Ujság, 1925. november (1. évfolyam, 94-117. szám)

1925-11-01 / 94. szám

VASÁRNAP, 1925 NOVEMBER 1 ÚJSÁG TISZA ISTVÁN HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJA. IMPOZÁNS GYÁSZÜNNEPSÉGET RENDEZETT A TISZA-EMLÉKBIZOTTSÁG ÉS A TISZA ISTVÁN-KÖR. Megkapó külsőségek között folyt le szombaton délután a Tisza István Kör Károlykörúti helyiségében Tisza István gróf tragikus halálának megünneplése. A régi Budapest előkelő társadalma gyűlt itt egybe és az arcokon ott ült a nagy gróf emlékének bensőséges tisztelete. Tisza István személyes barátai és hatalmas politikai koncepcióinak hódoló hívei hallgatták végig az ünnepség szónokainak kegyeletes szavait. A Kör nagyterme zsúfolásig megtelt az előkelő vendégekkel. A kormányt az ünnepségen a belügyminiszter képviselte. Az elnöki emelvényen Berzeviczy Albert ült, jobbra tőle Lukács László, balra Balogh Jenő a Tisza István Kör igazgatója. Megjelentek az ünnepségen még: Beöthy László, Skerlecz Iván, Kálmán Gusztáv, Jakabfy Imre, Bernáth Géza, Teleszky János, Csák Károly, Bartóky József, Harkányi János báró, Vojnits Sándor báró, Balogh Jenő, Szterényi József báró, Wlassics Gyula báró és Némethy Károly titkos tanácsosok. A Tisza-család részéről Rakovszky Ivánná és édesanyja, Tisza György gróf és Kun Béla báró. A nemzetgyűlés tagjai közül: Zsitvay Tibor alelnök, Almásy László, a Keresztény Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt ügyvezető elnöke, Karafiáth Jenő háznagy, Hajós Kálmán, Bíró Pál, Mánás Samu, Nánássy Aladár, Kováts Nagy Sándor, Haris Lajos, Nádassy Imre főkapitány, Farkas Elemér miniszteri tanácsos, Sterczegh Ferenc, Papp Géza báró, Reimahl Sándor, udvari tanácsos, Lukovics Aladár, Halászi László, Lukács Ödön, Nyegre László, Ladányi Emil, Hódossy Gedeon, Pogány Tihamér, Magyari Lajos, Balázs Béla főispán. A tisztikar tagjai közül Horthy István, Tóthváradi Asbóth István, Vitéz Csécsi Nagy Imre, Kruchina Manó, Thaisz Elek tábornokok, Ujfalusi Gábor, Bánó Lehel, Dömötör József, Lévay Ferenc ezredesek, Márffy- Mantuáno Rezső, Nagy Sándor, Horváth Elek, Simon Elemér, Terbocz Imre, Dési Géza dr., Papp József, Geszti Andor, Gerlóczy Zsigmond, Wolfner Tivadar báró, Gettói Fürst László, Gerlóczy Gyula dr., Rakovszky Menyhért és még sokan mások a társadalom kitűnőségei közül. Az ünnepséget Berzeviczy Albert, a Tisza István-kör elnöke nyitotta meg. .— Azóta, hogy tavaly összejöttünk, a trszti sírbolt ‘új lakót fogadott magába, Tisza ~ aki a legmegértőbb '• A női nemességhez volt méltó ,ott férje mellett, fékjeinek gyilkos csöve elé jvutt* — akinek karjai közt lehelte ki a nagy férfiú nemes lelkét. A kegyelet megünneplésében részt vesz az egész ország. Kiadtuk az idén is a Tisza István-emlékkönyvet, amelyben többek között Tisza István a következőket írja: «A legjobb reményekkel nézek a jövőbe, persze azért borzasztó a győztes háború is.“ Ezerkilencszázhuszonnégy augusztus 26-án keltek e sorok. Az én lelkemben nyomort, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, vérkiontást, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését. Elkeserít, hogy ilyen nagy háború intézésében van részem. Lelkiismeretem azonban nyugodt, már nyakunkon volt a hurok, amelyet ha most el nem vágunk, alkalmasabb időben megfojtott volna bennünket.