Új Világ, 1983. február-október (12. évfolyam, 5-43. szám)

1983-02-07 / 5. szám

____ 1983. február 4. Jupiter és az ökör Az emberi élet többek között arról is nevezetes, hogy nincs szükségszerű szövetségben a bölcs megnyilatkozásokkal. Ráth- Végh István Magyarországon egykor páratlan érdekességű kötetben írta meg Az emberi butaság kultúrtörténeté-t. Mondani sem kell, hogy úgyszólván minden nyelvű irodalomban van hasonló témájú mű. Ami azt bizonyítja, hogy az emberi butaság nagyon is része mindennapi életünknek. Egy bizonyos, bármely nyelven írt, ilyen tárgykörrel foglalkozó gyűjtemény külön mintafejezetet szentelhetne annak, ami 1983 első hónapjában Kaliforniában történt. Ez az a hónap, amikor négyévenként — ha a polgárok a szavazáson a korábbi vezetővel szemben elégedetlenségüket fejezték ki — a régi az új kezébe csapja a kormányzói staféta-jogart. Ebben az esztendőben az egyik tévé-kommentátor helyénvalónak találta a megjegyzést, hogy a lelépő kormányzó nyilvánvaló bűntény színhelyéről lép meg. Ezzel célozni kívánt az összezagyvált ügyeknek arra az ijesztő gubancára, amelyet az eddigi főnök maga után hagyott. A politika ocsmányságára jellemző, hogy minderről, a nyilvánvalóan hosszú idő óta fennálló, felhalmozódott slendriánságról senki egy szót sem ejtett, míg az igazi bűnös ült a legfőbb igazgatói karosszékben, de egyszeriben minden dob, síp, kereplő fülsiketítő lármába kezdett, amint a politikai ellenfél vette át a hivatalt. No, de ez mind érthető és természetes, legalább is itt — mondjuk. Az igazi ostoba megnyilatkozás nem ez volt. Miután kong az államkassza és közeledik a jövedelemadó bevallásának és a túlfizetések visszatérítésének időszaka, a legfőbb vezetésben valaki — nevet ne említsünk — azt a csodálatosan felelőtlen javaslatot reppentette fel, hogy mi lenne, ha az állam csekkek helyett többé-kevésbé értéktelen szükségpénzt, bonokat küldene ki a polgároknak. Ez az adóslevél-szerű kötelezvény, amelynek Amerikában IOU a közismert neve, mindössze papírcetli, ígéret, annak a nyilvános elismerésével, hogy az államkasszában pillanatnyilag nincs fedezet és ha egyik-másik bank mégis elfogadná pénzbetétnek, az csupán az állammal szemben megnyilvánuló bizalom lenne, de nem kötelező és semmiesetre sem általános. Miért volt ostoba ez a javaslat? Először is, mert szükségtelenül növelte a pánikot. Törvényesíteni kívánta a kétféle mérték elvét, hiszen olyan gyakorlatot akart bevezetni, amely csak az állam részére törvényes. Minden ilyesminek mélyreható morális vonatkozásai vannak. Azonnal kísérteni kezdett a polgárokban a nemes és jogos visszavágás: aki még tartozik adóval, az is IOU-t küldene az államnak. Vajon mi lenne ebből? Lesújtás "a törvény szigorával". Mert amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek. Már ne is sértődjön meg senki, de az ökör: az állampolgár, legalább is ebben az esetben. Sokan azért is felemelték a szavukat, mert tudomásuk szerint — nagyon helyesen — a jövedelemből adó címén évközben levont és az államnak elküldött pénz csupán letétben van a végső elszámolásig, vagyis az év végéig, amikor pontosan kiderül, hogy ennek a letéti összegnek melyik része az államé és melyik a polgáré. Ha ennek az elszámolásnak az az eredménye, hogy az adófizetőnek visszatérítés jár, ez egyben azt is elismeri, hogy a pénz mindig is