Ujság, 1925. július (1. évfolyam, 1-17. szám)

1925-07-16 / 4. szám

CSÜTÖRTÖK, 1925 JÚLIUS 16 ÚJSÁG m Művészet a koldulásban. Gyakran elnézem ezeket a pesti koldusokat. Ott állnak a sürgő-forgó utcák szegélyén, a fal­hoz támaszkodva, mint az alapjában véve mégis csak szép élet sötét gyászkerete. Mindegyiknek megvan a maga helye, szerzett jogon vagy ki­utalás alapján, nem tudom, de évek óta mind­egyik mindig ugyanazon a helyen áll, ül, úgy­hogy azt a sarkot vagy házkiszögellést már üres­nek érezné az ember, ha nem találná ott az illető hely tulajdonosát, a koldust a maga megszokott és immár dekoratívvá lett nyomorúságában. Így aztán észreveszi szemünk azt is, hogy koldulás­ban is van művészet és hogy­ a koldusok ösztön­­szerűleg megérzik a művészet fontosságát és jo­gosultságát, különösen ma, amikor a létharc kö­zöttük is késhegyig megy. Amint azonban az em­berek között is aránylag kevés a művész, a költő­­ csak Japán lehet kivétel, ahol Ymaoka japán tanár minapi előadása szerint minden em­ber költő­­, a koldusok között is csak gyéren akad olyan, aki a koldulást művészetté fejleszti, a nyomort hangsúlyozza, az emberek jószívűsé­gét és megindulását egy-egy, bizonyára évek óta kicsiszolódott gesztussal, a szegénység és föld­­höztapadottság esetleges részleteiből kiemelt, tu­datos pózzal megnyitja És éppen úgy, mint a művészetben, itt is az a csábítás fenyeget, hogy a külső forma a belső októl elszakad. Az a nyo­morúság, könyörgés, mely a koldusok túlzott gesztusait létrehozta, belülről megszűnik, esetleg már nincs is ok rá, a koldus immár nem is kol­dus, a külső attitűde ellenben megmarad: a kol­dus csalóvá válik. Ismerek egy kis öreg koldust, aki hegedülve kéregét s akinek három háza van a Ferencváros­ban. A megható csak az, hogy ezt mindenki tudja róla — egy hírlapiró kivételével —, míg ő azt hiszi, hogy házai titokban maradtak a világ előtt. Az az egy hirlapiró azonban, aki, mint mondom, kivétel, mély erkölcsi felháborodással emlékezett meg egyszer egy ünnepi elmélkedé­sében arról, hogy látta a kis öreg koldust, hege­dűjével a hóna alatt, felszállni a villamosra és ott kéregetni, de senki sem adott neki, sőt kine­vették, hogy ez milyen szívtelenség, az idők és a mai kor romlottságának tanúbizonyítéka stb. És mit szólnak ahhoz a baritonhangú „koldus**­­hoz, aki öblös, érces hangon mint egy zsoltárt énekli keserveit házról-házra, összegyűjtvén sok kenyeret, ételmaradékot, amivel a sertéseit hiz­lalja, míg maga a családjával rántott csirkét ebé­del? No de ezek mind tudatos csalók, akik, saj­nos, leginkább az igazi koldusoknak ártanak,­­inkább adjon az ember ezeknek a csalóknak is, semmint azoktól is elvonja, akik arra rászorul­nak. De azok között is, akik az alamizsnára való­ban rászorulnak, mint említettem, akad több olyan, akik a nyomort érzékeltetni akarják és így színészkednek. Lényegileg tehát igájuk van, de formailag csalók. A póz hazug. Ismerek egy asszonyt, aki a körúton ül és évek óta sír. Le­hajtja a fejét, egy nagy zsebkendőbe temeti ar­cát és mutatja, hogy zokog. Gyermekét ölében tartva, ebben a tragikus pózban dermeszti meg szerencsétlenségét, hogy mindenki lássa bánatát. De ha az ember másodszor elmegy előtte, meg­ütközik az ízléstelenségen, csalást emleget s nem szívesen nyúl a zsebébe. Ha azonban har­madszor is elmegy előtte, meghatódik ezen a naivságon, ezen a csinált szomorúságon és