Új Világ, 1981. július-december (10. évfolyam, 26-50. szám)

1981-07-10 / 26. szám

1981. július 10. Elveszett emlékek Filmeken látni, amikor az egyetemet végzett, családot alapított fiú hosszú évek múlásával visszatér a szülői otthonba és úgy találja a szobáját, ahogy az iskola befejezésekor hagyta: trikói, bemelegítője a szekrényben, könyvek az asztalon meg az ágy fejénél felállított festett polcon, a falon az iskolai sportcsapat háromszögletű zászlója. Talán a régi idők illata is ott maradt a szobában, esetleg halvány foszlány csupán, a hangulat azonban letagadhatatlanul ott terjeng, szinte láthatóan ül a sarkokban, a lámpa kifakult ernyőjén. Az éjjeliszekrény felett a tapétán most is ott van a folt, tinta vagy valami más, ki emlékszik már rá? Félszemmel, hunyorítva vagy az esti homályban földieperalakja van, de kis képzelőerővel a kövér sarki fűszeres profiljára emlékeztet. A szék támlájáról a lepattogzott festék, hány ezerszer látta­ vizsgák előtt vagy amikor először kísérte haza azt a lányt, akit sohasem fog elfelejteni, mert az első volt. A legelső. A legeslegelső. Környezetünk őrzi életünk ott eltöltött éveinek lenyomatát. Tudósok ma azt magyarázzák, hogy valami más is ott marad puszta emlékeink képén kívül. A testünkből kibocsátott infravörös­ hullámok, villamos rezgések és más kisugárzások, amelyeket később, sokkal-sokkal később is le lehet fényképezni. Ki tudná még megmondani, mit hagyunk magunk után láthatatlanul, egyelőre felderítetlenül, de következetesen és kitartóan? Az egésznek egyetlen titka van: a környezetnek meg kell maradnia. A tréfa szerint az Angliába elvetődött szovjet polgár az ottani golfpálya bársonyos pázsitja felett érzett őszinte csodálatában megkérdezte házigazdájától: mi ennek a pompás gyepnek a titka? És a válasz ez volt: rendkívül egyszerű, négyszáz éven át minden nap öntözni kell. Bizony, ez nagyon egyszerű. A környezetnek meg kell maradnia. Könnyű a gazdagoknak, náluk marad a környezet, mert megvásárolják, örökáron. Könnyű a gazdag nemzeteknek, mert megveszik a biztonságukat, a határuk védelmét. Már ott is eszük volt, amikor hazájukat ott helyezték el, ahol nincs senkinek sem az útjában. A szegény népnek jutott, ami maradt. Ja, fiam — idézte apám számtalanszor a székely mondást, — akinek pénze van, annak talán még esze is van. A gazdag ország gazdag fiának könnyű hazatérni tíz esztendő múltán a szülői otthonba, hogy egykori szobájában úgy találjon mindent, ahogy hagyta. Hogy egyszerre megrohanják az emlékek, a vállára üljenek és a fülébe súgják: emlékszel... tudod, amikor alig tizenkét éves voltál... és a többi. A szobát nem adták ki albérlőnek, nem dobálták ki a bútorokat, küldték a régi ruhákat az ócskáshoz, festették át a falakat vagy húztak rá új tapétát. Az ifjúság olyan kedves ágya helyén, öreg kanapé áll, amelyhez valaki másnak a sokkal durvább emlékei fűződnek. A régi könyvekből egy sem maradt. *Ó, édes fiam, mit tudom én, mi lett velük... Emlékszem, évekig őriztük valami öreg kartondobozban, aztán a padlásra került... Időnként takarítani is .. kell... kidobálni a lomokat. Már nem emlékszem..." Az én esetemben a kartondoboz átmeneti reménye is elveszett. Egykori gyerekszobám helyén évekkel később bombakráter tátongott. A könyvespolc szilánkjait a szomszédban találták meg. A házat le kellett