Új Világ, 1987. január-október (16. évfolyam, 1-41. szám)

1987-01-02 / 1. szám

1987. január 2. Csiki-csuki? Az emberi élet csodálatosan összetett mintázatot követ. Labirintus-szerű tekervények, néha meghökkentő összekapcsolások; emeleti eltolódások, hivatkozások és átérzések; gubancba fonódott gátlások, mélységesen restellt gyengeségek; reménykedések és rettegések — már ez a néhány motívum is elég, hogy érzékeltesse a kronologikus vonulás bonyolult útját. Van olyan mozzanat ebben az életben, amikor hirtelen egyetlen gondolat, szándék hatalmasodik el és mindent betölt. Csupán idő kérdése és az egész az ellenkezőjére fordul. És eddig a pillanatig nem is érintettük a kóros előfordulásokat. Az esetek nagy többségében nagyon is érthető, ahogy a dolgok alakulnak. Az egyénből kiinduló döntések sorozatán végigvonul a logika fonala. Minden — vagy legalább is majdnem minden —józan ésszel megmagyarázható. Vannak természetesen szubjektív sejtések, irányító körülmények, amikor kívülálló részére átmeneti fejtörést okoz az elhatározott lépések indítóokának megtalálása, ez is elfogadható azonban, mint természetes jelenség. Harminc esztendővel ezelőtt a magyarokat mindenen elhatalmasodott türelmetlenség és elkeseredés töltötte be. A végsőnek érzett csömör a környezettel, a rájuk erőszakolt életstílussal, a politikai kényszerzubbonyok alapjában sivár változataival, a gazdasági kellemetlenségek igazságtalanságaival. Amikor az események a fegyveresen őrzött tér határvonalán rést ütöttek, mint a bevert fenekű hordóból a bor, zúdult ki a nép az országból. A hivatkozás a politikai üldözés, az emberi viszonyok között többé tarthatatlan élet volt, ami az esetek nagy többségében megfelelt a valóságnak. Az alkalmazott erőszak harsány külszíne alatt azonban őszintén és puhán ott pihegett az érzékeny ember, az anyagi lehetőségek csurogva cseppentésével szinte a halálig kínzott egyén, aki túl a politikán, egyszerűen jobban, gondtalanabbá, békésebben kívánt élni. A menekült státus jogos birtoklása érdekében azonban évtizedeken át fennmaradt a politikai üldözés külszíne. Azután fordult a világ, az események alakulásában változásokat kikényszerítő körülmények mutatkoztak, néhány kivénhedt vezető akaratlan asszisztálása mellett a Kreml dohos falai közé is frissebb szelek kezdtek betörni. Forradalmi elképzelések is bizonyos eredményekhez vezettek a maguk különleges módján. Mindezek következtében, beleértve a dollár- és forint-átszámítás alakulását, a kis Magyarország végre olyasmit tudott ajánlani "a haza külföldre vetődött fiainak", ami speciális körülmények között elérte az eredményes csábítás szintjét. Az amerikai The Wall Street Journal, igen tekintélyes gazdaságpolitikai szaklap, nemrégiben Barry Newman tollából cikket közölt a nyíltan bevallott anyagi okok miatt szülőhazájukba visszatelepülő külföldi (amerikai) magyarokról. Bár a cikkíró a harminc éve itt letelepült százezres tömegből csupán ötszázra tudott hivatkozni, a csekélynek tűnő szám mégis jelentős volt ahhoz, hogy a lap érdemesnek találja a cikk leközlését. A megkérdezett hazatelepültek általában anyagi okokra hivatkoztak, "Mrs. Chikos" azonban azt is megemlítette, hogy az ő mellének amerikai tartózkodása idején Bridgeporton (Connecticut államban) rabló háromszor is pisztolyt szegezett a fűszeresnél. Egybehangzó vélemény a visszahonosultak részéről, hogy a vendéglőben való étkezés kétszeres örömöt jelent nekik: először, amikor elköltik az ételt, másodszor, amikor fizetnek. Hiszen mindannyian, néhány elenyésző eset kivételével, dollárt költenek otthon. Vagy itt összegyűjtött pénzüket vitték haza, vagy biztosításukat tették pénzzé, sok esetben a Social Security csekkeket küldik utánuk. A dollárátszámítás ebben a pillanatban valóban előnyös annak a részére, aki forint­ területre viszi a dollárt. Itt nyavalyásnak tűnő kis segélypénzből otthon valóban királyi módon élhetnek. Annyira, hogy ilyeneknek csupán néhány kijelölt nagyobb városban engedélyezik a letelepedést, kis helyen "krőzusi" lehetőségeikkel könnyen felboríthatnák a gazdasági egyensúlyt. Aki a hazatelepülést valóban csupán a pénzátszámítás előnyeire egyszerűsíti le, elismerten nem találkozik kedvezőtlen meglepetésekkel. Mivel az emberi élet, anyagi, szellemi és érzelmi szükségletek viszonya, távolról sem ilyen egyszerű, a túlnyomó többség súlyos problémákkal néz szembe. Először is a hazatelepülőnek minden külföldi