Új Világ, 1979. július-december (8. évfolyam, 26-50. szám)

1979-07-13 / 26. szám

____ 1979. július 13. fókusz. Tragédia Olvasóim között bizonyára akad, aki emlékszik a tavaly nyáron elmondott kolibri-történetre. A verandánk fényt áteresztő teteje alatt kúszó vadszőlő egyik ágára rakott finom, vattaszerű növényi rostokból, pihéből, pókhálóból szőtt mesteri kis fészket a kolibrimama. Ott ült a két apró tojáson közvetlenül az ajtó felett. Ahányszor kiléptünk, alig egy araszra volt a fejünk tőle. Nappal természetesen elrebbent, hiszen ösztönösen félt a közeli mozgástól, este és éjszaka azonban meg sem moccant. Figyelt, talán lüktetett is a finom tollakkal takart bőrredő, ahol az emberi gondolattársítás az állat képzeli. Finoman ívelt hosszú fekete csőre olyan nemes vonalban olvad bele a fejébe és a nyakába, amilyet csak a természet tud alkotni. Ismerhette a "veszedelmet", amelyet ennek a földön járó, nagytestű lénynek az örökös jövésmenése jelent, mégis inkább ezt választotta. Ösztöne megsúghatta neki, hogy ez a darabos mozdulatokban és néha harsány hangokban jelentkező valami végeredményben teljesen ártalmatlan és inkább az ő ellenségeit riasztja el. Nem ostoba dolog tehát a közelében maradni. A két kis fióka ki is kelt, az egész család lélegzetfojtott asszisztálása mellett. Amikor a fészek elhagyására készültek, bent a házban, az üvegajtó mögött félkörben ülve, mint egy látványosságot, úgy néztük a repülésre való oktatást, az első ügyetlen próbálkozásokat. Boldogan fedeztük fel, amikor az újonnan érkezettek egyike vagy másika a szomszédos ágon kuporgott már, billegve, hiszen az egyensúly tudományát sem adják könnyen. Télen, a kerti tisztogatással együtt eltávolítottam a fészket a vadszőlő indájáról, hiszen már nem is lehetett fészeknek nevezni. A két ifjonc felnevelése és útra bocsátása alaposan megviselte a családi hajlékot: itt-ott felbomlott csomók lógtak ki belőle. Nagy volt a meglepetés, amikor az idei nyárelőn ismét feltűnt a kis kolibri. Napokon át surrant, rebbent, de mindig csak a veranda vadszőlő ágai körül, mintha helyszíni szemlét tartott volna. És azután egyszerre megjelent az első nyom, hogy a munkát megkezdte: néhány szál az indán, majd napról-napra növekvő gubanc. Ugyanannak az ágnak ugyanazon a pontján, ahol tavaly. A régi fészeknek nyoma sem volt. Hogyan emlékezhetett ilyen pontosan azzal a kis csepp agyával? Mert hiszen ugyanannak a kolibrimamának kellett lennie. Ilyen véletlen nincs. Ennek a futónövényzetnek száz és száz ágaboga van, lehetetlen, hogy ugyanarra a pontra talált volna rá egy másik madár. Ettől kezdve minden úgy ment, mint egy esztendővel ezelőtt. Lábujjhegyen jártunk, de inkább ezt sem tettük. Nem gyújtottuk meg a villanyt, a zenét is halkabbra fogtuk a hangszóróban. Egy hetes kirándulásra készülődtünk és úgy számítottuk, hogy távollétünkben bújnak majd ki a fiókák, de tévedtünk. Két nappal elutazásunk előtt felfedeztük, hogy a mama nem ül többé, csak időnként jelenik meg és hozza az eledelt. Az utolsó estén feleségem azzal fogadott, hogy kis kolibri élettelen testét találta a fürdőmedencében. Első pillanatban halálra vált a rémülettől, hogy az apróságok anyja pusztult el. Az utódokat nevelők ösztöne valami közös forrásban találkozik, akárhová tartozzanak is. Feleségem szinte kötelességének érezte, hogy