Új Világ, 1981. július-december (10. évfolyam, 26-50. szám)

1981-10-09 / 39. szám

1981. október 9. Kétkedés és fitymálás Nem volt tréfadolog megtenni a nagy lépést a szülőföldről az idegen világba. Akadhatott, aki a tettet később igyekezett jelentéktelennek feltüntetni, az ilyen megnyilvánulásban azonban nem volt sok őszinteség. Igaz, nem mindenki ugyanazt az időpontot választotta a döntő elhatározásra. Akkor azonban, amikor a nagy többség búcsút mondott az ősi földnek, úgyszólván semmi visszaút nem mutatkozott. És bár a Styx (Sztüx — ha így jobban tetszik) a legtöbb esetben alig csörgedező ér sem volt (szögesdrótnak nyomát sem lehetett látni abban az időben) — a néhány lépés szinte más földrészre vezetett, hogy planétát ne is említsünk. Az új világ eltérő külső megnyilvánulása azonban rövidesen szembetűnő lett: a kis osztrák faluban talált ostorneon-világítás ismeretlen volt otthoni hasonló körülmények között, ugyanúgy a falusi termelők magángépkocsijai és minibuszai. Jól emlékezünk, azokban az első órákban mellbevágott a szemétgödörbe kidobott sokszáz citrom­héja, a színes külföldi magazinok garmadája. A földrajzi távolság azután egyre nőtt, a tenger hullámait szelő hajó vagy a felhőkben harsogó repülőgép sebességével, míg azután megállapodott valahol a tíz- és húszezer távolsági egység között. Igaz, hogy amint peregni kezdtek az évek és az élet tovább lendült az örök változás útján, ez az akkor irdatlannak érzett szintkülönbség egyszerre csökkenni kezdett. Hamar elmúltak az első évek, amikor a nyugatra érkezett levelek egy-egy borotvapengéért könyörögtek, vagy amikor a hazalátogatás előtt megnyílt utak értéktelen golyóstollakkal, olcsó celofánszalagokkal, magnetofontekercsekkel, plasztik semmiségekkel, zseblámpaelemekkel megtömött zsebű látogatókat tereltek haza, hogy a jóérzésű embernek a szíve facsarodott: mintha tarka pántlikákat és színes üveggyöngyöket vittek volna Afrikába. Ez is lepergett az idő malmán, hála istennek. A büszkeség és az önérzet egyre nőtt otthon. Az újabb hazalátogatókat már elárasztották igazi és tartós ajándékokkal, értékes népművészeti cikkekkel, porcelántárgyakkal, kitűnő hanglemezekkel. És ha otthonról érkezett valaki nyugatra, nem jött többé üres kézzel. Lassan mi kezdtük rosszul érezni magunkat. Ez a versengés szép volt, mert nemes volt. Mégis, a hatás két ellenkező irányba hatott, alakított és módosított emberi lelkeket és jellemeket. Meg kellett érteni ennek törvényszerű voltát. Aki eljött, minden erővel bizonyítani akarta, hogy az akkori nagy lépés nem volt meggondolatlan és főleg eredménytelen. Aki otthon maradt, nemcsak a külföldi rokont vagy barátot, hanem önmagát is igyekezett meggyőzni, hogy az ő elhatározása nem hozta előnytelenebb helyzetbe. Nem éhezik, nem nélkülözik — és telik értékes ajándékokra is. És ahelyett, hogy az elszakadtakat az idő múlása közelebb hozta volna egymáshoz, egyre messzebb sodorta őket. A földrajzi távolság maradt, de az út lélektől lélekig egyre nőtt.