Új Világ, 1982. január-szeptember (11. évfolyam, 1-37. szám)

1982-01-01 / 1. szám

1982. január 1. fókusz Magántulajdon és közvagyon Ez a két fogalom elég harmonikusan szétvált a történelem során. Senki sem állítja, hogy egyik vagy másik (főleg egyik) oldalon nem került sor túlzásokra, vagy nem történt visszaélés, ez azonban az emberi természettel együttjáró helyzet és ahhoz, hogy ezt gyökeresen felszámolják, előbb magát az embert kellene megszüntetni. Ezt a megoldást azonban a mai napig egyetlen politikai csoportosulás sem írta a zászlójára. Amióta a múlt század közpén Marxék bedobták a köztudatba a magántulajdon megszüntetésének elvét, gyöngén tájékozott, naív emberek tudatában időnként visszatérő lelkiismeretfurdalást okozott, ha volt valami, amit magukénak mondhattak. Ha lehet azt mondani, sikerült bűntudatot kialakítani ebben a csoportban, amelynek az volt az eredménye, hogy az emberek megpróbáltak a bűntudattal és magántulajdonnal együtt élni, mert — elszórt kivételtől eltekintve — vagyontárgyaitól senki sem vált meg önként. Jellemző ez az egész marxista rendszer gyakorlatiatlan, természetellenes alapjaira. A birtoklás igénye az emberben mélyen gyökerező érzés, már a kisgyerek magához szorítja a labdáját, ami azt jelenti, hogy "ez az enyém, nem adom oda". Mindez az öntudatra ébredés éveiben masszív pillérré fejlődik ki és mire az ifjú ember eléri a fokot, hogy értelme politikai gondolatokat tudjon befogadni, a magántulajdonhoz való ragaszkodást többé semmiféle agymosással nem lehet belőle eltávolítani. Ennyit a marxi elképzelésről, amely így csírájában magában hordta a későbbi teljes kudarcot. Természetesen mindig volt elkerülhetetlen közvagyon, ez azonban legalább ugyanannyi csalódást okozott, mint társa. A "túrós ház" állandóan kísértett. Ami sok emberé volt, az rövidesen olyan külsőt öltött, mintha senki sem lenne a gazdája. A közvagyon, a középület szükségszerűen kopott és elhanyagolt volt mindig. Aránytalanul magas kiadásokat jelentett, ha ezt a felfokozott iramú kopást és elhasználást a mutatós külsővel egyensúlyban kívánták tartani. Mégis, mindenki elismeri, hogy a közvagyon elkerülhetetlen rossz, a szélsőségektől magukat távoltartó politikai rendszerekben csupán akörül folyik a vita, hogy ennek a közvagyonnak hol legyen a határa. A múltban keveset írtak arról, hogy egyes nyugati államokban, így elsősorban Amerikában, mennyire elharapódzott ez a túlzásokba hajló köztulajdonba való vétel. Sem a nehéziparról, sem a bankokról nincs természetesen szó. Ez a közvagyonná való nyilvánítás itt sohasem a kormány oldaláról, hanem a nép soraiból indul ki. Az emberek úgy érzik, hogy bizonyos cikkek az ő tulajdonukat képezik és anélkül, hogy hivatalosan közzétennék a deklarációt, elkezdenek úgy viselkedni, amely egyszerűen kétséget sem hagy afelől, hogy a köztulajdon esete fennáll. Ezt a túlzó és önző kisajátítást elsősorban a szabad sajtó, másodsorban az üzlet táplálta. Amerikában már a kezdet kezdetén természetessé vált, hogy a politika vagy művészeti világ közismert egyéniségei köztulajdonban vannak. Ha nem is fizikai létük, de magánéletük mindenesetre. Az emberek kíváncsiak, ebből folyólag a közvélemény is kíváncsi. A két kíváncsiság között annyi a különbség, mint amikor egy ember lép, vagy nagy tömeg meglódul. Isten őrizz, amikor