— Megkapjuk a cáfolatát ebben a könyvben, azoknak a híreszteléseknek, amelyek titkos terjeszkedési, hódítási vággyal vádolták a monarchiát. „Győzelem esetén ”—– írja augusztus 30-án Tisza István Burián Károlynak — oda szeretnék hatni, hogy a béke azonnali megkötésének feltétele mellett aránylag mérsékelt feltételekre igyekezzünk rávenni a németeket. Sohasem álmodtam arról, hogy Németország nélkül kössünk békét. Nincsen elég erős szó, amivel ezt a godolatot jellemezhetném. Csirájában kellelene elfojtanod, ha mégegyszer felüti a fejét.* — Tisza István igazságának napja —■ mondotta később beszédében Berzeviczy Albert — felkelőben van és azoknak a hívőknek a kis serege, akik az ő összeomlásakor könynyékét nem mertek hullatni, ma az egész nemzet javát egyesítő táborrá gyarapodott. Az elnöki megnyitót az egybegyült nagy közönség lelkes tapssal fogadta, majd Weischert Miklós apátplébános mondotta el ám népi beszédét: — Koszorúmat vidékről hoztam •—• mondotta !—, tehát nem művirágokból fontam azt, hanem a szűzi föld s a tarka mező leg szebb virágaiból. Arról az áldott vidékről, ahol kevesebb a zaj, lárma, de annál több a csendes, hasznos foglalkozás. Ennek a vidékinek a koszorúját hoztam én ma és vele az egyszerű, becsületes magyar nép háláját és hódolatát annak, aki őt úgy szerette s aki mindenkor csak javát kereste. — Ma hét esztendeje annak’, hogy Tisza István grófot, a nemzet legnagyobb fiát, régi bölcsebb államférfiát, legönzetlenebb szolgáiát és legerősebb támaszát meggyilkolták. S az a fegyver átkozottul jól talált. Ugyanaz a golyó, amely megölte Tiszát, porbasujtotta a hazát. • Átéreztük a veszteség nagyságát már az első órában is, de csak ma tudjuk igazán, hogy mi volt ő nekünk. Mert helye még mi is üres és betöltetlen. Látunk jóindulatú, nagy energiájú férfiakat! Látunk sok becsületes törekvést, áldozatos munkát, de Tisza Istvánt nem látjuk sehol! Hiába keressük! •— Tisza nem azért lett naggyá, mert szerették! Tiszát azért szerették, mert nagy volt! Nagyságát azonban tettei hirdették és nem ő maga. Őt nem lehet külön jellemezni, mint írót, mint szónokot, mint államférfit, mint családapát, őróla csak mint Tisza Istvánról lehet beszélni. —■ Ünnepeljünk tehát, mélyen tisztelt ünneplő közönség! De ne a vigasztalanságnak és a lemondásnak, hanem az erős hitnek és egy szent reménynek jegyében. — Hölgyeim és uraim! Önök ez órában, ha nem is az én szerény szavaim, mint inkább a nemzet nagy halottjára való emlékezés hatása alatt bizonyára készek volnának letiprott magyar hazánkért mindent, még az életet is feláldozni! Nos, én arra kérem önöket, hogy ne meghalni, de élni akarjanak a hazáért. Élni és dolgozni! De vállvetve, kéz a kézben, egymást szeretve és nem gyűlölve, ölelkezve’ és nem széthúzva! — Ez lesz a legszebb koszom, amelyet Tisza sírjára tehetünk, ez lesz a legragyogóbb mécs, melyet az ő sírján meggyujthatunk, hogy annak fényénél egy boldog ország képében gyönyörködhessék nagy Halottunk. Úgy legyen ! Berzeviczy Albert elnök köszönő szavai után az ünnepség véget ért Nyár. Irta: Simán Erzsébet. Várlak a mezőn... Jössz-e már? Nézd, a muharostábla alázatosan hajladozik a szélben, hosszú, kecses fejecskéit ingatja, ingatja egyre: igen..nem..., igen..., nem ..., jön..., nem..., jön..., nem..., Nézd, a tűző nap lehunyta a szemét, rost halványszürke derengésben reszket a rét, ha most jönnél, körülölelne a felhő selyemszéle, aranyos szegélye mögéd hajolna, mint egy kagyló; szép volna, ha most így jönnél felém, a