Új Világ, 1981. július-december (10. évfolyam, 26-50. szám)

1981-09-25 / 37. szám

1981. szeptember 25. Újságírás A másik munkájáról mindig könnyű véleményt mondani, már csak azért is, mert ez a vélemény általában a fölényes bírálat, a leszólás kategóriájába sorolható. Az ember természetének része, hogy fukarkodik a dicsérettel, ennek ellenkezője viszont könnyen jön és számos esetben titkolt élvezettel jár, így születik meg az igazságtalan bíró, a rossz pedagógus, a lelkiismeretlen orvos, a felelőtlen mérnök alakja. Vagyis: a rossz mindig esemény, mert érdekes. Az áldozatok sorából természetesen az újságíró sem tud menekülni. Volt idő, amikor a sajtó közismert vagy névtelen munkásaira érdemtelenül rájárt a rúd. Szinte divatosan kötelező volt az újságíró személyét és munkáját lebecsülni. Az évről-évre fokozott képzés megkövetelése némileg segített ezen, de az igazi változást a társadalmi érettség szükséges színvonalának elérése hozta magával. Ma már nyugodtan lehet mondani, hogy a műveletlenség és rosszul tájékozottság bélyegét süti önmagára, aki gépies ismétléssel alkot lesújtó véleményt. Mindezt előre kellett bocsátani, nehogy valaki véletlenül is az itt felsorolt vádak valamelyikével hozakodjék elő. A naivitáson messze túlhaladó beskatulyázást jelentene ilyesmivel illetni azokat, akik maguk is a sajtó munkásai. Nehéz lenne ilyen esetben a kolléga tájékozatlanságát, elfogultságát vagy éppen rosszindulatát bizonyítani. Ezen túlmenően be kell látni, hogy a közvélemény tájékoztatásának sokszor igen hálátlan feladatát betöltő tollforgatók a politika és hatalmi erőviszonyok eddig sohasem tapasztalt mai bonyolult képletének terhe alatt, időtől és földrajzi helytől függően, néha igen nehéz helyzetben vannak. Általában két malomkő között őrlődnek: egyik a közvélemény tájékoztatását szolgáló hivatásuk, a másik az adott körülmények, a politikai kényszer, az éppen adódó lehetőségek, beleértve a sorok mögé rejtett értelem magasfokú, de egyre kockázatosabb művészetét. Éppen ezért eszünk ágában sincs, hogy fölényes bírálatot mondjunk azokról, akik részben önhibájukon kívül a teljes kiszolgáltatottság állapotában kénytelenek dolgozni. Itt minden kendőzés nélkül az ilyen vagy olyan parancsuralmi rendszerek — valljuk meg: bizonyos fokig mindig megfélemlítést lehelős légkörére gondolunk. Jó példa erre a néhány héttel ezelőtt lezajlott földközi-tengeri amerikai-líbiai légicsata ügye. Az eseményről a budapesti lapok a moszkvai aureolával ellátott tripoli kormány hivatalos hírszolgálata alapján tájékoztattak és megírták, hogy "nyolc amerikai vadászgép üldözőbe vett két líbiai katonai gépet és tüzet nyitott rájuk... nincs szó arról, hogy a líbiai gépeket találat érte volna". Két nap múlva a budapesti újságíróknak is el kellett ismerniök, hogy ami történt, úgy igaz, ahogy az amerikaiak az első órában jelentették: a líbiaiak rájuk lőttek, ők viszonozták a tüzet és légelhárító rakétával két líbiai gépet megsemmisítettek. Ezt utóbb maga a diktátor, Khadafi is elismerte. Az újságírónak előbb mindig alaposan meg kell vizsgálnia a forrást, amelyből tudósításának anyagát meríti. Ha kénytelen olyan forrást használni, amellyel szemben kételyei vannak, a hírt úgy kell megfogalmazni, hogy minden felelősség az alapul szolgáló közlemény szerzőjé