Állami Könyves Kálmán gimnázium, Újpest, 1933
lésügyre, az egész magyar tanári rendre, de elsősorban — úgy érezzük — reánk, az ő tankerületének munkásaira nézve, akik a távozó főigazgató úr vezető és nevelő tevékenységének közvetlen tanúi, nagy nemzetépítő munkásságának hűséges napszámosai voltunk. Mert a mi szeretett főigazgatónk a magyar nevelésnek apostoli lelkű és ritka képzettségű vezéralakja volt, ki egy nemes férfiélet minden munkáját és egy kivételes lélek minden istenadta tehetségét a legfenségesebb emberi hivatás, a léleknevelés szolgálatába állította. Acsay István lelke a magyar nemzeti géniusz oltárával jegyezte el magát s egy hosszú, küzdelmes életen át dolgozott a nemzeti közösség legnagyobb ügyéért, lelkes, ideális, önfeláldozó nemzettagok kiképzéséért a súlyos magyar jövő számára. A magyar ifjúságért s az ifjúságon keresztül sorsüldözött fajáért és a nemesebb életcélra hivatott különb emberért fáradozott ő 35 nehéz esztendőn át, mégpedig nem a mesterség lélektelen megszokottságával, hanem az Istentől küldött lelkek szent izzásával és átható akaratával, s így ő a nagy magyar harc egyik hős katonája volt. Ez a legfőbb magyar ügy veszti el benne egyik főtámaszát és hivatott munkáját. De fájó szívvel búcsúzik tőle a magyar tanári rend is, mert benne férfias lelkű, erős karakterű, mély képzettségű és nemes szívjóságú mintaképét, bátor élharcosát és igazszívű barátját látja lelépni a vezéri emelvényről, ahol oly nagyszabású, oly példaszerű és önfeláldozó harcokat vívott meg a tanári közösség emeléséért, szellemi és anyagi haladásáért. Ezért távozása minden magyar tanár lelkében a jóvá nem tehető veszteség és fájdalmas hiány érzését kelti. Ámde senki sem érezheti annyira e veszteség súlyát és szívigérő sajgását, mint tankerületének elszomorodott tagjai s különösen mi, újpesti tanárok, kiknek az a ritka szerencse jutott osztályrészül, hogy székhelyéhez és talán szívéhez is legközelebb állottunk, vele gyakran személyesen is érintkezhettünk, higgadt bölcsességének, fennkölt gondolkozásának, nemesen férfias lelkületének jótékony hatását sűrűn érezhettük s lelkünket az ő szilárd, harmonikus egyéniségének varázsában gyakran megfüröszthettük. Nem tudjuk kifejezni, milyen jól esett szemünknek, szívünknek, ha feltűnni láttuk még mindig fiatalos, rugalmas, délceg alakját és szemünket belemélyeszthettük az ő komoly, tiszta és nyugodt tekintetébe. Jól elesett éreznünk, hogy nagy tudású és gazdag tapasztalatú bölcs vezetőnk jóságos szeme néz ránk és mint hajdanában édes atyánk oldalán — az ő közelében is a gyermeki bizalomnak szívmelengető áramát éreztük átfutni lelkünkön. Szerető érzésünknek, benső örömünknek csak az a zavaró balsejtelem állott útjába az utóbbi időkben, hogy fel-felrémlett lelkünkben a gyorsan közeledő percnek végzete, mely majd elszakítja tőlünk a lelkünkhöz forrott és szívünkből szeretett vezetőt ... És most kettőzött súllyal nehezedik lelkünkre a magyar sors kemény ítélete, melynek következtében egy ilyen nemes klasszisú egyénnek, a férfierő, a tudás és a tapasztalati kincs teljességével rendelkező vezérpedagógusnak ily korán kell a tétlenség homályába visszalépnie, még mielőtt a természet rendje szerint elkövetkező élet-alkony ráesteledett volna. Elszorul a szívünk, mert fegyverbíró erős harcos lép ki vele a küzdők során .