követelését fel kell számolnia (bankbetétet, ingatlan­tulajdont, biztosítást), ezt otthon bejelenteni és megvételre felajánlani a Nemzeti Banknak. Nem kétséges: pontosan megkapja érte a forint ellenértéket. Az amerikai útlevél beszolgáltatásának és az amerikai (külföldi) állampolgárságról való lemondásnak csupán annyi gyakorlati jelentősége van, hogy az illető többé nem utazhat külföldre kénye­­kedve szerint. Az Egyesült Államok tudomásul veszi, hogy ez a lemondás kényszer hatására történt, tehát ha vissza akar térni, Amerika állampolgáraként fogadja. Ehhez azonban szöknie kell, mindent, amit életében gyűjtött, maga mögött hagyva és visszaérkezée után a 0-pontnál újrakezdeni mindent. Nincs tehát "csiki-csuki", amikor ingázni lehet és itt is nyerek, ott is nyerek. Az itteni "csíki" után otthon "csuki" következik, ami nevében hordja a lényeget. Ehhez jönnek azután a szellemi és érzelmi motívumok. Erről legközelebb. / . ÚJ WILÁ Amióta a világ világ, minden korszak meg­tanulta a maga témáját. E törvény alól a mi korszakunk sem vonhatja ki magát, efelett nincs kétség. Mit tanít a mai generáció a számunkra? Elsősorban azt, hogy egy univerzális veszedelem mindent megváltoztathat a világon. Ha valaki azt kérdezné, melyik az az aktuális veszedelem napjainkban, a válasz az: mi valamennyien kiélezett, úgynevezett "rizikó-társadalomban" kényszerülünk élni. Világunkat az eddigi történelemben nem ismert atomszennyeződés fenyegeti, amelynek minden potenciálja megvan, hogy földi életünket halálosan megfertőzze. Európa élszociológusait a legkomolyabban foglalkoztatja ez a fenyegetés. Közöttük Ulrich Beck bambergi társadalom­tudóst is, akinek argumentuma szerint ez a probléma akkora erőre kap, amellyel világunknak nemcsak politikájára, hanem gazdasági mibenlétére is egyre növekedően rányomja a bélyegét. Az emberiség látja és tapasztalja, hogy a huszadik század a kifejezés legtágabb értelmében nem volt híján történelmi katasztrófáknak: két világháború, Auschwitz, Hirosima, Nagaszaki, Csernobil többek között. Ezek fogalmainak meghatározásánál nagy óvatosságra kényszerítik az emberek látó- és ítélőképességét a történelemben végbemenő rendkívüliségek tömkelegében. Valamennyi szenvedés, minden erőszak, amelyet ember okoz embernek, a kategóriák szerint mindig másoknak jutott osztályrészül: zsidóknak, feketebőrűeknek, asszonyoknak, hontalanoknak, disszidenseknek, kommunis­táknak, menedékkeresőknek, akik mögött mindazok, akik nem tartoztak ilyenek közé, a látszólag nem érintettek, kivonhatták magukat a következményekből, abból, ami más embereknek elkerülhetetlen végzetéve lett. És egyúttal vége lett az emberiség által magas fokra emelt, kiváltságosnak nevezhető "távoltartás" lehetőségének, ami nukleáris szennyeződési tapasztalatok szerint a számunkra már nem létezik. Míg az ínség, a szükség határos lehet, az atomszennyeződés veszedelme azonban nem ismer határokat. Ebben újszerű kulturális és politikai erő rejlik, amely megszünteti a modern élet védelmi övezeteit és eltörli megkülönbözte­téseit. A megrázkódtatások áttörik az összes ismert határokat. A piacok is összedőlnek, a jogi rendszerek már nem vonatkoztathatók az általános helyzetre. Az emberiséget legközelebbről érintő problémákra csak vállvonogatással válaszolnak. A tudományos intézmények meginognak és mindezek a változások virágzó világgazdaság közepette történnek, anélkül, hogy mindennek bármilyen köze lenne az egyéni beavatkozáshoz, így a tizenkilencedik század klasszikus társadalmának elképzelései a nemzetállami szuverenitásról, automatikus előremenetelről, osztályainak termelőképességéről megszűnnek. Olyan világban, amelyben ismeretlen ipari rizikótársadalom kontúrjai látszanak, azonban még nagyon kezdetleges, egyszerűsített formában. Tegyük közös nevezőre a következőket: a szükség uralkodó jellegű, a szmog demokratikus. A légszennyeződés és a forgalom lármája elől még vannak menedékek a kiváltságos lakásokban, de az ivóvíz és a termőtalaj beszennyeződése belátható időn belül elkövetkezhet, nem csupán a nukleáris felhő hatása alatt. Vagyis objektívan állnak elő rizikók saját egalizáló hatásukban és ebben van a veszedelmek újfajta politikai ereje. Ebből a szempontból nézve a rizikó nem a társadalmi osztályok veszedelme. Sok tekintetben a régi törvények még érvényesek. A vagyonok a magasabb régiókban gyűlnek fel, a rizikók az alacsonyabb osztályokban, azonban atom- és