Új Világ, 1981. július-december (10. évfolyam, 26-50. szám)
1981-10-16 / 40. szám
~ 1981. október 16. Maszlag-alap nélkül Meg kell vallani, hogy amit az ember manapság tapasztal, félelmetes összhangban van a bibliai jövendölésekkel. Az anyagi világ és az emberek lelkülete egyaránt riasztó tünetekkel jelentkezik. Az előbbi igazolására elég statisztikát összeállítani a földrengésekről. A megjósolt válságos idők egyik jele a világ egymástól távoli pontjain megszaporodó földmozgás. Geológusok által közzétett jelentés szerint 1970 és 1978 között Dél-Kaliforniában öt olyan földnyugtalanságot észleltek, amelyet a Richter-skálán 5-tel vagy ennél magasabb számmal jelöltek. Az 1978 óta eltelt három esztendő alatt, amely alig egyharmada a fenti időnek, tizenkét ilyen erősségű földrengésre került sor ebben a körzetben. Minden babona és képzelődés nélkül a nyers statisztika elég mellbevágó adatokkal bizonyít. Ami pedig az emberek lelkületét illeti, itt szinte nem is lehet tudományos adatokkal operálni, elsősorban azért, mert mivel lehet a türelmetlenséget és gyűlöletet mérni? Az embernek ember ellen elkövetett bűncselekményei olyan méreteket öltöttek, hogy ha az adatokat a modern számítógépekbe táplálnánk, ezek tehetetlenül füstölni kezdenének. Minél nagyobb a város, természetesen annál félelmesebb a kép. A metropoliszokban a kábítószerkereskedelem, rablás, gyilkosság szüntelenül emelkedő irányzatot mutat. A mindig egy irányba történő mozgás félelmes tünet. Hiába is áltatnánk magunkat, innen egyszerűen nincs vigasztaló kiút. A mozgásnak ez az iránya vagy drasztikusan megváltozik, vagy elkerülhetetlen a végzetes tragédia, de olyan méretű, amilyet a science fiction könyvek festenek. Ha egy gépkocsi egyre fokozódó sebességgel rohan valami vasbetonfal felé, komputer nélkül meg lehet jövendölni, hogy csupán rövid idő kérdése a tragédia bekövetkezése. A mindennapi, szükséges morál teljesen elveszett, az emberek nem egyik napról a másikra, hanem egyik pillanatról a másikra élnek és egyszerűen nem érdekli őket, hogyan. Gátlástalanul folyik a csalás, hamisítás, sikkasztás, megvesztegetés — ha az embernek van ideje és idegzete ehhez, éppen elég bizonyítékot talál a napilapokban. A lopások, betörések ezrei úgy járnak a mindennapokkal, mint a hajnal és az alkony. Úgyszólván semmi sincs biztonságban. Ismét az ököljog korszakában élünk, amikor az önzés az irányító indulat és minden egyéb tizedrangú. Vannak emberek, akik hajlamosak rá, hogy minderre bélyeget süssenek: "Ez Amerika!" Holott az igazi bélyeget ők maguk kapják: "Csak az orromig látok". Ezt a kérdést nem lehet semmiféle elfogultsággal elintézni, sem ezen, sem azon az oldalon. Magyarországi újságból vettem az adatokat. Valaki megírta, hogy a Belvárosba kellett mennie gépi mosószerért, mert "a lakótelepi üzletben, ahol csomagolt disznósajton, kókadozó paprikán és megsavanyodott majortézes geremicén kívül jobbára csak azt kapni, ami az éhhaláltól megmenti a négy háztömb lakóit". Amikor azután tejért és kenyérért másik boltba ment, a mosóport műanyag szatyorban a bejárat melletti "táskamegőrzőben" hagyta, amint ez otthon szokásos. Meggondolatlanul, mert mire visszament érte, ellopták. Látta is a tettest, "harminc év körüli nő, szedi a lábát, két gyereket vonszol maga után". Hogy a boltokban