túl­­teszi magát azon az érzésen, hogy ez a nő most azt hiszi, hogy engem becsapott, — hadd higgje, mégis adok neki. Itt érvényesül a művészet. Az ember honorálja a művészi fáradságot, mert érzi, hogy ez a művészi ábrázolás nem rossz: egy kol­dusnak ilyennek kellene lennie, ez a sírás a lé­nyéhez tartozik, ez expresszionizmus, naturaliz­mus vagy akármi, de többet mutat, mint a való­ság. Naiv, de jól felfogott gesztus. Ismeretes a római histria esete, aki a libagágogást vagy m­a- lacröfögést oly pompásan tudta utánozni, hogy mindenki nevetett. S amikor társa, hogy túl­szárnyalja, egy igazi libát gágogtatott vagy egy igazi malacot röfögtetett a ruhája alatt, semmi hatást sem ért el vele. A művészet lényege a túl­zás és a művészet a fokozással kezdődik. Ez is, ha leveszi a zsebkendőt arcáról, megelégedett és közömbös, mint amilyen a valóságban, sőt — megfigyeltem messziről —, haragos és megszidja gyermekét. De ha azt hiszi, hogy látják, nyom­ban a síró, esendő, jó anya szobrává változik. Lényének nemesebb tartalmává, amit tudatosan hoz a világ tudomására. Művész. Koldus­művész. Elismerés illeti. Hazug gesztussal igazat mond. Ismerek egy vakot, aki megszólítja a járóke­lőket, vezessék át a túlsó oldalra. Közben el­mondja, hogy aznap még falat nem volt a szá­jában. Ez egy egyszerű történet vagy szabad vers, mindig ugyanazokban a rövid, kifejező, lihegve­n előadott mondatokban. A hatás rendszerint nem marad el. Itt éppen az a megindító, hogy az illető csakugyan vak és néha ismét azokat szólítja meg, akiknek egyszer már előadta költeményét. Az ember mindjárt arra gondol, hogy mégsem le­het ma mindennek Ugyanúgy történnie mint hat hónappal ezelőtt, amikor ezt a szegény embert át­vezette a túlsó oldalra. De mindegy, pénzre azért épp olyan szüksége van ma is mint akkor — és adunk neki. Tudjuk, hogy amit mond, az mese, de érezzük, hoogy igaz lehetne. Ezért igazi költé­szet, amely meghal. Ez is klasszikus példa a pesti koldulásban érvényesülő művészetre. Megfelel az esztétikai szabályoknak. Én még azokra a koldusokra sem haragszom, akik otthon kölcsönkérik a szomszéd gyerekét s azzal koldulnak, este pedig megosztják a pénzt a szomszédukkal, aki épp olyan ágrólszakadt, földhözragadt templom egere, mint ők. Mert ez se más, mint művészet a koldulásban. Egy nem igaz gesztussal érzékeltetni az igazságot. Ahol a belső igazság megszűnik, ott kezdődik a csalás. Ott megszűnik a művészet és kezdődik az artisz­­tikum. Csakhogy nem tudjuk mindig megkülön­böztetni a kettőt egymástól. Több esztétikai ér­zék kellene hozzá. A pesti nép jószivü , különösen most, a há­ború után ránkszakadt szegénységben. És van ér­zéke a mindennapiságban megnyilatkozó művé­szet iránt. Néhány hónappal ezelőtt emberalakú fafigurák jelentek meg egynémely kirakatban. A fafigurák primitív mozdulatokat végeztek, kezü­ket emelgették, fejüket csóválták, rámutattak a kirakatban lévő árura, hívták befelé az embere­ket stb., stb. Óriási sikere volt. Nem sokkal utóbb ezen embereket utánzó gépek­ mintájára egy gé­peket utánzó ember jelent meg az egyik kirakat­ban: egy fiú, aki épp olyan halottsárgára volt festve, mint a fafigurák­. Szegénynek az volt a hivatása, hogy elhitesse magáról, hogy ő gép. Állni meredten, nézni megkövesült pupillával, meg nem moccantam vörösre pingált ajakát s az­után lassan felemelni, szögletben mozgatni sárga karjait, mint ahogy egy