Ujság, 1926. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1926-01-10 / 7. szám

VASÁRNAP, JANUÁR 16 . VASÁRNAPI GONDOLATOK. Irta KÓBOR TAMÁS Semmi sincs, csak ami volt. .. Egy régi kabbalista könyvből való mondás ez s ennek a kísértése mellett körültekintve szobámban, látom, hogy az élet titkánál, ajtaja elé kerültem. Az egyik falon Tisza Kálmán dísz­­magyaros képe, amint szikár kézzel mar­kolja az ősi kardot. Már régen nincsen, kardot valószínűleg csak akkor markolt, mikor a mester előtt ült, mégis ezzel a közcselekedettel éli át a jövendő százado­kat. Elveszett minden mozdulata, a sem­mibe pusztultak nemzetfentartó szavai, utasításai, meghaltak mindennapos titkos gondolata i­s maradt az, ami soha nem csinált semmit: a testi formája. A másik falon egy tán százéves kép. Csak úgy véletlenül megvásároltam egy antikváriusnál. Alighanem ezüstlakodal­mára festtette meg, a késő utókor hadd tudja, milyen is volt ez a senki. Apró ra­vasz fej, sok harántránc a homlokán, apró kék szem, mellyel igen szűk látókört na­gyon élesen lehet áttekinteni. Bal keze a csukott kabát két gombja közé dugva, fe­kete nyakcsokra ferdére igazítva — az egész emberke parancsoló urnák beállítva ,— tán tiz főre is terjedő kereskedősegéd fölé. Látni rajta, hogy nagyon jelentősnek érzi magát és mások is annak tekintik. Hová lett a boltja? Mi lett a segédeiből? Mi lett belőle? Semmi. S az arcképe itt függ egy író asztala felett, akinek semmi köze hozzá, aki valóban volt és meg­becsülő gazdája annak a vászondarabnak, mely élő tanúság arról, hogy valamikor létezett. Tisza Kálmán, a nagy, egy névtelen senki, itt találkoznak örök életre az én szobámban, csak azért, mert voltak, csak azóta, hogy voltak. S létük tudomása csa­k ebben a formában él bennem. Semmi emóciót nem okoz, hogy Tisza Kálmán meghalt, akinek dolgozóasztala mellett ül­tem, akinek éles, olykor cérnavéknyan sü­vítő szavát hallgattam. Természetes, hogy ez az ember nincsen s emléke, fogalma csak úgy él, mint nem létező. Tisza Kál­mánról tudom, amit róla magam alkot­tam magamnak és a piktor alkotott róla. Semmiképen sem úgy, ahogy létéről neki volt tudomása, ahogy minden ember a sa­ját létét tekinti, mint az övét. Banalitás, ugy­e? Tudom, de nem ér­zem. Ma metafizikai hangulatban vagyok s észreveszem, hogy az emberek mostaná­ban nagyon sűrűn vannak metafizikai hajlandósággal. Ma, értsd alatta: a háború után. Valahogyan keressük magunkat, holott ezelőtt mintha mindent bizonyta­lannak éreztünk volna, csak magunkat s­em. Nagy élmények után szokott ez az érzés keletkezni. Én voltam az, aki ezt a rendkívüliséget átélte, vagy pláne meg­­cselekedte? Nem hasonlít rám, nem erre van képességem, hogy lehetséges hát, hogy mégis én vagyok ez? Hogy a háborút átéltük, egy ilyen egye­temes, nem nekünk való rendkívüliség. Nálunk és abban a korban ezek a könyv­­kultúrába tartoztak, nem az életünkbe. Európa ölében ültünk melegen, biztonság­ban s onnan szemléltünk mindent, ami volt, de vagy mielőttünk a múltban, vagy messze távolban másokkal. A háborúk messze történtek meg, mások harcoltak, menekültek, győztek és vesztettek s mi érdekeletlenül érdeklődtünk. A mohácsi vész régen volt, az orosz-japán háború messze volt. S mikor magunk is győz­tünk, megértettük, hogy ellenséges uralom alá került ez, vagy amaz, de hogy hoz­zánk betörjön az ellenség a Kárpátokon, az megfoghatatlan, azt nem tudjuk elkép­zelni, hát még valóságul elfogadni. Igazán mi éltük át azokat az időket, hihetetlen. Sőt nagyon valószínű, hogy nem mi vol­tunk. Legalább nem az a mi, akik ma vagyunk! Eddig egyszerű, egészen világos fogal­makból rejtély lett, melyet izgatottan fe­szegetünk. A jelenségekből eddig idegen tartalmak villanak ki. Milyen világos, egyszerű megállapítás, hogy amit meg­fogok, az van s amit meg nem foghatok, az nincsen. S megfoghatom azt, ami ma van s nem foghatom meg azt, ami csak volt, tehát már nincsen. Hogy megnyugod­tunk a sóhajtó tételben: minden múlandó. Azaz él egy darabig, aztán megszűnik. A legtöbb ember, aki visszagondol az elmúlt tíz évre, úgy érzi, hogy amikor át­élte őket, akkor ő nem volt s csak most ő az, aki emlékszik az átéltekre. S a háború s minden eseménye, tragédiája elmúlt s csak múlt van igazában, mint múlt. A nagy szenzáció a történés idejében jár át bennünket, de a mienkké csak akkor válik a szenzációt okozó helyzet, mikor már túl vagyunk rajta. Sohasem ötlött fel, most London, január 3. (Az Újság londoni tudósítójától.) Az elmúlt esztendő rekordot jelent az angol könyvkiadásban. 