Ujság, 1926. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1926-01-31 / 25. szám

Vasárnap, 1926 január 31 ÚJSÁG SZÍNHÁZ — ZENE P­letykálkodás. A sok kínos, kellemetlen is jelentéktelen ide­gen között, akik az utolsó hetekben megtiszteltek bennünket látogatásukkal, szinte üdítőleg hatott az a néhány kitűnő és nagyhírű ember, akit Buda­pest szépsége, varázsa és közönségének műértelne vonzott ide. Mert hiába minden ellenkező igyeke­zet, Magyarország, Budapest Kelet felé mégis és mindenkorra a kultúra utolsó állomása és ezen a tényen nem tud változtatni közvetlen szomszé­daink semmiféle rágalmazása, se sajtójának pisz­­kolódása. Aki nagy művésznője, művésze van a világnak, szívesen jön el hozzánk néhány napra, estére, nem is valószínű, hogy csupán az alacsony kurzusú magyar korona vonzza őket! Művészi útjában Bu­dapest igen fontos, akárhányszor döntő állomása még olyanoknak is, akiknek tudását és tehetségét illetőleg Páris, London, Berlin, Bécs régen meg­állapodott. Szemben egy csomó jelentéktelen, szenzációra éhes újságíróval, kaptuk legutóbb többek között Strauss Richardot is, aki mégis csak más muzsika és akit szeretettel ünnepelt az Operaház nobilis közönsége. Sőt nem is egyedül jött, magával hozta a fele­ségét is, egy végtelenül kedélyes, szellemes asz­­szonyt, aki nélkül Strauss Richard sohasem ül vasútra. Itt Budapesten elkísérte a Mestert dél­előtti sétáira, elment vele a próbákhoz és termé­szetesen ott pompázott a Rózsalovag díszelőadá­sán egy földszinti páholyban, amelyben sorra tisz­telegtek nála férjének budapesti barátai, isme­rősei. A Rózsalovag második felvonása u­tán Strauss Richárd is bejött a feleségéhez a páholyba és meg­kérdezte tőle, hogy tetszik neki a magyar királyi Operaház előadása? Strauss Richárdné pedig, mintha rajtuk kívül sem is hallaná senki, mosolyogva feleltet — Az előadástól csakúgy el vagyok ragadtatva,­­ mint mindentől itt Budapesten, mint a magyar fő­várostól magától. Hanem ... — Hanem? ... — kérdezte Strauss Richard fel­­készülten rá, hogy mint olyan sokszor, most is va­lami maliciózusat fog hallani feleségétől. — Hanem — folytatta őnagysága — a baj az, hogy nem tudok magyarul és igy nem értettem egy szót sem a szövegből. — Dehát, angyalom — védekezett Strauss Richard —, az én műveimnél talán mégsem a szö­veg a fontos. — Dohil — felelte Straussné, — mert annyit mondhatok neked, hogy szöveg nélkül rémes ez a­­ muzsika. A páholy vendégei elképedtek erre a kriti­kára, pillanatnyi kínos csend állott be, melyet a Mester hangos kacaja tört meg. — Ne tessék meglepődni ezen a véleményen, az én drága feleségem minden alkalmat megragad, hogy üssön rajtam egyet! Már el is felejtődött az egész ártatlan tréfálko­zás, amikor lenn a színpadon valaki mégis vissza­tért rá. — Mondja csak, lieber Meister, miért viszi el magával mindenhová a feleségét, amikor ő állan­dóan izgatja, bosszantja. — Jaj, dehogy izgat, dehogy bosszant — fe­lelte Strauss Richard —, aztán maga talán nem ismeri az egykori rabbi történetét, aki szintén minden útjára magával vitte házsártos feleségét. Mikor e szokása felől meginterpellálták, nagy filozófiával felelte: — Azért cepelem mindig magammal az asz­­szonyt, hogy bucsúzáskor, érkezéskor ne kelljen megcsókolni! Mert éppen kellemes idegenekről esett szó: a Szinyei-kiállításnak is van mostanában Budapes­ten egy vendége, egy angol műkereskedő, aki egyszerűen el van szé­dülve attól a temérdek nagyszabású alkotástól, melyet ez a tárlat pro­dukál. Reggeltől estig ott Sé­tálgat az Ernst-mú­­zeumban, közben leül egy-egy festmény előtt és néha órákon át szót­lanul nézi, élvezi. Ez a distinguished foreigner sem jött egyedül, vele van a titkárja, helyesebben a titkárnője, aki ragyogó szépségével és választékos eleganciájával külön attrakciója a londoni műkereskedő budapesti se­­jourjának. Az utóbbi időben kellemesen szokott dolog, hogy külföldi celebritások titkárnőkkel érkeznek. Egy nagyhírű énekes is elragadó titkárnőjével jött, s Henry Barbusse is titkárnőjével utazott, aki pedig­­ ügyvéd Belgiumban, Brüsszelben és akiről felje­gyeztem annak idején, hogy feminista létére milyen csodásan táncolta a Royalban az összes modern, sőt hypermodern táncokat. Azelőtt, hajdan, még a békevilágban, ezeket a tündér titkárnőket, barátnőknek, feleségnek hív­ták. És egyikkel közülök igen kedves kalandja akadt Beöthy Lászlónak, aki akkortájt még az Unió vezérigazgatója volt. Eljött Budapestre egy londoni színigazgató a csodaszép feleségével és természetes, hogy első útja Beöthyh­ez vezetett, aki már akkor is legtöbbet értett Magyarországon színházhoz. Az Unió vezére annyira elragadta nemcsak tudásával, hanem sze­mélyes charmejával ezeket az angolokat, hogy megismerve őt, tanulmányútjukat a Balkánra befe­jezték itt Budapesten és úgyszólván éjjel-nappal együtt voltak vele. Rajta keresztül és általa úgy megszerették Budapestet, a magyar színházi és művészi életet, hogy már-már félős volt, hogy soha sem térnek vissza ködös Albionba, ahol pedig a férjnek négy vagy öt elsőrangú színháza volt. De hát egy szép napon véget ér minden a vilá­gon és az angolok is kezdtek búcsúzkodni. — Kedves vezérem — így szólt meghatottan az igazgató Beöthy Lászlóhoz —, mielőtt elválnánk egymástól, komoly ígéretet kell nekünk tennie. — Méltóztassék parancsolni... — Meg kell ígérnie becsületszavára, hogyha el­jön Londonba, tisztán a mi vendégünk lesz, együtt fogja tölteni minden idejét velünk, szakasztott úgy, ahogy én elraboltam minden szabad percét itt Budapesten. — Velünk kell töltenie minden idejét — hagyta helyben az igazgató szavait drága felesége. őnagysága inszisztá­­lása hatott és Beöthy László abban a perc­ben, úgy érezve, hogy egyhamar amúgy sem mehet Londonba, min­dent megígért, mindent megfogadott. Ámde a dolog mégis másként fordult és a színházi szezon befejez­tével Beöthy László el­utazott Pak­sba, Lon­donba. És ott hirtelen eszébe jutott Budapesten járt igazgató barátja, az ennivalóan bűbájos, aranyos felesége, akinek fo­gadalmat tett, hogyha már semmi másért, de érte, egyedül érte átkel a La Mancheon. Egy este elegánsan kiöltözködve, illatos Mal­­maisonnal vadonatúj frakkjának gomblyukában, elment barátjának a színházába. Bekopogtatott az igazgató szobájába, de hát semmi válasz. Ér­deklődött az inasnál. — Az