt. Tőle származik a magyar körökben akkor közszájon forgott rövid szerelmeslevél, amelyet a fiú titokban, szótári segédlettel fogalmazott meg és el is küldött, otthon érthetően élénk meglepetést keltve, mert a szavak jelentése mellett a dúlt betűvel odaírt nyelvtani magyarázatot is kimásolta, aminek következtében a levél szövege így alakult: "Kedves Marika, nagyon melléknév szeret ige..." A nevét azonban nem írom ide, bár ő a rövid vallomást férfiasan aláírta, de nem szeretném, ha a magyar nyelv pontosabb elsajátítása után kezébe kerülne ez az írás és a szememre vethetné, hogy ország-világ előtt kiteregettem féltett titkát. Egyszóval a kedves rokon, a megértő és tarsolyában nagy­­nagy szeretettel érkezett nagynéni ebbe a családi körbe csöppent, a nyelvi nehézség kisded macskakövein bukdácsolva, de mindig talpon és itt-ott megingó bokával, de örökösen előre. Csodálatosan megértik egymást; állítom, hogy a nyelvre nincs is mindig szükség, a közös hullámhosszra kapcsolt szívek között megfoghatatlan mágneses erő továbbítja a gondolatokat. Azután van még egy kapcsolat, a másik motor: a gyomor, amely olyan élvezettel kebelezi be az ízletes magyar ételeket, különösen amikor serdülő ifjakról van szó, így azután teljes az összhang és nagy a megértés. Itt-ott azonban akad egy kis súrlódási felület, ahol az otthoni és itteni felfogás nem egyezik, de a sok megpróbáltatáson, lemondáson, áldozaton átrábolt magyar asszony úgy érzi: az ő józan esze áll az igazság oldalán, vagy előbb-utóbb be kell adnia a derekát a sok kis elszabadult amerikai vadócnak, akiknek jómódjukban (amit természetesen nem is sejtenek) fogalmuk sincs, mi a helyes viselkedés. A vélemények leginkább a villamos áram használatát illetően különböznek. Amint besötétedik, ebben az amerikai otthonban minden fényforrás teljes működésben van, a szobában ég a villany, akár van ott valaki, akár nem, a nappaliban szünet nélkül villog és karattyol a televízió, a fiú szobájában bömböl a sztereó, pörög a ventillátor a fűtő-hűtő készülékben, bekapcsolva maradt a villamos tűzhelyen az egyik főzőlap, kint a jacuzziban pezseg a víz, pedig senki sem fürdik. Vagyis a technika és civilizáció minden eszközének örökös működésben kell lennie, hogy ezek a modern kényurak a gomb vagy kapcsoló rendkívül fáradságos megnyomásával együttjáró kényelmetlenség nélkül bármikor bármit igénybe tudjanak venni, amikor kedvük tartja. A magyarországi rokon szemében ez nemcsak őrültség, hanem alapjában helytelen is, mert a pazarlás még akkor sem visz előre, ha bőven van miből, de különösen vétkes mulasztás, amikor korlátozott a tartalék. Ő, az ifjú nagymama, a háború előttre visszanyúló gyermekkorában megtanulta, hogy a pocsékolás súlyos bűn. Nem azért, mintha az országot az örökös szükség kényszerítette volna rá, hanem a józan ész meggondolása alapján. Magyarország gazdag ország volt, de kenyeret, ételt nem dobtunk a szemétbe. Legrosszabb esetben állatokat etettünk vele, így nem veszett kárba. Nem volt elég a szorgalom, helyes beosztás is kellett hozzá. No, így azután repül már "Ragyog a cár palotája!" — ha oktalanul égnek a lámpák és szükségtelenül fényárban úszik a ház. Ég a villany, oltsd el a fürdőben, a szobádban, ha nem vagy ott, kapcsold ki a televíziót, ha nem nézed, hallgattasd el a rádiót, ha nincs szükséged rá! Csakhamar kiderült azonban, hogy a puszta figyelmeztetés nem elég. Ki tudja, miért, így van ez már az emberi közösségekben, akkor is, ha csupa érett felnőttről van szó. A gyerek még felelőtlenebb. Jött hát a karhatalom és vele karöltve a rögtönítélő bíráskodás. Egyetlen feleslegesen égő villanykörte tíz centet jelent a bűnösnek. És annyiszor, ahányszor vétkezik. A jómódú vadócok előbb fizettek, de magas lett a számla és egyhamar rájöttek, hogy ez értelmetlen. Most inkább oltogatnak. Washingtonnak fő a feje az energiahiány miatt. Ha Carter elnök helyében lennék, minél több magyarországi látogatónak adnék beutazási engedélyt. / / LJ VILA Az ókori kabalisták azt hitték, hogy az ábécé