Új Világ, 1981. július-december (10. évfolyam, 26-50. szám)

1981-09-18 / 36. szám

1981. szeptember 18. fókusz "Ha hallgattál volna..." E rovat anyagának összeállításánál általában két irányító alapelv működik közre: a téma legyen közérdekű és tartalmazzon valamilyen tanulságot. Vannak negatív irányban ható szabályok is. Ha például névtelen hozzászólás érkezik, a levél rövid úton a papírkosárban fejezi be dicstelen életét. Körülbelül olyan alapelv ez, mint amikor a hatóságok nem tárgyalnak terroristával: az újságokat molesztáló névtelen levélíró a publicisztika terroristája. A legkevesebb, amit meg lehet tenni, hogy dühödt toporzékolását se vegye észre az ember. Mindez nem jelenti, hogy az aláírással ellátott levelek önműködően válaszadásra lennének jogosultak. A szerkesztőségek általában ügyelnek, hogy a negatív szándékkal írott negatív tartalmú levelek az őket megillető elbánásban részesüljenek. Vagyis teljes elhallgatás legyen-e a sorsuk, vagy pedig a közszolgálat és általános tanulság érdekében írójuk olyan választ kapjon, amilyet megérdemel. Most ebben a besorolásban részesült az egyik levélíró, aki személyazonosságának titkolása nélkül, de bántóan, sőt bosszantóan elfogult módon, az igazság kiforgatása árán is igyekezett ürügyet találni állításai felsorolására és rosszul bizonyítására. Lapunk egyszerre több cikkébe — cikkírójába — is belemart, amely már önmagában bizonyítja, hogy nem a tárgyilagos bírálat, hanem a feltételezetten elkövetett hibák erőszakos összegyűjtése volt a cél. Egyetlen elismerő szava sem volt, amely természetesen nem kötelező, lehet az ő egyéni álláspontja, de ez már önmagában gyanús. A Fókusz-rovatban megjelent "Izzós robot a Ladába" című írást pécézte ki elsősorban. Amint olvasóink azóta meggyőződtek róla, ez a magyar nyelv védelmében íródott háromrészes sorozat első közleménye volt csupán. Levelének keltezése szerint a második is megjelent, mielőtt ő az íráshoz fogott volna, ezt azonban egyszerűen nem vette figyelembe, mert így könnyebbnek látszott a bizonyítás. Szerinte a cikk írója "alaposan megmondja a véleményét a mai magyarországi újságnyelvről meg a mai magyarországi nyelvről". Ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak. A kilenc esztendőn át közöttünk kialakult jó kapcsolat alapján bátran mondhatom, hogy olvasóink — rajta kívül — pontosan megértették, miről volt itt szó és mi inspirálta ennek az eszmefuttatásnak a megszületését. Semmiesetre sem az elfogult bírálat, inkább annak a ténynek a megállapítása, hogy az emigráció fizikai leválása az élő nyelv fájáról például ilyen eseteket produkál: a fent idézett címet, amely otthoni újságban jelent meg, elolvassuk és első pillanatra nem értjük. A szokatlan szóösszeállítással az otthoni címadó valóban kissé meghökkenteni akart. Ő tudja, miért. Levélírónk itt durva szóváltoztatástól sem riadt vissza. Hatásosabb, tehát azzal vádolt, hogy mi a megdöbbenteni akarást feltételeztük. Magyarázzuk, hogy mi a különbség a kettő között? (A "megdöbben" fájdalmasan meglepődik, a "meghökken" pedig csak meglepődik.) Gúnyos kioktatásban részesülünk, hogy "tudja minden magyar óvodás" Hiszen pontosan erről van szó! Az otthoni óvodás tudja , mi nem. Éppen ezt a lemaradást akarjuk behozni, amikor a kérdést felszínen tartjuk. Természetesen nem erőszakolt módon. Szerinte a címadó virágnyelven azt írta le, hogy "magyar robot az orosz kocsiba". Legalább is így kell érteni. A Lada azonban ebben az esetben nem gépkocsit jelent, hanem — amint írtuk — szovjet gyárat, ahol TV-képernyőket állítanak elő. Ez világosan kiderült az otthoni újság cikkéből — ennyire még tudunk magyarul. Természetesen kétségbe vonja angol nyelvtudásunkat is. Hogy pusztán tájékozatlanságról, vagy szándékos "módosításról" van szó ebben a bizonyításban — nehéz megállapítani. Egyikkel sem kell azonban dicsekedni. Újból leírjuk: az "air-to-air missile" fordítása magyarra a "levegő-levegő vadászrakéta" alakban gépies, hibás — halvaszületett. Ha levélírónk kissé továbbolvasott volna, mielőtt elhamarkodott véleményét megalkotja, észreveszi, hogy olyan kapun dörömböl, amely nyitva van. Senki sem berzenkedett a jövevényszavak — per se — ellen: mindig voltak és lesznek. Újból ismételni kell: egyik-másikuk gazdagítja a nyelvet, míg