a "nagy nyilvánosságot" elkapja a kíváncsisági láz. Az egész úgy kezdődött, hogy az elnökről, pártemberről, ismert színésznőről elkezdték megírni, hogy milyen ételeket szeret, mivel tölti a szabadidejét. Az ilyen információk tálalása kitűnő üzletnek bizonyult, így azután ez a kis torz embrió elkezdett fejlődni. Csakhamar tudni akarta, hogy az illető mire költi a pénzét és hogy mi történik a hálószobájában. Annak az információnak azután igazán felment az ára, amikor azt részletezték, hogy történt, történt, de nem is a hálószobában. Az is híranyaggá vált, hogy az illető iszik-e és ha igen, mennyit, mit és mikor. Kábítószerélvező-e titokban — mert az ilyesmit csak titokban teszik. Vannak-e természetellenes hajlamai és ezek miben nyilvánulnak? Az étvágy, a követelés egyre nőtt. A tömeg mindent tudni akart. Dél-Kaliforniában — pontosabban Los Angelesben és környékén — az egész világon jól ismert tagokból álló művészkolónia él, a maga excentricitásaival. A közelmúltban tanúi voltunk, amikor egy ismert filmszínészt holtak találtak az otthonában és a közvélemény követelni kezdte a részleteket. Ez bizonyos fokig érthető, mert az is híranyag, amikor XY ismeretlen köztisztasági munkással esik meg ugyanez. Rendben van, közölték az újságok, hogy a nyomozás és boncolás kiderítették: elesett a hálószobájában, amikor egyedül volt otthon, fejét beverte egy kisasztal sarkába és részben az ütéstől, részben a vérveszteségtől meghalt. De miért kell olyan részleteket tudni, hogy mennyit ivott és milyen üres pálinkásüveg volt a szemétben? Egy jónevű, fiatal színésznő a tengerbe fulladt. Férjének, kiskorú gyermekeinek az újságból kellett megtudniuk, amikor a törvényszéki orvosszakértő tájékoztatta az éhesen csámcsogó nyilvánosságot, hogy vajon találtak-e spermanyomokat a testében, vagyis némileg érintkezett-e közvetlenül a halála előtt, mert ha igen, kivel? Az ilyen önkényes köztulajdonba való vétel egyszerűen túlment minden határon. új világ 1941. december hetedike reggel 8 órakor nem különbözött az előző reggelek hangulatától Yokohamában. Bár sütött a télidei nap, az utcák eléggé hűvösek voltak. A villamosok csilingeltek, a városi nép utazott, ment a maga dolga után. A szakuragicsoi vasútállomás megszokott képét mutatta. Az összetorlódott forgalomból egyes emberrajok váltak ki és haladtak a bejáratok felé, közöttük jómagam is. Bérletjegyem lévén, egyenesen a peronokhoz felé vezető feljárókhoz igyekeztem sokadmagammal. Észrevettem, hogy az áteresztőknél az utasforgalom szokatlanul lelassult. Azt is észrevettem, hogy senki sem tülekedett. Azt is tapasztaltam, hogy a várakozók egyike-másika ábrázatáról eltűnt az udvariasság mosolya, amikor kiváncsi tekintetemmel találkozott. A legfeltűnőbb azonban a halotti csend volt, amely fogadott az állomás hatalmas csarnokában. Csak miután már az áteresztők bejáratához érkeztem, vettem észre, hogy a szokványos jegyellenőrök mellett karszalagos sárgásbarnaegyenruhás "kempeik", azaz csendőrök álltak, akik valamennyi, a bejáratok felé érkezett idegen külsejű utast katonás rövidséggel leigazoltattak. Harsányan feltették a kérdést: "Kokuszeki?" (Mi az állampolgársága?") Aki azt felelte, hogy "British" vagy "American", azt a csendőr kiállította a sorból és elkísérte az állomás csarnokának egy távolabbi zugába, mint gyűjtőhelyre