legyen. Amikor egy ország partja mentén végighúzódó felségvíz szélességéről írunk, még nagyobb körültekintés ajánlatos. A pesti lapok ugyanis röviden pálcát törtek Amerika felett, amikor a hárommérföldes sávot fogadja el törvényesnek és szinte védelmükbe veszik Líbiát, amely — "sok más államhoz hasonlóan" — kétszáz mérföldre terjesztette ki területi vizeinek határát. Az újságírónak tudnia kell, hogy a nemzetközi megállapodások önkényes és egyoldalú megváltoztatása elfogadhatatlan. Egyébként is a kezdeti hárommérföldes sáv ma a világon szinte mindenütt tizenkét mérföldre szélesedett. Vajon tudták-e a pesti újságírók, hogy maga a Szovjetunió is — Líbiával ellentétben — a tizenkét mérföldes zónát fogadja el? Bár az is köztudomású, hogy amikor partjainak védelméről van szó, legszívesebben a kétszáz mérföldhöz ragaszkodna, de amikor más ország közelében akar halászni, a tizenkét mérföldet is háromra zsugorítaná vissza. Ilyen kétféle mérték azonban természetszerűen elfogadhatatlan. Azonkívül a budapesti újságírók megvizsgálták-e a kérdést közelebbről? Nyilvánvalóan nem, különben tudták volna, hogy ez a "kétszázmérföldes" sáv — különösen a Földközi-tengeren — közönséges abszurdum, hiszen Líbia kitüremlő partszakasza és Kréta szigete között például az össztávolság kétszáz mérföld, Tunisz és Szicília között mindössze száz, Algír és Franciaország között ugyanannyi. Az önkényes parti sáv meghatározással tehát a Földközi-tengert teljesen le lehetne zárni a kritikus átkelőhelyeken a nemzetközi vizek teljes megszüntetésével. Az ilyen egyéni nyomozás is az újságíró feladata. Vajon hogyan tudósítottak most a budapesti lapok az Angolából a szomszédos Namíbia területére következetesen betörő kommunista SWAPO gerillacsoportok soraiban felfedezett valóságos szovjet katonai személyekről? Jobb, ha mindjárt elsőnek elismerik, minthogy később helyreigazításra legyen szükség. ÚJ VILA "Halál Amerikára, a Sátánra!" zúgta, bőgte, üvöltötte a forradalmi ajatollák, mullahok, táncoló dervisek és a gyászoló Allah-adta iráni nép milliónyi forradalmi hada Teheránban. Mi tagadás, a perzsa szenvedélyek, amelyek már évek óta a forrponton kavarognak, ezúttal lángolásban törtek ki. Irán hétfőn temette el elnökét, Mohammed Ali Rajait és miniszterelnökét, Mohammed Javad Bahonart, akiket többedmagukkal az előző vasárnapon gyilkos bombarobbanás pusztított el az elnöki dolgozószobában. Ami most Teheránban történik, az az ellenforradalom "színre-színt” adás taktikája. Az iráni papi kormány terrorizmusára a kormány kebelbeli ellenzéke ellenforradalmi tromffal válaszol. Ez sztrikte perzsa roulette. Belügy. Ezen a ponton nincs szükség külföldi segédletre. Ezt már Cyrusz király is tudta milleniák előtt. A júniusban elnöki hivatalából kibuktatott Abolhassan Baniszadr (aki most Franciaországban él) otthonmaradt híveiből a teheráni rezsim — bevallottan — 470-et kivégző osztályok elé állított. Elképzelhető, hogy a vasárnapi ellenforradalmi halálosztás toronymagasságú holokauszt írhat az izlámság történelmébe. Annyi bizonyos, hogy a kormány kivégző osztagai eddig képtelenek voltak az ellenzéket elhallgattatni és még kevésbé a kormányzó Izlám Köztársasági Párt legfelsőbb vezéreinek puszta életet biztosítani. A száműzetésében szabadszájú Bani-Sadr néhány héttel ezelőtt kiadott egy ötszemélyes névlistát azzal a kisérőszöveggel, hogy: "Öljétek meg ezt az 5 embert és összedől Irán kormánya”. A vasárnap elpusztult két népvezér neve ott szerepelt a listán. A másik három: a Képviselőház elnöke, az Igazságügyminiszter és a Belügyminiszter. Vajon kísért-e a teheráni kabinetben a francia rémuralmi csattanó: "Robespierre, követni fogsz!"