betűinek misztikus számértékük is van, így az Y betűnek 1 egységértéket tulajdonítottak, az 'S'­­nek 200-at, az 'm'-nek 40-et és a 't'-nek 300-at. Szent János apostol a kabalista számértéket összegezetten 666-ra rögzítette, hogy ezzel elkerülje a 7­-es számot, amelynek szent volt a lényege. Ebben a keretben a babonás számokba kényelmesen belefértek a kegyetlen keresztény­üldöző római császárok, Néró, Hadrián és Traján császárok nevei, ha a Jelenések Könyvét héber nyelven írták. Ha görög nyelven írták, a kegyetlen Caligula császár, sőt maga a római birodalom neve — Laternus — is ebbe a kategóriába esett. Hasonlóképpen valamennyi Antikrisztus, Julián aposztata, Dioclecián császár, Luther Márton, Mohamed próféta, V. Pál és II. Szilveszter pápák, Napóleon Bonaparte, II. Vilmos császár és még sokan mások belekerültek az ősi hit és az ősi babona nem szűnő kötélhúzásába. Az apokaliptikus héber és keresztény irodalom látomásokkal és misztikus szimbólumokkal fűszerezetten sokat foglalkozott a világ végének firtatásával. Elemei Izaiás, Ezekiel, Dániel és Jóéi, Zakariás és Ezdrás könyvében bukkannak fel. A modern irodalomban Emmanuel Swedenborg tudományos és misztikus műveiben találjuk az ősi misztikum modern folytatását, termékeny talaját a 18. században. Műveit a svéd Tudományos Akadémia adta ki 1901-ben. Az Utókor a Bibliából ismeri az Apokalipszis Négy Lovasának fogalmát és jelentőségét. A fehér lovon — egy felfogás szerint — Jézus Krisztus ül, a vörös lovon a Háború, a fekete lovon az Éhínség és a Hamuszürkén maga a Halál. "Talán már ezen a héten átszúrjuk a nukleáris ernyő fekete árnyékát és megnyílik a járható út a nemzeti biztonsághoz", üzeni a nemzetnek Paul C. Warnke, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között küszöbön álló atomfegyverke­­zéscsökkentési paktum amerikai részről keresztatyja, a helyi angol média vastagbetűs fejlécű vezércikkében. Tekintve a vezércikkíró, főtárgyaló és írótársa, Michael Krepon szakmabeli kaliberét, optimizmusuk becsületes, de még nem láttuk a paktum "Da és Nyet"-jeit, röviden, a paktum számláit. Igaz az, hogy Demokritos görög bölcs 2500 évvel ezelőtt kimondta, hogy az anyag szabad szemmel láthatatlan részecskékből, "atomokból" áll, amelyek ugyanabból az anyagból valók, csupán nagyságban, alakban és súlyban különböznek és hogy állandó mozgásban vannak. 2500 évig kellett a világnak várnia a második fundamentális igazság kinyilvánításá­ra Einstein szájából: "Az atomhasítás művelete mindent gyökerestül megváltoztatott a világon, kivéve az ember gondolkodásmódját... Ezért mi valamennyien egy hasonlíthatatlan katasztrófa felé sodródunk." Eddig az elméleti bevezető. De valahányszor a nukleáris erő hadászati bevetése ügyére terelődik a világreflektor szóban és írásban, erősebben kezd dobogni a szívem. Csupán egy nemzet él a földünkön, amelyre gyakorlati kivitelezésben 1945. augusztus 6-án Hiroshima és 9-én Nagaszaki fölött lesújtottak a hadászati történelem atombombái. Az első napokban a japán sajtó és a rádió hírszolgálata nem közölt részleteket. Csupán annyit, hogy a két városban ellenséges bombázás következtében emberéletben és anyagban nagyarányú pusztulás történt és hogy a két város forgalmilag megközelíthetetlen. Csak hetek után domborodott ki az egykori nagyhatalmi nemzet előtt tragédiájának nagysága. Virágzó városaik helyén hamusivatagok terültek el. A hiroshimai és nagaszakii nukleáris robbanás 5000 Celsius-fokos atomhőjében sokkal több, mint 100.000 emberélet "villant el" és az égő pokolban csak a gamma­sugaraktól fatálisan megnyomorodottak hörgése hallatszott. Attól a naptól a mosoly országa népének arca magára öltötte vonagló földje hamuszínét. A mandzsuriai, majd kínai, végül a Nyugattal való háborúskodás zajlásában a tokiói hadügyminiszter gyorsított iramban vonultatta a fiatalokat a kaszárnyákba, katonazenés, rokonokkal spékelt felvonulásokkal, de azután ugyancsak felszaporodtak a frontokról hazatérő hősök hamvaival megtöltött négyszögletes dísztelen faládikák