­Ide sorolható az a Magyarországot látogató amerikai, aki itteni autójáról leszereli a rendszámtáblát, Bécsben — talán hitelkártyára — valami hivalkodó luxuskocsit bérel és ellátja az amerikai külső jegyekkel, mielőtt átlépi vele a határt. Otthon élvezi a hatást, a csodálatot, amellyel annak adóznak, aki látszólag Los Angelestől vezette kocsiját Nagykanizsáig. Vállalja a leleplezés kockázatát és a nagyon is megérdemelt büntetést. Ugyanakkor nem veszi észre, hogy a kiváltott hatás ellenkező: megvetés és néha talán gyűlölet. Ugyanezt kapja, jogosan, a pénzével hetvenkedő, felvágó, nagyhangú, feltűnési viszketegségben szenvedő többi külföldről hazalátogató is, aki hivalkodó bőröndjeivel talán csak repülőgépen érkezett. Ennek a szélsőséges viselkedésnek itteni végén az utóbbi időben mi egyre gyakrabban tapasztaljuk a mesterségesen unott ábrázatot felvevő, mindent fitymáló magyarországi látogatót. Hosszú ideig ment a csodálat, az őszinte elámulás olyasmin, ami ezt megérdemelte. A világ szinte minden pontjának vannak máshol nem tapasztalt különlegességei — Amerikának is. Nem szégyen elismerni, hogy a Tadzs-Mahalt csak az indiai Agrában lehet látni, a Piramisokat meg Egyiptomban. Mégis, szinte úgy látszik, mintha valaki otthon meggyőzte volna a tengerentúlra induló utasokat: nem mutassatok ámulatot és csodálatot, mert ezzel önmagátokról állítotok ki műveltségi-szegénységi bizonyítványt. Egyre több oldalról hallja az ember, hogy a drága pénzen Magyarországról idehozott rokon az elismerés minden látható jele nélkül sétál körbe Disneyland-ban, a Marineland rendkívüli delfinbemutatójára úgy tesz, mintha ezt már halálosan megunta volna otthon és a San Diego-i zoo-tól pedig miért legyen elragadtatva, azt mikor a törökszentmiklósi állatparkban is láthat egzotikus fajtákat. Egyik barátom mesélte, hogy amikor a nyáron rokonait elvitte a Grand Canyonhoz, mást sem hallott, mint fitymálást, de ugyanezt kapta a World’s Trade Center épülete és a Mount Rushmore-i hegyoldal gigantikus szoborművé is. Mi lenne, ha ezt az egyik oldalon undorító hivalkodást és mesterkélt fitymálást a másikon megszüntetnénk és újra közelednénk egymáshoz?­ ­ Nincs tagadás benne. A nyugati világ tekintélyes szegmentumának gondolkodói a szovjet impérium vezetőségét egy garnitúra olyan elszánt funkcionáriusaiban látják, akiket mindenekelőtt az az egyetlen vágy vezeti, hogy hatalmukat megállás nélkül más nemzetek függetlenségének, szabadságának és a nemzetközi élet stabilitásának maradéktalan kiirtása, abszolút pusztulása árán győzelemre vigyék. Mi tagadás, a szovjet színen olyan vezetőséget látunk, amely könyörtelenül, minden izma megfeszítésével egy akkora méretű fegyveres erőt épít, amely már eddig is messze túlhaladta egy ország törvényes önvédelmi szükségleteit. Egyszóval így halad a hadak útján a már két emberöltő óta folyó szovjet túlfegyverkezés a fegyvernemek valamennyi kategóriájában a katonai abszurdumig és tükrözi mind az öt földrész társadalmának a vörös összeesküvés egyre fenyegetőbb stratégiáját. A fent vázolt külpolitikai kritikának hívei a moszkvai Kreml urainak foglalatosságaiban " stréberséget” is látnak, amellyel azt szorgalmazzák, hogy a harmadik világrendhez tartozó olyan országokat, mint például Angolát, Etiópiát és Afganisztánt a Szovjet igájába hajtsák. Bár az efajta orosz "kaland" veszélyekkel járt, de sikeres volt s ezt munkálkodásuk sikereként könyvelhették el maguknak. A hívek között vannak, akik kétségbe vonják, hogy az erőltetett szovjet felfegyverkezésnek az orosz haza védelmi motívuma az alapja. Véleményük szerint a szovjet vezetőség nem érzi a Szovjetunió politikai körülzártságát, vagy egyébképpen fenyegetett helyzetét. Annyit bevallanak, hogy a Kremlnek