virrasztásba kezdjen, hiszen az árvákon segíteni minden közösségben élő kötelessége. Felszabadultan sóhajtott fel azonban, amikor egyszerre megjelent a madármama, rebbent és a táplálék máris célba talált. Megnyugodva utaztunk el. Amikor visszaérkeztünk, itt volt már a család messziről érkezett része és kisunokám könnyben égő szemmel újságolta, hogy a madármama meghalt, reggel ott találták a földön, pontosan a fészek alatt. Talán éppen akkor szakadt vége az életének, amikor az utolsó adag táplálékot hozta a kicsiknek. Szépen elparentálták és azonnal átvették a gondot. Rögtön kiderült, hogy ezúttal csak egy fióka van. Követte a kutatás: mit eszik a kis kolibri? Még Miklós barátomat is keresték, aki világhírű ornitológus professzor Sacramentoban, de nem találták. Felütötték hát népszerű könyvét, az észak-amerikai madárhatározót és a fényképből, a leírásból megállapították, hogy a számos kolibrifajta közül ez csakis a "Rivoli" névre keresztelt lehet, mert a tolla sötétszürke, hosszú csőre fekete és lám, a fészkét is vízszintes ágra rakta. Az enciklopédiából azután kiderült, hogy a kis fióka virágporon, nektáron, egészen apró rovarokon cseperedik fel. Mézet kevertek hát vízzel és fogpiszkálóval azt csepegtették a kicsi tátogó torkába. A jelek szerint minden jól is ment. Három vagy négy napig folyt az etetés és a fióka nőtt, virgonc volt. Közben állandóan jelezte azzal a különös, füttyszerű éles hanggal, hogy még éhes. Az utolsó nap a család idegen kolibrit figyelt meg a fészek körül. A hangra jöhetett. Szinte megállt a levegőben, úgy leste a fészket. Villant, tovább mozdult, újra visszajött. A fiókához azonban nem nyúlt. Egy óra múlva néma volt a kis hajlék, az árván maradt alig pelyhes kolibri örökre elszenderedett. Tanulság? Az élet nem csupa öröm, harmónia, boldogság. A tragédia örökösen ott leselkedik. Nem idegen, hozzátartozik az élethez, el kell fogadni. És szégyenkezésre sincs ok, ha az élők megteszik, amit a faj, a közösség követel tőlük, utolsó leheletükig, amint ezt ez a kolibrimama tette. Aki úgy maradt holtan, a kicsinye fészke alatt. Változások? Lemegy a nap a felkelő nap országában is? Úgy látszik, hogy igen. Japán kétségkívül öregszik és a fiúi szeretet fakul. Hogyan lehetséges ez az átalakulás abban az évezredes szigorúan konfúciusi emlőkből táplálkozó kelet-ázsiai családi rendszer etikájában? Itt már parabolák kellenek, hogy megkapaszkodjunk. Kezdjük eggyel. Még nem is olyan nagyon régen — H.G. Wells időgépén mindössze egy kődobásnyira lenne — a huszas évek Yokohamájában sarki fűszeresem, az Isshindosan kora reggelenként hordta ki a tejet, gyümölcsöt, főzeléket kuncsaftjainak. Alig győzte a munkát. Középiskolás kislánya, a Haruko, sokszor kisegített a munkában. A nagyszülők a városon kívül bérelt földön gazdálkodtak. De a mandzsu és kínai háborúskodások idején a családra ínséges idők következtek. Hogy a nagyon magas árendát fizethessék, el kellett adni a tehenet és egynémely felszerelési tárgyat. Adósságba is kerültek. Haruko már nem segíthetett édesatyjának. Senki sem látta. Ha érdeklődtünk a kedves leányka felől, atyja csak annyit mondott, hogy egészséges. Évek múlva tudtuk meg csak, hogy a kislány sokáig boldogtalan volt családja elszegényedése miatt. Aztán döntött. Elszegődött egy távoli gésaházba, ahonnan rendszeresen