Új Világ, 1979. július-december (8. évfolyam, 26-50. szám)

1979-09-21 / 36. szám

1979. szeptember 21. Az utolsó meggymag Merőben szokatlan tettre szántam el magamat. Az elmúlt hét esztendő során, kivétel nélkül minden pénteken, az Úristen segítségével átnyújthattam az Olvasónak azt a néhány sort, amelynek gondolatait az örökké pergő időnek abban a szakaszában a legidőszerűbbnek tartottam. Volt köztük igaz történet, romantikus képzelődés, humoros, bölcselkedő vagy éppen politizáló írás. Ezen a héten kivételt szeretnék tenni. Udvarias gesztussal át szeretném engedni megszokott helyemet egy nagy magyar írónak, akinek földi, fizikai jelenlététől alig pár hete búcsúztunk. Örkény Istvánról van szó. Nem tartom magam hivatottnak, hogy őt méltassam. Az író és bírálói helyett mindig művei hallatják a legigazabb szót. Örkény István mesteri fokra fejlesztett egy különleges műfajt, amelyet ő "Egyperces novellák" gyűjtőcímben foglalt össze. Ebből az 1974-ben megjelent kötetéből való az alábbi írás, amely a fentebb található címet viseli. Szegedi (Mester) László Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze, csak meggyszezonban. A négyből is az egyik nagyot hallott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állott. Hogy miért, azt már maguk se tudták. De azért néha még elmondogatták: — Én rendőri felügyelet alatt állok. Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Síposnak hívták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos: — Kéne valami emléket hagynunk magunk után. — Mi a csodának? — kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt. — Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami. — Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? — kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem termett a föld. Zokon is vették a többiek. — Mi az? — szóltak rá. — Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar. — Miért? — kérdezte ő. — Olyan nagy mázli most magyarnak lenni? Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal — magyarázta Sipos — bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valami üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás. — Hát akkor dobjunk fel egy nagy követ — javasolta az egyik rendőri felügyeletes. — Te buta. Hiszen az leesik. Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze. — Hát mondjatok jobbat — szólalt meg később. — Mi van valami, ami megmarad? Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriás emlékeztető, de jobb híján ez is megteszi. Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot sem. Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Síposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett, a lombkorona tetején, hogy annak idején nem tudták leszedni, így aztán ott maradt, és magvára úszott. Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak pedig a vékony húsú, vékony dongájú Sipos kezdett neki a mászásnak. Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a­ három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Síposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt az, aki nagyot hallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon. * * * Örkény István az "Egyperces novellákról" "Az író véleménye szerint ezek az írásművek voltaképpen matemaikai egyenletek. Az egyik oldalon a közlés minimuma áll, az író részéről, a másikon a képzelet maximuma, az olvasó részéről. Más szóval: e novellák egypercesek ugyan, de kétszemélyesek. Létezésük — mint mindannyiunké — csak lehetőség; várva várják az olvasót, hogy e könyv lapjairól föltámasztva, tevékeny és hasznos életet élhessenek." • • • ÚJ VILÁG Ahogyan ebben a generációban szaporodtak a naptári hónapok, évek, évtizedek, úgy térültek, fordultak fórumainkon Washington olimposzi istenei is. Elnökök, kabinetminiszterek, törvényhozók, a fegyveres