bontani. Szüleim máshová költöztek, szerencsére senkinek sem esett testi bántódása. A háznak azonban hosszú ideig nemcsak teteje nem volt, de az egyik fala is hiányzott, így bizony, sok mindennek lába kelt. Nem okozott gondot, hogy az emléktárgyakat valaki is rakosgassa, őrizgesse. Hosszú évek múlva nem volt hová visszamenni. A régi helyén új épületet emeltek. A környékre sem lehetett ráismerni. Két évtized múlva egyszer karácsonyra visszakaptam az­ öreg Petőfi-kötetet, amelyet második gimnazista koromban vettem a saját pénzemből. Ma is itt büszkélkedik a polcomon. Mert büszke. Elnyűtt és rongyos, a fedele leszakadt, de nem köttetem be, mert így az igazi. Olcsó volt, amolyan kispénzű diáknak való, Tolnai-kiadás, újságpapíron. De benne van minden vers és olvasható is, bár csak újságbetűvel nyomott, nem a díszkötetek cirádás betűivel. A másik az "Ady összes versei". Ennek eredetileg narancssárga vászonkötése volt, de az is elszakadt. A fedőlapon fekete nyomással ott van a költő domború homlokú, nagyszemű képe. És benne az a sok izgalom, a Sírni, sírni, sírni, A magyar.. ugaron, Egyedül a tengerrel... Ez a két kötet valahogy megmaradt és visszakerült hozzám. Végzetszerűen, ki tudja, milyen Parancs útját követve? De mi lett a többivel? Az olajportréval, amelyet tizennégy évesen anyámról festettem? Gyerekkori rajzokkal, vázlatokkal? A gimnazista koromban megzenésített Ady-vers kottájával? A piros-fehér-zöld szalaggal, amelyet eltettem az első koszorúról? Azzal az illatos kis selyemzsebkendővel, amelyet olyan féltetten őriztem? Fényképekkel, másnak talán nevetséges apró tárgyakkal... Hová lett az első Robinson? A Mars-bolygó foglya? Az inkák smaragdja? Hová lett a kis­pad, amelyen annyi száz órát töltöttem, iskolai könyv vagy füzet felé hajolva is? Mind, mind eltűnt a bombakráterben, mint valami feneketlen örvényben. Ó, ti gazdagok, mit tudjátok ti... ? , Igenis, nem lehet eléggé méltányolni és dicsérni az amerikai újságírók szakmai ébrenlétét, merész szókimondását a már egy nemzedék óta tartó krízisek idején. Politikai és ideológiai éleslátásban sokszor megelőzték a közvéleményt és a vezetőinket. Rátermettségükkel ők segítették táplálni a nemzeti öntudatot és a nemzeti lelkiismeret örökmécsének a lángját. Talán akad valaki, aki Caspar W. Weinberger U.S. hadügyminisztert bemutatja majd Ronald Reagan U.S. elnöknek és a két úr leül és megtárgyalja a nemzetet érdeklő aktualitásokat: az Egyesült Államok biztonságát és a közvélemény állását. Ilyeténképpen, talán, elkerülhetnék a megismétlődését annak, ami megtörtént, mondja az újságíró. Az előző héten, amikor is két kevés híján ellentétes véleményt nyilvánítottak, majdnem ugyanazon időben tartott beszédükben olyan dolgokról, amelyek döntően fontosak egy hitelképes nemzeti stratégia felállításánál. Reagan elnök a beszédet május 27-én mondta el a West Point-i U.S. Katonai Akadémián. Argumentumának súlypontja az volt, hogy elnökké történt megválasztására a nemzet magatartása, fundamentális változással, új irányt vett a haza védelme felé. Előfordult a közelmúltban, hogy a kormány elhanyagolta elsőrendű felelősségét, nemzetünk biztonságát és egy egyre növekedő ellenséges világban még azt a keskeny biztonsági margókat is engedte, hogy keskenyebbre sorvadjon. De most, mondotta az elnök, Amerika népe kigyógyult