? Az elnöki hivatalban felrobbantott bomba nem volt szimpla gyilok, mondja a gyorstalpaló kritika, hanem egyben ténymegállapítás. A teheráni rezsim engesztelhetetlenebb ellenzéke benyomult a forradalmi országvezetés legmeghittebb fellegvárába. A várható elemi megtorlás véráldozata után az új kormány aligha számíthat lavinaszerű népi lelkesedésre. A perzsa sah titkosrendőrsége is apasztotta a terroristák számát, de annak árán évtizedeken át hatalmat szerzett országának taktikájával. Az Ayatolla Khomeini túlságosan dicsőítette a vasárnapi vértanúkat. Meddig tarthat a megszottyant mullahok papi uralma még? A "Halál Amerikára" gyalázkodó izlám nonszenszére ellentétképpen iktassuk ide egy amerikai szerkesztőhöz intézett levélben leírt, nemzeti figyelmet érdemlő eseményt. A közismert szerkesztő a lelkesítőnek talált levelet leközölte és az eseményről a következőkben számolt be: "A floridai Ocala városban levő Forest Hills High School-i tanulmányaikat befejező növendékek között az eminens 18 éves Houng Le búcsúbeszéde könnyeket fakasztott hallgatósága szemeiből és a közönség felállva kitörő tapssal ünnepelte a nemesen gondolkodó érettségit tett leányt, aki a következőket mondotta: "A családom és én hat évvel ezelőtt menekültünk ki délkelet-ázsiai hazánkból, Amerikabarát érzelműek voltunk és ha ott maradtunk volna, kivégezték volna valamennyiünket. "Azt, hogy ezen az emelvényen állhatok ma, Önöknek és ennek a csodálatos országnak köszönhetem. Amikor hazánkban erőink már nem voltak elégségesek, hogy ellenálljunk ellenségeinknek. Önök lehetővé tették, hogy hazánkfiai közül 100.000-nyi nép Amerika földjére léphessen. Önök szabadságot adtak nekünk és lehetőséget arra, hogy egészen új életet kezdhessünk egy új nép kebelében, mint új nép. "Létezik egynéhány dolog, amelyért érdemes meghalni. Azért a szabadságért, amely itt létezik, egyike ezeknek a dolgoknak. Az évek során megtanultam az Egyesült Államokat a világ leghatalmasabb, legfenköltebb nemzeteként becsülni. Ez az ország megérdemli az amerikai nép legodaadóbb hűségét és legönzetlenebb áldozatkészségét". "Értékeljétek, szeressétek és védelmezzétek meg az Egyesült Államokat!" ...Mennyi pénzébe került Moszkvának a Szovjetimpérium? 1929 Karácsonya hetében a Vladivosztokból induló Transzszibériai Expressz étkezőkocsijában egy szeletke marhasültért, egy csésze tejeskávéért és két szelet vajaskenyérért egy vagyont fizettem. Amikor a pincérnőtől megkérdeztem miért számít ilyen sokat, holott Tokióban ennyi tömérdek pénzből egy hétig élhettem, a pincér felvilágosított: sem hús, sem tej, sem vaj nincsen Szibériában. Olcsóbb lett volna halat és levest rendelnem. Asztaltársam egy japán úr volt. Szato delegátus, aki "átutazóban" volt a londoni négyhatalmi flottaleszerelési tárgyalásokra, Ő már informáltabb volt a menük tárgyköréből. Valamelyes céklalevesfélét és halpecsenyét fogyasztott, jóval mérsékeltebb áron. De nem