igazgató úr hazament átöltözködni — mondotta ez, de visszajön az előadás kezdetére, mert ma este kérem premierünk van. Méltóztassék talán egyenesen befáradni a földszint 6-os számú páholyba, az igazgató úr és neje premiereken itt látják szívesen barátaikat. Helyes, gondolta magában Beöthy, akkor még sétálhatok egyet a Strande-en, veszek egy kis vi­rágot és elviszem annak a tündérnek, a barátom feleségének. Előre örült és kiélvezte, micsoda váratlan szen­zációt fog kelteni az ő megjelenése a hatos számú páholyban, ahol ismét és itt Londonban együtt lesz azokkal a drága népekkel, akikkel odahaza heteken át olyan sokat és jól mulatott. Éppen az előadás megkezdésére csengettek, amikor Beöthy László enyhén kopogtatott a föld­szint hatos számú páholy ajtaján. — Tessék! — kiáltotta egy hang, melyben rög­tön felismerte a direktorét. A következő percben be is nyitott a páholyba és a direktor első megle­petéséből magához térve, a nyakába ugrott és ölelte, csókolta. — Ezt a néhány szál virágot önagyságának hoztam — mondotta türelmetlenül Beöthy, szaba­dulni óhajtva az igazgató ölelő karjaiból. Ezzel már sietett is előre, mert a homályos nézőtéren, a páholy pereméhez támaszkodó hölgyben az igaz­gató feleségét vélte felfedezni. Az is volt, mint a bemutatáskor kiderült: egy elviselhetetlenül csúnya öreg angolna, a típusa a budapesti elher­vadt nyelvmesternőnek. Az alaposan meglepett Beöthy nem vesztette el lélekjelenlétét, átadta a­ virágokat az asszonynak, aki nem győzött neki eléggé hálálkodni, amiért olyan kedves, jó, figyelmes, előzékeny és szolgá­latkész­ volt férjéhez Budapesten. És maga mellé ültette, közvetlenül maga mellé és elárasztotta sze­­retetének, hálájának minden jelével. Időközben véget ért a zenekar nyitánya, a füg­göny fellebbent és a ravasz Beöthy gyakorlott szeme mindjárt az első negyedórában a szebbnél­­szebb kardalesnők között észrevette igazgató ba­rátjának budapesti feleségét. Innentől kezdve csak őt, egyedül csak őt nézte, csodálta, bámulta, sze­rette, imádta. — Remélem, színház után velünk vacsorázik? — invitálták a felvonás végén Beöthyt az igazgató és elvirult felesége. — Ma, fájdalom, lehetetlen — felelte Beöthy —, ma éppen csak azért jöttem, hogy üdvözöljem az igazgató urat és gondoltam kezet csókolhatok a nagyságos asszonynak. Máskor szíves engedel­­mükkel, talán holnap, holnapután, tetszik tudni, hogy milyen elfoglalt a magamféle idegen itt Lon­donban! És hirtelen az óráját megnézve, felkiáltott: — Sőt, fájdalom, már mennem is kell, y am very sorry, bocsánat, igazán sajnálom ... Nem lehetett visszatartani. Ezzel ment, ment fel egyenesen a színpadra, az öltözőbe, a budapesti direktornéhoz, akinek öröme a váratlan viszontlá­táson forróbb, őszintébb, igazabb volt, mint a bu­dapesti férjéé. — Tudja mit ígért nekem Budapesten? — csa­csogta a drága angyal a viszontlátás örömei után. — Tudom ... — Hogy egyszer Londonba jövet, együtt fogja tölteni minden idejét velünk, ahogy mi elraboltuk minden szabad percét ott Budapesten. Mivel pe­dig az igazgató úr akadályozva van ... — Nincs is szándékomban a szavamat meg­szegni, — nyugtatta meg a kis művésznőt a