Új Világ, 1982. január-szeptember (11. évfolyam, 1-37. szám)

1982-02-05 / 6. szám

ZU 1982. február 5. Mi lesz az írással? A felvetődő kétségek megfogalmazását kerülgetjük, a gondolatot elhessegetjük. Mindez hiába — a kérdés itt van, az ajtónkon dörömböl; önmagunkat áltatnánk, ha azt mondanánk, hogy nem halljuk. Az emberi élet meggyorsult átalakulása, a leszámolás régi és elfogadott értékekkel fenekestől felforgat mindent a világon. Ami a technika terén történik, már nem is villámforradalom, hanem atomrobbanás. Az elszálló szó után a kép, a mozdulat, a színkavargás konzerválását is a legnagyobb tökéletességgel megoldottuk; lemezek, korongok, szalagok, tekercsek, kazetták őriznek mindent, amit az ember művészi és nem művészi képzelete megteremtett; a firmamenten mozdulatlanul lebegő műholdak szédítően cikázzák, tükrözik a Föld minden pontjára ezt a kimeríthetetlen anyagot. A sugárzás ellen nem véd a házunk fala, a bonyolult zárakkal és vasrudakkal megerősített bejárati ajtó, szellemi és erkölcsi őrtállásunk. Az idegen, talán ellenséges, de mindenképpen mások érdekeit szolgáló, lenyűgöző információs és szórakoztató tömeg jelen van a nappalinkban vagy éppen a hálószobánkban is. Nem tudunk védekezni ellene, még a lakatlan szigettel sem. Hogyan állunk ebben a világban a szép szóval, az írással, amely még nem is olyan régen kivételes becsben állott? Amelyhez vonzódtunk, amelyet dédelgettünk. Szeretettel simogattuk a könyvet, amely ezt a szép szót hordozta. Óvatos figyelemmel lapoztuk, ragaszkodással magunkhoz szorítottuk. Őriztük, otthonunk legmelegebb, legvédettebb zugában polcokon adtunk helyet neki. Időnként végigsimítottuk a tekintetünkkel és hozzá menekültünk, ha társ, ha barát kellett. Mi lesz, ebben a felfordult, ijesztő távlatok felé futó világban, az írással? Ennek a növekvő aggodalomnak egyre több nyoma van a világon mindenfelé. Kik aggódnak? Elsősorban az írók és kritikusok. Csupán azért, mert szétfoszlani látják mindazt, ami eddig munkát, megélhetést nyújtott nekik? Nem hiszem. Ez az aggodalom mélyről jön. És akik ezeket a hangokat hallatják, sokkal többet féltenek: egész világunkat. De vajon kell-e aggódni? Az a német tiszt, aki az elmúlt háború alatt az azóta sokat emlegetett "a pisztolyomhoz kapok, ha a 'kultúra' szót hallom" kijelentést tette, tudatlanul is az új korszak elindulását jelezte ezzel. Azét a korszakét, amely nyersen veti fel a kérdést: mi értelme az egésznek? Az idézett tiszt nem tudta, hogy tulajdonképpen nem a kultúra izgatja, annyira nem volt kultúrált. Az emberi szellem művészi megnyilvánulásai nyugtalanították, mindaz a tevékenység, amelynek nincs kézzelfogható fizikai vetülete. Amelyet az ilyen típusú emberek öncélú keringésnek tartanak, minden különösebb értelem nélkül. Többször volt alkalmam beszélni olyanokkal, akik ezt a nézetet osztották. Általában a racionálisnak mondott tettek emberei voltak, akár egyenruhások, a vágható, mérhető anyag megszállottjai, vagy testpárti izomagyúak. Érvük körülbelül így hangzott: mit tesz a művészet? Az irodalom? Alkot? Mit? Szobrot, amelyet körülcsodálunk? Képet, amelyre rápillantunk? összehordott mondatokat, amelyek nem tartalmaznak praktikus információkat, sőt ellenkezőleg: elkábítanak, a képzelet világába csábítanak és itt mondvacsinált problémákkal és magyarázatokkal