masinához illik. Álltunk — nagy tömeg — a kirakat előtt és találgattuk: ember-e, fa-e? Persze, hogy fa — ez volt a véle­mény eleinte s már tovább akartunk menni. De ekkor a fiú arcán, a halott-merevre festett bőr alatt megrezdült valami: egy születő arckifejezés­nek, egy készülő mosolynak, első nyolcadrésze, a maga egymásba folyó, harmonikus, végtelenségig finom,­­élő részleteivel. Pillanat műve volt az egész: a kifejezés-embrió alighogy megfogant, már meg is halt. Mégis tudtuk, hogy erre csak ember képes és soha, semmiféle gép. És most mindenki fokozottabb érdeklődéssel, tiszta mű­vészi élvezettel gyönyörködött abban,­ miképen utánozza a fiú a gépet. Tudtuk, hogy falhoz akar állítani minket. El akarja hitetni velünk, hogy acélrugók­ az izmai, fűrészpor az agyveleje és deszkalap a hátcsigolyája. Mi azonban szívesen engedtük át magunkat a csalódásnak, és honorál­tuk fáradságát. Tegyünk igy a koldulásban mutatkozó igazi művészettel szemben is. Ez esztétikai köteles­ségünk’. s. i. — Hogyan kell levelet küldeni az Újság­nak. Felkérjük mindazokat, akik lapunkhoz a posta utján levelet vagy nyomtatványt külde­nek, azt a következőkép címezzék: Az Újság szerkesztőségének (vagy kiadóhivatalának) Budapest 641, 274. számú postafiók. A másként címzett levelek kézbesítése ugyanis a postán életbeléptetett új rendelkezések értelmében késedelmet szenved. — Strausz István kitüntetése. Olasz lapok je­lentése szerint a pápa a Szent Gergely-lovagrend első osztályával tüntette ki Strausz István dr.-t, a legfőbb számvevőszék e­ny. elnökét, nemzet­gyűlési képviselőt. A pápai rendek eme egyik­ leg­nagyobbikának adományozása bizonyára sok kom­binációra fog alkalmat adni a politikai körökben, mert Strausz István dr. parlamenti szereplésében mint pártonkívüli képviselő markáns és követke­zetes egyéni politikát követett, amivel országszerte sok­ rokonszenvet váltott ki maga iránt. Informá­ciónk szerint a rendjelet vagy Csernoch János dr. bíboros-hercegprímás, vagy a pápai nuncius ün­nepélyesen fogja átadni az egyik székesfővárosi templomban. — Scholtz Gusztáv temetése. Ma délután 3 órakor kísérték utolsó útjára impozáns részvét mellett eperjesi Scholtz Gusztáv bányakerületi evangélikus püspököt, volt főrendiházi tagot, a bécsi kapu melletti evangélikus templomból. A nagy számmal megjelent közéleti és egyházi elő­kelőségek sorában ott voltak: Radvánszky Albert báró evangélikus egyetemes felügyelő, Prónay György báró, Papp Elek, Kun Gyula államtitká­rok, a főváros részéről Folkusházy Lajos polgár­­mester, a református konvent részéről Benedek Zsolt, Sárkány Ernő és Rásó Lajos egyházi fel­ügyelők, a népjóléti minisztériumnak népes kül­döttsége, továbbá Kaas Albert báró nemzetgyűlési képviselő, Szeszler Hugó főkapitány stb. Mintegy negyven evangélikus lelkész is kísérte a koporsót, köztük az elszakított egyházkerületek részéről a bánáti, turóci, sárosi és horvát-szlavón főesperes­­ségek küldöttségei, továbbá a Mária Dorothea evangélikus nőegylet száztagú küldöttsége. A bu­dai hívek közéneke után Raffay Sándor bánya­kerületi püspök mondott magasröptű gyászbeszé­det. Kovács Sándor eperjesi teológiai tanár a Luther Társaság nevében, Lippay Lajos sárosi főesperes és eperjesi evangélikus lelkész szülő­városának, Eperjesnek, valamint a csehek által megszüntetett eperjesi kollégiumnak, és a tiszake­­rületi egyházkerületnek nevében búcsúztatták