minden nap "dagadtra vernek" cigarettatolvaj kölyköket, ez nem is érdekes. A pillanatra magára hagyott háromkerekű gyerekbicikliből kilopnak egy anyacsavart, amelyre valakinek szüksége van. A játszótéren egy bűbájos kisleány felkapja valakinek a labdáját és elfut vele. Hagyják egy darabig, hadd játsszon. Amikor mennének haza, látják, hogy a labda ott hever a fűben, két "testes anyuka" között. Amikor a tulajdonos jólnevelt kíván lenni és megkérdezi, hogy elviheti-e a labdát, az a válasz: "viheted, de visszahozd ám!" A labda már az övék lett. Szerencsére ott van rajta a név, tintaceruzával. Mert minden játékot meg kell jelölni. Négy-ötévesek futkosnak, játszanak és közben a legtrágárabb szavak repkednek, ötévesek ajkáról. A hetedik emeletről valamelyik alkoholgőzös atya üres sörösüvegeket vág a játszótérre. Nem túlságosan vigasztaló kép. A riporter megírja, hogy kisfia egyik nap azzal jött haza, hogy "meggyilkolták, mert ő volt a kísértet, hajóval Londonba vitték és legéppuskázták". Mindenkit felrobbantanak, szitává lőnek vagy leszúrnak. A gyereknek tapadókorongos pisztolya van és a szülők eddig arra tanították, hogy "emberre nem lövünk". A riporter azon töri a fejét, hogy ezen az utasításon nem kell-e változtatni. Azon is gondolkozik, hogy tigriskarmokat növeszt a gyermekeinek. Vajon mi jobb a személyiségfejlődésnek, ha összeverik, vagy ha ő kalapál el másokat? Egy időben mást sem hallottunk, hogy "a kapitalista rendszer a melegágya" az ilyesminek. Ilyen maszlag-alapon természetesen nem tudunk tárgyalni vagy közös nevezőre jutni. Tudomásul kell venni, hogy mindez világtünet, ez az erkölcsi romlás egyaránt sújtja a keletet és nyugatot. És ez vonatkozik az inflációra is. A szocializmus nem tesz immunissá. Egy másik hazai cikk elismeri az örökös drágulást. Valaki megírja, hogy a Zsolnayporcelángyár árai csak az idén 15 százalékkal emelkedtek. Infláció, bűnhullám... földrengés. Mi lesz ebből? Valahányszor a beszélgetés során Amerikára terül a szó, az európai ember ajkán egy vágásra a "Ja, Amerika!" idióma csendül meg hosszan, elnyújtott dekreszcsendóval. Jelezvén, hogy az Újvilág egy egészen más dolog, amellyel nincs közös nevezője a többi négy földrésznek. Vagy, közelebbről szólva, az amerikai neokonzervatívizmus nem importcikk Európa számára. Ez az ókontinentális világnézet felveti azt a kérdést is, vajon bevitelképesek-e — par excellence — az ideológiák? A baloldaliaknak sohasem volt problémája azzal, hogy doktrinális exportját átsegítse az idegen határokon. Ezt a tételt igazolja a francia felvilágosodás elterjedése a szélrózsa minden irányába (amiben nem kis része volt Napóleon tábornok-császár szuronyainak is), valamint a marxizmus masírozása Németországból Oroszországon és Kínán keresztül a Harmadik Világrend régióiba. Ha mármost valaki azt kérdezné, vajon bevihetők-e a "Jobboldal" elméletei idegen országokba, a válasz ez: határozottabban és időszerűbben. Nem szembeszökő-e, hogy az amerikai neo-konzervatívok múlt novemberi választási győzelmükkel egyúttal azoknak a német testvéreiknek, akik már tizenkét év óta ellenzéki politikára lettek kárhoztatva, azúttal receptet kaptak a győzelemre? Az elmúlt hétvégén a nyugatnémet főváros, a Bonn-i Konrad Adenauer Alapítvány székházában német részről Helmut Schmidt kancellár és