erő vezérkarai egymás után kilincseltek be stallumaikba és azokból kis­garnitúráikkal egyetemben a nemzetközi reflektorfényben. A mindenkori hatalom uszályában bel- és külpolitikai körhintánk híres és hírhedt művelői keringtek perpetuum mobile hangoskodó hangyabolyaik­kal. A laikus polgár csak azt látta, hogy az állami gépezet működik. Legalábbis addig, amíg nem jönnek a bökkenők. De ha rossz a vetés, rossz az aratás is. Mutatkozik a konkoly. Fiaskórekordunk kettővel szaporodott: a US­­ASSR nukleáris fegyverkorlátozási egyezmény szenátusi jóváhagyásának válsága és a kubai szovjet katonai kihívása krízisével. Ezúttal Washington kémelhárító szerve túl későn értesült arról, hogy Kubában többezer főnyi szovjetorosz sorkatonaság áll fegyveres készenlétben. Frank Church — különben mérsékelt hangú idahoi demokrata szenátor — kijelentette, hogy mindaddig, amíg muszka csizma tapos Kuba területén, a washingtoni Szenátus nem ratifikálja a SALT-egyezményt. A Szenátus külügyi bizottsága éppen most vette nagyítóüveg alá a paktum előnyeit és hátrányait. Döbbenetes, hogy jóllehet a szovjet brigád teljes felkészültségével már hosszú évek óta áll fegyverben Fidel Castro országában, 90 mérföldnyire az Egyesült Államok országhatárától, a US kémelhárító szervezete úgyszólván eddig az óráig nem vett tudomást róla. Az ellenség előtt elaludt a vártán! Azt tudjuk, hogy Napóleon Bonaparte nem bocsátott meg ilyen reklama-sértést. A U.S. hírszolgálata "rejtélynek" aposztrofálja a szovjet brigád megjelenését Kubában. Bezzeg, 65 évvel előbb, amikor az orosz cár katonái az uzsoki szorosban jelentek meg, úgy a pesti, mint a bécsi lapok ugyanabban az órában nevén nevezték a gyermeket: "Az ellenség a Kárpátokban" címfejjel, aztán a központi hatalmak kiverték a muszkákat a magyar földről. Carter elnök televíziós adásban kijelentette, hogy bár a 3.000 főnyi szovjet brigád jelenléte Kubában nem jelent közvetlen veszedelmet az országra, de ugyanakkor gerincesen kimondta, hogy a szovjet katonai jelenlét által teremtett helyzet "elfogadhatatlan” az Egyesült Államok számára. Médiáink érvelése szerint a SALT II- ben nincs akadálya annak, hogy Washington kiépítse konvencionális haderejét, vagy hogy Amerika új rakétatípust építsen ki, vagy egy új bombázórepülőgép-fajtát szorgalmazzon, hogy azzal egyensúlyozza a szovjet haderőt. A SALT II azt sem akadályozhatja meg, hogy az Egyesült Államok akár légi, akár tengeri blokád alá helyezzék Kubát. A Szovjetunió azt sem akadályozhatja meg,­hogy Washington gazdasági szankciókat rendeljen el ellene — így például egy gabonablokádot. Szerkesztői tanácsban sincs hiány: az Egyesült Államok ne kössön fegyverkorlátozási paktumokat a Szovjettel abban a reményben, hogy ilyen fejében Moszkva kezes báránnyá lesz. Nagy tévedés lenne, mert Moszkva semmiképpen sem lesz kezes báránnyá. Az egész ország visszhangzik a máskülönben liberális Church szenátor ezúttal radikális mottójától, amely azt dörgi, hogy az Egyesült Államok semmiképpen sem engedheti meg, hogy az ország felségterületétől potom kilencven mérföldnyire fekvő Kuba szigete egy szovjethatalmi katonai támponttá váljon. Frank Church, Idaho államának követe a Szenátusban. Elvárhatnánk, hogy a többi 49 állam szenátora is a maga hangszerével kísérje a magányos idahoi tógás szólistát. Hogy kiszáradhasson a washingtoni nagyirodák szépíróinak kalamárisaiból a hunyászkodó tinta, amely már egy emberöltő óta eteti ópiummal a józan értelmet és elzsilipeli a polgári jólértesültség malmaitól a vizet. Henry A. Kissinger egyre izmosabb iramban szerepelteti magát úgy a hazai, mint a külföldi fényszórók sugaraiban. Akadémiai és közéleti karrierje során, amint tudjuk, nem kevés és nem kis sziklákat dobált csendes vizekbe. Ezúttal Brüsszelben szerepelt és amit mondott, ugyancsak meggyűrűzte az ottani csendes