12.706 könyv jelent meg egyetlen év alatt. Az angol könyv­kiadás felülmúlta a h­áború előtti produkciót, a régi rekordot ugyanis az 1913-as év tartotta, amikor is háromszázhuszonhéttel kevesebb kúpa­i­űnt meg, mint a­, idén. Feltűnő a tu­dományos és az utazási könyvek számának növekedése. A technológia, földrajz, történe­lem, vallás és művészeti irodalomban látjuk a legnagyobb emelkedést, míg a regény na­gyon veszített népszerűségéből. A háború utáni években mindinkább csökkent a regényolvasók száma. A tizenkétezerhétszázhat könyvnek csak tizenöt százaléka regény, míg régebben negyven, sőt ötven százalék volt a regény­irodalom arányszáma,­­ eltöprengek rajta. Milyen természetes, hogy emberek mosolyogva mondják, mi­kor szegény papa még élt... vagy valami bohókás részletet mesélnek róla s moso­lyognak, vagy nevetnek mellette. Arról a papáról, aki nélkül nem tudtuk elképzelni az életet, akinek a temetésén úgy éreztük, soha nem vetjük le a gyászt sem a tes­tünkről, sem a lelkünkről. S aki igazában most él bennünk úgy, ahogy természet­szerűen adódott, hogy élnie kellett, meg­halnia kellett, hogy végre állandóan úgy legyen a mienk, mint most, véglegesítve a múlt által minden mi időnkre.. Mindennek előbb el kell múlnia, hogy véglegesen legyen. A múlandóság melan­­cholikus fogalmából így lett a lét optimiz­musa. Fogd meg a jelent, ha tudod! Éld az életet az emlékezés kizárásával. Át­táncolsz egy báli éjszakát. Ahány másod­perc, annyi elszalasztott jelen. Ugrálsz egyik pillanatból a másikba s ha élvezed a tánc mámorát, ha kacagsz a bókoló el­­mésségen, nagyon boldog vagy, de ma­megkenem Hugh Walpolet, Anglia egyik legnépszerűbb regényíróját, hogy mondja el véleményét az angol regény­irodalom helyze­téről. Walpole, az edinburghi püspök fia, ti­zenöt év előtt írta meg első regényét. Éveken keresztül nem sorolták Anglia nevezetesebb írói közé, amíg Amerikában egyik regényével sikert ért el. Azóta Anglia is leg­keresettebb regényírói közé so­rolja a negyvenesztendős Walpoo­­let, aki az év felét Amerikában tölti. Mr. Walpole a következők­ben foglalta össze véleményét: - - Körülbelül ezerötszáz regényt adtak ki az angol könyvkiadók az 1925. évben. Én regényíró vagyok és nem kritikus, nehéz tehát véle­ményt mondanom. Nem be­szélhetek az egész elmúlt évi angol regényirodalomról, de annál szívesebben azokról a regényekről, amelyeket el­olvastam és amelyek tetszettek nekem. Vannak regények, me­lyeket mindenkinek el kell olvasnia, vannak regények, amelyeket elolvasunk, mert szeretjük az írót és minden írásuk érdekel, végül olvasunk regényeket, mert a kritika fel­biztat. A regényirodalomban meg kell különböztetnünk az intelligenciának, a felsőbb szel­lemi tízezernek tetsző regénye­ket és azokat, amelyeket a nagy tömeg olvas élvezettel. Regényolvasm­ányaim­ kö­zül az elmúlt év leg­nagyobb művének Josef Conrad „Suspense“-­jét, H. G. Wells „Cristina Alberta­s Father“-jét és Somerset Maugham­ „The Painted Veil“-jét tartom. A többi nagyszerű angol re­gényírókról ez alkalommal nem beszélek, mert hiszen a kontinensen nem ismerik eléggé nevüket. Pedig találunk köztük elsőrangúakat. Locke, Hutchinson, Gibbs, Lawrence, Mitchinson és a többiek. Nem kell meglepődni, hogy abból a listából, melyet egy angol irodalmi újság rendelkezésére bocsátottam, ugyancsak arra a kérdésre vonatkozólag, hogy mi a véleményem az elmúlt esztendő angol regényirodal­máról, hiányzanak olyan Európaszerte is­mert nevek, mint Galsworthy, Bennett, K­ardy, Kipling, hogy csak egy-két világhírű angol írót említsek. Oka egyszerűen az, hogy ezektől az uraktól nem olvastam az