ez az érdekes itt most. Sokkal inkább az, hogy 52 évvel később, a Szovjetunióban még mindig, vagy megint szűkiben vannak a tejnek, vajnak és a húsnak, mialatt a világtengereken a víz alatt, a szárazföldön és a levegőben szovjet katonai vasárukon törnek meg a delelő nap sugarai mind az öt földrész világában. Mi ketyegteti az orosz stratégiai és politikai kivitelezését? Trivulzio a nagy császári hadvezér már Montecuccoli előtt megmondta: "a hadviseléshez három dolog szükséges: pénz, pénz és ismét csak pénz". Amint látjuk, a Szovjetunió nem sajnálja a költségeket világbirodalma üzemeltetésére. Akkor sem, amikor krónikusan szűkében van a húsnak és a tejnek, amikor lakásviszonyai a leggyatrábbak a világ iparállamaiéhoz viszonyítottan, amikor nagy hiány van olyan köszükségleti cikkekben, mint porszívókészülékek, ruhagombok és szemüvegek — oda se neki a közmorajlásnak. A szovjet kormány ezeknek ellenére évente 25 billió dollár értékű "külsegélyt" költ, azaz több, mint háromszorosát annak a dollárösszegnek, amennyit az Egyesült Államok költ hasonló célra, holott a Szovjetunió gazdasági ereje csupán háromötöde az Egyesült Államokénak. Úgy tudjuk, hogy a Kreml a fent megnevezett 25 billióból kevesebbet, mint 2 billiót juttat külsegélyként a nem-kommunista elmaradt országoknak, és csupán 1%-nyit fejlődési segélyként a Harmadik Világrend elmaradottainak. De, a külsegélyek túlnyomó része nem kegyes adomány, nem effektív dollár, hanem kölcsön. Ilyeténképpen a Szovjetunió hatalmas arányú "külsegélyberuházása" voltaképpen arra szolgál, hogy legmeghittebb szövetségeseit és csatlósait Vietnamtól, Mongóliától és Afganisztántól a távoli Kubáig gazdaságilag alátámassza, de mindenekelőtt a varsói paktum hat keleteurópai népeit. Íme, ez az ára annak, amit az oroszok azért fizetnek, hogy modern imperiumukat glédában tarthassák és elláthassák. De miután a keleteurópai gazdasági viszonyok továbbra is csak stagnálnak, főleg Lengyelországban, a szovjetkommunista imperium fenntartási költségei egyre emelkednek. Ámbár az orosz kormány államtitokként kezeli a kiosztott külsegélyek pontos számadatait, az orosz polgárság nagyon is tudatában van annak: kormányuk külországi "nemeslelkűsége" teljes egészében az orosz nép gazdasági helyzetének a rovására megy. Éppen ezért, az élelmiszerek és közhasználati cikkek hétszer-hét krónikusan sovány éveiért közvetlenül a moszkvai kormányt okolják. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy a mammut szovjet katonai felkészülés, amely éjjelnappal folytatódik a kommunista imperiumban, sokkal-sokkal többet csapol ki a kommunista közgazdaságból, mint azt elképzelik: mintegy 13 százalékát a nemzeti termelésnek, holott a "külsegély" csupán 2%-át teszi ki a nemzeti össztermelésnek. Haliga, Haliga, míg a világmédiák csak krónikáznak, addig a szovjet blitz-imperium vörös hadseregének szuronyai már elérnek Afrika urániumban és egyéb prioritásos ásványaiban gazdag Namíbiáig, amelynek határai mentén, Angolában Pretoria büntető-expedíciója fülöncsípte a fekete guerillák kebelében működő Nikolai Feodorovich Pestretsov szovjet törzsőrmestert és rábukkant két vörös hadseregbeli szovjet alezredes tetemére a csatatéren. Harcban, nem oktatás közben estek el. Előőrsei voltak a már nem is olyan bizonytalan holnapnak.