Ujság évkönyve, 1938

Megyery Sári: Ha akarod

A papírkereskedés, melynek a kirakatában már annyiszor gyönyörködött, a Rue Rivoli és a Rue Castiglione sarkán volt, az Orangerie parkjával szem­ben. A ruhák, kalapok nézegetésétől már régen megcsömörlött, észre se vette a híres parfümszalonok legújabb kreációit, nem lepődött meg a luxusüzletek találékonyságán sem, mellyel olyan apróságokba, mint egy sál, klipsz, táska, monogram még mindig friss ötleteket tudtak belevinni, nem csábította a solde alkalmi olcsósága, kívülről tudta a konfekció­­fehérnemű és különböző minőségű selyemharisnya­­árakat, mindez már megszokott és egészen természe­tes volt, hiszen már olyan régen lakik Párisban. Csak ebben az angol nevű papírkereskedésben érzett még mindig valami kis vidéki elfogódottságot, talán, mert ennek az üzletnek a finomsága olyan nagyon igazi volt. Bunda- és ékszervásárlással már sokan kezdték a jobb életet, de a külön rendelt levélpapírig az íz­lésnek nagyon ki kell fejlődnie. Ehhez születni kell. Akik csak úgy készlevélpapírt vesznek, hol itt, hol ott, el se tudják képzelni, micsoda választék van itt a színekben, formákban, minden egyéniséghez, mon­danivalóhoz más és más árnyalat. Elefántcsontszín papír, sötétbarna bélésű vászonborítékkal, udvarias semmitmondó sorokhoz; bágyadt, galambszürke, melynek csak keskeny borvörös esik ad egy kis élénkséget, a fiatalsághoz is már csak unottan ra­gaszkodó negyvenen túli asszonyoknak; négyszögle­tes, azúrkék kartonlap, buzavirágkék szegélyezéssel, tengerparton a nyári ismerőseinkre mosolygunk így; az aranysárga őszinte, mintegy kisportolt, napbarní­tott kéz jóleső kézfogása; a barackszinű, kényes­­kedő; a halványlila, ibolyaszín pecséttel filmroman­­tikájú kalandot sejtet... —• Madame, parancsol? — siet eléje az egyik segéd. — A névjegyekért jöttem. Mára ígérték. A főnök szólt közbe. Ezt a vevőt ő maga akarta kiszolgálni. — Óh igen, már hozom is, tegnap este készen voltak, remélem, megméltóztatik elégedve lenni — és a kezében lévő névjegyről áhítattal olvasta a nevet: Comtesse Katalin Kenessey. — Ezek a betűk szebbek, mint az írottak — bic­centette meg a fejét Éva és hozzá akarta még tenni, hogy a kegyelmes asszony is jobbnak találja majd, de elhallgatott. Felesleges, igazán felesleges úgy vi­­­selkednie, mintha csak valami alkalmazott volna, hisz tulajdonképpen nem is az ... Idegennek úgyis nagyon nehéz lenne megmagya­rázni, hogy ki ő a Kenessey-palotában, külföldi talán meg se értené, ehhez ismernie kellene Magyarországot, a magyar vidéki életet, hogy mit jelent ott a földes­­uraság, a kastély, hogy micsoda fogalom a Kenessey grófi család Királyhalmon és tudnia kellene azt is, hogy ott milyen becsületben van része a Szabó-fami­­liának is és hogy milyen évtizedes kötelékek fűzik Szabóékat a Kenessey grófékhoz. Éva édesapja jó­szágigazgatója volt Kenessey Tivadar grófnak, de már a nagyapja, a dédapja is Tivadar gróf őseit szol­gálta. Éva pici kora óta bejáratos volt e kastélyba. Szombat délutánonként az úrigyerekek voltak ozsonnavendégek Irma komtesznél, vasárnap a pa­rasztgyerekeké volt, ez volt a szabály. Külön ját­szani csak Évát hívták, talán mert annyival szebb, finomabb volt a többi gyereknél. így volt, ez egészen

Next