abból, amit talán időleges tévelygésnek nevezhetünk. Szellemi megújulás járkál az országban. Az önbizalom hiánya érzetének kora már elmúlt... Weinberger ugyancsak május 27-én, a Colorado Springs-i U.S. Légi Haderő Akadémiáján tartott beszédet, ő is megemlítette, hogy az amerikai nép hangja világosan érthetően követelte, hogy az amerikai nemzet ne álljon senki mögött katonai hatalomban. De a hadügyminiszter nem szólt a nemzet magatartásának fundamentális megváltozásáról. Weinberger így folytatta: De ha elveszítjük a nép bizalmát, elpusztítjuk esetleg a törékeny, gyenge, egységes nemzeti megegyezést, amelyet éppen csak az imént formáltunk ki erőteljesebb védelmünk céljából és új nemzeti elhatározássá, hogy ha kell, harcolhassunk a jövőnkért. Reagan törpítette a vietnami szindrómát, mondván, hogy az csak "holmi eltévelyedés" volt. Ez lehetséges, de nem valószínű. Vietnam nem volt valami járványos betegség, amely jön és elmegy. A­ vietnami háború szindrómája egy korcsszülött volt, amelybe sok civil ember és katonaság bonyolódott és legalább is egy főparancsnok viselkedett becstelenül. Mindez támogatja Weinberger komorabb ítéletét, amely, valószínűleg állandósul a nemzetben. A washingtoni antimilitarista "lobby", azaz a törvényhozókat befolyásolni igyekező érdekszövetkezet , melynek hangját az elnök "érdesnek" ítélte, elhalkult, de nem szűnt meg. Amikor a kormányunk vagy félszáz katonai szakembert küldött El Salvadorba, a média is felfortyant.­­ Az erőszak alkalmazása ellen nyilvánuló szkepticizmus nem korlátozódik az Egyesült­­ Államokra. Ez az "állapot" otthonos modern világunk minden haladott országában, így maradt fenn a japánok nukleáris allergiája, a brit haditengerészet így esett le hatalmi polcáról és így­­ feszült a nyugatnémet ellenzék Schmidt kancellár nukleáris politikája ellen. Franciaország szocialista elnöke, Mitterrand is elállt az erőszak alkalmazásától a Harmadik Világ népeivel szemben. Ha ez a megvilágítás korrekt — fűzi az amerikai újságíró hozzá — akkor az elnök nem tesz jó szolgálatot az országnak azzal, ha azt a látszatot kelti, hogy egy elnöki választás és a megfelelő csatakiáltások elegendők arra, hogy visszaállítsák az országot a garantáltan biztos, egészséges útra. Weinberger hadügyminiszter helyénvalóbban hangsúlyozza, hogy a mai amerikai nemzeti megegyezés "fragilis", azaz "törékeny holmi". Mármost a Pentagon felelőssége új utakat törni stratégiája és taktikája számára. Annak viszont, hogy egy új és átütőképes U. S. stratégia a külföld szemeiben is hitelképes lehessen az a feltétele, vajon hajlandók lesznek-e az amerikaiak az ahhoz szükséges véradót , a kötelező katonai szolgálatot bevezetni. Ebben a tekintetben Weinberger miniszter nem nyilatkozott, az elnök pedig a perte kijelentette, hogy egy békebeli katonai összeírás ellene szól az amerikai tradíciónak. ...De más szelek is fújdogálnak. Azt hirdetik, hogy amennyiben ki akarjuk tölteni a Szovjetunió és Amerika közötti katonai szakadékot, többet kell költenünk. "Elvtársak, örvendezzetek! A történelem árja a mi partjaink felé tart. Éjjel­nappal ezt az üzenetet sugározza a szovjet propaganda. Szovjet szakemberek szerint a világuralomért folytatott elkerülhetetlen küzdelemben a Nyugat legyengült. De a világ eseményei távol állnak attól, hogy az orosz tételt igazolják. A