Új Világ, 1980. július-december (9. évfolyam, 25-50. szám)

1980-07-18 / 26. szám

1980. július 18. Szintetikus zsenik Pár héttel ezelőtt egy világszerte ismert előadóművészt Los Angelesben kórházba szállítottak. Testének ötven százalékán harmadfokú égési sebeket szenvedett. Amikor a félig eszméletlen beteggel a mentők lélekszakadva rohannak a kórházba, általában nincs idő a részletek felől érdeklődni. Az orvosi jelentésbe mégis be kell írni, nem beszélve a rendőrségről, amely ilyen esetben kötelességszerűen követi a mentőkocsit. Valaki részéről el is hangzott a tájékoztatás: a sérült öngyújtóval cigarettára akart gyújtani és a kezében felrobbant az öngyújtó. A szétfreccsent égő benzin pillanatok alatt lángra lobbantotta a színész műanyagingét, amely azután magas hőfokon szinte belesült a bőrébe. A műanyag valóban így viselkedik, ebben tehát nincs semmi gyanús vagy titokzatos. A félig önkívületben lévő művész azonban az egyik orvosnak olyan kijelentést tett, hogy kokaint kevert éterrel és ennek párája lobbant lágra. A meggondolatlan nyilatkozat valahogy nyilvánosságra került. A rendőrségi nyomozók azonnal meg is jelentek a sérült módos kovácsoltvas kerítéssel védett ingatlana előtt, miközben ő a kórházban nyögött, és szóbeli házkutatási engedélyre hivatkozva, bebocsáttatást kértek a kapunál felszerelt hangtovábbító készülék mikrofonjától. A bebocsáttatást nem kapták meg és az a detektív sem járt sikerrel, aki vakmerően átmászott a kerítésen. Közben a színész teljes eszméletre tért és a korábbi kijelentést visszavonta. Ezt megelőzően azonban arra a csekélységre került sor, hogy a betegágynál a művész ügyvédje tett látogatást. A továbbiakban már a jogtanácsos nyilatkozott a sajtónak és elmondta, hogy félreértésről van szó: egy üveg rum gyulladt meg hirtelen. Ez már más, hiszen a rum nem tilos árucikk. Ezt követően a rendőrségi nyomozókat is beengedték a házba és szemügyre vehették a hálószobát, ahol a szerencsétlenség lezajlott. Kokainnak, éternek természetesen nyomát sem találták — de rumnak sem. A nagy zűrzavarban azt a Névtelen Orvost sem sikerült többé megtalálni, akinek füle hallatára a kokainéterről szóló vallomás elhangzott. Az ügynek ez a része is érthető, hiszen hol az a bűnös, aki vétkét töredelmesen bevallja? Ilyen csak mesékben és legfeljebb régi érzelgős regényekben található. Ma mindenki bátran és körömszakadtáig tagad, hiszen a törvény őt védi és hát végeredményben az esetnek nem volt tanúja. Próbálják meg a vádat bizonyítani. Ilyen körülmények között valóban nehéz, sőt talán lehetetlen is. A nagyhírű és jópénzű művész érthetően menti a bőrét, ami kissé elkésett ugyan, tekintettel az égési sebekre, sőt ha ennek a szerencsétlen betegnek a bőrére folytatjuk a tréfálózást, azt is meg kell állapítani, hogy még csak szárazon sem viszi el, hiszen a kórházban azonnal jeges vízbe mártották. Az igazságügyi büntetést azonban valószínűleg megússza. Fennmarad, sőt nyitva marad az ennél sokkal súlyosabb vád: rendszeresen kábítószert szedett, hogy előadói teljesítményét mesterségesen fokozza. "Dopping" — mondták valamikor. Ma a kissé szokatlan, az általános szóhasználatba még át nem ment "ajzószernek" nevezik magyarul azokat a kémiai vegyületeket, amelyek ilyen hatást érnek el. Aki használja, jól tudja, hogy tilos, ezért kerül sor az alkalmazásra titokban. A