vezér, akivel valóban sok időt töltött Londonban, a di­rektorát pedig még csak egyszer látta, amikor az illem kedvéért elment búcsúzni hozzá. Felesleges talán külön is hangsúlyozni, hogy ezt a történetet minden célzatosság nélkül jegyez­tem fel. Csak éppen a titkárnőkről jutott az eszembe. A két testvérszínház válságának ügyében szombaton délelőttre társulati ülést hívtak össze a Renaissance­ Színház színpadán. Az Újság már tegnap jelentette, hogy a válság lényegében megoldódott, a pénz kivonul és maguk a művészek veszik át a színházak ve­zetését. Mindennek szentesítéséhez azonban szükség volt a két intézet tagjainak szavaza­tára és a színházi titkárok szombat délelőttre összehívták a színész-parlamentet. Ma délelőtt tizenegy órára volt kitűzve az ülés kezdete, de ezt megelőzően már jóval előbb, elárasztották a művészek a folyosókat. ELLENZÉKI HANGULAT A FOLYOSÓN. Ott láttuk a Renaissance­ Színház és a Bel­városi Színház népszerű művészeit csaknem kivétel nélkül. Az ülésre pontosan eljöttek mindannyian, hiszen a legfontosabb kérdés­ről, létérdekükről kell tanácskozni. Az ülés megkezdése előtt hire járt, hogy kialakult az ellenzék, mely azt hangoztatja, hogy a szí­­nészeknek nem szabad belemenni a kockáza­tos vállalkozásba. Természetesen a konzor­cium-párt egy-két tagja már az ülést meg­előzően a folyosókon is igyekszik a hangu­latot csillapítani, a mérsékeltek ide-oda sza­ladgálnak közvetítő indítványaikkal. De mire az ügyelő csengője az ülésterembe szólítja a színészeket, az ellentétek még fennállanak. Páratlan izgalmakra van kilátás, a hangulat túlfűtött, s pontban 11 órakor a két színház tagjai bevonulnak a gyűlés színhelyére. AZ ÜLÉSTEREMBEN. Az ülésterem: a Renaissance színpada. A vasfüggöny le van eresztve s mint Habos Gyula megjegyzi, bizonyára azért, nehogy az izgalmak közben kipattanó szikra, mely bizonyára lángba borítja a színpadot, a néző­térre is áttámadjon. A színpad hátterében a Riviéra díszlete. A közepén kis asztal, mely az elnöki emel­vényt helyettesíti. Itt foglal helyet Molnár Dezső dr., a Budapesti Színészszövetség el­nöke. Melléte Sándor dr. ül, aki a jegyző­könyvet vezeti. Az elnökkel szemben pedig a színészek és színésznők: Somlay Artúr, Táray Ferenc, Habos Gyula, Harsányi Rezső, Bánóczy Dezső, Makláry, Bérczi­ Gázon, Baló Elemér. Egy szép asszony örvendeztetett meg a na­pokban látogatásával. Megmondta a nevét és arra kért, hogy állítsam pellen­gére a lapban a „Pletykál­kodásban" a férjét. —­ Én kérem? — szól­tam megdöbbenve —. Mi közöm van nekem az ön urához? akit nem is is­­merek. — Az nekem egészen mindegy, — dörögte, az­zal idehozott egy széket az íróasztal mellé, leült rá és tekintet nélkül arra, van-e egyéb sürgős dolgom, kényszerűen a követi kezű borzalmas történet meghallgatására, meg­írására. —­ A férjem, egy smokk, egy zenebolond, aki az életemet rontja az ő klasszikusaival, annak da­cára, hogy én Leihárt, Falit, sőt Weiner Pistát szeretem, így hát egyedül jár az Operába Wag­nerhez, Strauss Richárdhoz, Debussyhez. — No, de engedelmet kérek... — Nézze csak, mentől türelmetlenebb, annál tovább tart! — A férjem elment a legutóbbi Walkür