becsapnak. Általában tétlenségre, kézzelfogható eredményeket felmutatni nem tudó tevékenységre nevelnek. Aki nem látja napjainkban ezt az egyre erősödő irányzatot, az vagy nem figyel oda, vagy szándékosan félrevezeti önmagát. Irodalmi, művészi szalonokban résztvenni valamikor dívát és sikk volt. Elolvasni, megvitatni egy elkészült művet hozzátartozott az általános műveltséghez, a kötelező szellemi ranghoz. Ma ott tartunk, hogy az élet meggyorsult irama, a megváltozott ízlés és érdeklődés otthon is egyre terjedő közömbösséget termel ki. Amerikában meg egyenesen a cinikus "Big deal!" a válasz, ha valaki új művészi alkotásra hívná fel a figyelmet. Teljes a közöny a morális tartalom iránt még az irodalom után érdeklődők minimálisra zsugorodott táborában is. Valami rövid szövegen átfutnak, de hosszabb írásra végképp nincs türelmük. Bölcselkedés, jellemrajz, tájleírás nem érdekes többé. Grafikus, szókimondó érzékeltetés kell, dinamikus események gyors változásai. Tempó! Vadság, erőszak, nemi kapcsolatok részletei, amelyekből vulgáris szavak sem maradhatnak ki, mert ezek pontosan úgy hozzátartoznak az élethez, mint a többi. Az "író", ha van esze, először tájékozódik. Pontosan feltérképezi, hogy mire van szükség és azt adja. Hihetetlen kalandok sorozata, kémtörténet, de minden hazafias vagy erkölcsi vonatkozás nélkül. Annak tapsolunk, aki kíméletlenebb és vadabb, bármelyik oldalnak dolgozik is. Az egyik sikeres amerikai írásiparos a minap eldicsekedett vele, hogy tíz év alatt huszonhat könyvet adott ki. A meghökkentő, kegyetlen, véres részleteket tartalmazó történeteket szalagra mondja és máris seperi tovább a gépírónak, aki elfogadható formát ad neki és továbbítja a kiadónak. Neki, egyelőre, vannak olvasói. Még akadnak... egyre kevesebben, akik a szép szó után érdeklődnek, de már készül a bélyeg, amit rájuk akarnak sütni. Aktuális dolog, hogy a nyugati médiaszerkesztők és médiaolvasók egyaránt azt a kérdést teszik fel: vajon milyen mély az oroszok zsebe? Más szóval, miképpen engedheti meg magának a Szovjetunió, a nagyhatalmi ország, hogy oly tömérdek pénzt költsön a mogorva és dacos Lengyelország kátyúba került közgazdaságának szanálására anélkül, hogy jelentékeny kényszerkorlátozásokat hajtson végre a Szovjetunió egyéb fontos, esetleg nagy horderejű aktivitásaiban? Moszkva a múlt héten minden világlap legnagyobb címbetűit hívta ki magának azzal, hogy Lengyelországgal egy — sage und schreibe— új 11,8 ezermillió dolláros kereskedelmi és financiális egyezményt kötött. Varsói források szerint Moszkva a paktumban jelentős nagyságú hitelkedvezményekre is elkötelezte magát, amelyeknek segítségével a varsói katonai rezsim megbirkózhat azokkal a hatalmas méretű adósságokkal, amelyekkel Lengyelország a Nyugat bankjainak és kormányainak tartozik és amely adósságoknak törvényes visszafizetési határideje már lejárt. Csüggedt lengyel államhivatalnokok nem csinálnak titkot abbeli félelmükből, hogy az orosz-lengyel pénzügyi paktum Lengyelországot sebezhetőbbé teszi majd a várható orosz politikai nyomás számára. A paktum: Damoklesz-kard. E vélemény, párosulva azzal a konvencionális orosz bölcselkedéssel, hogy egyébként is a Washingtonnak rendelkezésre álló szankciólehetőségek nyilvánvaló szegényessége arra enged következtetni, hogy az Egyesült Államok