az övé volt. Aki eddig őrizte, vissza kell, hogy adja. Ha nem teszi, sőt hivatalos írást ad róla, hogy a pénz nem áll a rendelkezésére, ez egyben annak az elismerése, hogy a neki teljesen kiszolgáltatott polgár pénzét elsikkasztotta. Ha ilyet az a polgár tesz, akit hivatalosan az államnak védenie kellene, olyan gyorsan rácsok mögé vágja, hogy csak úgy füstöl. A vállalatokat kötelezik, hogy alkalmazottaik fizetéséből az előírt adót levonják, ezt a hónap vagy negyedév végéig megőrizzék, majd továbbítsák az államkasszába. Ha a levonás megtörtént, a továbbítás helyett pedig a cégek nyilatkozatot tennének, hogy sajnáljuk: a pénzt elköltöttük — mindenki elképzelheti a következményeket. Vagyis: amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek. Minden anyagi vonatkozása ellenére ez erkölcsi kérdés. Kétféle erkölcsi mérték azonban nincs. Vagy senkinek sem szabad, vagy mindenkinek. Zeusz ragaszkodhatott a maga jogaihoz és meghúzhatta a vonalat közte és a közönséges halandó között, dehát ő isten volt. Az állam nem isten. A polgárnak még csak nem is ura és parancsolója, hanem inkább szolgája. Vannak, akiknek a törvény fegyvert ad a kezükbe, hogy a közösséget védjék a rendbontók ellen. Megtörténik, legalább is gyakori a panasz, hogy ezek a hivatalos fegyverek néha túlságosan is hamar eldurrannak. Természetesen érthető, ha valaki félti az életét. Az is helyes, ha a törvény szigorúan veszi a fegyverhasználatot, de a mérték ne legyen többféle. Előforduló esetek ne vessék fel a Jupiter és az ökör példázatát. Mégis tarthatatlan az elv és ezért bűnös — ostobasága mellett — az IDU-javaslat, mert kétféleképpen akarja mérni az erkölcsi felelősséget. Ha az állam hazudik, sikkaszt, lop, a polgár is ezt fogja tenni. Ha az állam szükségtelenül gyilkol, elveszti erkölcsi jogát a felelősségre vonáshoz hasonló bűncselekmény esetében. A jog elvész, bár a hatalom megmarad. Mégis: az állam lehet ugyan Jupiter, a polgár azonban nem ökör. Régen volt, amikor Pierre Loti megírta a "Madame Chrysanthéme" meséjét és Puccini megzenésítette a "Pillangókisasszony" szerelmi drámáját, de a híres csataképfestőnek nem sikerült a vágya, hogy megfesse a cárnak a félelmetes Balti Flotta egetverő győzelmét. Amikor Verescsagin a palettájához nyúlt, torpedólövés érte hadihajóját, amellyel együtt ő is csuzimai hullámsírjába merült és azzal adósa maradt a világnak egy klasszikus ázsiai tengeri csataképpel. A festő is odakerült, ahova Makaroff tengernagy és balti matrózai. Egy rövid évtized múlva Európában eldördültek az augusztusi ágyuk. Japán legújabban megint a nemzetközi aréna rivaldafényében fürdik. De szeme nem káprázik, azt védi a mongol redő. Jól állja a nyugati mészfényt. Nemzetvédelmi téren a japánok és az északamerikaiak szinte észrevétlenül, de minden várakozáson felül szakszerű teljesítményekkel kooperálnak. Gazdasági tekintetben úgy mozognak a világ ipari demokráciái között, mint nehézsúlyú bajnokok, akik egymás között a világ kereskedelmének 30 százalékát tartják a markukban. A hang, amelyet ügyleteikben használnak, nem a nemzetközi nagykereskedők beszéde, hanem inkább a sarki fűszeresé, aki filléres előnyöket akar szerezni. A Csendes-óceán két szomszédállama megegyezik abban a felfogásban, hogy a jen árfolyama túl gyenge az amerikai dollárral szemben, de a küzdelem most nagyobb