és onnan elszállították őket az internálótáborba. Nem folytattam utamat Tokió felé. Az áteresztők előtt visszafordultam, hogy értesítsem családomat. A rikkancstól vásároltam egy Aszahi Shimbunt. A Midorigaoka utcán feleúton találkoztam feleségemmel, aki féléves fiúcskánkat kocsikáztatta a napsütésben. Gabi megriadt. Magamhoz öleltem és lassan felolvastam a reggeli különkiadásból, hogy a japánok rajtaütöttek Hawaiin és azzal megkezdődött a második világháború. Ránéztünk kisfiúnkra, aki ott pihent rózsaszín steppelt takarója alatt mackójával és ránk mosolygott. Mi pedig imádkoztunk jövőjéért. Ugyanazokban az órákban a világ másik oldalán Hitler Adolf volt Európa földrészének ura és parancsolója és hadserege ott állt Moszkva külvárosai előtt, ugyanakkor Japán katonai hatalma alá hajtotta a kínai birodalom tekintélyes részét és hozzákezdett, Pearl Harbor után, hogy tüneményes győzelmekkel kiterjessze katonai, gazdasági és politikai impériumát Dél-Kelet- Ázsia népeire is. De a Pearl Harbor-i perfidiát követő felháborodásban az Egyesült Államok minden rendelkezésére álló nemzeti erejével egy keresztesháborúban szétmállasztotta a tengelyhatalmak diktatúráját, hogy azoknak a helyében az amerikai ideálokat ültesse el az emberek lelkében. Soha annak előtte, vagy azóta nem volt az amerikai nemzet oly bensőségesen egybeforrva a közös ügyért. És egyesegyedül ez a százszázalékos nemzeti összefogás változtatta a negyven év előtti Pearl Harbornál minden mértéken felüli japán győzelmet — négy év alatt — a japán nemzeti történelem legnagyobb tévedésévé. A Csendes-óceáni szárazföldi, tengeri, tengeralatti és légi csatákban letepert, megsemmisített japán militarizmus helyén két rövid évtized alatt egy elképesztő terjedelmű, legmodernebb kivitelű és a világpiacokat elözönlő ipari, kereskedelmi és technológiai újjászületés portékái a szélrózsa irányaiban rohamozták és rohamozzák a barátságos piacokat. És miután a külföld szívesen vásárolja a japán árucikkeket, Japán külkereskedelmi mérlege emelkedően pozitív minden évben. Végre, elodázhatatlanul, a New York-i pénzvilág katedrálisa, a Wall Street sem zárkózhatott el az elismerés elől. Mi több, a Wall Street élén haladó menedzserek is a magukévá teszik a "szamuráj" üzletviteli etikát. Egyre több tekintélyes ügynök gyakorolja magát szamuráj kardvívásban — bambuszkardokkal. Miyamoto Musashi, a középkori szamuráj kardvívó és filozófus, akinek könyve: "Az Öt Karika" angol fordításban eddig kilenc kiadást ért meg, máris nagy tiszteletnek örvend a tőzsde vénei és fiatalabbjai között. Ez a Miyamoto Musashi még mielőtt betöltötte harmincadik évét, hatvan embert kaszabolt le kardpárbajban. Musashi végül egy barlangba vonult vissza, hogy megírja "A Stratégia Egyszeregyét". Ebben a művében Musashi aperte így tanácsol a 17. században: "Úgy kezeld az üzletvitel stratégiáját, mint az intuitív, ösztönösen felfogó művészetet... Tekintsd egy üzletkötés lefolyását ugyanúgy, mint egy hadműveletet". Ilyen következtetéseket nyernek Musashi lovag könyvének olvasói a Wall Streeten, akik szerint az a középkori lovag egy "guru", azaz lelki tanácsadó. A könyvet többször kell átolvasni. Hatástechnikája mélyenjáró alaposságának egyszerűségében van. Csak többszöri olvasásra gyúródik az értelembe. Amikor Musashi 300 évvel ezelőtt könyvét