nemcsak hiábavaló, hanem máris megkontrázott játszmába kezdett. Erre a maszki hetvenkedésre vetítsünk ide aktuális kazáni csendéletet: abban a Moszkvától mintegy 450 kilométernyire keletre fekvő iparvárosban, a Bauman utcában levő 103-as számú Állami Élelmiszer Csarnokban jó hosszú sorban, bebugyolált vásárlók álldogálnak a cukorkáspult előtt, de senki sem vásárolt édességet. A vásárlók többnyire asszonyok, egyenként felmutatták belföldi útleveleiket (ilyennel minden orosznak rendelkeznie kell). Két boltsegéd bejegyezte a vásárló nevét, címét és családtagjainak számát a főkönyvbe. A bejegyzés után a vásárlóknak színes szelvényeket adtak. A kék színű hús- és hurkajegy volt, a piros szelvény vajra jogosított. Ebben az egymillió lelket számláló városban, írja a riporter, ahol a szofisztikus "Backfire" bombázókat építik, már egy évvel ezelőtt bevezették a hús- és vajjegy rendszert, mert arrafelé ez a két cikk állandóan ritka bogár. A kazániak információja szerint minden polgár, életkorra tekintet nélkül, fejadagul havonta kap 700 gramm húst, hurkát és 400 gramm vajat. Kazánban szinte szertartásszerűen váltják ki a lakosok ezeket az élelmiszerjegyeket a szomszédos boltokban és ugyanezt cselekszik a fogyasztók az Írországhoz hasonló nagyságú Tatár Autonóm Köztársaság más városaiban is a Szovjetunió centrális vidékén, így Neberezsnye Cselnyiben is, ahol húst és vajat csakis élelmiszerjegy ellenében szolgáltatnak ki. Ott helyezkednek el a hatalmas Káma-folyómenti teherautó gyártelepek. Kazáni jelentés szerint az ottani élelmiszerjegyrendszer drámai illusztrálása a középoroszországi — minimális — élelmiszerellátottság tatárvidéki elégtelenségének. Ez a helyzet késztette Leonyid I. Brezsnyev szovjet elnököt a kommunista párt központi bizottsága előtt tett ama nyilatkozatára, hogy az orosz népnek élelemmel való ellátása továbbra is mind közgazdaságilag, mind politikailag a Szovjetunió legsúlyosabb problémája marad. Három egymásra következett silány gabona- és takarmánytermés után a hús ritka cikk lett az állami élelmiszerüzletekben és feltehetően az ország legtöbb élelmiszerüzletében. A marhaállomány túlszaporodása, de hiányos takarmányellátása következtében a szovjet tejgazdaság 7 százalékkal visszaesett az utolsó négy esztendőben. Vannak európaiak és vannak amerikaiak, akik úgy vélik, hogy az amerikai elnök által kinyilvánított különleges szankciófajták csak mindmegannyi gombostűszúrások lennének a Szovjetunió kormányán... De ez a tétel erősen vitatható. Az amerikai Business Week folyóirat — hogy egy példával szolgálhassunk — megkontrázza ezt a hiedelmet, mondván, hogy amennyiben az Egyesült Államok egyszerűen kiviteli tilalom alá helyezné a kompresszorfelszerelések szállítását a Szovjetunióba, ez az egy tétel évekig elhalasztaná a Szibéria és Nyugat- Európa között tervezett földgáz-csővezeték kiépítésének megvalósítását. De itt tudnunk kell, hogy Moszkva még akkor is szédületesen komplikált gazdasági probléma felé fog sodródni, még abban az esetben is, ha az Egyesült Államok elállna a szankciók alkalmazásától, elsősorban Lengyelországban, amely derékig áll a gazdasági ingoványban. Holott Lengyelország igazában nem "szegény" ország. A rossz kommunista gazdálkodás következtében az orosz nemzeti termelés évi százalékszáma még az általános