Állami Könyves Kálmán gimnázium, Újpest, 1925
tanár ne csak tanítson, hanem neveljen is, s nyolc év leforgása után olyan nemzedéket bocsásson ki a keze alól, mely valláserkölcsi eszményéért küzdeni, szenvedni, mellőzést elviselni, gúnnyal szembeszállni merjen, s beszélni sem lehet. Miért? Mert hiányzik a heti 2 hittanórához legalább még kettő. Mélységesen meg vagyunk győződve, hogy ifjúságunk az iskolából kikerülve egészen más ellenállást fejtett volna ki az élet dekadens erkölcsi felfogásával szemben az elmúlt évtizedek alatt, ha azon a két hiányzó hittanórán valláserkölcsi lelkiismeretinek nevezésére alkalom nyílt volna. Igaz, nyújt teret az iskola a valláserköcsi nevelésre is a kötelező exhortációkban. De ezek végre is csak ifjúsági egyházi beszédek. S ki állíthatná, hogy az egyházi beszédek akár a legtökéletesebb szakértelem és rendszeresség mellett is pótolhatják, amit a vallásoktatás elmulasztani volt kénytelen? Tudatában vagyunk, hogy a vallástani órák számának emelése ma gyakorlatilag lehetetlen. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy a kérdéssel foglalkozni felesleges. Nézetünk szerint nincs túlságosan messze az idő, mikor az eszmének meg lesz a maga aktualitása. Addig pedig ösztönzésül szolgálhat arra, hogy a behatóbb vallásoktatásnak legalább valamiféle pótlására alkalmas valláspedagógiai egyesüléseket (a katolikusoknál a Mária-kongregációk, Szív-gárdák, de a protestánsoknál és izraelitáknál is megvannak a párhuzamos egyesületek) és a cserkészetet az eddiginél melegebben felkaroljuk. A cserkészet ugyan nem valláspedagógiai mozgalom, a vallásos érzületet azonban komolyan veszi, s annak helyes fejlesztésével a vallásos nevelésnek is igen hasznos szolgálatokat tehet. A hathatósabb vallásos nevelés volna tehát szerintünk az egyik fő követelménye annak, hogy az iskola „az erkölcsi nevelés nagy feladatát ... a mai életviszonyok és társadalmi jelenségek éber szemmeltartásával megoldhassa.“ A másik szintén igen fontos követelmény volna, hogy a tanárság az ifjúság lelkével az előadási órákon túl is érintkezésben legyen, gondolkodását, érzületét, törekvéseit egyénenként kitapogassa, irányítsa. Alig hisszük, hogy volna igazi tanár, akinek nem fáj a szíve, mikor látja a ma rettenetes zűrzavarában ide-oda ődöngő ifjú lelkeket, és felrohanni kénytelen mellettük a kenyérkereset robotjában, anélkül, hogy a szemükbe nézhetne és megkérdhetné: hát te voltaképen ki is vagy, fiam? Mert merjük állítani, hogy a tanárnak ez a munkássága elsősorban kenyérkérdés, gondkérdés. A szerzetes-tanároknál, akiknek rendjük asztaláról meg van a maguk tisztességes mindennapi kenyerük, ma is virágjában van a munkásság. A civil tanárok közt talán nem volnának hozzájuk fogható pedagógus lelkek? Aligha. De nincsenek hozzájuk fogható gondtalan, robotba nem görnyesztett lelkek. Ha egyéb nem, tisztán ez a szomorú gondolat is elegendő indítékot szolgáltathatna a tanárság anyagi helyzetének méltányos javítására. Az ifjúság lelkéhez egyénenként való hozzáférkőzés az erkölcsi nevelés szempontjából ma a viszonyok bonyolultsága miatt sokszorosan fontosabb, mint volt a háború előtt, s ez a nevelői tevékenység a kenyérkérdés miatt, éppen ma javarészben szünetelni kénytelen. Amint az erkölcsi nevelés révén az iskola főkép a jövendő erkölcsi nemesülésén dolgozik, úgy a szülőkkel való kapcsolata által a jelen erkölcsi képének megváltoztatására lehet nagy hatással. Már maga az a körülmény, hogy a társadalom minden osztályából egész tömegeket van módjában az iskolának a szülői értekezleteken összehozni, és a legégetőbb erkölcsi kérdésekben alaposan tájékoztatni, s méghozzá olyan tömegeket, melyekre nézve az az erkölcsi megújhodás nem lehet semmibe vett kérdés, már maga ez a körülmény sokat jelent a közerkölcsök további züllésének meggátlásában.