Új Világ, 1985. január (14. évfolyam, 4. szám)

1985-01-25 / 4. szám

1985. január 25. A csalétek változatai Talán sehol a világon nincs olyan magas fokon az eladás technikája (mondjuk művészetnek?), mint Amerikában. Sok esetben valóban különleges érzék, tehetség kell hozzá. No meg néhány más tulajdonság, amit jobb nem részletezni. Az ismereteket, a lélektani alapelveket a szó szoros értelmében egyetemi szinten tanítják. Feltétlenül lemarad azonban a felmutatott teljesítményben az az ügynök, aki legalább egy alapos tanfolyamot nem végez el. Szerintem csak hasznos lehet, ha mindenki megismerkedik ennek a rábeszélő, meggyőző módszernek az alapelemeivel. Legelsősorban is a kiszemelt potenciális vásárlót valamilyen módon olyan helyzetbe kell hozni, hogy az eladó gondosan összeállított bemutatkozó szövegét hajlandó (vagy kénytelen) legyen végighallgatni. Évtizedekkel ezelőtt egyszer azzal állított be hozzánk egy rozsdamentes konyhaedényeket kínáló (abban az időben ez volt az első számú futó cikk) eladási megbízott, hogy a kezembe nyomott egy ezüst tortalapátot, mint "cége ajándékát". Nyomban visszaadtam neki, mondván, hogy nincs szándékomban vásárolni, ilyen körülmények között erkölcstelennek tartom, hogy bármilyen ajándékot is elfogadjak. De ő csak erősködött, határozottan kijelentette, hogy semmi vásárlási kényszer nincs, egyetlen feltétel a meghallgatás. Ezután is megkíséreltem elhárítani minden próbálkozást azzal, hogy elhatározásom megmásíthatatlan és végleges, ennek kiábrándító világánál pedig minden további lépés felesleges, időpocsékolás. "Uram" — mondta ezután — "akkor is hallgasson meg, mert nekem ez pénzt jelent, üzletkötés nélkül is. Első számú feladatom a meghallgatás elérése, ennek ellenében átadom az ajándékot, feljegyzem a nevet és címet, amit majd beleveszek a jelentésembe és ezzel jutalékban részesülök." Így azután az első számú holgot máris bekaptam. Nem akartam kárt okozni neki és beleegyeztem a meghallgatásba. Ezt követően átadta a kis lapátot, elmondta a mondókáját, de intelligens ember módjára tovább nem próbálkozott, hanem szó nélkül elment. A meghallgatást általában ajándékkal vagy annak felajánlásával igyekeznek elérni. Kínálnak ingyen szállodai tartózkodást, vacsorát vagy reggelit, díjmentes családi fényképet. Ennek az eladási fogásnak az alkalmazása időnként hullámszerűen bukkan fel. Miután ezekben a napokban ismét elárasztották a Los Angeles-i magyarokat ilyen ajánlattal, időszerű róla beszélni. Távolról sem állítanám, hogy minden esetben becsapásra megy a játék. Tizenöt esztendővel ezelőtt például hasonló trükkel Lake Arrowhead-en akartak nekünk telket eladni. Akik vettek, általában jó vásárt csináltak, mert azon a részen az ingatlanok ára alaposan felment az utóbbi időben. A bonyolult pszichológiai fogásokra alapozott eljárás csupán olyan vevőknek a beterelését és meggyőzését célozza, sokszor elég drasztikus módon, akik ezt megelőzőleg nem gondoltak volna vásárlásra. A most megindult Los Angeles-i eladási kampányban jelentős értéket képviselő TV-készüléket ígérnek. A nagybetűs címeket illetően még feltételt sem emlegetnek, hanem úgy állítják be, mintha az illető már megnyerte volna ezt a díjat. Az apróbb betűkkel nyomtatott sorok azonban már arról tájékoztatnak, hogy a címzettnek meg kell felelnie a cég által meghatározott előírásoknak. Bár nem írják ki nyíltan, ebben az esetben