vannak, amelyek csúnya foltot ejtenek rajta. Semmiesetre sem kell gyorsan kétvállra feküdni és még lihegni is. Szilágyi Ferencnek otthon megjelent és a harmadik részben idézett tanulmánya bizonyítja, hogy más is gondolkozik hasonlóan. Azóta kezünkbe került Fábricz Károlynak a Magyar Nemzetben megjelent hozzászólása is. Szerinte számos esetben egyszerűen "anglomániáról" van szó. Felesleges így írni: "realizálhatjuk", amikor felismerhetjük, beláthatjuk vagy rájöhetünk is. Amikor pedig "szolid testekről" ír valaki, értelmi káoszt produkál. Inkább használhatná a magyar "szilárd" szót, mintsem az angol "solid"-ot írja magyarosan. Ennek a szónak magyarban más a jelentése. Mindenre felteszi a koronát, hogy a levélíró a Fókusz-rovat vezetőjét valami árulkodó beidegződés alapján ismételten "Mesterházy"-nak nevezi. Ez nemcsak helytelen, hanem tiszteletlen is. Elemi követelmény, hogy legalább a nevét tudjuk helyesen annak, akit bírálunk. Ezzel a hamis "Mesterházy"-val diszkvalifikálja egész levelét. Hogy a témát a kellő perspektívába emelhessük, emlékeznünk kell mint kortársaknak az első világháborúra és az azt követő békediktátumokra, amelyek feneketlen méhükből köpülték ki a modern világtörténelem legsúlyosabb és legpusztítóbb politikai, gazdasági és ideológiai földrengését, megrázkódtatását. Négy hatalmas birodalom, a német, osztrák­magyar, török és az orosz birodalom tették ki egy részét a művelt és civilizált huszadik század üszkös hulladékát és csődtömegét. Az eldőlt világ diplomatái nagy kanyarral tértek el attól a kötelességüktől, hogy 1919-ben Párizsban és Versailles-ben helyreállítsák a nemzetközi rendet, ahelyett, helyrehozhatatlanul, könyörtelenül visszavetették az egész világot a huszadik század legnagyobb zűrzavarába, így végezték ki a rendet Európában. Amiként a kortársak feljegyezték, amikor Brockdorff- Rantzau német delegátus 1919 május 7.-ikén belépett a Versailles-i palota dísztermébe, a kristály falitükrökön, kandelábereken és hófehér falakon visszatükröződő napfény elkápráztatta szemeit, miközben kezébe nyomkodták a vaskos békediktátumot kétszáz nyomtatott oldalon elhelyezett utalásokkal, hivatkozásokkal megváltoztatott paragra­fusokkal, 140 szakaszban. Imponáló köteg volt, mindazonáltal senki sem tanulmányozta át azokat. Még a hordómellű, kegyetlen Clemenceau sem, a francia miniszterelnök, aki kiérdemelte magának a "tigris" jelzőt, a fürge észjárású, ravasz Lloyd George brit miniszterelnök sem és presbiter papszerű Woodrow Wilson sem, akit általánosan Európa Megváltójának neveztek el a kortársak. Amikor I. Ferenc József császár-királyt 1916 novemberében a bécsi kapucinusrend kriptájában örök nyugalomra helyezték, azzal az aktussal meghalt Európa örökéletűnek hitt rendjének valósága is. Nyugatnémetországban legújabban divatossá lett a nemzeti mibenlét és az autoritást feszegető kutatás. Az utóbbi időben Európában a tekintélytisztelet fasiszta, vagy legalább is reakcionárius színezetet nyert és gyanút is keltett. Egy mozgalom támadt, amelynek csatakiáltása: "Le a tekintéllyel!" Célja mindennemű uralkodásforma elkerülése. Mi is a tekintély? A másokra átvihető lényeges hatás. De akárhová nézünk is, ahol emberek találkoznak, meg ott is, ahol uralkodásmentes emberkapcsolatok alakulnak, rangsorszervezetek, azaz hierarchiák alakulnak ki. A tekintély ugyanakkor hatalmat és alárendeltséget is jelenthet. A gyermeket megismertetik, nevelése közben, az uralkodás fogalmával és annak képviselőjével: az apával, a nevelővel és az állammal. Vagyis a gyermeknek meg kell szoknia a tekintély hatalmát és annak tiszteletét. A tekintélytisztelet nélküli nevelés, amely az uralkodástól mentes társadalom álma lett volna, értéktelennek, hiábavalónak bizonyult, különböző kutatások eredményeképpen. Egy tekintélytisztelet nélküli társadalom elképzelése tiszta őrület. Két amerikai újságíró gyermekeinek társaságában Floridától Kaliforniáig hat hónapig tartó körútra mentek az ellenkultúra (counterculture) felkutatására. Tapasztalataikról könyvet adtak ki a "Subkultúra Gyermekei" címmel. Az ebben a könyvben leírt gyermekek, akiknek szülei "szabadságukért" harcban álltak minden tilalommal, előítélettel, szabállyal és teljesen szabadon nevelődtek. A szülők gyermekeiket munka- és iskolaellenesen kívánták felnevelni abszolút tekintélymentes szabadsággal. Fogkeféléssel és bizonyos órában történő lefekvéssel sem zaklatták őket. Ha léteztek valaha teljesen szabad akaratukra hagyott gyermekek, ezek voltak azok. Milyenek lettek a gyerekek? Unottak, kedvetlenek, gyalázatosan irigyek, játékszer­tolvajok és erőszakoskodók. Egy helyen a határtalan szabadságukat arra használták, hogy az egész telepítményt felgyújtották. Mindenáron igyekeztek minden lehető ellenkezésükkel a szülők figyelmét magukra vonni. A pszichológusok figyelmét nem kerülte el az a körülmény, hogy ezek a gyerekek tekintélyes részben a vigasztalan elhagyatottság érzületétől szenvedtek. A lélektani kutatások viszont azt is kiderítették, hogy a gyermeknevelésben igenis helye van a tekintélytiszteletnek és a szülői szeretetnek. (Ennél a pontnál megemlítem, hogy az utóbbi évtizedben Japánban előfordult, hogy a családapák, mintha csak összebeszéltek volna, lazítottak egy-két arasznyit hagyományos gyermeknevelési szigorukon. Az iskolásifjúság azonnal észrevette és "testületileg" tiltakozott a szülői házban és a japán napilapok szerkesztőinek megküldött panaszlevelekben, "társadalmilag" figyelmeztetve a szülőatyjukat tradicionális kötelességükre és udvarias hajlongásokkal személyesen is kérve az édesapát, ne vonja meg tőlük nevelőszülői szigorát képlékeny korukban.) Más... Mi ez? Nosztalgia, melankólia, foszló emlék? — kérdi a nyugatnémet média vastagbetűs, kiáltó fejeimmel. írják, hogy a németséget ezen a téren utóléri a múlt. Berlinben most nyílt meg Poroszország 400 éves dicsőmultú történelmének kiállítása. A Berlini Fal is elérte 20- ik gyalázatos születésnapját, Németország nyomorúságát. A lapszerkesztők kérdik: A németség? Kik azok? A válasz: Egy az apokaliptikus nemzeti összeomlásból egy Főnixmadár legendás feltámadásához hasonlít­ható átváltásban élő, vajúdó nép... Az Egyesült Államok abból a harcból született, amelyet a nemzet függetlenségéért és emberi jogaiért vívott, amiért is ezt az eredetet sohasem veszthette el. A németség esetében ma aktuális az a kérdés, vajon két hazája van-e egy német embernek? És ez a kérdés világosan érthetővé teszi a németség nemzeti azonossága megállapításának a nehézségét. Odáig fajultak a dolgok, hogy ma a keletnémetség és a nyugatnémetség között nincs nemzeti azonosság. Schluss! Ma csupán Bundesrepublik nyugatnémet polgárok és keletnémet szocialista köztársasági demokrata polgárok léteznek. Képzeljük csak el, példának okáért, hogy egy francia polgár ma már nem mondhatná, hogy "nálunk Franciaországban", vagy egy amerikai ember, hogy "Mi amerikaiak..." Istenigazában minden ember elismerné, hogy milyen súlyos dolog ilyen természtellenességben élni és dolgozni kényszerülni. Igen, felmerül a kérdés, vajon létezett-e a németség öntudatában akkora nemzeti identitás, mint tudatosan megvan egy angolban és franciában? A történelmi német ember gyakran valami más volt. Majdnem azt mondhatnék, hogy minden német nemzedék valahogy másként képzelte el a német népet. Volt egy kor, amelyben a németség a "Költők és filozófusok népének" nevezték, vagy a zeneköltészet Halhatatlanjai honának, amelynek géniuszai tehetségükkel formálták ki a németség arcát. Azután következtek a tudományok emberei és a műveltség terjesztői és hosszú időn keresztül Németország volt a laboratóriuma Európának; a 19-ik század minden új ötlete ott született meg. Karl Marx, Sigmund Freud és Albert Einstein is ott lettek szerzői mindazoknak a felfedezéseknek és betekintésnek, amelyek mind a mai napig irányelveket adtak a világnak. A Bismarck-i Németország már nincs. De még vannak németek. Még akkor is, ha különböznek az elnevezéseik. Dehát akkor, kik ezek a németek a valóságban? Hallgassuk meg egy francia történettudós, Pierre Gaxotte véleményét: A német történelemben nincs egyensúly és folytatólagosság. Kontrasztokon és szélsőségeken nyargal keresztül. Szó szerint: Németország a csodálatos felemelkedések és az apokaliptikus katasztrófák országa. Mindezeknél a szemelvényeknél részletesebben és behatóbban ír a szerző, Maria Gräfin Dönhoff szeptemberben Hamburgban, Albrecht Knaus kiadásában megjelenő "Tegnaptól a Holnaputánig" című könyvében, amelyet máris nagy érdeklődés előz meg. FIZESSEN ELŐ AZ ÚJ VILÁGRA

Next