súlyos problémái vannak, de eszükbe sem jut, hogy a súlyos problémákat maga a Kreml teremti magának önkényes politikájával. Így áll elő viszont a szovjet rezsimnek az egykori Hitler-rezsimhez való majdnem százszázalékos arculata a második világháború előtt. Ezért is helyénvalónak látszik az a tanács is, hogy ne kövessük el a nyugati hatalmaknak azokat a nagy hibáit, amelyeket a harmincas évek végén követtek el, amikor engedményeket tettek a diktátornak, prioritást adva a tárgyalásoknak és kiegyezéseknek. Ilyen prioritást a mai időkben nem adhatunk. Ma csak annak van helye, hogy egy, az ellenséget elriasztó impozáns haderőt állítsuk talpra és sziklaszilárd nyugati szövetségi egységet kovácsoljunk ki és azt szegezzük a Kremlre. Ekkora nyugati összeállás láttára a szovjet népbiztosok ráeszmélnek majd további agresszív célkitűzéseik hiábavalóságára és veszedelmére. Goerge F. Kennan, szolgálaton kívüli US diplomata, egyetemi emeritus történelem­professzor, a Szovjetunió fundamentális ismerője, az egyetlen amerikai nagykövet, akit a Kreml népbiztosai "persona non grata"-nak nyilvánítottak, egy európai interjúban kijelentette, hogy egészen más képet tud festeni a Szovjet vezetőségéről. Józan, izgalomtól mentes bírálata jótányit sem ködösíti el a róluk alkotott és kimondott ítéletet. Kennan nagykövet a Kreml félelmetes hatalomtartóiban egy csoportnyi elcsigázott, zaklatott idősebb és öreg urat lát, akinek újraválaszthatósága és működési lehetősége erősen korlátozott. Valamennyien sokfajta körülményeik foglyai, saját és hazájuk múltjának foglyai: egy elavult ideológia foglyai, amelyhez egyéni ortodoxiájuk bilincseli őket; foglyai a megmeszesedet­t hatalmi rendszerüknek, a­melynek autoritásukat köszönhetik; foglyai saját megrögzött sajátosságaiknak, amelyek már a korai időkben rányomják bélyegüket az orosz politikára; születésüktől örökölt biztonsági hiányérzetük: önbizalmuk hiánya, bizalmatlanság, külföldi és a külföld előtti szenvedélyes titkolózás, neurotikus félelemérzet idegen hadaknak az orosz földhöz közeli területről a muszka házába történő betörésétől. És — mindezeknek az adottságoknak hatáseredményeképpen — az orosz vezetőségekben egy szinte velük született hajlamosság tüzelte a nemzeti felfegyverkezés eltúlzásainak kazánját. Kennan nem veszíti szem elől a népbiztosok és elődeik, a cárok közösen jellemző vonásait. Amiként a régi cárok, úgy a mai népbiztosok is mérhetetlenül több súlyt helyeznek presztizskérdésekre és a látszatra, mint a valóságra. A tudós diplomata Kennan nem hiszi, hogy a mai szovjet vezetőség szimplán hatalma növelésére hajlandó lenne az ország fegyveres erejét háborúba sodorni, jóllehet, ha külerők totális mérkőzésbe ijesztenék, akkor a dolog természeténél fogva a népbiztosok presztízse kapna prioritást. Nyilvánvaló, hogy a szovjet vezetőket az az orosz alapösztön sugallmazza, hogy megsokszorozzák befolyásukat a harmadik világrend országaiban. Ebben nincs meglepő, de ugyanakkor nincs ok a pánikra. A többi nagyhatalom is elkövetett ilyen dolgokat. Máskülönben pedig az ilyen természetű Kreml­­munkálkodást nem a siker babérja, hanem a kudarc koronázza eddig. Azt is fel lehet tenni, hogy a Kreml urai az utóbbi években észrevették, hogy globális viszonylatban a Szovjetunió fokról­­fokra elszigetelődött a világtól, mi több, hogy nagyhatalmak fenyegető gyűrűje veszi