Ujság, 1925. november (1. évfolyam, 94-117. szám)

1925-11-13 / 104. szám

8 — Halálozás. Weisz József, a legrégibb hajósválalat egyik közismert igazgatója ma hosszas szenvedés után, 79 éves korában elhunyt. Benne Gyarmati Dezső dr., a nemzet­gyűlési gyorsiroda másodfőnöke, apósát gyászolja. Weinberger Sándor pardic­si (Zemplén megye) földbirtokos e hó­m-án 51 éves korában hosszas szenvedés után elhunyt. *. Krempeli Péterné, szül­­eöttevényi Nagy Gizella életének 25-ik­ és házasságának első évében ma meghalt. Te­metése szombaton délután 3 órakor lesz a kerepesi temető halottasházából. Hódmezővásárhelyről jelentik, hogy Ujföldeákon teg­nap helyezték nagy részvét mellett örök nyugalomra föl­­deáki Návay Tamás nyugalmazott főispánt, a Kőrös- Tisza-Marosi Ármentesítő Társulat elnökét, a Tisza-Duna­­völgyi Társulat központi bizottságának tagját. Utolsó út­jára a társulatnak csaknem egész tisztikara elkísérte, élén Cicatricis Lajos nyugalmazott főispánnal, Palasovszky Sán­dor kormányfőtanácsos, társulati igazgató-főmérnökkel, va­lamint Beke Ferenc, Benes Gyula, Ribárszky Sándor és Takácsy Sándor szakaszmérnökökkel. Ott volt Csanád vár­megye egész tisztikara Tarnay Ivor dr. alispán vezetésé­vel, valamint a Návay-, Urbán báró-, Tarnay- és Eötvös báró családok tagjai, mint az elhunyt rokonai. Az egyházi szertartást Bezdán dr. prelátusi kanonok, makói plébános végezte. Návay Tamást a kommün alatt vértanúhalált szenvedett Návay Lajos hamvai mellé temették a családi sírboltba. Csák­y-P­allavicini Gabriella őrgrófnét novem­ber 10-én délután temették el. Az egyházi szertartást P. Zadravecz István tábori püspök végezte fényes papi segéd­lettel. Az elhunyt őrgrófné lelki üdvéért az engesztelő szentmiseáldozatot november 14-én, szombaton délelőtt 10 órakor mutatják be a Nándor-téri helyőrségi templomban. KÉPZŐMŰVÉSZET ** A londoni magyar kiállítás A már ismer­tetett sajtóvélemények után hadd következzék itt a Daily News művészeti kritikusának a hoz­zászólása is: „Bizonyos tekintetben — írja egyebek közt — a magyar és a cseh-szlovák festészet a legmegra­­gadóbb a kiállításon, talán szokatlanul csillogó színességük és annál fogva is, hogy túlnyomóan nagy vásznakkal szerepelnek... A magyar terem két legjelesebb festménye Glatz Oszkár brillián­­san és szolidul megfestett „Parasztasszony a gyermekével" című képe és szépen megrajzolt „Behavazott városa". Rudnay Gyulának számos képe közül a „Magyar falu" a leghatásosabb. Perhnitter Izsák „Besztercebányá‘‘-ja, elijesztő nevének dacára, igen megragadó." SZÍNHÁZ.-Z­ENE Bárdos Arthu igazgató párisi színházi nagyságokról. Beszélgetés Antoine-nal, Germierrel és Paul Geraldival, a «Szeretni» szerzőjével. A Renaissance­ és a Belvárosi Színházak igazgatója, Bárdos Arthur a napokban érke­zett vissza Paisból, hol összeköttetésben állott­­a francia főváros művészi életének vezetőivel. Útjáról, illetve annak tapasztalatairól mon­dotta el a következő rendkívül érdekes rész­leteket munkatársunknak: — Mindenekelőtt az a meglepetés ért Párisban, hogy a színház és az irodalom köreiben kezdenek tudomást venni rólunk, magyarokról, a magyar színházi életről. Két évvel ezelőtt ez még nem így volt. Most tudnak róla ■— egymásnak adják to­vább —, ha valamelyikünk Párisban jár, tudják kiről van szó, melyik francia szerzőt melyik pesti színházban adják elő és főként­ nagyon törődnek vele, hogy darabjaikat magyarul is előadják. Talán ez a praktikus motívum okozta, hogy rövid idő alatt is nagyon sok francia íróval és színházi emberrel kerültem össze. Felkerestek vagy meg­hívtak­ és több érdekes