tó vizét. Nem becsülhetjük le a hallgatóságot. Az Atlanti­szövetség országaiból érkezett 125 senior diplomata, tábornokok, az "agytröszt" válogatottjai, akadémikusok és parlamenti képviselők gyűltek össze a Nato harmincadik évfordulója alkalmából, hogy eltökélten szembenézzenek az elkövetkező harminc év problémáival. A volt külügyminiszter nem kertelt. Három nyilat lőtt ki egyszerre a puzdrából. Egyet — természetesen — a Carter-kormány ellen, egyet a SALT szenátusi vitája és egyet brüsszeli hallgatósága irányában egy vésztjósló figyelmeztetéssel a NATO felé. Azután riadót fújt tézise harsonáján Washington felé: az Egyesült Államok fejlesszen ki lóhalálában egy teljesen új ellensúlyozó nukleáris stratégiát — és potenciált — amely speciálisan szovjet katonai célpontokra, jelesül rakétasilókra van belőve. Hagyjunk fel a régi "városok és ipari központok szőnyegbombázásának" tézisével. Ez a doktrína már elavult, amióta az Egyesült Államok nukleáris sebezhetősége a ma valóságában egyre nyilvánvalóbb. Kissinger beismerte, hogy a maga személyében ugyancsak beleépített az említett elavult tézisekbe, de felhozta azt is, hogy a NATO barátai egyre csak azt követelik, hogy az Egyesült Államok továbbra is, maradéktalanul, tegyen eleget katonai elkötelezettségének és — megnyugtatásul — nyilvánítsa is azt a fórumokon olykor-olykor. Amivel szemben Kissinger úgy rezoníroz, hogy a Nyugat stratégiáját egy fenyegetően közös öngyilkosság elhitetésére alapozni — abszurdum. Ennélfogva, amennyiben nem futólépésben szervezzük át nukleáris stratégiai doktrínánkat és annak gyakorlati kivitelezését az új MX missziljeinkkel stratégiai arzenáljainkban és középnagyságú missziljeinkkel a NATO arzenáljaiban, akkor európai szövetségeseinket veszélynek tesszük ki és a U.S. arra kényszerül, hogy szembeszálljon a veszedelemmel, amikor is döntenie kell. De a döntés már nem szolgálhat katonai célt, már csak a népek holokausztumáról lehet szó. A nagy rizikó civilizációnk végső pusztulása... így estek, hulltak, loccsantak a kissingeri kődarabok a brüsszeli tengerszem gyűrűződő vízébe. Mialatt az Egyesült Államok nem változtatott azon az álláspontján, hogy zárt hadrendbe állítja fel mindazokat a fegyvereket Nyugat-Európában, amelyek messze túlnőhetnek a Szovjetunió nyugati határain, hogy ellensúlyozza a Szovjetuniónak a NATO- szövetségesekre irányított SS-20-as missziójeit. Ezt a figyelmeztetést a Moszkvába látogató U.S. szenátorok adták le a szovjet vezetőknek. De ez nem volt újság a muszkák előtt. Ahogyan mondják, az oroszok már meglátták a Láthatatlan Kézírást a Kreml falain és nagy megfélemlítési kampányt indítottak a nyugatnémet fővárosban, Bonnban, hogy ellenállást szervezzenek az ellen, hogy az Egyesült Államok nukleáris fegyvereket állítsanak hadirendbe német területen. Az amerikai szenátorok arra figyelmeztették az oroszokat, hogy máris hatalmas fegyverfölényük van Európában és hogy okosabban tennék, ha mindenekelőtt megnyirbálnák hadügyi költségvetésüket. Ha az oroszoknak annyira szívén fekszik az, hogy Amerika ratifikálja a SALT 11 paktumot, annak nem adják jelét. Ellenkezőleg, a szovjet propagandisták teljes gőzzel munkálkodnak a Szovjetunióban, hirdetvén az elvtársaknak, hogy az Egyesült Államok összeesküvéseket sző arra, hogy magához ragadja a világ feletti hatalmat, holott az orosz nép egyebet sem tesz, mint hirdeti a békességet! A US-Japán szövetség, amelyet Moszkva mindeddig fumigált, mondják most az orosz propagandisták, nem egyéb a japán N­ATO- nál, Dél-Korea és Kínával partnerségben. Ugyanakkor Moszkva azt mondja polgárainak, hogy Japán máris építi katonai gépezetét. Mitől fél a Szovjetunió? Attól, hogy erős ellenség akarja körülzárni és a Kreml erőnek erejével indokot törekszik teremteni ahhoz, hogy óriási hadibüdzséjét igazolhassa a köznép előtt.

Next