a puritánéletű, nagyérdemű főpapot. A templomi ének után volt papjai és káplánjai emelték a ko­porsót vállukra és helyezték el a gyászkocsira, mire megkondultak­ a harangok és hosszú kocsi­sorban megindult a menet, öt óra volt már, mire megérkezett a Farkasréti-temetőbe. Útközben a budai hívek tömegestül csatlakoztak a menethez. A sírnál a budai és kelenföldi evangélikus egyhá­zak nevében Varsányi Mátyás dr., a pesti főespe­­resség nevében Brosko főesperes és Harnik József dr. egyházfelügyelő mondott utolsó istenhozzá­­dot. A koporsó sírbabocsátásakor a püspökség hét főesperességének nagyszámú papjaiból alakult kar „Krisztus az én életem" zsoltárt énekelte. * Klebelsberg Kunó gróf vallás- és közoktatás­­ügyi miniszter a püspök elhunyta alkalmából a püspök fiához, Scholtz Kornél dr. helyettes állam­titkárhoz mélyhangu részvéttáviratot intézett. — Magyar diákok külföldön. A MEFHOSz több külföldi utat rendez tagjai számára. Az egyes csoportok Pak­st, Svájcot, Németországot, Bécset, Svédországot, Litvániát, Finnországot, Lengyelországot és Észtországot fogják megláto­gatni. Bővebb felvilágosítást az Üllői­ út 4. szám alatt működő iroda ad. ! FESTI KIRAKAT ! Szeret táncolni? Én nem. De csak azért, nem, mert nem tudok. Ha azért ismerek nagyon sok embert, aki szeret táncolni, bár­ szintén nem tud. Én a táncot csak úgy szeretem, ha mások járják; a nótát csak úgy, ha mások dalolják. Szóval olyan viszonyban vagyok a tánccal, mint a házibarát a házassággal. Amíg bálokba vagy táncba szaruban kellett járni, hogy az ember ölelkező párok lejtését szemlélhesse, jóformán sohase láttam táncot. Most meg lépten-nyomon látok, éjjel is, meg nappal. A kávéházak­ban táncolnak, a vendéglőkben, a kirán­dulóhelyeken, a hotelek halljában, a bárokban, a mezőn, a tejcsarnokokban, a helyi hajókon, mindenütt. Ahol öt ember összekerül, egy muzsikál, négy táncol. A nyári vendéglőkben, kioszkokban mindenhol tánchelyeket csináltak. Minden nagy apparátus nélkül, mint ahogyan a rántott csirkét a szükséglethez képest hir­telen kisütik. Ahol a cigány bódéja van, tetszik tudni, egy nagy darab földet beme­szeltek cementtel, s ez a tánchely. A párok aztán vacsoráznak és táncol­nak. Söröznek és táncolnak. Ismerkednek, udvarolnak és táncolnak.­­A leves és hm között — hamar egy tourt. Ejnye, de forró ez az étel. •— hamar egy tourt. Tészta előtt nosza egy tourt, de tészta után se sajnáljunk, egy fordulót. S amikor hála isten, vége a vacsorá­nak, mindenki megkönnyebülten felsóhajt: —­ Most már­ nyugodtan lehet tán­colni! . . . Ülök a szigeten, és nézem a táncot. Ürömmel vegyest örömmel nézem, mert nem csupa arkangyal lejti. Akadnak mázsás nénik is és pocakos bácsik, akik szintén lejtenek és szuszognak, mint a gőzmasina. A cementes aszfaltra vastag cseppek hullanak, mintha szemezne az eső, a levegő párás az izzadástól és lihe­­géstől. S valami csoszogó hang ütemes zaja birizgálja a fülemet. Csiszi-csoszi, csiszi-csoszi . . . "A hátam mögött egy termetes úr gyö­nyörködik a táncban. És közben bowlét iszik az istentelen. Eperbowlét, amiért van szivük vendéglősöknek nyolcszázezer koronát elkérni. Ötven évre, száztíz kilóra és nyolc milliárdra becsülöm a bowlézó urat. Egyszerre megszólal. Hozzám beszél: —■ ön is szereti a táncot? Én rajongok érte. Tetszik tudni, ilyenkor úgy érzem magamat, mint egy török szultán, egy keleti fejedelem, egy római cézár vegye­sen. Ezek a rengeteg urak se táncoltak személyesen, csak látványosságnak minő­sítették a táncművészetek Ültek és nézték és gyönyörködtek és birizgáltatták az ide­geiket. És közben sorbeinek nevezett má­jusi bowlét ittak. És néha egy-egy oda­­liszknek odahajították a zsebkendőjüket. Ugy­e úgy volt? . . .