napszélű felhőből... Már elfújja a szép felhőt a széli Nagy kék árviz önti az eget, mély selyemtő reszket a gyilkos napban, hab hattyúk úsznak rajt, vitorlás vályúkba fogva, hátukat borzolja a kéjes szél, tollukat kecses foszlányban hullatják az égen, s húzzák sleppesen maguk után a játszi könnyű csónakokat. Ha most jönnél, a szél zászlók kísérnének, a felhő madarak úsznának fejed fölött és húznák az égen könnyű, dagadó hajóikat, míg a nap rádadná rettenetes, tüzes palástját, mily szép volna! Elmentek a madarak, elmúlt a rebbenő szellő, elbújt a nap s nehéz, fekete hegyek hágnak az égre. Ijesztő gyorsan nőnek a tintaszinü viharhegyek, méhükből távoli fenevadmozgás gurul előre, dörögve veri vissza felhő a felhőt.,, A fákat rázza már a széli Muharfejecskék karcsú indáit tépi, cibálja! Végigvág vijjogva a jajgató réten! Ha most jönnél, a félelemtől sikongó füvön, a száguldó szélben, a síró fák között, felém sodorva, mint a pusztító végzet, de szép volna... ha jönnél márt Isten! A rettenet vihara nyílt meg az égen! Fekete légből robajjal dürren a pokoli lármás Villámok vakító éle hasítja szakadtra a felhők foszlányos, fekete testét! A zápor kemény korbácsa őrjöngve üti, alázza földig a hajlós faágat! Jössz-e még!1/ Jössz-e márH/ Ha még most jönnél, üldözve, verten, hogy megmelengessem záporcsapzott tested, tudva: az enyém vagy ..., én a tiéd, viharban, részben, mindenféleképpen ketten egyek, szép volna még így. De itt állok a réten, a villámcsapás zuhatagban, csak nézek, nézek egyre az útra... és kérdem: ha elmúlik a vész, felfényesedik a nap és megbocsájt a könnycsurgató rétnek, s te, kit aranyfelhőn és kék tó égen át, süvitő szélben s istenharagos, szörnyű színház villámlásában vártalak, — nem jönnél...s kinek adjam a várakozásomat? A csókot, mit mostig tartogattam, mosolyom, szemem, szerelmem fényét, szomorúságom, duzzogó kedvem kinek adjam. S ha eljössz mégis, késetten.. szeretni foglak-e még... Komikus. Irta Szép Ernő. Kérem, méltóztassék meghallgatni s aztán döntsenek. Mert én nem ismerem ki magamat ezen a világon. Különösen a nőkkel voltam mindig nagyon megakadva. Pláne még akkor, huszonötéves időmben. Igazán, olyan járatlanul jártam köztük, mint a gyerek. Például soha nőt az utcán meg nem mertem szólítani. Fel nem tettem egy csinosabb nőről, hogy a szivének nincs lakója s csak arra vár, hogy én csengessek be rajta. (Amellett fel nem tudtam fogni, hogy más férfit is lehet szeretni, mint engemet.) Igen, valahányszor kiszállottam a járdára, az volt a sejtelmem, hogy találkozni fogok avval a tündérrel, akit keresek, akivel evvel a földi pánikban nem tudtunk eddig egymásra akadni. Dehát ennek oly csodálatosan kell történni, hogy a megváltás boldog sikolyával esünk egymás nyakába, mikor az emberek közt megpillantottuk egymást... nem igaz? Óh, de puhatolózni, találgatni, kérdezősködni: pardon, nem maga az véletlenül, akiért az én szivem percenként hetvenhetet dobban? Nem, nem ő, tévedtem. És tovább lesni, várni, tipelni s megszólítani. Koldulni. Kínálni a szerelmem jövő-menő ismeretleneknek, mint az anzixot. Utonállani. Hiszen pofonüthet az a nő. Miféle szemtelenség, nekiesni, a legtitkosabb zamatét, a legféltettebb üdvét követelni rajta? Ha asszony, ura van akit szeret. Ha nem szereti az urát, kedvese van, azt szereti. Ha leány, jegyese van, vagy van egy ideálja, vagy álmai vannak ... szent a leány, nem