profillal ismerkedtem meg. — Néhányat közülük megpróbálok rövid pár­­vonással jellemezni. — Antoine, a nagy rendezőreformátor. Nem­zeti monumentum. Úgy járnak hozzá, mint orá­kulumhoz. Jóval felér a hetvenen, még minden­ben részt vesz, minden darabról kritikát ír és a pár is­ták szerint még mindig nagyon szeretne — aktív színigazgató lenni. (Vészes és érthetetlen betegség!) Szőrös, barna, med­ve-bőrezem­ tri­kó­­mellényében, morgó beszédével nem valami ba­rátságos jelenség. Csak később veszi észre az ember derült, szelíd kék szemét és a jóságot, mely mérges és kissé goromba kijelentései mö­gött rejtőzik. Kertelés nélkül mond véleményt mindenkiről, szerzőről, darabról, emberről. Egy divatos író divatos darabjáról csak ennyit: sze­mét! De nagy szeretettel beszél a merészebb fia­talokról, akiket „avangardistes"-r­a­­ nevez: Amiét, Sarinent, Lenormand, Cromclynek ér­­dekíüik a legjobban. Ez utóbbinak új, bukott da­rabját nagyon finom jellemzéssel mentegeti. Na­gyon felélénkül, mikor az iparművészeti kiállí­tás francia részét kritizálom, hogy nem méltó a franciákhoz, a legrosszabb német nyomokon in­dul ... „Persze!" — kiáltja — „de nekünk most más dolgunk volt, magunkhoz kellett térni a nagy háború után, gazdaságilag, mindenképpen, a művészet, az csak aztán jön!» — De a németek is, még­pedig vesztett háború után ... — kockáz­tatom meg. Majd fölfal, olyan mérges. Végül ki­egyezünk abban, hogy február végén eljön hoz­zánk Pestre és előadást tart. (Már járt itt egy­szer, ó, nagyszerű város!) — Gémier, a másik rendező-nagyság, az Odeon jelenlegi igazgatója (a régi: Antoine). Ez viszont a legkedvesebb franciák közül való. Rajongva beszél a magyar színházi kultúráról, fel van háborodva, ha felteszem róla, hogy va­lami, vagy valaki magyart nem ismer. Új írókról, rendezői irányokról beszélgetünk, kijelenti, hogy­­— nagyon szégyelli magát. Miért? Mert már há­rom év óta nem tud semmi újat, szépet produ­kálni. A francia kispolgár — az Odeon közönsége v­­l­l­i hajlamos az ilyesmire És a minisztérium v­s.az áldozatot. «Nem tudom, hogy van önök­­, de hálunk nincs pénz, nincs érdeklődés az igazi művészetre! •— mondja megható naivitással a nagy francia, Firmine Gémier nekem, a szegény magyarnak, aki a csonka kis Budapest nyomorú­ságaival küzdödöm. e Talán önöknél lehet még . Most lesz negyven éve, hogy koncertezem, azt hiszem, itt az ideje, hogy visszavonuljak a nyilvános szerepléstől... Amikor ezeket a szavakat mondja Sauer mes­ter, a zongora őszhajú virtuóza, mosolyogni kell és hihetetlenül rázni a fejét. Mert az a négy év­tized, amit Sauer Emil udvari tanácsos, a nagy­világ zenei centrumainak kényes izlésű közönsége előtt a klasszikus művészet ihletett interpretálá­sával eltöltött, minden egyes fellépésével a lelkes tapsok valóságos fergetegét váltva ki — ez a negyven év egyáltalában nem idézett elő benne olyan fizikai metamorfózist, mely a hangverseny­pódiumtól való visszavonulást bármikép is meg­követelné. Nem. Sauer mestert nem fogják en­gedni rajongó hívei elvonulni a nyilvános sze­replés szivárványos fénye elöl, mert Sauer mes­ter olyan üdén, olyan rugalmasan, olyan ifjú­­ságos temperamentummal száguldott keresztül ezen a negyven éven, mint Apponyi vagy Rákosi Jenő, akik ma is — hál' Istennek — napról­­napra ragyogtatják zsenialitásukat, pedig vagy húsz esztendő korkülönbség van köztük és Sauer mester között. Mindezt nem is tartogatom magamban, ha­nem megmondom a mesternek beszélgetés köz­ben. Felcsillan élénk, figyelő, fekete szeme, vé­­gigsimilja ritkuló ezüstös haját és vidáman csak ennyit válaszol: — Hát szó, ami szó, bizony én még fiatalnak érzem magam. De ha tudná, mily unalmas és kellemetlen a sok téli utazás. Nézem az arcát. Német is és mégis francia. Könnyedsége, színes és kifejező tekintete inkább gall vért sejtet benne, de precizitása, mélysége, tudásának intenzivitása mégis eszünkbe juttatja a német professzort. — Egész télen koncertezni, negyven éven át, egy kicsit talán mégis elég. Azelőtt nem volt probléma egy külföldi koncert, ma már nagyon kell vigyázni — mondja —, hogy meg ne hűljek. Meg aztán minden éjjel más ágyban aludni, ké­nyelmetlen kupékban törődni — már nem nekem való dolog. Ön el sem tudja képzelni, hogy éle­temben hány ezer kilométert hagytam a hátam mögött? Óriási távolágokat utaztam be és elég volt. Most befejezem szépen turnémat, elmegyek még Angliába, Spanyolországba, ahol valamikor öt esztendeig egyfolytában tartózkodtam, fellépek még egyszer Párisban is, ahova nagyon hívnak — azután­­— április táján — megkezdem a pihené­semet, amire nagyon rá fogok szorulni és többet nem megyek téli koncertturnékra. Nincs benne se­mmi rezignáció, egy csodálatos élet, egy tüneményes karrier színpompás emlékei táplálják és eszményien szép célok inspirálják. — De ez nem jelent semmit — folytatja — dolgozni fogok ezután is bécsi magányomban. Társaságba már eddig sem igen jártam, körülvesz a tanítványok nagy serege és ami időm még marad — azt a komponálásnak szentelem majd. A tanítványai. A fiatal mű­vészgeneráció. Ró­luk beszélgetünk, a jövő reménységeiről, akik elindulnak a hírnév és dicsőség zenitje felé... — Egy híres francia mondás jut eszembe — mondja Sauer mester — és ezzel azt hiszem, elég híven jellemzem a fiatal generációt. .— Nous sommes étonné de la qua­lité des peintres mais de la rarté extréme des artistes. (Meg vagyunk lepődve a festők mennyiségén — és a művészek nagy­ ritkaságán.) Sajnos, nincs utánpótlás azok helyébe, akik elmennek, elvo­nulnak. Ma a művészet terén is az történik, ami az élet egyéb vonatkozásaiban megfigyelhető: rohanás, kemény törtetés a siker után, elképzel­hetetlenül gyors tempóban, szinte megállás nél­kül ... Hej, régen bezzeg másképpen dolgoztak azok, akik hivatottságot éreztek magukban... Ma már nem igen gondolnak arra, hogy az igazi művészet olyan, mint az architektúra, ahol egy gondolat megvalósítására, testtéválására sokszor egy élet sem elegendő. — Sajnos bizony, hogy ma már mindinkább elő­térbe nyomulnak materiális szempontok és nincs úgy mint régen, amikor a művészetben nagyon keveset gondoltunk a bérre és csak a munka, az alkotás szeretete izgatott, lelkesített bennünket. A mai fiatal művész-generációnak egész más idő­beosztása van, mint a régieknek volt — ma min­den „tömegre" megy (auf die Masse), a mai fiatalság nem a helyes irányban, nem a helyes formák között halad, túlságosan fáradt. A mű­vészetet „kézművesszerveié" kultiválják és elfe­lejtik, hogy közben elillan a szikra, elmállik a patina ... Mindegyik azt hiszi, hogy amit a má­sik megcsinál, amire a másik képes, azt ő is tudja... A fősúlyt ma inkább a technikai fejlett­ségre, mint a lelki összhangra fektetik és ezért van az, hogy alig-alig van köztük igazi, átütő erejű tehetség. A művészet kezd ipari foglalko­zássá válni, pedig a világ elbír ezer kitűnő or­vost vagy ügyvédet, de ezer zongoraművészt nem. Mert igazság van abban, hogy csak a kiválasz­tottakat és Istentől megáldottakat fogadja el. .. Kihalóban vannak a régi nemes tradíciók... Tudja, hogy ez milyen szomorú és lehangoló? Modern muzsika, jazz — hát erről mi a véle­ménye Sauer mester? — Kérem, én ezen a ponton