valószínűleg meg kell kötni előbb az adásvételt és csak azután jön az ajándék. Jelen esetben nyilvánvalóan telkeket akarnak eladni. Aki jelentkezik, jobb, ha előre tudja, hogy mire számíthat. Valakinek évekkel ezelőtt kétnapos ingyen Las Vegas-i tartózkodást ajánlottak, azzal a feltétellel, hogy részt vesz az ingyen reggelin és az "eladási bemutatón", ebben az esetben filmvetítéssel. Az egyik kaszinó különtermében egyedülálló kerekasztalok várták az ide toborzott jelentkezőket. Mindenkit külön asztalhoz ültettek — a kipécézett vevőjelöltek egymástól való elkülönítése fontos feltétel. Az asztalon valóban volt minden személyre egy fonnyadt "danish" és a cészékbe barna levet öntöttek. Ennyit a reggeliről. Végig kellett hallgatni egy hatásos adatokra felépített szónoklatot, majd húszperces filmbemutatót. Ezt követően egyidejűleg minden asztalhoz leült egy ügynök és megkezdte a puhítást. Alapelvek: gondolkodásra soha nincs idő — a papírokat most kell aláírni — az előlegről szóló csekket azonnal kiállítani és átadni. Alku, engedmény nincs. Egy-egy kínpadra vonszolt páciens csak azt látja, hogy a meggyőző beszéd minden asztalnál folyik. Azután működésbe lép a hangszóró és bejelenti, hogy az asztaloknál milyen az előrehaladás, hány vételt ütöttek nyélbe. Miután senki sem tud érintkezni a másikkal, nem állapítható meg, hogy a bejelentett adatoknak mennyi közük van a valósághoz. Végül mindenki elkezdi szégyellni magát, mert azt hiszi, hogy már csak ő nem kötött üzletet. A nyomás egyre nagyobb. A rábeszélés fokozódik. A csapdába kerültek titokban az ajtók felé pislognak, de mindegyik előtt mellén összefont karral egy-egy "gorilla" áll. Végül is mindenkit elengednek, bár a gallérok közben átnedvesedtek. Senkit sem vernek meg vagy végeznek ki. Mégis a résztvevők évekig emlékezni fognak az esetre. Jobb tehát, ha mindenki tudja, mi vár rá, mielőtt elfogadja az "ajándékot". ÚJ WILA: Nem oda Buda! A pesszimizmus nem az az acélos üllő, amelyen boldogabb újesztendő teremtő szerkezetét kovácsolják ki az államélet vezető kovácsai. A pesszimizmus negatív üllő, amelynek távlatában a francia történész-újságíró, Jean-Francois Revei — akárcsak annak idején Demosthenes az ősi Athén polgárainak — kiáltja most a világnak "best-seller" könyvében, hogy csupán egy foszlányi reményt lát a demokrácia fennmaradására a század végén. Amint Revei mondja, könnyen lehetséges, hogy a világtörténelem porondján a modern demokrácia csupán véletlen esemény volt, amelynek korszaka foszlásnak indult és amelynek további életéről még ennek a századnak vége előtt döntenek. Nem kérdés, hogy ezt a helyzetet a kérlelhetetlen kommunista sikerek élesítették ki. A demokráciát hatalmas világfelfordulás sújtotta, a Nyugat csupán saját magát kárhoztathatja, senki mást. Ezek a kopár, zord bírálatok ebben az esetben nem a Kreml fantáziájának agyszülöttei, hanem a tiszta valóság hiteles fémjelzései, mondja a 60­ éves Francois Revel, a kitűnő filozófus­újságíró, aki tekintélyromboló fáradhatatlan bögölye a francia politikának. Reves legmélyebben átérzett pesszimizmusában úgy látja, hogy a Nyugat már a szakadék szélén m­­askodik a kommunistákkal való koegzisztenciális életcél megvalósításáért. Holott az a küzdelem kilátástalan. Emmanuel Le Roy Ladurie francia történész Revel vészjeleit Demosthenes híres riadójához hasonlítja, amellyel a klasszikus görög szónok az ókorban az