anyagilag segítette a bajbajutott családot, később előnyösen férjhez is ment. A szomszédság ítéletében Haruko nemes áldozatot hozott családjának, ezért tisztelet illette. Egy modernebb parabola. A 25 éves Yamada Gómyó nagy önbizalommal nézett maga választotta karrierje felé. Négy évig tanult mezőgazdaságot a főiskolán és két évig dolgozott egy tyúkfarmon. Reménykedett, hogy egy napon neki is lesz egy olyan tyúktenyészete. Egy napon jött a hír, hogy édesatyja, egy szerény vegyeskereskedés tulajdonosa, szívrohamot kapott. Attól a pillanattól Yamada Gómyó élete megváltozott. Mint családja legidősebb fia, otthagyta tyúkászati foglalkozását és felutazott az északi Hokkaidóba, hogy most már édesanyjának segítsen a bolt vezetésében. 13 évvel később, Gómyó lett a bolt tulajdonosa. Megnősült, édesanyjával és két gyermekével ma is ott él Hokkaidóban. Atyja 10 év előtt halt el. És így foszlott szét Gómyó fiatalkori tyúkfarm-álma a fiúi szeretet konfúciusi oltárán. De senki se vonjon le elhamarkodott következtetést. Ilyen igaz megnyilatkozásai a fiúi szeretetnek és áldozathozatalnak még ma is pszichológiai ideáljai a japán társadalomnak. Jóllehet a háború utáni reformok eltörölték azt a családi rendszert, amely jogerősen kötelezőnek ismerte el a fiúi kötelezettségeket. Előfordul, hogy egy orvos összeütközésbe kerül a társadalmi ideállal. A kórházi orvos 15 idős embert elbocsátott az osztályáról, mondván, nincs tovább szükségük ápolásra. A japán sajtó felmordult és az egészségügyi minisztérium a városi tanács elé idézte az orvost, aki ott nyíltan kijelentette, hogy a kórházak nem éppen az öregemberek orvosokkal és ápolónőkkel körített lerakodóhelyei. A helyzet az, hogy 1973 óta a japán kormány ingyenes gyógykezelésben részesít minden 70 éven felüli embert és egyre több család küldi kórházba öregeit, annál is inkább, mert az ápoláson kívül ott élelmezést is kapnak, az államkassza terhére. Az orvosok szerint az idős emberek iránti tisztelet nem fokozatosan, hanem már drámai arányokban csökken. Az öregotthonok építésének is van ellenzéke, amely felpanaszolja, hogy az öregemberek jelenléte "rontja" a környék szépségét és az állandóan ki-be üzemelő halottszállító kocsik végül is kihozzák sodrukból a környék lakóit. Abban a korban, amelyben Pierre Lott francia tengerésztiszt és író helyezte sajtó alá "Krizantém kisasszony” című művét, Japánban főleg olyan fiatalok követtek el öngyilkosságot, akiknek tervezett házasságát a szülők rosszallták. 80 évvel később, a szerelmesek szülői beleegyezés nélkül köthetnek frigyet. De a Damoklész kard megmaradt. Ott függ most a 65 évesek és még korosabbak feje felett. Múlt évben 4.891 senior citizen követett el öngyilkosságot Japánban. A legtöbb nyugdíjast hagyományos takarékossági ösztöne vészelted át aggsága megpróbáltatásain. Munkás életében keresete negyedrészét takarékba, kötvényekbe helyezte. Még a mai időkben is távol áll a szülőktől, hogy "kihasználják" gyermekeiket. A szülők hisznek a 3-generációs családi ház erejében. Elfogadják a maghasadást a fizikában, de elvetik az ősi japán család részekre bontását. Igaz az is, hogy a fiatalok elszakadnak a szülői háztól, de nem az összeférhetetlenség okából, hanem azért, mert leküzdhetetlen hiány van 3-generációs családi házakban,lakásokban. A 400 esztendős japán népfürdő