Új Világ, 1980. január-június (9. évfolyam, 1-24. szám)

1980-05-09 / 19. szám

1980. május 9. "Indokolt" emberölés II Nem csoda, hogy a hír villámgyorsan, néhány óra leforgása alatt minden világlap első oldalára került. Amiről tájékoztatott, merőben szokatlan: egy ember, aki nemrégiben szabadult ki a börtönből, ahol öt esztendőnél hosszabb büntetését töltötte, nyíltan bevallotta, hogy egy ismert személy "végleges eltávolítását" javasolta, egy másikat pedig kábítószerrel akart lehetetlenné tenni a közvélemény előtt. Ilyen beismerésekre volt eset a múltban. Vagy hosszas kihallgatás, faggatás keresztkérdések eredménye volt, vagy pedig a vádlott egyszerűen nem bírta tovább a bűn terhét és könnyíteni akart a lelkiismeretén. Ebben az esetben egyik magyarázat sem érvényes, Liddy a beismerést önként tette. Lelki összeroppanásról sincs szó, hiszen ma pontosan úgy hisz önmagában és a célban, amely szerinte ezt az eszközt szentesítette volna, mint akkor, amikor az a bizonyos beszélgetés lezajlott. Miért került sor erre a mostani beismerésre? Puszta szenzációhajhászás, pénzszükség, vagy pedig az egész eset része, egyik fejezete annak a lélektani hadviselésnek, amely az elmúlt tizenöt esztendő alatt állandóan, egyre növekvő intenzitással folyik az amerikai közvélemény kondicionálására? Még nincs felelet, csak feltevésr­e. Gordon Liddy Nixon korábbi elnök egyik bizalmas munkatársa volt. Hiába is kísérelné meg tagadni valaki, Richard Nixon elnöksége idején nyitotta meg azt az új utat, amely végül is éles fordulattal új tájak felé terelte a világpolitikát. Mindegy, hogy személy szerint ki dolgozta ki ezt a magas stratégiai tervet, a történelem máris Nixon nevéhez kapcsolta, hiszen ő tette meg az első utat Washington és Peking között. Ma már látjuk, hogy ennek egyenes folytatása lett a korábbi koegzisztencián felépült hetente megsemmisülése, ez pedig többé nem leplezhető állásfoglalásra, katonai lépésekre kényszerítette a Szovjetuniót. Liddy maga fiatalon jogot végzett, majd az FBI szolgálatába állott. Innen szólította el a Nixon-adminisztráció idején a közelebbi és bizalmasabb állami szolgálat. A nevezetes beszélgetésre az egyik washingtoni szálloda vendéglőjében került sor, szemben a Lafayette-parkkal. Liddyn kívül jelen volt Howard Hunt, a Watergate-ügy másik neve­zetessé vált személyisége és egy orvos, aki korábban a CIA szol­gálatában állott és csak nemrégiben került nyugállományba. Az orvosi és kémiai tudomány "szokatlan és liberális" felhasználásának szakértője volt. Ebből az olvasó körülbelül sejtheti, hogy a doktor milyen munkát végzett a központi hírszerző szolgálatnál. Maga a Watergate-ügy, még leleplezése után is, kezdeti csírájában, kissé éretlen csínynek számított, hiszen pusztán arról volt szó, hogy az elnökválasztási politikai kampány céljaira az egyik párt elektronikus lehallgató készülékkel bizalmas adatokat igyekezett szerezni a másik pártról. Tekintettel a legmagasabb pozíciót betöltők ré­szvételének gyanújára, az anyag borsossá vált. Tudni kell azonban, hogy akkor már erőteljesen folyt a délkelet­ázsiai amerikai katonai részvételt meggyengíteni kívánó mozgalom, amelynek programja volt a fegyveres alakulatok, a Pentagon, az FBI és a CIA lejáratása is. Szabályszerű belső összeesküvés volt ez, amelynek során beszervezett tagok bizalmas államtitkokat csempésztek ki, mások pedig nyilvánosságra hozták ezeket. Ennek az időszaknak többek mellett két megátalkodott szereplője volt, Jack Anderson és Daniel Ellsberg. Az olvasó bizonyára jól emlékszik rá, hogy az utóbbi például jelentős szerepet játszott a bizalmas minisztériumi okmányoknak a nyilvánosságra hozásában. Mind a ketten adatokat teregettek ki az amerikai hírszerző és kémelhárító szolgálat munkájáról és ennek az enyhén szólva: indiszkréciónak a következtében a CIA egyik külföldön szolgálatot teljesítő alkalmazottja az életével fizetett. Nem valószínű, hogy a történelemben lett volna rá példa, amikor az ország polgárai saját védelmi szervezetüket akarták megbénítani. Érthető, ha Liddy és társaik szemében ez a tevékenység kimerítette a hazaárulás fogalmát és a jóérzésű hazafiakat még öntevékenyen is cselekvésre kényszerítette. Nos, ez a háttér és az alap, amelyből a Liddy-könyvben tárgyalt felismerés és javaslat kinőtt. Ugyancsak