nem vagyok egé­szen elfogulatlan. Részemre a modern zene tel­jesen idegen irányt jelent, nem tudom sehogy beleélni magamat. Én a harmóniában és az össz­hang szépségében nőttem fel és öregedtem meg — így hát nem is csoda, ha én — a régi tradí­ciók, a régi iskola híve — nem tudom magam beigazítani a zenei kubizmusra és futurizmusra. A modern zenében vannak hangok és negyed­hangok, amit az én fülem nem vesz be, nem tud elviselni. Én kérem a modern zenét az ifjúság­nak hagyom ... Stravinszkyt ismeri? — Igen. Hallottam egy egész sereg kompozí­cióját. Barcelonában voltam két-három koncer­ten, ahol kizárólag az ő műveit mutatták be. őszintén szólva nagyon vegyes benyomást tettek rám. Voltak közöttük elragadóan szép alkotások, de „So­dal"-jában és Jazz-dolgaiban mintha min­dent, ami vonzó és gyönyörű, összekavart volna olyan dolgokkal, amit én nem tudok elviselni. Ezek azután nem is részesültek olyan egyhangú ovációban, mint a tüneményes összhangzatú kom­pozíciói, itt már volt ellenzéke, mely temperamen­tumosan adott kifejezést nemtetszésének az ultramodern részek felett. A magyar muzsika mesterei közül kiket is­mer és kiknek a műveit játssza? — Lisztet játszom, Dohnányit ismerem és egész különleges nagy tehetségnek tartom. Bar­tóknak is sok kompozícióját hallottam már és rendkívül érdekesnek tartom. Szántó Tivadar is nagyon értékes komponista. Tájfun című operá­járól már sokat hallottam, de még nem ismerem. Tudom ellenben, hogy kitűnő átiratai vannak. Mit szól Strausz Richard Parergon zur Symphonie Domestique-jéhez, amit Wittgenstein Pál balkezes zongoraművész részére készített? •— Hát ez aztán egy egész csodálatméltóan értékes alkotás. .. Teli van tűzdelve bűbájos, csipkeszerű Mozart-szerű­ motívumokkal és a mű­ varázslatosan szép pompázó koloritja „ecit" Strautz-munka. Káprázatos sikere volt, amit csak fokozott az, hogy Wittgenstein mesésen interpre­tálta. Még egy remek passage-t is szőtt bele az első variációjába, ami kitűnően sikerült neki. A terveiről, kompozícióról, életmódjáról me­sél még érdekes apróságokat az örökifjú mester, aki boldog, hogy már most eljöhetett Budapestre, mert meg akarja köszönni a kultuszminiszternek is a Zeneakadémia igazgatójának azt a meglepe­tést, ami érte, tudniillik, hogy kinevezték a Ma­gyar Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli profesz­­szorává. — Azért jöttem Pestre egy nappal előbb, mint rendesen, mert meg akartam köszönni, hogy oly végtelen nagy örömöt szereztek nekem ezzel a megtisztelő kinevezéssel. Nem tagadom, nagyon jólesett a hír, mert hirtelen és váratlanul jött és mert a magyarság spontán elismerését látom benne negyvenéves pesti szereplésemért. Saner Emil nagyon sokat dolgozik tanítvá­nyain, koncertjein, kompozícióin felül is, össze­köttetésben van a legnagyobb német zenemű­kiadókkal és most rendezi sajtó alá Schumann klasszikus műveit, amelyet később a többi zenei nagyság örökértékű műveinek kiadása fog követni. Reggeltől estig dolgozik... Tűzzel, fanatikus munkaszeretettel, a régi tradíciók jegyében. Sauer Emil, a becsületrend legérdemesebb tisztje ... Nem is igaz, hogy hatvannégyéves. (—helyi.) * Gombaszögi Margit halála. Abban a 55 iz ben még, amikor Beöthy László és utána Zoltán Jenő igazgatták a Magyar Színházat és amikor az még a legfrissebb magyar és oszt­rák operettkomponisták, melódiáitól vissz­hangzott, állandóan a nagyszerű előadások központjában állott egy ragyogóan szép, ele­gáns, bűbájos és mindenekfelett lehetséges fiatal színésznő: Gombaszögi Margit. És bár nem is mindig vezető szerepekben lépett fel, ő külön eseménye