• Ráhagytam, hogy úgy volt, mert csak­ugyan ilyen forma lehetett az eset. ■— Én ilyenkor, folytatta a száztízkilós, úgy érzem magamat, mint egy Herodes, akinek nem egy, hanem harminc Salome táncol. És tudja, mit szeretek különös­képpen? Azt a csoszogó hangot szeretem, amely a tánc nyomában ütemesen kelet­kezik. Ez szebb a zenénél, ez a szüntelen csiszi-csoszi, csiszi-csoszi. Mikor ez a rej­telmes muzsika motoszkál a fülemben, maharadzsának érzem magamat. Úgy ér­zem, mintha egyenest az én kedvemért találták volna fel a táncot. Olyan érzés fog el, mintha mindenki nekem táncolna, tisztán az én jóvoltamra ingana-bingana, jobbra-balra, előre-hátra. Ilyenkor cézár­­nak gondolom magamat, akinek minden buzgó táncos hűséges alattvalója és adó­fizetője. Ilyenkor despota érzések töltik el egész valómat. Tudniillik én cipőtalp­­gyáros vagyok, tetszik tudni . . . Vulpes. ­ Megkerült az „agyonvert és elásott** kisfiú. Néhány nappal ezelőtt Zala János bérkocsis fele­sége feljelentést tett a rendőrségen, hogy 12 éves István nevű fia, akit a rétre küldött füvet szedni, nyomtalanul eltűnt. Az asszony bejelentette, hogy a környéken azt beszélik, hogy egy bolgár ker­tész agyonvert egy kisfiút és a kertjében elásta. Risztics Lázár rendőrtanácsos azonnal széleskörű nyomozást indított, hogy a kisfiú hollétét meg­tudja. Az agyonvert és elásott kisfiú históriájáról csakhamar kiderült, hogy az egész a szomszéd­­asszonyok agyréme. A detektívek tovább nyomoz­tak és Borostyán detektivfelügyelő ma táviratilag értesítette a főkapitányságot, hogy a kis Zala Istvánt Jászberényben a rokonainál megtalálta. A kisfiú kalandos terveket forgatott agyában és megszökött hazulról. A detektivfelügyelő a meg­került kisfiúval már útban is van Budapest felé. — Fogadás a pápai nunciusnál. Orsenigo Cesare pápai nuncius, ptelemaisi érsek július 5-én nyújtotta át megbízólevelét. Az ilyenkor szokásos fogadás ma délután volt az apostoli nunciatúrának Disz­ tér 5. szám alatt levő épületében. A fogadásra a hivatalos tényező­kön kívül számos más notabilitás kapott meg­­hívást. A meghívottakat Csiszarik János dr. püspök, követségi tanácsos mutatta be a nun­­ciusnak. Ezenkívül még Miske-Gerstenberg Jenő báró miniszteri titkár és Hertelendy L­ászló követségi attasé működött közre a fo­gadásnál. — Csengey Gusztáv temetése. Miskolcról jelentik: Ma délelőtt ravatalozták fel Csengey­ Gusztáv tetemeit a Hunyadi-utcai luteránus templomban. A ravatalra igen sokan helyeztek el koszorút. A Hodobay-telep lakóinak koszorú­ján ez a felírás volt: „Fonnyadt tested pihenni tért, ifjú lelked tovább szövi ott fenn szép ál­mait." A város, a jogakadémia s az evangélikus egyház a nagy költőt saját halottjának tekintette és eltemettetéséről közösen gondoskodott. A gyászistentisztelet délután 4 órakor vette kez­detét az evangélikus templomban. Bazár István egyházi felügyelő orgonapraeludiuma után a miskolci dalegylet gyászénekeket adott elő, majd Geduly Henrik püspök tartotta meg gyászbeszé­dét. A Petőfi-Társaság képviseletében Havas Iván, Miskolc város képviseletében Nickel