athéni polgártársakat figyelmeztette a demokráciájukat fenyegető idegen veszélyre. Az Egyesült Államok új konzervatívjai dicsérték Revel könyvének kivonatos közlését a "Commentary" havi folyóirat múlt júniusi számában. Nem nagy esemény, hogy Revei a párizsi L’Express című politikai és világhírközlő folyóirat főszerkesztője az aktualitás fényszórójába került. Már 1970-ben feldicsérte az amerikai szabadságot, amely megadja a szólásszabadságot a véleményeltérésnek is. "Marx és Jézus nélkül" című könyve felbőszítette mind a jobb, mind a baloldali francia intellektuális­ rétegeket. 1976-ban megjelent újabb könyve: "A Parancsuralmi kísértés" című könyve sistergően kárhoztatta a francia szocialista türelmességet a sztálinizmussal szemben. Újabb könyve a "Hogy pusztul a demokrácia" folytatja, ami előző könyvében abbamaradt és bátran kimondja a vádat: a nyugati Demokrácia elmulasztotta kellő megvilágításba emelni, azaz pellengérre állítani a kommunizmus mibenlétét, legkülönösebben a bolseviki Szovjet kiterjeszkedését és hódításait 1917 óta. Rendszerint az úgynevezett nyugati győzelmek (Berlin légi ellátása, Korea) sohasem jelentettek többet, mint ideiglenes akadályokat a szovjet hódító terjeszkedés útjában és közben a Kelet-Európa feletti szovjet hegemónia állandósult jelleget ért el. Revei szerint a Nyugat a Szovjettel való szembesítésben diszkvalifikálta önmagát viselkedésével. Revei további nyugtalanító kérdést vet fel. Kivitelezhette volna a Szovjet stratégiai terjeszkedését, ha a Nyugat nem hunyászkodott volna meg már a bolseviki előretörés előtt? Reves maga válaszolja meg a kérdést: a demokráciák mindenütt már előbb magukévá tették a kommunisták világszemléletét és átvették azok történelmi perspektíváját. Reves ugyanakkor górcső alá veszi a "demokrata pluralizmus" körüli viták egyoldalúságát. Hibáztatja, hogy a totalitariánusok, azaz parancsuralmi rendszerek az ellenzéki embert "pártellenes felforgatónak" bélyegzik, amivel szemben a demokrata rendszer a "felforgatót" egyszerűen "ellenzéknek" minősíti, mivel attól tart, hogy visszaél elveivel. A szisztémák közötti alapvető különbözőségek kimutathatóan gyengítik a demokráciák ellenálló képességét a belső ellenséggel szemben. Ezt a tényt a szovjetek könyörtelenül a maguk javára használják ki az egész világra kiterjedő terroriz­musra való burkolt buzdításban. Revei szerint a demokrácia hajlandó szemet hunyni, sőt le is tagadni a léte elleni fenyegetéseket, mivel utálja azt tenni, amit máskülönben tennie kellene. Más szavakkal, a demokrácia ösztönösen a békítés eszközeihez fordul a parancsuralmi mérsékeltek bátorításával a kérlelhetetlen "hard-linerekkel" szemben. Érdekes, hogy a történelemben csupán a nyugati kapitalizmus hibái, bűnei és gyengeségei vannak feljegyezve, míg a parancsuralmi valóság az, amit a szovjet vezetők most készítenek elő az ígért reformokban. A kapitalizmus Nagy Depressziójának emléke mélyen belevésődött az öntudatba, mialatt ugyanabban az időszakban tűzzel-vassal végrehajtott gazdasági kollektivizálás sokmilliós szovjet emberáldoza­tának emléke elenyészett. Végül Reves rámutat a nyugati demokrácia kebeléből kiindult "bűnvádolási iparra", amely egyoldalúan történelmi bűntudatosság elismertetésén fáradozik. Akik ebben hisznek, azok szerint minden, ami rossz, a kapitalizmusból származik. Tehát bármely nyugati kísérlet, amely le akarja állítani a