elmúlt évben regényt, amely magával ragadott volna. Azt hiszem nem is írtak. — Beszéljünk a Suspense-ről. Joseph Conrad írta és én azt hiszem, hogy a nagy gadra nem gondolsz. Mintegy elvesztetted magadat s ha túl vagy rajta, találkozol is­mét magaddal a tudatban, milyen jól mu­lattam! S kerek egésszé lesz a báli éjszaka, amikor már ágyadban fekszel s utána zsi­­bonganak a részletek s másnap, tíz év múlva, amikor mesélsz róla. Az van, amiről az érzékeimmel ezt megállapíthatom, amit mások az érzékeik­kel megállapíthattak — ez a boldog lét el­bizakodottságának a tétele. Milyen jó volna most is ehhez a léthez tapadtságban élni. De a szemünkkel láttuk a győzelmün­ket, a kezünkbe fogtuk a bérét, mikor le voltunk verve és mindenünk már másoké volt. A létező világba vetett hitünk alapo­san megrendült s menekülünk a múltba és menekülünk a jövőbe. Az öregek emlékez­nek, a fiatalok előre sietnek, mindenben megismerjük magunkat, csak abban nem, ami van. S az egyik falon függ az én arc­képem is és ha nézem, komolyan bizony­talankodom: én vagyok-e én, vagy pe­dig ő? lengyel-angol írónak legnagyobb munkájá­val állunk szemben. A regény levegője ma­gával ragadó, nagyszerű a történelmi hát­tér, Napóleon alakja, mintha vésővel lenne kifaragva. A Wells-regény öröm az angol olvasónak. Wells ebben az írásában végre vissza­tér régi karaktereihez, ismét azzal a regényfajtával jelenik meg a porondon, melyek irodalmi karrierjének legdísze­sebb mérföldkövei voltak. A regény főhőse felejthetetlen figura. Maughani regényénél minden mondatban érezzük, hogy a könyv írójának nagy drá­maírói sikerei vannak, mind több és több drámai elemmel találkozunk új regényében és nagyszerűen építi fel írásait, minden mondatnak, minden szónak megvan a maga helye, még egy felesleges indulatszóval sem találkozunk újabb írásaiban. Regénye vas­­betonalapzaton nyugszik. Az év legnagyobb tehetségű irodalmi újonca Mr. O. Flaherty, akinek „The Informer“ cím­ű könyve már a negyedik regény ugyan amit írt, de ez a legerő­sebb és legnagyobb sikert ígérő tehet­ség megnyilatkozása. — A regényirodalomról általánosan csak azt mondhatom, jobban szeretném, ha huszonöt regény jelenne csak meg évente és nem ezerkétszáz, mert a regény­irodalom népszerűségét, csak a jó regények menthe­tik meg. Ha Tackeray vagy Dickens élne és elolvasná az idei termésből kiválogatott huszonöt legjobb angol regényt, biztos, meglepetéssel látná, hogy az utódok is tud­nak regényt írni, még­pedig elsőrangút. Walpole a modern angol regényről nem mond többet. Érinti, de nem beszél teljes részletességgel az angol regényírás színvonalá­nak sülyedéséről. Angliában gyártják az író­kat. Az angol írók legnagyobb részét nem a tehetség hajtja vagy az írói hajlam űzi, hogy a tollat kézbe vegye, hanem csak üzletnek te­kintik az irodalmat, még­pedig igen jövedel­mező bussinessnek. A legelőkelőbb írók, ép­pen úgy mint az írók nagy tömege a regény megírásánál nem arra ügyelnek, hogy a re­gény irodalmi legyen, hogy könnyen alkalmazhassák színpadra, íém­­szcenáriumot is lehessen készíteni belőle és­ ne csak Angliát érdekelje, de Amerika ízlésének is megfeleljen. Állandóan emelkedik azoknak az iskoláknak száma, ahol „short stor storry", rövid elbe­szélések és novellák megírását tanítják. Ang­liában minden művelt ember tud már olyan elbeszélést írni, amelyet az újságok, a maga­zinok megvásárolnak és leközölnek. Minél fantasztikusabb, minél több néger és exotikum szerepel benne, annál szíve­sebben adják ki az újságok és magazinok az unalmas, egy kaptafa szerint készült írásokat. Ezek a regények halálra vannak ítélve. A leg­közelebbi évtizedben a naplószerű­, őszinte írá­sok népszerűségét várják, amelyek nem a fantázia melegágyában virágzanak ki, hanem a szív, a lélek titkait mondják el őszintén, vé­res komolysággal az olvasóknak.­­ Korda Tibor: 12.706 könyv jelent meg az elmúlt év alatt Angliában, Írói iskolák, irodalmi exportőrök, újságok és magazinok, „short stopp storryk" járatják le az angol regényirodalmat. Hugh Walpole véleménye az angol irók működéséről.

Next