érthető, ha azok, akik ma is Andersonnal és Ellsberggel értenek egyet, akkora nagy feneket akarnak keríteni az ügynek, amekkorát csak lehet és igyekeznek minél többször a "gyilkosság" szót használni. Liddy, a képzett katona, hazája egyik fegyveres testületének volt tagja, azon nyomban visszautasította ezt, mondván, hogy nem gyilkosságról volt szó, hanem "indokolt emberölésről". Természetesen erre a kijelentésre is lehet gúnyt építeni. Bármennyire szomorú is azonban ilyen könnyednek tűnő játékot játszani emberi életekkel , hiába széplelkűsködnénk, az "indokolt" emberölés tény. Egyelőre ilyen tökéletlen az emberi társadalom, mert vannak visszaélők, akik ezt megkövetelik. Adott esetben az egyházak is elismerik, hiszen az önvédelem a vallás szerint is kötelesség. A rendőrnek ölnie kell, ha a bűnöző magatartása rákényszeríti. A háborúban a katona is öl, egyik sem gyilkol azonban. Jószándékúak arrafelé kutatjuk az utat, amikor erre nem lesz többé szükség. Addig azonban ez sokkal komolyabb dolog, mintsem tréfát lehetne űzni belőle. _ / , ”Demandez et lisez L'Humanité... demandez et lisez L'Humanité..." — rikoltozták tele torokkal Párizs utcasarkain a rikkancsok 1946 márciusában, amikor Kelet-Ázsiából a Panama­csatornán és Le Havren át a francia fővárosba érkeztem családommal. Az Avenue Kléber-en nem volt látogatottabb utcasarok elmaradhatat­lan péküzlettel, tejcsarnokkal, fűszeressel és hentesüzlettel anélkül, hogy az újságárusok ne kínálták volna harsány hangon árujukat, a L’Humanité kommunista napilapot. Négy héttel előbb Ázsiában úgy tudták, hogy Amerika nyerte meg a második világháborút, négy héttel később Párizsban értesültünk arról, hogy a Szovjetunió volt az igazi felszabadító. A L’Humanité vezércikkei és a rikkancsok világosítottak fel bennünket a világhelyzetről. A sarki üzletek mentén polgárok álltak sorban kenyérért, tejért, hentesáruért, cipőért, meg miegyébért. A Rue de Longchamps sarkán egy markotányosnő-típusú újságárus asszonyság ócsárló hangon kommentált az egyéb járókelőkről. "Nézzék csak azt a kesztyűs naccságát: gyerekkocsit tol, de a kocsiban nem gyerek van, hanem egy pirospántlikás macska, amelyet a Madame most korzóztat... Ezért haltak meg a fiaink és a Resistance mártírjai...! Demandez, lisez L’Humanité..." Azokban a napokban egy személy csak negyedliter tejet kaphatott polgármesteri hivatali engedéllyel, amelyért szintén fel kellett sorakozni. Cipőt csupán a 62. életévüket betöltötték kaphattak. Egyes tereken kis márványtáblákon olvashattuk a Resistance mártírjainak neveit és a dátumot, amikor a Gestapo agyonlőtte őket. Párizs szomorú világváros volt akkortájt. Az Avenue Des Champs Elysées-en vonult egy szakasz szovjet katona a Rond Point irányában. A mundérjukon kívül a lábbelijükre emlékezem leginkább. Nem bakancs volt, hanem nagyon rövidszárú csizma. Mintha medvelábra szabták volna. Sehogyan sem illett bele a Szajna-parti Lutéciába. Ominózus volt. Szorongó érzés kapott el. Ilyen csizmák taposnak Budapesten is! A rákövetkező évtizedek bizonyságában látnunk kellett, hogy az ominózus rövidszárú muszkacsizma nagy karriert futott be Ázsiában és Afrikában is, és hogy ennek a vésztjósló karriernek televényében a francia Kommunista Párt magasabbra húzza zászlórúdján a vörös lobogót, mint valaha. Amikor a múlt év decemberében a Vörös Hadsereg betört Afganisztánba, Franciaország kommunistái egy szálig abszolút, feltétel nélküli militáns támogatásukról biztosították a szovjet külpolitikát és katonai akcióját a Közép-Keleten. Ráadásul támadták a nyugati országokat és Kínát, fegyelmezték a Kommunista Párt tagjait és elhallgattatták a Párt disszidenseit is. Az elszegődött francia kommunista kigúnyolja és kineveti a francia szocialistát és azt a jobboldal szövetségesének és a mindenkori kormány hívének tekinti. A Párt legújabban támadást indított Olasz- és Spanyolország független és kvázi-független "eurokommunistái” ellen, azzal a váddal, hogy azok az osztályellenséggel kollaborálnak. A francia kommunista párt pergőtüzes propagandával üzent a disszidenseknek, amely szerint a baloldalhoz való tartozást kizárólag az egyéni militáns szovjetbarát magatartás igazolhatja. Ez a francia kommunisták pálfordulása. A múlt évtizedben a francia kommunisták is "eurokommunistáknak" nevezték magukat. A 180­ fokos eltérés azért történt, mert a Szovjetunió "elejtette", vagy legalábbis "jégre tette" a détente­­ot. Ha a "fagy" felenged, fordul majd egyet a porond is. Az Eurokommunizmusnak és a baloldal "népies" frontjának a divatja elmúlt. Tudnunk kell, hogy a francia kommunista párt mindenkor hagyományosan szófogadó volt, ezért jövendő teendője az lesz, hogy diszciplinálja azokat a baloldali disszidenseket, akik nem akarnak kötélnek állni. Valery Giscard d’Estaing távol tartja magát attól, hogy támadóan lépjen fel — pedig most jó taktikai alkalma lenne rá — a kommunista párt elnöke, Marchais ellen, mivel azt tartja, hogy akiket illet, tisztában vannak mindennel. Ez a tipikus francia elrendezés, mondják a megfigyelők. Végeredményben, mondják, sem Párizs, sem Marchais nem fontos akkor, amikor a világ országútján gördülni kezdenek a Hidegháború harci szekerének a kerekei. Ritkán van a történelemben, de amikor előfordul, hogy egy emberségesen gondolkozó francia géniusz szól Magyarországról, az nemcsak beszél, hanem üzen is egyúttal az egész világnak. És kijelenti, hogy nem látná szívesen, ha Magyarország szabadságáért újra fegyverhez nyúlna egy olyan küzdelemben, amelyet vérbefojtanak az egész világ szemei előtt. Jóllehet, hogy az emberiség nem fukarkodna megint tapsaival és könnyeivel, de utána mégiscsak visszatérne házipapucsához és a kandallójához, akárcsak egy jól sikerült vasárnapi futballmérkőzés után. "Már túl sok a halott a csatatéren és mi csak a saját vérünkkel lehetünk tékozlók, de a máséval nem. Megint folyt a magyar vér, de az túlértékes volt Európa és a szabadság számára és mi féltjük az utolsó cseppig. Én nem vagyok egyike azoknak, akik úgy vélik, hogy beletörődéssel még hacsak ideiglenesen is, kiegyezhetünk egy olyan rémuralmi rezsimmel, amely ugyanolyan joggal nevezheti magát szocialistának, mint az Inkvizíció hóhérai nevezhetik magukat keresztényeknek. Az 56-os Magyarország küzdelmének évfordulóin szívemből remélem, hogy Magyarország népe hangtalan ellenállásában kitart és azokkal az erőkkel gyarapodik, amelyeket itt külföldön a nevében toborozni tudunk, hogy azok oda hassanak, rávegyék a nemzetközi véleményt az elnyomók bojkottálására. És ha a világ népeinek közvéleménye vészesen erőtlennek, vagy önzőnek bizonyulna egy vértanú nemzet ügyében igazságot tenni, akkor az a reményem, hogy Magyarország ellenállása átvészeli az időt addig, amíg a magyar szabadság keleti ellensége összedől saját hazugságai és ellentmondásainak súlya alatt. A legyőzött és láncokba vert Magyarország többet tett a szabadság és az igazság ügyéért, mint bármely más nép az elmúlt húsz év alatt. De ahhoz, hogy ez a tanítás világossá legyen és meggyőzze azokat a Nyugaton, akik akkor elfedték a szemüket és eldugaszolták a fülüket, szükséges volt — és nem vigasztalás a számunkra — hogy Magyarország meghozza súlyos véráldozatát. Az a vér máris erősen szárad emlékezetünkben. Európa mai elszigeteltségében csupán egyetlen mód van arra, hogy igazak maradjunk Magyarországhoz: soha ne hagyjuk cserben, sem magunk között, sem egyébütt azokat az értékeket, amelyekért Magyarország hősei életüket áldozták fel és ne bocsássunk meg azoknak — közöttünk és mindenhol — akik, akár közvetve is — gyilkosai voltak a magyar vértanúknak. Nehéz feladat lenne a számunkra méltóknak lenni ekkora áldozatra. De megkísérelhetjük: egyesítsük Európát, felejtsük el cívódásainkat, javítsuk ki hibáinkat, szaporítsuk meg alkotó­­készségünket és gyakoroljuk szolidaritásunkat. Hisszük, hogy a történelmi elsötétítő nyomás és erőszakos halállal párhuzamosan menetel a világon a meggyőződés és az élet erejének hatalmas mozgalma a szabadulás irányában, amely kultúrát jelent és egyben a szabadság szülötte, amely szabadon alkot és szabadon dolgozik." Albert Camus, a Nobel-díjas francia regény-és esszéíró, a hódító német hadak ellen küzdő Resistance szabadságharcosa, a fenti szavakkal üdvözölte az 56-os magyar szabadságharcosokat az 56-os dicső és tragikus eseményeinek 5. évfordulója alkalmából, 1961-ben. A Remember Hungary album szerkesztői méltó helyen az első oldalon "A Magyarok Vére" fejcím alatt, angol fordításban örökítették meg a nagy gondolkodónak márványba és ércbe kívánkozó klasszikus üzenetét.

Next