megírta, a Zen-filozófia már kétszáz éves múltra tekintett vissza szülőhazája művelt civiljei és katonái között. Musashi szamuráj lendülete úgyszólván Zen-reneszánszt váltott ki a felkelő nap országában. Egyik tézisének témája a "Munen Musó" témája. Egy olyan tudatos, akaratbeli processzus, amely inaktiválja a kívülről jövő gondolatokat. Ez a "befolyásmentes pillanat", amely azzal a képességgel ruházza fel az embert — így a szamurájt is, hogy veszedelemben nyugodtan és természetesen állja meg a helyét. Ez az a pillanat, amelyben a legtisztább harmónia és az ember "énje" egybecsendülnek. Csakis ez az a pillanat, amelyben az ember szava és cselekedete azonos. A Zen-filozófiának egy másik híres témája így tanácsolt: "Ha egy fordulónál az élet és a halál között kell választanod, válaszd mindig a halált!" Zen követői most teljes készültségükkel csatáznak az összes világpiacokon. A japán császárság 1945-ös kapitulációja után fejtetőre állította Clausewitz porosz tábornokot, a klasszikus stratégát azzal, hogy a háborút fegyverek helyett a nemzetközi kereskedelem eszközeivel folytassa legyőzői ellen. Legalább is ez a véleményük azoknak az amerikai menedzsereknek, akiknek kivitelét a felkelő nap országának kíméletlen konkurrenciája mindenütt a sarokba szorítja. Az Egyesült Államokkal folytatott japán kiviteli forgalom még mindig évi tizenháromezermillió dollárnyi mérlegtöbbletet zuhatagoz a japán kasszába és a folyamatosság mód felett nyugtalanítja az amerikai üzletvilágot. Az eladási módszerükre és Business Schooljaik tananyagára oly büszke amerikaiak a hazai piacokon tomboló japán behozatali győzelmek láttán még mindig tanácstalanok abban, hogyan fordítsák meg a kereskedelmi sakktáblát előnyükre. Jellemzésképpen az IBM komputerépítő óriás, amelyik egy újabb házikomputert dobott piacra, őszintén bevallotta, hogy komputerei alkatrészeinek nyolcvan százalékát Japánban gyártatta! Ennél a kritikus pontnál nem egy amerikai menedzsernek agyában megfordul az a gondolat, hogy a tomboló japán sikernek magyarázata talán mégis a japán szamuráj misztikumában rejlik. Musashi Miyamoto így tanít: "Úgy kell nekimennünk az üzletnek, mint egy katonának. Teljes lélekkel kell magunkat az ügynek elkötelezni. A munkaterv egységét egy pillanatra sem szabad elmellőznünk. Ehelyett a munkatervezet teljes képét munkánkban újra meg újra fel kell fedeznünk. Az üzemmérnök, vagy üzemigazgató, ha győzni akar, nem játszhatja a dilettáns szerepét". Nem csupán a jelenben, a múltban is találunk példákat arra, hogy amikor belháborús pusztítás, vagy súlyos természeti csapás érte az országot, mint egy katasztrofális földrengés, tűzvész, vagy szökőár, tájfun, mihelyt elhamvadt a pernye és a tengerhullám visszatért a medrébe, a sújtott nép eltakarította halottait, a romokat és lelkes összeállással, tüneményes gyorsasággal felépítették a lüktető népi életet. Ott a munkavállalás hagyományosan elszegődést jelentett és jelent. Az atyafiságosan gondolkozó népszellemet a munka nagy szeretete vezeti. Számukra a munka nem csupán foglalkozás, kenyérkereseti eszköz, hanem tanulságos szórakozás is. A kérdés: vajon az amerikai business-érdek bele tudja-e oltani népnevelési kurrikulumába a Zen misztikumát a Szent Business érdekében. BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁNUNK!