Ujság, 1926. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1926-01-10 / 7. szám
VASÁRNAP, JANUÁR 16 . VASÁRNAPI GONDOLATOK. Irta KÓBOR TAMÁS Semmi sincs, csak ami volt. .. Egy régi kabbalista könyvből való mondás ez s ennek a kísértése mellett körültekintve szobámban, látom, hogy az élet titkánál, ajtaja elé kerültem. Az egyik falon Tisza Kálmán díszmagyaros képe, amint szikár kézzel markolja az ősi kardot. Már régen nincsen, kardot valószínűleg csak akkor markolt, mikor a mester előtt ült, mégis ezzel a közcselekedettel éli át a jövendő századokat. Elveszett minden mozdulata, a semmibe pusztultak nemzetfentartó szavai, utasításai, meghaltak mindennapos titkos gondolata is maradt az, ami soha nem csinált semmit: a testi formája. A másik falon egy tán százéves kép. Csak úgy véletlenül megvásároltam egy antikváriusnál. Alighanem ezüstlakodalmára festtette meg, a késő utókor hadd tudja, milyen is volt ez a senki. Apró ravasz fej, sok harántránc a homlokán, apró kék szem, mellyel igen szűk látókört nagyon élesen lehet áttekinteni. Bal keze a csukott kabát két gombja közé dugva, fekete nyakcsokra ferdére igazítva — az egész emberke parancsoló urnák beállítva ,— tán tiz főre is terjedő kereskedősegéd fölé. Látni rajta, hogy nagyon jelentősnek érzi magát és mások is annak tekintik. Hová lett a boltja? Mi lett a segédeiből? Mi lett belőle? Semmi. S az arcképe itt függ egy író asztala felett, akinek semmi köze hozzá, aki valóban volt és megbecsülő gazdája annak a vászondarabnak, mely élő tanúság arról, hogy valamikor létezett. Tisza Kálmán, a nagy, egy névtelen senki, itt találkoznak örök életre az én szobámban, csak azért, mert voltak, csak azóta, hogy voltak. S létük tudomása csak ebben a formában él bennem. Semmi emóciót nem okoz, hogy Tisza Kálmán meghalt, akinek dolgozóasztala mellett ültem, akinek éles, olykor cérnavéknyan süvítő szavát hallgattam. Természetes, hogy ez az ember nincsen s emléke, fogalma csak úgy él, mint nem létező. Tisza Kálmánról tudom, amit róla magam alkottam magamnak és a piktor alkotott róla. Semmiképen sem úgy, ahogy létéről neki volt tudomása, ahogy minden ember a saját létét tekinti, mint az övét. Banalitás, ugye? Tudom, de nem érzem. Ma metafizikai hangulatban vagyok s észreveszem, hogy az emberek mostanában nagyon sűrűn vannak metafizikai hajlandósággal. Ma, értsd alatta: a háború után. Valahogyan keressük magunkat, holott ezelőtt mintha mindent bizonytalannak éreztünk volna, csak magunkat sem. Nagy élmények után szokott ez az érzés keletkezni. Én voltam az, aki ezt a rendkívüliséget átélte, vagy pláne megcselekedte? Nem hasonlít rám, nem erre van képességem, hogy lehetséges hát, hogy mégis én vagyok ez? Hogy a háborút átéltük, egy ilyen egyetemes, nem nekünk való rendkívüliség. Nálunk és abban a korban ezek a könyvkultúrába tartoztak, nem az életünkbe. Európa ölében ültünk melegen, biztonságban s onnan szemléltünk mindent, ami volt, de vagy mielőttünk a múltban, vagy messze távolban másokkal. A háborúk messze történtek meg, mások harcoltak, menekültek, győztek és vesztettek s mi érdekeletlenül érdeklődtünk. A mohácsi vész régen volt, az orosz-japán háború messze volt. S mikor magunk is győztünk, megértettük, hogy ellenséges uralom alá került ez, vagy amaz, de hogy hozzánk betörjön az ellenség a Kárpátokon, az megfoghatatlan, azt nem tudjuk elképzelni, hát még valóságul elfogadni. Igazán mi éltük át azokat az időket, hihetetlen. Sőt nagyon valószínű, hogy nem mi voltunk. Legalább nem az a mi, akik ma vagyunk! Eddig egyszerű, egészen világos fogalmakból rejtély lett, melyet izgatottan feszegetünk. A jelenségekből eddig idegen tartalmak villanak ki. Milyen világos, egyszerű megállapítás, hogy amit megfogok, az van s amit meg nem foghatok, az nincsen. S megfoghatom azt, ami ma van s nem foghatom meg azt, ami csak volt, tehát már nincsen. Hogy megnyugodtunk a sóhajtó tételben: minden múlandó. Azaz él egy darabig, aztán megszűnik. A legtöbb ember, aki visszagondol az elmúlt tíz évre, úgy érzi, hogy amikor átélte őket, akkor ő nem volt s csak most ő az, aki emlékszik az átéltekre. S a háború s minden eseménye, tragédiája elmúlt s csak múlt van igazában, mint múlt. A nagy szenzáció a történés idejében jár át bennünket, de a mienkké csak akkor válik a szenzációt okozó helyzet, mikor már túl vagyunk rajta. Sohasem ötlött fel, most London, január 3. (Az Újság londoni tudósítójától.) Az elmúlt esztendő rekordot jelent az angol könyvkiadásban. 12.706 könyv jelent meg egyetlen év alatt. Az angol könyvkiadás felülmúlta a háború előtti produkciót, a régi rekordot ugyanis az 1913-as év tartotta, amikor is háromszázhuszonhéttel kevesebb kúpaiűnt meg, mint a, idén. Feltűnő a tudományos és az utazási könyvek számának növekedése. A technológia, földrajz, történelem, vallás és művészeti irodalomban látjuk a legnagyobb emelkedést, míg a regény nagyon veszített népszerűségéből. A háború utáni években mindinkább csökkent a regényolvasók száma. A tizenkétezerhétszázhat könyvnek csak tizenöt százaléka regény, míg régebben negyven, sőt ötven százalék volt a regényirodalom arányszáma, eltöprengek rajta. Milyen természetes, hogy emberek mosolyogva mondják, mikor szegény papa még élt... vagy valami bohókás részletet mesélnek róla s mosolyognak, vagy nevetnek mellette. Arról a papáról, aki nélkül nem tudtuk elképzelni az életet, akinek a temetésén úgy éreztük, soha nem vetjük le a gyászt sem a testünkről, sem a lelkünkről. S aki igazában most él bennünk úgy, ahogy természetszerűen adódott, hogy élnie kellett, meghalnia kellett, hogy végre állandóan úgy legyen a mienk, mint most, véglegesítve a múlt által minden mi időnkre.. Mindennek előbb el kell múlnia, hogy véglegesen legyen. A múlandóság melancholikus fogalmából így lett a lét optimizmusa. Fogd meg a jelent, ha tudod! Éld az életet az emlékezés kizárásával. Áttáncolsz egy báli éjszakát. Ahány másodperc, annyi elszalasztott jelen. Ugrálsz egyik pillanatból a másikba s ha élvezed a tánc mámorát, ha kacagsz a bókoló elmésségen, nagyon boldog vagy, de mamegkenem Hugh Walpolet, Anglia egyik legnépszerűbb regényíróját, hogy mondja el véleményét az angol regényirodalom helyzetéről. Walpole, az edinburghi püspök fia, tizenöt év előtt írta meg első regényét. Éveken keresztül nem sorolták Anglia nevezetesebb írói közé, amíg Amerikában egyik regényével sikert ért el. Azóta Anglia is legkeresettebb regényírói közé sorolja a negyvenesztendős Walpoolet, aki az év felét Amerikában tölti. Mr. Walpole a következőkben foglalta össze véleményét: - - Körülbelül ezerötszáz regényt adtak ki az angol könyvkiadók az 1925. évben. Én regényíró vagyok és nem kritikus, nehéz tehát véleményt mondanom. Nem beszélhetek az egész elmúlt évi angol regényirodalomról, de annál szívesebben azokról a regényekről, amelyeket elolvastam és amelyek tetszettek nekem. Vannak regények, melyeket mindenkinek el kell olvasnia, vannak regények, amelyeket elolvasunk, mert szeretjük az írót és minden írásuk érdekel, végül olvasunk regényeket, mert a kritika felbiztat. A regényirodalomban meg kell különböztetnünk az intelligenciának, a felsőbb szellemi tízezernek tetsző regényeket és azokat, amelyeket a nagy tömeg olvas élvezettel. Regényolvasmányaim közül az elmúlt év legnagyobb művének Josef Conrad „Suspense“-jét, H. G. Wells „Cristina Albertas Father“-jét és Somerset Maugham „The Painted Veil“-jét tartom. A többi nagyszerű angol regényírókról ez alkalommal nem beszélek, mert hiszen a kontinensen nem ismerik eléggé nevüket. Pedig találunk köztük elsőrangúakat. Locke, Hutchinson, Gibbs, Lawrence, Mitchinson és a többiek. Nem kell meglepődni, hogy abból a listából, melyet egy angol irodalmi újság rendelkezésére bocsátottam, ugyancsak arra a kérdésre vonatkozólag, hogy mi a véleményem az elmúlt esztendő angol regényirodalmáról, hiányzanak olyan Európaszerte ismert nevek, mint Galsworthy, Bennett, Kardy, Kipling, hogy csak egy-két világhírű angol írót említsek. Oka egyszerűen az, hogy ezektől az uraktól nem olvastam