is, temetésre. A mikádó népe útban volt az atomtámadás premierje felé. Utána nem volt kétséges az ősi ázsiai nemzet élőt, hogy Amerika volt a világ legerősebb katonai hatalma. A régi és az új japán élet fázisait ott éltem át a helyszín viszontagságaiban. Paul C. Warnke szerint minden pro és kontra vitán felül áll az az egyszerű tény, hogy a modern technológia a szuperhatalmi hadvezetés karakterét annyira megváltoztatta, hogy a földrészek közötti misszióek hatótávolsága, célhoz érési idejének megrövidülése és azelőtt elképzelhetetlen robbanóereje percek alatt elpusztíthatja, amit századok munkája épített fel. És hogy úgy a Szovjetuniónak, mint az Egyesült Államoknak egyaránt ezer és ezer akkora erejű stratégiai nukleáris robbanófej áll a rendelkezésére, amelyiknek mindegyike pusztítóbb hatású a Hiroshimára és Nagaszakira ledobott atombombákénál... Ebben a tenorban mondhatjuk, hogy a Szovjetunió nem fogadja el az amerikai "elrettentés” stratégiai elméletét. Viszont arra sincs szükség, hogy Moszkva is, Washington is a vállán hordozzon egy közös stratégiát abból a célból, hogy közös alapunk lehessen mindkettőnk elrettentésére. Bölcsebb, ha egyszerű, józan eszünket tartjuk szemeink előtt, belátva egy nukleáris háború rendkívüli költségeit és felmérhetetlen pusztításait. Elvégre ekkora pusztítóerő szemléletében kimondhatjuk, hogy a mai nukleáris fegyverekkel szemben sikeres védekezési lehetőség nincs. Mi több, arra sincs jel, hogy ilyeneknek a közeljövőben birtokában leszünk. Korunk roppant iróniája az, hogy a kölcsönös végpusztulás abszolút lehetősége — akarva­­nem akarva — éppen az a kölcsönös elrettentés, amely mindeddig megakadályozta a félelmetes stratégiai nukleáris fegyverek bevetését egy atomháborúba. Bármennyivel gyarapítja is arzenáljait a Szovjetunió, egy ellenséges nukleáris támadás megsebezheti. És ehhez nem is kell egy egész ellenséges atomármádának rátámadnia. Egy jóval szerényebb számú nukleáris rajtaütés is akkora károsodást okozhat bennük, amely páratlan lenne a hadtörténelemben. Summa summarum, nincs prófétája annak, meddig tarthat az orosz­amerikai kötélhúzás a világ arénájában. Nem rejtjük véka alá azoknak a bátor hölgyeknek a kiállását az emberi test egészsége érdekében még akkor sem, ha azok korunk gyorsan terjeszkedő, legdivatosabb nukleáris iparának lépnek a tyúkszemére. Ez esetben Dr. Helen Caldicott ausztrál születésű gyermekorvos emelte fel szavát a nukleáris technológia és annak az emberi testre ható következményeinek tárgyköréből, az Alliance for Survival vendégeképpen városunk egy Hancock Park-i otthonában. Nehéz elképzelnünk — mondotta Dr. Caldicott — hogyan térítsük eszméletre a nukleáris ipart és Amerika népét, hogy lássa a nagy veszedelmet? A férfiak meg akarják ölni egymást, de mi asszonyok vagyunk a civilizáló erők, mert gyermekeink vannak. 50 éve van választójogunk és tétlenek vagyunk. Most pedig ki akarjuk irtani magunkat. Előadó idézte Aris­tophanes, a derűs görög bölcs Lysistrata-jából a felbőszült athéni asszonyokat, akik megtagadták férjüknek a szerelmet, amire azok észretértek és felhagytak háborúikkal. Harrisburg után most az olajipar üzeni, hogy mily biztonságos a nukleáris erő. Ez éppen olyan szellemeskedés, mint Nixoné volt Vietnam esetében: "A falut el kell pusztítanunk, hogy megmenthessük." A rádióaktív sugárzás idéz elő rákbetegséget, leukémiát és szterilitást. Csakúgy, mint Hiroshimában. Gyermekek 10-20-szorosan érzékenyebbek az X-, gamma-, alfa- és béta­sugárzással szemben. Ha valaki egy atom plutóniumot lehel be és az egy alfa-részecskét bocsát ki és azzal egy sejtben és egy gene-ben (ez utóbbi szabályozza a sejtoszlást) kárt tesz, ez megölheti az embert, mert sokmillió sejtet produkál — és ez a rák, népszerűen mondva. Ezért valakinek bebeszélni, hogy a rádióaktív sugárzás biztonságos, az egy nagy hazugság. A rádióaktív hulladék a nukleáris ipar felelőssége, de megoldani senki sem tudja még. Előadót az aktív munkára ígérkező hölgyközönség lelkesen ünnepelte.

Next