szakembercsoportja, amerikai részről Richard Allen, US nemzetbiztonsági tanácsos és a US neokonzervatívok olyan zászlóvivői, mint Irving Kristol és Norman Podhoretz folytattak szabadpiaci eszmecserét egymással. Szükségtelen itt kidomborítani, hogy a hangulat nagyon szívélyes volt. De lehetetlenség volt egy közös konceptust megfogalmazni. Az Atlanti-óceán által szétválasztott ország különkülön nemzeti adottságai állták el a testvéri közeledés útját, minden ideológiai szimpátia mellett. Még egy tényező játszott közre. Az utóbbi években Amerika és Európa valahogy széjjelverődtek. A bonni eszmecseréknél a résztvevők hamarosan "kitapogatták" egymást és kölcsönösen megállapították, hogy az amerikaiak nem voltak igazán konzervatívek és hogy a német konzervatívok nem voltak "neó-k", azaz "újak". Érdekes, hogy a második világháború nyitányánál nem láttunk ilyen finomművű nüanszt. Jóllehet Moszkvát és a legtávolabbi Nyugatot mind a hét világtenger választja el egymástól, mindazonáltal, a Kelet és a Nyugat armageddonjánál miként a forrósított penge az olvadó vajba, úgy paroláztak a szövetségesek a szovjetorosz kezekbe. Inter arma silent musae. Háborúban a múzsák hallgatnak... Egy döbbenetes paradox. A reagani vezetőséget egy enyhe forradalmi érzet hatja át. A reagani földomlás után az elnök követői már nem érzik magukat a barrikádokon küzdő forradalmároknak, hanem inkább történelmi hősöknek a negyven év óta, Moloch vörös állammal szemben, amely már negyven éve masíroz az élen. Reagenék nem akarnak javításokat. Ahelyett inkább az államhatalmat át akarják ruházni a társadalomra, az intézményeket az egyénekre és a szövetségi hatalmat az államokra. Mottójuk a cselekvés, amely nem ismer nyugalmi állapotot. Mely német államférfiú mondhatná ezt magáról, vagy a pártjáról? — Talán — mondja az európai hang — Amerikának jobban megy a dolga, sora. Ott a hagyomány és a forradalom sohasem állottak bősz ellentmondásban. Az Anglia elleni forradalom sem volt egy jakobinus forradalom, inkább csak egy a szerzett jogok biztosítása érdekében vívott harc. Az alapító atyák az "Új Jeruzsálemet" építették, bár forradalmi arculattal, utódaik ezt a teremtést négy-, vagy 8 évenként megismételték. Láttuk Kennedy "New Frontier"-je, a Johnson "New Society"-je és most Reagan "New Beginning"-je eseteiben. És a németség? A forradalmakat, amelyeket vágytak, lekésték, ezért több forradalmi átalakuláson kellett átesniök mint a legtöbb népnek. A német ember, akár féljobboldali, akár félbaloldali, óvakodik attól, hogy túlságosan ringassa a nemzet hajóját. És a politikusok, akár az "új", akár az "ősi", akár a keresztény- vagy más szocialista pártiak, az nem oszt és nem szoroz. Aminek következtében minden marad a régiben Németországban. Senki sem várta, hogy neurotikus feszültségbe merevedett világunk elsüsse a történelem "Augusztusi Ágyúit". Helyette az történt, hogy Moszkva és Washington (közöttük kilenc hónap óta megecetesedett a viszony) politikai és diplomáciai "vezérhajói” kölcsönösen leadták szeptemberi oldalsortüzeiket egymásra. "Ha Reagan elnök azt várja, hogy a Szovjetunió összeroskad egy ráerőszakolt fegyverkezésverseny súlya alatt, akkor az elnök úr csalódni fog". Ezt azünetet hozta magával Gromiko szovjet külügyminiszter New Yorkba, első találkozójára Haig