Állami Könyves Kálmán gimnázium, Újpest, 1932

Apponyi Trianon óta nem szakadt oly gyász a magyarra, mint az 1933. február 7-iki csapás. Mind a két gyászesetnek ugyanaz a nagyszerű hőse volt: az újabb kor legnagyobb magyarja, Apponyi Albert. De mily nagy különbség a hősnek kétféle szerepében ! Akkor ő állott egy halálra szánt országnak frissen ásott sírjánál, mint egy isten, ítéleti bajvívó — csupasz mellel, egy szál karddal: az ékesszólás egyet­len istenadta fegyverével védelmezve megcsalt, megalázott, útfélre dobott nemzetét . . . Most pedig ő maga feküdt a halandóság bús ravatalán, és az a szomorú, csonka ország állta körül az ő kidőlt nagy fiát, melynek ötven évig hűséges szolgája, az utolsó tizenöt esztendőben pedig címervédő bajnoka volt. Valóban, 15 évvel ezelőtt, a trianoni per kétségbeesett napjaiban Apponyi volt az összeroskadt magyarságnak egyetlen elszánt daliája — a maga 72 esztendejével! — aki szembe mert szállni a vérbe-vasba öltözött világ tajtékzó gyűlöletével és meg merte suhogtatni az ősi kardot népének igazáért, becsületéért, életéért. A demarkáció szégyenoszlopai közé szorult nemzet szinte a tetszhalál kábulatában nézte a sírzáró kőlap lezuhanását a saját sírjára, ő pedig a hősök merészségével állt ki a zordán vérbírák elé, hogy visszaperelje népének az élet szent jogát. Pedig azt a sírt, „hol nemzet süllyedt el“, nem rokonérző népek állták körül, hanem gyilkos pillantású martalócok, akik az eldőlt harcos kön­tösére már kockát vetettek. De ez az ifjú aggastyán nem riadt vissza tőlük. A prófétai küldetés szilárdságával állott a fenekedő gyűlölség hullámverésében, s a jog és az igazság érc­ zengésű szavával fellebbezett a népgyilkos zsinat ellen. Hatalmas trianoni beszédében — melyet öt világrész ámulatára három világnyelven mondott el — maga az örök emberi jog és a prófétai bölcseség szólalt meg valami Istentől sugallt jós­erővel. Megdöbbentő előrelátással idézi benne Európa szeme elé az őrjöngő békeparancsok minden várható balkövetkezményét: az em­beriség erkölcsi és kulturális hanyatlását, a világgazdaság elkerülhetet­len csődjét, a népek örökös nyugtalanságát és a világbéke állandó ve­szélyét, vagyis egyetlen szóval: a megcsúfolt igazság rettenetes bosz­­szúját, melynek árát az egész művelt világ, maguk az elvakult „győzők“ is meg fogják fizetni. — Akkor a pusztában hangzott el a komor szózat, Apponyi jóslata: „Nil m­ultum remanebit ..." De annyit még­is el bírt érni, hogy a halált jelentő kőlap egy kis rést hagyott veszendő kis népünknek. Apponyinak ez is elég volt arra, hogy a feltámadás reményét kisarjassza az ítélet sírhalmán. És az ő felsugárzó hite lassan-lassan átjárta és életvágyra serkentette az ájult magyarságot is. Az ő keményverésű szívének győzelmes ütemére a fel­ocsúdó nép szíve is mindbátrabban kezdett dobogni. Egyáltalában, az elmúlt trianoni gyászévekben ez a törhetetlen pátriárka jelentette a 3

Next