elő­adáshoz, amely este, helyesebben délután hatkor kezdődött. És mit gondol, mikor jött haza? — Harmadnap! — Éjfél után háromkor! Megkérdeztem, hol volt ilyen sokáig, azt mondta, hogy mostanig tartott a Walkür. — Az bizony meg­lehet! — Hallgasson! A Walkürnek tíz óra után vége volt, ezt onnan tudom, mert van ne­künk egy rádiónk és én azon keresztül ellenőriztem, mikor ér véget az előadás. A férjem tehát elment zülleni, lumpolni és azt hitte engem becsaphat! — Zseniális! — Ugy­e? Már most képzelheti, mit kapott, miután a zsenialitása tisztázódott! Ön pedig lesz szíves ezt az esetet elrettentő például beletenni a lapba. — Parancsol nagyságos asszony még valamit? — Csak ennyit! De ezt okvetlenül. Hát mit csináljak?! Sorry, Hegedűs Tibor, Mészáros Géza, Simonyi Má­ria, Papp Joli, Vaszary Piroska és a többiek, akik vezetőszerepet játszanak, vagy csak epi­­zódisták, több mint negyvenen. Mikor mindannyian elhelyezkedtek a szé­kekben és a padokon, pillanatnyilag feszült csend áll be, majd elhangzik az elnöki mee­­na­ile. «ARRÓL VAN SZÓ, HOGY FENTARTSUK A SZÍNHÁZAKAT.» Molnár Dezső dr. (elnök): Az ülést megnyi­tom. Napirenden van az ügy, hogy a Re­naissance­ Színház és Belvárosi Színház tőke­csoportjának esetleges kiválása után maguk a színészek vegyék át az ügyek vezetését és kon­zorcium formájában biztosítsák a további mű­ködést. Majd ismerteti a helyzetet, mely előállott, azután figyelmébe ajánlja a színházak népkép­viseletének, hogy kellő komolysággal mérlegel­jék az eseményeket. Az első szónok Bánóczy Dezső dr. (Belvárosi). Arról van szó — mondja egyenesen, minden felesleges be­vezetés nélkül —, hogy fentartsuk a színháza­kat. (Élénk helyeslés minden oldalról.) Ha a tőkéscsoport kivonul mellőlünk, az még nem jelenti azt, hogy a közönség is elpártol színhá­zainktól. Mészáros Géza (Belvárosi): Sőt! Többen egyszerre: Sőt! Sőt!... Bánóczy Dezső dr.: Indítványom tehát az, hogy a két színház művésztagjai mondják ki a határozatot, mely szerint átveszik az ügyek ve­zetését. Gázon Gyula (Renaissance): Ohó! Ne olyan gyorsan! Várjunk még egy kicsit!... Vaszary Piroska (Belvárosi): Mire várjunk? Kabos Gyula (Belvárosi): Mire megvénülünk! (Derültség.) . Elnök: Kellő komolyságra kéri a gyűlés résztvevőit. Makláry Zoltán • (Renaissance): Mindenben csatlakozom az előttem szóló tisztelt színésztár­­sam indítványához. Tessék feltenni a kérdést szavazóira, hogy elvben mindnyájan elhatároz­zuk-e a színházak konzorciális átvételét? KITÖR A VIHAR. Makláry beszéde után többen kiabálni kez­denek, hogy hallgassák meg az ellenpárt vélemé­nyét is. Gázon Gyula (az elnök felé): Szót kérek! Egy hang a hátulsó kulissza felől: Eláll! Elnök: Gázon Gyulát illeti a szó! Gázon Gyula: Véleményem szerint semmi A Renaissance­ Színház és Belvárosi Színház művészeinek izgalmas parlamentje a színpadon. Mialatt a két társulat ülésezett, a kivonuló pénzemberek az igazgatósági irodában várták a fejleményeket. — Minden terhet a színészek vállaltak magukra. — Titkos szavazással választották a színész-direktor­okat és a gazdasági bizottságot. „Részletes tudósítás“ a színészgyűlés komoly és érdekes lefolyásáról. 13

Next