U.S. külügyminiszterrel. Moszkva kormányköreiben nőttön-nő az a felfogás, hogy Reagan elnök minden szinten kihívja a Szovjetuniót és hogy felépítse az Egyesült Államok katonai felsőbbségét. George Arbatov, a Szovjetunió vezető Amerika-figyelője szerint a washingtoni kormánynak esze ágában sincs bármilyen fegyvernem korlátozásáról őszintén tárgyalni. Ellenkezőleg: a felfokozott fegyverkezés versenyének pályája máris kész és a feszültség felkorbácsolása is működik. Nincs kétségünk abban, hogy a moszkvai Kreml megérdemelt hitelt ad egy ilyen szakvéleménynek. Manna is a mindig éhes propaganda számára. De itt nálunk Amerikában is vannak Moszkva-figyelők, nemcsak államtanácsosi szinten, hanem a mindennapi újságolvasók műveltségi színvonalán, akik a helyi szólásszabadság jogán emelik fel szavukat a világlapok szerkesztőihez címzett leveleikben. Egy aktuális szemelvény: "A Los Angeles Times közölte, hogy egy moszkvai jelentés szerint, amennyiben a washingtoni kormány nem tiltja be a Dél-Afrika i Rugby játékosok amerikai szereplését, a Szovjetunió követelni fogja, hogy az 1984-es Los Angeles-i Olimpiász színhelyét tegyék át máshová. Nem káprázik a szemünk? Most egyszerre a Szovjetunió a szívén viseli az apartheid ügyet? Ugyanez az Oroszország az, amely Kelet-Európából fegyházat csinált. Kelet- Berlin mentén Tiltó szögesdrótos Falat emelt, Sztálin alatt sokmillió embert gyilkoltatott le, felkeléseket fojtott vérbe rabországaiban, ugyanakkor forradalmakat szított idegen országokban, üldözte és üldözi a zsidókat és a keresztényeket és kénye-kedvére legázolt olyan országokat, mint például Afganisztánt. Mialatt Moszkva annyi népet tart rabságban, elképesztő az a cinikus farizeusság, amellyel a Szovjetunió az apartheid politikával fordul szembe. Ez több, mint döbbenetes, ez már komikus. Időközben az oroszok megelégedéssel figyelik a Németországban, Angliában és a Benelux országokban nyilvánuló szórványos pacifista és antinukleáris tüntetéseket. Jóllehet mindezek nem térítik le az amerikai elnököt útjáról, azt remélik, hogy a jelenségek éket verhetnek az Egyesült Államok és szövetségesei közé. Azon gondjaik mellett, amelyeket Reagan keménykötésű katonai programja okoz a Szovjetuniónak, a Kreml vezetőségének eréjét az forralja, hogy az amerikai elnök váltig hangoztatja, hogy a fegyverkorlátozási tárgyalásoknak bele kell kapcsolódniuk a Szovjetuniónak a föld körül viselt dolgainak felülvizsgálásába. Ezt az oroszok a szovjet szuverenitás elleni támadásnak nevezik és ellenérvül azt hozzák fel, hogy egy fegyvercsökkentési paktum nem egy amerikai ajándék Moszkvának, hanem egy mindkét félre kedvező megegyezés. Ha mégis "énekes temetésre” kerül a sor és leülnek az asztalhoz a tárgyaló felek, érdekes lesz figyelni, mi mindent elkövetnek majd az oroszok, hogy ne kerüljön napirendre az általuk a felkelő afgán guerillák ellen folyó háború ügye, az oroszok által Vietnamnak juttatott segítség Kambodzsa lerohanása és az egyéb szovjet katonai kalandozásoknak az ügye. Kérdés, vajon az afgán konfliktus, a lengyel munkáslázadás és az orosz hinterland komoly gazdasági problémái ráveszik-e a szovjet vezetőséget arra, hogy megfizesse az Egyesült Államok elnöke kooperációjának az árát. A huszonegyedik század küszöbén dőljön el: mi ér többet, a Háború-e, avagy a Béke?