is alapjaiban rázkódott meg. A nép nemcsak tisztálkodásra használta nagyszámú nyilvános fürdőit, hanem tereferére is. Kávéház, klub vízben. A városokban is, a falvakban is minden rítus szerint ment. Aki a nyelvjárásokat tanulmányozta, annak számára az "ofuro", vagyis népfürdő, Berlitz-iskola is volt. Az történt, hogy amikor a háború után felvirradt a fürdőszobás apartmentek napja a nagyvárosokban, a lakók kényelmesebbnek találták szűkméretű, de privát fürdőszobájukat a távolabbi népfürdőnél. Különösen téli hidegben. Ezért Tokióban évente 70 népfürdő zár be. A megmaradtak televízióval, hűsítőital automatákkal, tornafelszereléssel meg miegymással igyekeznek törzsvendégeket toborozni. A fürdőtulajdonosok azzal vigasztalják magukat, hogy a még meglévő törzsvendégek igenis nagyon jól érzik magukat a régi, megszokott környezetben. Amint arról már Magyarországot járt honfitársaink részéről értesülünk, a hazai viszonyok az elmúlt évek alatt szintén nagy változásokon mentek keresztül. A magyar rátermettséget nem lehet túl soká elfojtani. Akárcsak a magyar gazdaember, aki ha kell, odamegy és levág a gerendáról lógó húsos szalonnából, ugyanúgy kommunista Magyarország is, amikor arra szüksége van, magának is levág egy kedvére való darabot a kapitalista jólétből, hogy azzal gyógykezelje a parancsuralom egynéhány furunkulusát. Ennél a műveletnél, csodák csodájára eltűnnek az állami cégek kezeiről a béklyók, magáncégek segédkezet nyernek és a "fekete" közgazdaság virágzásba kezd. Hazai hatóságok becslése szerint Magyarországon 90.000 "magánkézműves" él és 10.000 magánkereskedés létezik. De a szakemberek szerint ennek a vélt számnak a többszöröse működik a "második" magyar kommunista közgazdaság kebelében. Ez a "második" közgazdaság, szinte futólépésben, autójavítástól négyemeletes lakóházépítésig mindennel foglalkozik. Sokan legalább kétszer annyit keresnek munkájuk után, mint állami alkalmaztatásukban. Ezeket a munkákat egyszerűen nem jelentik be és így nem is fizetnek adót utánuk. A 8.000 lélekszámú Marcaliból küldött külföldi újságírói jelentés szerint az ottani "Május Elseje" elnevezésű gyár 240 munkása vidáman gyártja az amerikai "Levi" farmernadrágokat, hogy kielégítse az ország nagyon is kapitalista osztályízű keresletét. Az újdonsült marcali üzem az amerikai Levi Strauss cég első fiókgyára a vasfüggöny mögött, amely sikeresen működik. A gazdasági tervezők véleménye szerint mélyreható változtatásoknak kell történniük, hogy a hazai gazdaság a nyugati piacokon kivehesse a részét a szívós versenyben. Magyarország élelmiszert és félig kész gyártmányokat, mint például autóalkatrészeket, szállít ki nyugatra. A látszat szerint a Szovjetunió a mai napig még nem emelt kifogást a fent vázolt és a szocializmustól ennyire eltérő kilengések ellen. Az igazság talán inkább abban rejlik, hogy a Szovjetunió abszolút katonai hatalma tudatában olyan erősnek érzi magát, hogy nem tekinti komolynak a csatlós államok igyekezetét anyagi megerősödésre, amikor ezt az irányzatot bármikor a saját érdekeire fordíthatja. Közben a hazai magyar értelmiség felfogása az, hogy a kommunista párt, amely az egész kormányt ellenőrzi, rejtetten, de irgalmatlanul markában tartja az egész országot. Elvégre Dzsingisz kán sem támaszkodott Marxra és Engelsre, hanem inkább lovas nyilasaira.