József polgármesterhelyettes, az eperjesi kollégium ne­vében Draskóczy Lajos, a kollégium volt utolsó­ rektora, a miskolci jogakadémia nevében Bruck­­ner Győző dékán, a Lévay József Közművelődési Egyesület képviseletében Bank Sándor igazgató, a volt tanítványok nevében Paulik János egy­­házkerületi főjegyző, a jelenlegi tanítványok kép­viseletében Dienes István jogászelnök mondottak búcsúztató beszédet. A menet ezután megindult a templom udvaráról. A koporsót a jogakadémia ifjúsága kísérte a „Ballag már a vén diák" kez­detű diákdal éneklésével, amelynek szövege ma­gyar fordításban Csengey Gusztáv költeménye. Az evangélikus temetőben a sírnál az evangélikus dalárda énekelt, majd a lelkészi ima után nyu­galomra helyezték az ősz költőt. — Nyilatkozat. Több oldalról is közölték ve­lem a mai nap folyamán, hogy előttem ismeret­len egyének nevemben, illetve reám való hivat­kozással egy­­ Zsidó hősök emlékkönyvei című műre gyűjtenek aláírásokat és előfizetési össze­geket. A nagyközönség figyelmébe ajánlom, hogy nevemben visszaélés történik, mert én ilyen cí­mü munkát sem ki nem adok, sem ilyen ha­sonló munka kiadásáról semmiféle tudomásom nincs. Felkérem mindazokat, akiknél a szédelgők nevemmel visszaélve ezután jelentkeznének, hogy az illetőket azonnal adják át a rendőrség­nek. Budapest, 1925. julius 15. Szabolcsi Lajos dr., az Egyenlőség főszerkesztője. — Léderer ügye döntés előtt. Kugel János dr., Léderer Gusztáv védőjének kegyelmi kérvénye a legfelsőbb katonai törvényszéktől e napokban került a kormányzói kabinetirodába és most már rövidesen publikálni fogják a kormányzó döntését. Katonai körökben azt beszélik, hogy nincs kizárva a lehetősége annak, hogy az elítélt harctéri szolgá­latára való tekintettel a kötélhalálról szóló ítéletet a kormányzó golyó által való halálra változtatja át. Ez a legtöbb, amit az elítélt remélhet, figyelembe véve azt a rettenetes bestialitást, amellyel kifosz­tott áldozatát kivégezte. 7 Külföldi árutőzsdék. Az Újság külön kábelszolgálata. GABONA ÉS TERMÉNY. (Zárójelben az előző tőzsdei jegyzés.) Newyork, július 15. (Bushelekben és cen­tekben.) Téli vörös búza 168 (172 Ws), kemény, búza 173 (1737/s), tengeri 121 s/4 (124­/8), liszt 750—800 (750—800). Irányzat változó. Chicago, július 15. Búza júliusra 154*4 (157­4), szeptemberre 152 (1537/s), decem­berre 1523/8 (154­72), májusra 156‘A (15874). Irányzat lanyhuló. Rozs júliusra —.— (98), szeptemberre 100 (101 Ti), decemberre 103'Va (105). Irányzat változó. Tengeri júliusra 105 (10674) szeptemberre 10674 (10874), decem­berre 88 (8974), májusra 9078 (9174). Irány­zat lanyhuló. Zab júliusra 44(4 (45*4), szep­temberre 46(4 (47), decemberre 48(4 (493/g), májusra 52 (523/s). Irányzat lanyhuló. GYARMATÁRUK: Páris, július 15. (Cukortő­zsde.) Júliusra 218—2187­2, augusztusra 219—21974, szep­temberre 220, októberre 208—20874, novem­bere 208. Irányzat szilárd. Newyork, július 15. (Kávétőzsde.) Rio 7. számú 1974, júliusra 18.80—18.90, szep­temberre 16.30­—16.36, decemberre 14.40—­ 14.47, márciusra 13.25, májusra 12.74. GYAPOT. Liverpool, július 15. (Amerikai gyapot dol­lárokban.) Júliusra 13.22, augusztusra 13.06, szeptemberre 12.88, októberre 12.78, novem­berre 12.63, decemberre 12.65. Irányzat lanyhuló. ZSÍR. ..... Newyork, július 15. Loco 18.25. Chicago, július 15. Júliusra 17.47, szep­temberre 17.65, októberre 17.62. Szalonna 18.50. I

Next