kokain — a káros mellékhatások mellett — eufóriát idéz elő, amelyet a komikus színész produkciója közben jól fel tud használni. Hányszor látta a közönség a most pirosra sült művészt is dobogón, televízión "frenetikus" alakításban, hogy az emberek csak kapkodták a fejüket, hogyan képes rá? így. Az eddig a pillanatig gyanútlan közönségben azonban felébred a szétterülő kérdés: hányan még? Ki-ki önmagának adja meg a választ: sokan. Mindenki tudja, hogy ez az önfelelet nem rosszindulatú és nem túlzó, legfeljebb keserű. Vannak óvatosabbak és szerencsésebbek, akiknek kezében az éteres kokain nem lobban lángra, a mentők nem szállítják őket kórházba, nem lesz belőlük szenzációhajhászó rendőri hír, csak a rendkívüli alakításra figyel fel a tömeg. Van-e a művésznek joga ehhez? Sokan állítják, hogy van és azokra hivatkoznak, akik akár színpadon, akár ecsettel, vésővel a kezükben, akár íróasztaluk mellett ülve csupán akkor tudták azt a bizonyos rendkívüli színvonalat elérni, ha előbb alkohollal előállították a megfelelő légkörnyomást. Miért lenne az alkohol más? Erkölcsileg nincs, gyakorlatilag van különbség. Az alkohol állítólag csupán felszabadítja egyesekben a gátlásokkal megbilincselt tehetséget. A kábítószer kémiai vegyülete azonban ad valamit az egyén természetes kromoszómájához és megváltoztatja a képet: előáll a szintetikus zseni. Újsághírek szólnak róla, hogy ma már gyártanak olyan szereket, amelyekkel ilyen faramuci módon plusz-intelligenciához lehet jutni. Nemrégiben került bíróság elé az orvos, aki a rendkívüli sikert és népszerűséget elért és fiatalon elhunyt énekes részére éveken át írta fel az ajzószereket. Az is kiderült, hogy más orvosok időközben meghalt vagy ma is élő közéleti emberek, politikusok, sőt volt elnökök elébe fecskendeztek ilyen szereket, hogy így beváltsák a hozzájuk fűzött reményeket. Vajon itt tart az emberiség, hogy lángeszeit így állítsa elő, szintetikus úton? Amikor az oroszok sportolókat kezelnek így versenyek előt, az egész világ felháborodik. Valóban, minden okunk megvan rá, hogy becsapottnak érezzük magunkat. . /Vvj A szentek szentjéről, a családról, legkülönösebben az amerikai családról legyen itt szó. Arról a bátor családról, amelyet az Idő, a nagyúr bár erősen meghajlított, de eltörni nem tudott. Az eszményképek és a felfogások, csakúgy, mint az emberi szerepek a történelmi korok változása és divatja szerint ábrázolták, vagy festették meg a család körképét. Emberöltőnkben az amerikai családot, jobban, mint valaha, a gyorsan változó élet könyörtelenül lökdösi, sodorja. "Krízisben van az amerikai család" — kiáltozzák széltében-hosszában az országban. Ez nem is lehetne másképpen. Előző generációnk ugyanis a szemeink előtt társadalmi forradalmat produkált, amelyhez a rákövetkező mai generáció, akarva-nem akarva alkalmazkodott. Ez hűen tükröződik a nyolcvanas évek küszöbén. Az az "amerikai család”, amelyet a kereskedelmi hirdetések, ifjúsági irodalmunk és népies filmjeink portretizálnak, jellegeznek, már csak elenyésző kisebbségben léteznek körülöttünk. A statisztika bizonyítja, hogy az amerikai családoknak mindössze 13 százalékában fedezhetünk fel olyanokat, ahol az apa dolgozik a mindennapi kenyérért, az anya a háztartásban látja el a teendőket és gondozza a család gyermekeit, egyet, kettőt, vagy többet. Bővítsük a csokrot: Amerika anyáinak több mint fele házon kívül dolgozik. Minden 10 férjezett nő, iskolaköteles gyermekek anyja közül 6 dolgozni jár. Bővüljön tovább a csokor: a 6 évesnél fiatalabb gyermekű családanyák 43 százaléka házon kívül keresi meg a kenyerét. 