az elmúlt évben regényt, amely magával ragadott volna. Azt hiszem nem is írtak. — Beszéljünk a Suspense-ről. Joseph Conrad írta és én azt hiszem, hogy a nagy gadra nem gondolsz. Mintegy elvesztetted magadat s ha túl vagy rajta, találkozol ismét magaddal a tudatban, milyen jól mulattam! S kerek egésszé lesz a báli éjszaka, amikor már ágyadban fekszel s utána zsibonganak a részletek s másnap, tíz év múlva, amikor mesélsz róla. Az van, amiről az érzékeimmel ezt megállapíthatom, amit mások az érzékeikkel megállapíthattak — ez a boldog lét elbizakodottságának a tétele. Milyen jó volna most is ehhez a léthez tapadtságban élni. De a szemünkkel láttuk a győzelmünket, a kezünkbe fogtuk a bérét, mikor le voltunk verve és mindenünk már másoké volt. A létező világba vetett hitünk alaposan megrendült s menekülünk a múltba és menekülünk a jövőbe. Az öregek emlékeznek, a fiatalok előre sietnek, mindenben megismerjük magunkat, csak abban nem, ami van. S az egyik falon függ az én arcképem is és ha nézem, komolyan bizonytalankodom: én vagyok-e én, vagy pedig ő? lengyel-angol írónak legnagyobb munkájával állunk szemben. A regény levegője magával ragadó, nagyszerű a történelmi háttér, Napóleon alakja, mintha vésővel lenne kifaragva. A Wells-regény öröm az angol olvasónak. Wells ebben az írásában végre visszatér régi karaktereihez, ismét azzal a regényfajtával jelenik meg a porondon, melyek irodalmi karrierjének legdíszesebb mérföldkövei voltak. A regény főhőse felejthetetlen figura. Maughani regényénél minden mondatban érezzük, hogy a könyv írójának nagy drámaírói sikerei vannak, mind több és több drámai elemmel találkozunk új regényében és nagyszerűen építi fel írásait, minden mondatnak, minden szónak megvan a maga helye, még egy felesleges indulatszóval sem találkozunk újabb írásaiban. Regénye vasbetonalapzaton nyugszik. Az év legnagyobb tehetségű irodalmi újonca Mr. O. Flaherty, akinek „The Informer“ című könyve már a negyedik regény ugyan amit írt, de ez a legerősebb és legnagyobb sikert ígérő tehetség megnyilatkozása. — A regényirodalomról általánosan csak azt mondhatom, jobban szeretném, ha huszonöt regény jelenne csak meg évente és nem ezerkétszáz, mert a regényirodalom népszerűségét, csak a jó regények menthetik meg. Ha Tackeray vagy Dickens élne és elolvasná az idei termésből kiválogatott huszonöt legjobb angol regényt, biztos, meglepetéssel látná, hogy az utódok is tudnak regényt írni, mégpedig elsőrangút. Walpole a modern angol regényről nem mond többet. Érinti, de nem beszél teljes részletességgel az angol regényírás színvonalának sülyedéséről. Angliában gyártják az írókat. Az angol írók legnagyobb részét nem a tehetség hajtja vagy az írói hajlam űzi, hogy a tollat kézbe vegye, hanem csak üzletnek tekintik az irodalmat, mégpedig igen jövedelmező bussinessnek. A legelőkelőbb írók, éppen úgy mint az írók nagy tömege a regény megírásánál nem arra ügyelnek, hogy a regény irodalmi legyen, hogy könnyen alkalmazhassák színpadra, íémszcenáriumot is lehessen készíteni belőle és ne csak Angliát érdekelje, de Amerika ízlésének is megfeleljen. Állandóan emelkedik azoknak az iskoláknak száma, ahol „short stor storry", rövid elbeszélések és novellák megírását tanítják. Angliában minden művelt ember tud már olyan elbeszélést írni, amelyet az újságok, a magazinok megvásárolnak és leközölnek. Minél fantasztikusabb, minél több néger és exotikum szerepel benne, annál szívesebben adják ki az újságok és magazinok az unalmas, egy kaptafa szerint készült írásokat. Ezek a regények halálra vannak ítélve. A legközelebbi évtizedben a naplószerű, őszinte írások népszerűségét várják, amelyek nem a fantázia melegágyában virágzanak ki, hanem a szív, a lélek titkait mondják el őszintén, véres komolysággal az olvasóknak. Korda Tibor: 12.706 könyv jelent meg az elmúlt év alatt Angliában, Írói iskolák, irodalmi exportőrök, újságok és magazinok, „short stopp storryk" járatják le az angol regényirodalmat. Hugh Walpole véleménye az angol irók működéséről.