célért folyik Japán és Amerika között: a U.S. jobban meg akarja közelíteni a japán marhahús- és déligyümölcs piacokat. Másik harc dühöng egy készülőben levő amerikai ipartörvény bevezetése ellen, amely azt köti ki, hogy minden Amerikába behozott japán gyártmányú automobillal egyetemben minimális mennyiségű amerikaigyártmányú hozzávaló alkatrészt kell tartalékolni az országban. Itt tudnunk kell, hogy amikor az Egyesült Államok győztesként emelkedett ki a második világháborúból, ő lett a mindenható hatalom. Az Amerikán kívüli világ tetszhalott volt. Az amerikai gyárosok kedvükre szállíthattak tengerentúlra, akárhová, akármerre és ugyancsak kedvük szerint invesztálhattak. Nemzetbiztonságilag nagyon érzékeny helyeken, ahol a szovjet kihívás erre kényszerítette Washingtont, hogy szigorú politikát léptessen életbe. Aminek megtörténte után a szovjetek nem molesztálták tovább az Egyesült Államokat. Az is tény, hogy az Egyesült Államok a maga részéről nem igyekezett sehol szilárdan fejlesztett épkézláb gazdasági stratégiát felállítani. 1974 óta az ipari országok rendszeresített évenkénti csúcsértekezletet hívtak életre, amelyeken a japán fődelegátus is részt vett, de csak a szótlan, színtelen résztvevő szerepét játszotta. Egy kritikus visszaemlékezésében utal Henry Kissinger emlékiratára, amelyben a volt külügyminiszter azt említi fel, hogy az ilyen gazdasági csúcsértekezleteken a japán fődelegátusok ritkán nyitották ki a szájukat szólásra és néha úgy látszott, hogy alszanak. Hogy ez miért van így, arra az amerikai ember sem tud választ adni. Van olyan elképzelés, amely szerint 1972 óta Japánnak öt miniszterelnöke volt, akiknek mindegyike mindössze két évig viselte hivatalát, két év pedig nagyon kevés idő arra, hogy kormányelnök akkora tekintélyre tehessen szert, hogy egyetlen szemvetéssel lenyelethesse kormányával a külföldről kapott keserű pirulát. Az eddigi kereskedelmi természetű dolgok felett kirobbanó neheztelések és súrlódások csupán a védvámrendszer híveinek malmára hajtották a vizet, ami annyival is veszedelmesebb tendencia, mert elfedi a kilátást a sokkal nagyobb horderejű közös célkitűzések elől. Mert ébredjünk tudatára annak, hogy mind az Egyesült Államoknak, mind Japánnak messzebbmenő céljai vannak annál, hogy csak a kereskedelmi útvonalakat és a piacok hozzáférhetőségét biztosítsák. A világ előtt az a kötelesség a feladatuk, hogy gazdaságpolitikájukat úgy irányítsák, az ne a gazdasági élet megrekedéséhez, hanem a gazdasági élet feltámadásához segítsen. Vitaírói gyorsasággal kell itt megjegyezni, hogy Japán gazdasághatalmi súlyánál fogva készen áll arra a szerepre, hogy közreműködjön az Egyesült Államokkal egészségesebb szövetségi és világhelyzet előbbre segítésére. Ezzel a jószándékkal jött Tokióból Yasuhiro Nakasone miniszterelnök, hogy behatóan tárgyaljon Reagan elnökkel Washingtonban. Az elnök annyira értékesnek tartotta az első napi értekezést, hogy a rákövetkező napra is kiterjesztette a beszélgetések folytatását. Az elmúlt héten Nakasone kijelentette, hogy ez év vége felé liberalizálni fogja Japán behozatali vámilletékét és az amerikai iparcikk és déligyümölcsexport szélesebb piacokhoz juthat Japánban. Ezt követően 10.000 japán paraszt tüntetést rendezett a tokiói U.S. nagykövetség előtt és abcúgolta Amerikát. Ezek a parasztok az elmúlt