18 millió gyermek él az úgynevezett "feldúlt otthon" egyik szülőjénél. Amikor aztán a válások száma odafajult, hogy minden két házasságra egy válás jutott, a statisztika szerint az 1978. évben született gyermekek 45 százaléka gyermekkoruk egy részét már csupán egy szülővel tölthetik. A lehangoló statisztikákkal szembesítetten előtérbe nyomul a kérdés: Miért van annyi feszültség az amerikai háztartásokban? Van-e mód arra, hogy a családok megbirkózzanak a problémákkal? Tudnunk kell, hogy az úgynevezett sex-forradalom és a nők mozgalma hagyományos korlátokat döntött le és nagyon sok nőt vont ki a háztartásokból. így érkeztünk el sok háztartás és családi élet Waterloojához: hatalmasan felszökkent a válások lázgörbéje az országban. Megbukott az az álbölcselet is, amely szerint neurózishoz vezet, ha egy családon belül a családtagok lelkiismereti kötelességüknek tekintik a többi családtag problémáinak megoldását. Egy ellenérv szerint üdvösebb irány minden érzelmünket kinyilatkoztatni még akkor is, ha az fájdalmasan érint egy családtagot. Lábra kapott az is, hogy a családtagok már nem olyan közlékenyek egymással szemben, mint azelőtt voltak. Gyermekek keserűen panaszkodnak, hogy szüleik sohasem érnek rá arra, hogy a fiatalok problémáit meghallgassák. Étkezés idején régebben jutott idő a beszélgetésekre, de mostanában a szülők a televízió képernyője előtt fogyasztják el ételüket, így a gyermekeknek nem adatik mód arra, hogy hozzáneveljék magukat a családi élethez. Azelőtt játékszereket és alkalmi üdvözlőkártyákat a szülő és gyermek közösen vásárolták, most a szülő függetlenséghez szoktatja a gyermeket, így az egyedül vásárolja meg azt a cikket, amelyre szüksége van, de ugyanakkor megraboljuk őt attól, hogy a kölcsönös figyelmesség érzetét méltányolni tanulhassa és a kölcsönös emberi függőség moráljával megismerkedhessen. Ha pedig súlyosabb esetekben, mint amilyen a szülők válása, a gyermekeknek nem adatik mód érzelmeik nyilvánítására — figyelmeztet Dr. Salk, a Cornell orvosegyetem professzora — a gyermekek lelkében a problémáknak tömege gyűlik fel. Ha két ember elválik egymástól, nem válik el gyermekétől. Társadalmunk egyre-másra talál utat-módot arra, hogy a gyermeket elválassza a szülőktől, mert a gyermeket tehernek tekinti, házon kívüli intézményekben talál helyet a számára, ahelyett, hogy a szülőt segítené abban, hogy a gyermek a szülőnél maradhasson. Amerika most már hivatalosan is ráeszmél arra, hogy ütött az órája annak, hogy az amerikai családok védelmére keljen. Tapasztalatból tudjuk, hogy a gyakorlatban csak az az eszme boldogul ebben az országban, amely legfelülről kap prioritást; ebben az esetben maga az Egyesült Államok elnöke bontott csillagsávos zászlót az amerikai családok védelmében a Baltimore Convention Center-ben tartott Fehér Ház-beli nemzeti konferencián. A U.S. kormányzat — mondotta Carter az ott megjelent 671 delegátus előtt — az amerikai család és szükségletei nemzeti fontosságának új felismerésében e nemzeti konferenciáknak katalizátori jelleget adott. A következő konferencia június 19-21-én volt