kémiai veszedelmek megszüntetik azokat a kategóriákat, amelyekben eddig gondolkoztunk és intézkedtünk. Sem a gazdagok, sem a hatalmasok nincsenek biztonságban azoktól. A civilizáció fedele alatt előbb-utóbb az áldozat és annak okozója, a tettes, közös nevezőre kerül. Ennek hatása különböző megjelenési formát vehet fel. Pénz, vagyon, piaci, vagy más értékek formájában is. Ahol atom- vagy szénenergia-üzemet építenek, vagy terveznek, ott zuhannak a telekárak, akár városi, akár iparvidékeken, vagy fontos közlekedési csomópontokon. Ilyen esetekben az elvek nem különböznek. Mi is történt Luteciában, a "világ fővárosában"? A libanoni terroristák rémuralmat teremtettek a Szajna-parti szép Párizsban. Az elmúlt nyárutón aratott a kaszás. A megrettent polgárok szívét és öklét összeszorította a félelem és a harag, Franciaország felhördült. Egymást kérdezték a polgárok: hogyan lehetséges, hogy Franciaország, az emberi jogok hazája, a világ üldözötteinek mindenkor emberszerető menedékhelye, ilyen minősíthetetlen támadásoknak eshetett áldozatává? Politikai pártállásra való tekintet nélkül, minden francia polgár egymásra talált. Párizs két hét óta szüntelen szirénabúgás kíséretében szállította halottait és sebesültjeit. Nemcsak a lecsapott szörnyűség, hanem a további vérontás veszélye izgalomban tartja az ország kedélyét. A bombák 9 embert téptek széjjel és 170 embert sebesítettek meg súlyosan. A sajtó és a televízió állandóan közvetített helyszíni és tragikus gyászos jeleneteket. A hatóságok óvatossági szabályokat rendeltek el. A polgárság elővigyázattal elkerülte a tömeges közlekedést, szívesebben vette igénybe a taxikat és a magánautókat. Elkerülik a metró (a földalatti vasút) igénybevételét, ugyancsak elkerülik a Champs Elysée kávéházait. Meg­ürültek a nagy áruházak és a mozik is. A nagy áruházak részvényei estek, a szállító üzemek díjszabásai emelkedtek. A polgárság legszívesebben hazavágyik a négy fal közé, hogy mennél nagyobb biztonságban érezze magát. Minden gazdátlan, ismeretlen tárgy bombagyanús, hiszen már virágcsokorban is találtak bombát. Lemondták a gyermekkirán­dulásokat. Franciaország hadiállapotban van, jelentette ki Charles Hernn, a volt szocialista hadügyminiszter. A terrorizmus ellen minden francia köteles önkéntes nemzetvédelmi szolgálatra — követelte Jean Lacannet, a liberális­­konzervatív kormánypárt elnöke. A de­ Gaullista Chirac miniszterelnök a haderőt hívta segítségül a határőrök alacsonyabbrendű szerepére. A terrorhullám felidézi a történelmi vonatkozások emlékeit. Az újságok vezércikkei a második világháború eseményeiből merítik visszaemléke­zéseiket. Még a józan polgári újságok is kiemelik, hogy minden eszköz helyes a terrorizmus elfojtására. "Biztosítom a francia nemzetet, hogy a gyilkosok és a terroristák nem fognak elmenekülni" — dörögte a miniszterelnök. Aki a francia gyermekeknek árt, az csak ellenszenvre számíthat, nem pedig szimpátiára. A forradalmi libanoni harcos szervezetek még vérengzőbbek, mint a Vörös Hadsereg hírhedt csoportjai, de kevesebb port vernek fel a társadalomban. Franciaország nem tölti az időt töprengéssel. Dél- Libanonban a radikális síiták támadják az Egyesült Nemzetek francia katonáit. Bejrútban meggyilkolták a francia katonai attasét és már több, mint négy hónapja hét francia túszt tartanak fogva valahol a polgárháború területén. Viszont észak-libanoni fészkükben az Abdullah-fivérek gúnyoros interjúkat adnak arról, hogy vajon a véres támadások Párizsban rákényszeríthetik-e a kormányt a libanoni terrorista Georges Ibrahim Abdullah szabadlábra helyezésére, akit mint felfegyverzett libanoni pártvezért, többévi fogházra ítéltek. Az Abdullah-rokonság Észak-Libanonban Szíria kontrollja alatt áll és kivált a maroniták keresztény közületéből, Damaszkusz és Nagy- Szíria kiépítési tervének javára. Úgy látszik, hogy a közel-keleti arabság minden rendbeli békebontási és összeesküvési bonyodalmában a bűnbak szerepét Franciaország nyerte el. A francia jobb- és baloldal, valamint Mitterrand és Chirac társai szorosabban, mint valaha működnek közre. A kép azt mutatja, hogy ha átmenetileg is, de a franciák összefognak, hogy bosszút állhassanak az országot ért rajtacsapások tragédiáiért. Mint ahogy Albert Camus írta 40 év előtt: "Csak rendkívüli helyzetben uralkodik az egység olyan társadalomban, amely egyben hierarchikus és fegyelmezetlen is." MEGJELENT AZ ÚJ TELEKÖNYV

Next