évtizedekben hűségesen támogatták szavazatukkal a konzervatív amerikabarát tokiói kormányokat. Itt tudnunk kell, hogy Japánban 1,4 millió paraszt foglalkozik marhatenyésztéssel. Az átlagos gazdának 6 tehénből álló csordája van — a jelentés szerint. Ez a szisztéma drága és inefficiens. A kormány azzal jutalmazza a parasztokat politikai hűségükért, hogy átveszi a gazdáktól a vágómarhát, megállapítja nagybani áraikat, meghatározza a behozott marhahús kvótáját és minőségét és azonfelül 25 százalékos behozatali vámilletéket szab ki a beköszöntő proteinhús, hizlalt príma amerikai marhahúsra. A keddi konferencián a háziúri reggeli után "a csatára megtisztított fedélzetről" Reagan elnök az armada klasszikus mintájára leadta a maga kezdő oldalsortüzét. Sürgette a japán miniszterelnököt, nyissa tágabbra országa piacainak kapuit az amerikai behozatal számára és hivatkozott az amerikai munkanélküliség megengedhetetlen arányaira. Szorgalmazva a tokiói kezdő kapavágásokra következő szaporább kivitelezéseket. Reagan elnök ugyanakkor megígérte, hogy erélyesen folytatja harcát a szubvencionált külkereskedelem hívei ellenében és vendégének — indirekt módon — tudtul adta, hogy amennyiben az Egyesült Államok és Japán között állandósulnának a kereskedelmi súrlódások, 1984-ben győzelemhez segítenék a demokrata pártot az elnöki választásoknál. Ilyen fordulat aztán szabaddá tenné az utat a protekcionizmus számára az Egyesült Államokban. Yasuhiro Nakasone miniszterelnök oldalsortűze, mindent összegezve, szórványosan pragmatikus, oknyomozó volt. Elöljáróban kijelentette, hogy hazatérve, folytatni fogja máris megkezdett munkáját a japán piac hozzáférhetőbbségére a külföldi behozatal számára. Szám szerint azonban nem tett minden amerikai követelést a magáévá. John R. Block földművelésügyi miniszterét sem, aki "drámai" nyilatkozatot követelt az amerikai marhahús és déligyümölcs szabad bevitelére a japán piacokba. Nakasone őszintén megmondta, hogy Japán háború előtti politikai vezetőinek hiányzott a bátorságuk ahhoz, hogy megnyirbálják fegyveres erejük hatalmi túltengéseit, amelyek következményeképpen Japán elszigetelődött a világtól. Japán mai vezetőinek minden igyekezete odairányul, mondta a miniszterelnök, hogy az ország gazdaságpolitikai terjeszkedése a nemzetközi üzleti életben ne zárja ki Japánt megint a világ életközösségéből. Tekintettel a közelnyári felsőházi választásokra, mondotta Nakasone, nem időszerű az amerikai marhahús- és déligyümölcs szabad beviteléről beszélni. Nemzetvédelmi téren Japán elpusztíthatatlan repülőgépanyahajóvá építi fel fegyveres erejét a Szovjet "Backfire" bombázórepülőgépek és a szovjet tengeralattjáróhajók ellen háború esetén, mondotta még a miniszterelnök egy interjún. Ami azt jelenti, hogy háború esetén Japán meg tudja akadályozni, hogy a Szovjet tengeri hadereje szibériai bázisáról kifuthasson a Csendes Óceánra. Ezidőszerint a japán védelmi erőnek nincs átütőereje a szovjetek szibériai Soga katonai bázisról rögtönzött kitörés visszaverésére. Azt előbb meg kell építeni... "Kormányelődeim — mondotta a miniszterelnök — nem nyilatkoztak így, de az én kormányom őszintén megvallja. Kormányom és én nem akarunk adósok maradni. Az Egyesült Államok a háború után politikailag olyan nagylelkű volt a japán néppel szemben. Hogyan maradhatnánk adósa?"