szabad érinteni. Ha az édesapja jönne a háta mögött! Vagy szembe jönne vele. Ha otthon is van az édesapja, akkor is ide lát__egyenesen a lelkembe néz. Borzasztó ez. Ha afféle könnyebb hölgyemény, metresz vagy olyan irodistakisasszony, akinek van egy jómódú úriembere, hát az ilyenek vigyáznak magukra s nem fognak az utcán leállani minden nap egy felelőtlen fiúval összebratyizni. Ha meg olyanok, akik igenis hajlandók egyegy kurta mellékes szerelmet is űzni, könnyelműségből, sportból, esetleg érdekből... nohát ebből például nem is kérnék, amelyik az érdeket is magával hozza a kalandba. Az ilyen nő csókjának olyan az íze, mintha az ember aranypapirosostól veszi a szájába a csokoládébonbont. Egyáltalában hogy tudják disztingválni köztük, hogy melyik micsodás? Némelyik nő szembe jön és derékszögben kapja rám a fejét és oly ruganyosan néz a szemembe, mint mikor a penecilus pengéje kirágódik ... jaj, ezekkel tisztában vagyok, ezektől elveszem a szemem, lenézek és megszomorodom. De van azután, hogy üde, finom úriasszony vagy álomszemű fiatal leány, akiknek félig öntudatlanul odaajánlottam az arcomat, megemelik a fejüket hirtelen és megfoghatatlanul elmosolyodtak és éreztem átvonulni szemeimen a nézésüket, mint a víz a kocsi lámpáját... és a szívem fellöki a mellemet, úgy mint a szopós borjú az anyja hasát, megázok és visszafordulok és utánuk nézek, meghökkenve, szinte pofonütött ésszel. Néha hátrapillant az a fej, én csak állok tovább, úgy sejtem, hogy utána sietek, de meg se tudok moccanni. Nincs aki meglökjön, nincs aki felébreszen, hogy ez nem álom, hanem a legsürgősebb élet! És aztán elindulok és aztán megint megállok. Hiszen már el is tűnt. Lehet az emberben valami fék, mint az autós ban, ami hátramozdítja az embert az örömeit től, én nem tudom. Bennem van ilyesmi. Ismeretlen ellenzék, amely örökké tiltakozik a földi boldogság ellen. Mondom, nem ismerem ki magam. Visszafordulok egy méteres sóhajjal, leeresztem a fejem és odaállok egy cipőraktár pokolian tündöklő kirakatához. Eszemágába nincs cipőt venni. A kirakat üvege közt meg a kalapom karimája közt hullanak a hópelyhek lefele, mint a tiszta fehér kenyérmorzsák. Egyszer-másszor az orrom hegyére ragad a hópehely. Picit viszket rajta s felszikkad. Berlinben nézem igy a mámoros kész cipőket, ezt elmulasztottam említeni. Ott ereszkedik a hó az enyhe téli alkonyat alá, azon a világos és tömeges Thauenzien-Strassén, ott állomásozom az amerikai divatú cipőkkel szemben, huszonötéves szívvel, egyedül. Gyönyörű téli est, de kár érted. De kár értetek, fiatalság drága órái. Ilyen gazdátlan kutya az idegenben, aki nem hozott magával ajánlóleveleket arisztokratákhoz vagy patrícius családokhoz. Egyszer csak odadugja az orrát a képembe valaki; szervusz, te vagy az? — Szervusz. A hazai rajzolóművész, aki idekint él Berlinben. Nagyszerű. — Hát mit csinálsz itt? Mikor jöttél? Satöbbi. — Hát elmondtam, hogy négy nap óta élek Berlinben, ebben meg ebben a pensionban lakom és éppen nagyon szenvedek, mert annyira árva vagyok ... — Nincs nő abban a panzióban? — Van, két lvlandi. — És? — Használhatatlanok. Piszok és nagyfognak. — Pech. Hát miért nem fogsz itt valakit? Nézd! Száz meg száz nő. Mennyi siet egyedül, nézeget, mint a madár, örül a hónak, a szája nyitva van, úgy szeretne valami vígat, kedveset mondani. , — Barátom — mondom —, aki tetszik, azt nem merem megszólítani.