volt minden ilyen operett­­előadásnak, valami egészen rendkívüli vá­­rázsa volt, amely lelkesítette és felüdítette mindazokat, akik nézték, csodálták. Ez több volt, mint szépség, a szó hétköznapi értelmé­ben, emlékszünk például egy „ Gésák” elő­adásra, amikor egy egész virágos kertet hoz­tak neki a színházhoz, amelyről kider­ült, hogy Budapest hölgyközönsége küldte. Amikor azután a Magyar Színházból drámai színház lett, Gombaszögi Margit búcsút mondott a ku­lisszák világának, nem tudott, vagy nem akart már más igazgatót, más légkört me­gszokni. Visszavonult a magánéletbe és férjhhez ment, azontúl pedig érdekes színházi estéken, m­ár csak a páholyokban láttuk, egész életén át, régi tényéren, szépségében és eleganciájában. Néhány hónap óta azonban sajnálattal nélkülöztük őt a nézőtéren is, s mindenütt másutt, ahol meg szokott fordulni és ahol sze­rették, becézték őt. Súlyos betegség gyötörte, gyilkos kór, melynek leküzdésére — fájdalom — semmi ellenszert nem talált még fel az or­vosi tudomány. Rövid ideig lakásán kezelték, majd bevitték a Park-szanatóriumba, ahol szeretettjeinek minden önfeláldozó ápolása dacára, súlyos fájdalmak és sok szenvedés után ma este fél nyolckor meghalt. Halála mély gyászba borította családját, Gombaszögi Frida asszonyt, a Vígszínház mű­vésznőjét, Gombaszögi Ellát, aki a Magyar Színház tagja és Gombaszögi Irént, akik az elhunytban legidősebb nénjüket gyászolják. Itt említjük meg, hogy Gombaszögi Margit ha­lála műsorváltozást okozott a Vígszínházban, mert természetes és érthető, hogy Gombaszögi Frida, aki nővérét gyászolja a boldogultban, nincs abban a lelkiállapotban, hogy felléphessen. Ezért ma az Úriemberek került színre, pénteken pedig A színésznőt adják elő a Madonna helyett. * Hangversenyek. Magas színvonalú hangver­sennyel adózott a Budapesti Palestrina Kórus Palestrina Giovanni Perluigi emlékezetének a nagy egyházi zenei költő születésének négyszáza­dik évfordulója alkalmából. A Szent István Ba­zilikában tartott hangverseny műsorának főszáma természetesen Palestrina egyik miséje volt, ame­lyet arra való tekintettel, hogy először 1585-ben, Mária mennybemenetelének a napján adták elő, „Assumpta est Maria" mise címen ismer a zene­történet. A mixolid hangnemben tartott mise minden egyes része megkapja a hallgatót mély vallásos áhítatával és nagy zenei szépségével. A’ Palestrina Kórus méltón szólaltatta meg Har­­math Artur avatott vezetése mellett a gyönyörű­séges alkotást, csak úgy, mint Haydn, Kersch Fe­renc, Perosi és Renner szép műveit is. A mise orgonai részét Riegler Ernő játszotta igaz művé­szettel s azonkívül még két önálló számmal is gyönyörködtetett: Muffat és Frescobaldi egy-egy szerzeményével. A közönség áhítattal hallgatta a tartalmas műsort s egyaránt élvezte a zenemű­vek szépségét és az előadás tökéletességét. — Szekeres Ferenc orgonam­űvészete nem igen bírt kárpótolni bennünket a Zeneakadémia orgonájá­nak rakoncátlankodásáért. Egy egészen kiváltsá­gos előadóművész bizonyára el tudná feledtetni velünk, hogy ez a hangszer milyen kellemetlen hangokat szabadít hallgatóira, Szekeres azonban bizonyára nem tartozik ezek közé. A hangverse­nyen néhány dal előadásával Sztáray-Stelzer Gizi működött közre, kinek a hangja igen kelle­mesen cseng és előadása is feltétlenül rokonszen­ves. * Berky Kató —­sibásasszony. Néhai Mészá­ros Alajosnak, a Nemzeti Színház tragikus körül­mények között elhunyt művészének özvegye, Berky Kató, maga is jeles színésznő, bevonult a kolozsvári Rákóczi­ téri vásárcsarnokba és a 168. számú fülkében i­básasszony lett. A Keleti Újság