növekedés százalékát sem tudta elérni abban az öt évben, amely megelőzte a Szolidaritás megszületését 1980-ban. Beállt az élelmiszerhiány, amely egyre elhatalmasodott. Csökkent a kivitel. Csökkent a behozatal és szembe kellett nézni a katasztrofálisan emelkedő nemzeti eladósodással, főképpen Nyugat-Európa kormányaival és bankjaival , Lengyelország élen járó hitelezőivel. És mert a moszkvai Politbüro agytrösztje nem úgy imádkozik a Teremtőhöz, mint a középkori spanyol jezsuita pap, kérve Istent, hogy ne rakjon vállaira annyi terhet, amennyit el tud hordozni, az Úr a töréspontig halmozza a népbiztosokra a terhet. A "jóakaró moszkvai Leonyid bácsi"(ahogyan Ernest Conine publicista nevezi a szovjet tótumfaktumot) már azóta, hogy a Szolidaritás felütötte a fejét (1980 nyarán), adott foglalóul vagy ötezermillió dollárnyi gazdasági segélyt. Ezúttal a Szovjet és a szovjetblokk országai közösen közel négyezermillió dollárnyi hitelt és még további többezermillió dolláros iparszubvenciós összegeket bocsátottak Lengyelország rendelkezésére. De mindez csak a kezdet. A fejetlenség kapkodása. Még mielőtt Jaruzelski a statáriumot kihirdette, a lengyel közgazdászok megállapították, hogy Lengyelországnak égető szüksége van húszezermillió dolláros gyorssegélyre, hogy gazdasági csődjéből feltápászkodjon. Amerikai közgazdászok szerint 1982-re méretezetten 9,3 ezermillió dollárnyi külföldi segélyre — hard cash-re — van szüksége, hogy menthetetlenül alá ne merüljön. A Wall Street Journal szerint, ha a washingtoni kormány úgy akarná, egymagában be tudná fagyasztani a lengyel külföldi hitel lehetőségét. Lengyelország 700 millió dollárral tartozik az amerikai kormánynak. Washington elrendelhetné a csődöt (Lengyelország még a hitel kamatját sem képes fizetni), amire minden hitelező a törvényszékek útján foglaltathatná le a lengyel csődvagyont. Ha mindez csak magában álló esemény lenne, egy kissé behorpasztaná Moszkva kedélyét. De Moszkva nagyon is jól tudja, hogy a kommunista Lengyelország esete nem elszigetelt jelenség a Szovjet bűvkörében élő szövetségesei és bérencei világában. Ernest Connie szerint a Szovjet ez utóbbiak aktív élentartására évenként húszezermillió dollárt költött már a lengyel bonyodalom előtt is. A csatlós Kuba évenkint állandóan 3.3 ezermillió dollárnyi szovjet szubvenciót élvez. Vietnam is 1.1 ezermilliót kap évente. De ez meg nem a teljes kép. A Szovjetunió és kelet-európai szövetségesei 82,5 ezermillió dollár hiteladóssággal tartoznak a nyugati világnak. De a kommunistáknak még több hitelre van szükségük. A sarló-kalapácsosok zsebe olyan mély, mint a tengerek feneke. Azt is tudjuk, hogy az orosz gazdaság is súlyos bajban van. Az ipar és a mezőgazdaság ineffektív a szisztémában. Ezért az is, amit alig lehet életszintnek nevezni, egyre süllyed. Már használható gombokat és szemüvegeket találni is kunszt a minden oroszok országában. Az orosz vezetőségnek legkisebb gondja is súlyossá lett. Úgy látszik, már csak két választásuk van: vagy tovább gázolnak balsorsuk egyre hínárosabb ingoványaiban (szovjet munkássztrájkok lidércfényei csillannak fel itt-ott Mother Russiában), vagy pedig — bár ez keserű pirula a Kremlin számára — menti, ami menthető: megengedi a Szolidaritásnak, hogy folytassa Lengyelország reformjainak becsületes kivitelezését.