Minneapolisban, azt követően július 10-12-én Los Angelesben. A három konferencia határozatait egyenes úton eljuttatják a Fehér Ház munkaasztalára. Carter elnök máris elkötelezte magát arra, hogy megkísérli a javaslatok kivitelezését. Tudjuk, hogy Carter már 1978-ban kinyilatkoztatta az amerikai családok ügyében egybehívandó nemzeti konferenciák tervét. Amikor a kormány összeírja a 19-20 éveseket, aztán a 18 éveseket is, első látszatra méltányosnak látszik, hogy a maga részéről az állam viselje gondját azoknak a szülőknek is, akiknek hadköteles fiai veszik majd a kezükbe az amerikai impérium katonai vásáruit a békében és a háborúban. De gondoljuk csak meg. Olyan időben élünk, amikor a kormányunk szolgáltatásai szinte szakadásig meg vannak terhelve és kormányunk költekezései állandó támadásoknak vannak kitéve. Ha a hegy tetején állunk, nem látjuk a hegyet. Már szinte nemzeti sporttá lett az az irányzat, hogy minden társadalmi problémánk megoldását az államtól várjuk, tehát követeljük. Ezen a ponton, kontrasztképpen idézni kívánom, amit vagy félszázaddal előbb az ázsiai világ legkeletibb peremén, Japánban tapasztaltam. A tokiói, oszakai, vagy kobei munkásnak, vagy hivatalnoknak esze ágában sem volt, hogy kormányától követelje azt, ami szülőhazája társadalmának volt a kötelessége. A munkások és a hivatalnokok egy olyan atyafiságos ásó-kapa-nagyharangig stílusban szegődtek el gazdáikhoz. A gyártulajdonosok és a kereskedelmi vállalatok (Mitsui, Mitsubishi, Hitachi és a többi óriásvállalat, de a kisebbek is) tengerparti, könnyen megközelíthető helyeken hétvégi, vagy hosszabb vakációs üdülőházakat állítottak fel, ahol alkalmazottaik vendégként családostul helyezkedhettek el. A család orvosellátásáról is a főnökség gondoskodott. A mindenkori főnökök voltak a "társadalombiztosítók". Úgy félszázaddal előbb, mint a jelenben, gyakran előfordult, hogy a vakációzó munkás megunta az egyhangú tengerpartot és visszament az esztergapadhoz, ott annyi lelkesedéssel dolgozott, mint talán munkás sehol máshol a világon, és segítette szolgálati hűséggel és patriotizmussal szülőhazáját odaemelkedni a gazdasági nagyhatalmak magasságához. Miért ne lehetne az effajta emberiességet ebben az istenáldotta amerikai impériumban is kamatoztatni a nép nevében, a nép javára? A U.S. ipari termelőképessége a világ csodája volt. De 1969 óta csak 24%-kal emelkedett, míg a japánoké 77 és a franciáké 56%-kal. A tőkebefektetés csupán a fele volt a japánokénak. Egy évtized óta az amerikai külkereskedelmi mérleg évi $24 ezermilliós veszteséget mutat. A túltengő szovjet önbizalommal szemben nem épületes látvány Amerika tétovázó bizonytalansága. A második világháborút követő amerikai gazdasági monopóliumból ma már sok ország részt követel. A világ jelentékenyebb közgazdaságai függenek egymástól, mondhatnánk, nemzetközi közgazdaság keletkezett. A baj az, hogy politikai vezetőink még kevésbé értik a gazdasági helyzet komolyságát, mint a nagyközönség. A nélkülözés még nem érezhető, ezért a gazdasági megoldás később még nehezebb lesz. Egy londoni szakértő szerint az Egyesült Államok 2-3 év múlva talán magához tér, miután belátja, hogy nem lehet a világ vezető hatalma. Mihelyt gazdasági erejét visszanyeri, újra fontos szerepet fog játszani. Ehhez azonban fenn kell tartania katonahatalmi egyensúlyát a Szovjettel szemben.