tudósítója beszélt Berky Katóval, aki sírva mondta: — Furcsa premier volt ez a nini itt a vásár­csarnokban, nehéz és épp úgy féltem tőle, mint annak idején, mikor először léptem a színpadra. De nem volt más választásom, a Nemzeti Színház nyugdíjalapja havi másfél­millió nyugdíjat utalt ki férjem után, szerző­dést nem tudtam kapni sehol, nem maradt más hátra, hibásasszony lettem. Nem hittem, hogy ez lesz a sorsom, de az új kolleganőim nem bánnak velem rosszul, segítenek és ha majd manipulálni tudok az aprólékkal, a zsírral, a májjal, a hússal, majd ha beleszokom, akkor talán elfelejtem, hogy egyszer színésznő v­ol­tam. Ma négy libát és két kacsát adtam el, csupán ezer koronát kerestem kilóján.. Még nem értem a dolgokat... De majd megtanulom. Berky Káló Mészáros Lojzi özvegye, Berky Ferencnek, a híres erdélyi szindirektornak a leánya, Berky Lily húga és a leánya a Royal­ Orfeum novemberi műsorában most is játszik. * Hírek az Operaháziját. A Traviata pénteki előadásán először énekli a címszerepet Alpár Gitta. Az idősebb Germont szerepében a megbe­tegedett Szemere helyett Pusztay Sándor lép fel. — Holnapután, szombaton ünnepük Operahá­zunkban Hegedűs Ferenc színészkedésének öt­venéves jubileumát. Az ünnepelt a Tosca sek­restyés szerepében lép a közönség elé. A nép­szerű opera első előadásán 1903 december else­jén is ő játszotta ezt a szerepet s azóta közel százszor láttuk benne Operaházunk színpadán. A címszerepet először énekli Németh­y Ella. Sauer Emil mester éles kritikája a fiatal művészgenerációról. „Kihalóban vannak a régi tradíciók és a művészet kezd ipari foglalkozássá válni." — A zongoraművészek „great old man“-ja Stravinskyről és más aktuális zenei problémáról. ÚJSÁG PÉNTEK, 1925 NOVEMBER 13 művészetet csinálni! Mit feleljek az Odeon igaz­gatójának?! Lelkesen beszél a magyar színházzal való relációkról és biztosít róla, hogy néhány hét múlva eljön Budapestre, hogy nemzetközi ideái­nak propagandát csináljon. Lekisér a lépcsőn is, de a színpadot már nem mutatja meg, s nem modern­, szégyelni... — Giraldy. Törökös, alacsony selyemkereve­­sek körös-körül a szobában, az egyik mellett, melyről most tápászkodott fel az „Aimer“ köl­tője, nagy­ porcellántal, szinte friss rózsalevél­lel... Géraldy mindent tud darabjainak magyar előadásáról, szinte személy szerint ismert a ma­gyar szereplőket. Eddig legreprezentánsabb da­rabjának a „Szeretni"-t tartja és az előtte fekvő fotográfiák alapján — látnivaló, hogy nem puszta udvariasságból — a magyar szereplőket ideáli­saknak, elképzelései csodálatosan hű életre­­keltőinek" mondja. „Nálam nagyon fontos már a szkének testi megjelenése is. Az én alakjaim nem átlagos emberek, hanem többek, nagyobb értelmiségűek és szebb, testileg is kitenyésztet­­tebb emberek. Aminthogy darabjaimban sem csak az életet akarom másolni, hanem a valóság­nál felfokozottabb és szublimáltabb életet aka­rok színpadra rögzíteni..Aztán legközelebbi darabjáról beszél, melyet ő maga rendez a Comédie-ben az „Aimer“ szereplőivel. A darab folytatása az ,,Aimer“-nek, de a házastársak problémájába itt nem játszik bele a „harmadik". Tisztára lelki analízis az egész. Apróra elmondja, helyesebben — a franciák kedves, patetikus módján és nem is minden színésztehetség híján — eljátssza az egész darabot. Nagyon plasztikus, nagyon rávilágító, költői, céljaira, stílusának belső ritmusára, amint így előttem ágálva órákhosszat magyarázza a darabot. Azt a ritka benyomást kapom: ezt a költőt pontosan ilyennek képzeltem. Teljesen fedi azt a képet, mely, egyéniségéről, céljairól bennem kialakult!

Next