kommunista uralom elidegenítette a lengyel munkásosztályt. A proletariátus szinte megmagyarázhatatlanul ellenforradalmivá lett. Maga a Szovjetunió gazdasági válságban vergődik, maga a struktúrája is összekuszálódott. Rövid távú szemszögből nézve azonban úgy látszik, hogy a szovjet hetvenkedésnek van alapja. A szovjet hadsereg sokkal erőteljesebb, mint Hitleré volt fénykorában és vitán kívül, a Szovjetunió a világ legnagyobb katonai hatalma. Jóllehet az Egyesült Államok egykor erősen vezetett légi- és tengeri erőben, nukleáris fegyverekben és technológiai szaktudásban, ezek az előnyök vagy egyszerűen eltűntek, vagy kicsúsztak a kezeinkből. Ami nem érthetetlen dolog. Úgy az Egyesült Államok, mint szövetségesei szinte sportszerűen vetélkedtek egymással, hogy odazuhatarozzák ügyességüket, tőkéjüket és szaktudásukat ellenségeiknek. Keletnémetek és az oroszok asszisztálásával a kubaiak "beásták" magukat Angolába, Mozambik Moszkva felé hatol, Etiópia és Dél- Jemen a Szovjet szövetségesei, Afganisztán átalakulóban van oda, hogy szovjet támpont legyen, még pedig olcsó áron, Vietnam a Szovjetunió oldalán áll és a Perzsa-öböl nagy veszedelemben van. A Közel-Kelet­ről Nyugat- Európa, Japán és az Egyesült Államok felé vezető olajutak veszélyeztetve vannak. A világhelyzet sohasem volt olyan kedvező a Szovjetunióra, mint most. Lybia vezetői Moszkvára függesztik szemeiket, miközben saját hatalmukat építik ki Afrikában. Szíria és a palesztiniai felszabadító szervezet kezet­ kézben tart a Szovjetunióval, Irán, egykor a U.S. bástyája, veszedelemben van. A Szovjetunió nemzeti termelésének 11-15%-át költi fegyverkezésre az elmúlt évtizedben; nem csoda, hogy egyik ámulatból a másikba ejti a Harmadik Világrendet. Európai szövetségese­inket kétségbeesésbe kergeti legújabb külpolitikánk, mert tanúi annak az ellentmondásnak, amely a washingtoni kormány erőteljes kijelentései és gyenge programjai között rejlik. Tanúi annak is, mekkora nehézségekkel küzd a hadügyminisztérium is az újoncozás terén. Nem tudtuk megakadályozni, hogy haderőnk legkitűnőbben kiképzett technikusai és legértékesebb tisztjei tömegesen hagyják el katonai kötelékeiket magasabb fizetésű polgári állásokért. Haditengerészeti erőink elégtelenek. Nagyon sok tekintetben sokkal silányabban vagyunk felkészülve, mint Franciaország volt, amikor Hitler rajtaütött. Mit tehet az Egyesült Államok ebben az esetben? Sok vita folyt arról, hogy hadügyi büdzsénket nemzeti termelésünk 5.4%-áról 7.7%-ra emeljük. Mintha ez a potom 2.3% minden fejfájásunkat elmulasztaná. Ha mi Moszkvát, szövetségeseinket és a semleges országokat meg akarjuk győzni arról, hogy mi amúgy istenigazában helyre akarjuk állítani a világ katonai egyensúlyát, akkor nemzeti termelésünknek pontosan akkora százalékát kell költenünk fegyveres erőnkre, mint amennyit a Szovjetunió költ az övére. A mi nemzeti jövedelmünk sokkal nagyobb, mint a Szovjetunióé. Ha ésszerűen használjuk fel nemzeti erőforrásainkat, túlemelkedhetünk a Szovjetunión. Az amerikai közhangulat pártolja ezt a megoldást, ami azt mutatja, hogy az amerikai nép ebben megelőzte a vezetőit. A népnek igaza van, ez jobb megoldás, mint egy esetleges háború és esetleges fegyverletétel. A fenti szemelvények L.H.Gann, a Stanford Hoover Institution szenior tagja tanulmányából vétettek.

Next