bolseviki előretörést Angolában vagy Vietnamban, intellektuális zavart támaszt. Revei szerint volt olyan idő, amikor imperialistának nevezték, aki idegen területre nyomult be és független emberekre erőszakolta saját uralmát, jóllehet azok tiltakoztak az önkény ellen. Manapság imperialistának nevezik azokat, akik az ilyen önkényuralommal szemben szót emelnek. Mindezekkel szemben Reves kevés orvoslást tud ajánlani a demokrácia elgyengült állapotának gyógyítására. A kommunista versengéssel szemben csak a teljes nyugati intellektuális megtérésre, reconversiora lenne sürgős szükség. A Genfben meginduló US-USSR tárgyalások küszöbén eszünkbe jut, hogy valahányszor Washington és Moszkva egyezményt írt alá, aktuálissá vált az a mondás, hogy: "Parturiunt montes, nascitur ridiculus mus." Azaz vajúdnak a hegyek és megszületik a nevetséges kis egér. ... Négy generációs visszaemlékezésemben, amikor nyári vakációmban a csömöri vicinális vonat érkezésénél ődöngtem az állomás körül és elnéztem a kiszálló utasokat, láttam a másodosztályú kocsiból egy magas, egyenes tartású, gondozott szakállú urat kiszállni, aki az utasok között átvágott a baloldali kijárat felé, ahol uradalmi kocsi várakozott rá szalagos­­kalpagos kocsissal a bakon, aki megemelintette kalapját a felszálló úrnak. Azután csettintett a lovaknak és azok a vörös-kavicsos magánúton röpítették terhüket, vizmai Lukács Antalt, Csömör, Fót, Mogyoród földesurát és a Magyarországi Kisbirtokosok Földhitelintéze­tének elnökét emeletes kastélya felé. A magánutat szép fenyőfák övezték. Ez a jelenet sokszor ismétlődött meg gyermekkorom szép vakációs emlékeiben. Elvégre is ugyanaz a forró nyári nap tűzött le reám, mint a Földesúrra, a hajdújára és Nagy-Magyarországra is. De erre ma már az emlékezés könnye is kicsordul. Mi volt akkor Csömör, a nagyfalu? Kálvária­­dombos, szöllőhegyes, csörgedező kispatakos, húsfalombos, akácillatos földi paradicsom, háromezer lelket számláló boldog népével. Nem volt aszfaltozott útja, nem voltak taxi-állomásai. De a szépen meszelt vertfalú házak előtt szép fehér padok nyúltak, az udvarokon napraforgók óriási virágai örvendeztették a szemeket. Népei magyarajkú tótok, svábok és csak magyarul tudó magyarok voltak. Vegyes házasság nem fordult elő. A svábok a sváb Monger Lőrinchez és a Schick kocsmába jártak szórakozni. A magyarok és a tótok vagy Weisz, vagy Lövi bácsihoz mentek vásárolni, borozni és kuglizni. Ügyvéd, bíróság, csendőr nem kellett, mert bűnözés sem volt. Ha előfordult, hogy a falu legerősebb legénye, Helenbai Misa, a templombúcsún megjelent két csendőrjárőrt csúnyán összevert részegségében, amiért később a gödöllői csendőrök magukkal vitték és Misa két hétig nyomta a kórházi ágyat Gödöllőn. Misa józanságában törvénytisztelő, rendes fiú volt. Újság nem volt, de a Földesúr megtudta, hogy a csömöri zsidó hitközségnek nem állt módjában templomot építeni. Ezért építtetett saját költségén zsinagógát a számukra és a hálás közület a zsinagóga első padját tartotta fent számára, nevére szóló ezüsttáblácskával... Nagy-Magyarországnak nem kevés Lukács Antalhoz hasonló földesura volt a történelemben, akiért rajongtak a falusiak és akik igazságosak voltak. De mit tudtak minderről a Trianon palotában Nagy-Magyarország felett pálcát törő, most már porba hullott nagyságok, akik széjjeltépték Közép-Európa népeinek harmóniáját, rendjét és tisztességét.

Next