körül. Elvégre láthatták a perzsa sah és újabban, Pakisztán és Vöröskína kooperációját Washingtonnal. Bármekkora vágyálmi délibábot űznének is Moszkva népbiztosai, kontinentális és gyarmatosítási mozgásszabadságuk máris erősen korlátozódik. Kennan percig sem tagadja, hogy nagy veszélyben állunk. A nagy veszedelem a most már nekivadult fegyverkezésversenyben van. Az ádáz verseny halomra döntheti azokat, akik a versenyt rendezik. A fegyverkezésverseny militarizálja az emberi gondolkodást, amely a megszállottság szintjét érheti el, amelyen nem szorul hely a tárgyalóasztal és a kiegyezés számára. Itt azt is tudomásul kell vennünk, hogy Nyugat-Európa katonai erőviszonya az ellenséggel szemben kedvezőtlenebbek, mint tíz, vagy húsz esztendővel ezelőtt, konvencionális tekintetben. A Szovjetunió konvencionális haderejé — ne veszítsük szem elől, messze túlerőben van. De ez nem új dolog. A második világháborúban is ez volt a helyzet. Kennan nagy szószólója a NA­TO konvencionális haderejének kiépítése mellett. Ne csupa egzotikus és méregdrága katonai vasáruval gyarapítsuk arzenáljainkat, hanem fektessünk nem kevesebb energiát katonáink etikai és fegyelmi nevelésébe, biztosítsunk legkitűnőbb kiképzést és emeljük a harcrakészséget. A Szovjetunió éjjel-nappal gyártja és állítja fel őrültek módjára nukleáris fegyvereit, csakhogy túlélje ellenlábasát. És ennél a pontnál a tudós Kennan professzor-diplomata áperte kijelenti, hogy a nukleáris fegyver egy kolosszális tévedés. Úgy célját, mint bevetését illetően. Nincs értelmes célja a nukleáris fegyverek tömeggyártásának... Voltak, akik a Középkort Sötétkornak nevezték, holott világított a Hit, Afrikát Sötét Földrésznek, holott a Victoria Nyanza vízesésnél tündöklő napfény szikráztatta a szivárványt. A ránk hullott nukleáris korszak sötétjében vigasztaló egy felvilágosító fáklyafény, amilyent George F. Kennan gyújtott a kor vékája alól. ...Egy quantumnyi félelemérzet kering szabadon a szellők szárnyán a világ körül. Bonnban Helmut Schmidt, Nyugat-Németország kancellárja ejtett ki a száján ilyen szavakat: "Újra meg újra annyi ember terheli meg polgártársait félelemérzettel keresztül-kasul Európában..." Mint a futótűz, panaszából szállóige lett. Úgy ismételgetik, mint például a "Volkswagen" szót. Akárhogyan is van, a félelemérzet megint téma lett az Óvilágban. A "quantumnyi félelemérzet" meghatározás Freud Zsigmondtól ered, ez napjainkban aktuális politikai problémák megvitatását jelenti művelt nyelven. Dióhéjban kifejezve: "Valamennyien félünk”. Európában mondják: Kortársaink szívére három súly nehezedik. A békénk feletti aggodalmunk. A bennünket körülvevő világ szomorkás szemlélete. A társadalmi stabilitás problémái. Mind a három hátterében áll a bánat. Nem annyira az elvesztett múlt, mint inkább az elvesztett jövő miatt, amely bár még nem veszett el, de könnyen elveszhet. Azon munkálkodunk, hogy megfertőzzük a vizünket, levegőnket, talajunkat, megmérgezzük állatainkat és embertársainkat. Az európai kormányok vajmi keveset tudnak felmutatni a világ békéje, a környezetvédelem és a társadalmi jólét fejlesztése terén. A koalíciós kormányok sem tudnak Európában bravúrokat felmutatni. Az európai nyár múltán mit konstatálnak a polgárok? Azt, hogy sem a kormánypártiak, sem az ellenzékiek nem oszlatták el a nép gondjait. Sőt, inkább csak megsokasították.

Next