Ujság, 1926. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1926-01-31 / 25. szám
Vasárnap, 1926 január 31 ÚJSÁG SZÍNHÁZ — ZENE Pletykálkodás. A sok kínos, kellemetlen is jelentéktelen idegen között, akik az utolsó hetekben megtiszteltek bennünket látogatásukkal, szinte üdítőleg hatott az a néhány kitűnő és nagyhírű ember, akit Budapest szépsége, varázsa és közönségének műértelne vonzott ide. Mert hiába minden ellenkező igyekezet, Magyarország, Budapest Kelet felé mégis és mindenkorra a kultúra utolsó állomása és ezen a tényen nem tud változtatni közvetlen szomszédaink semmiféle rágalmazása, se sajtójának piszkolódása. Aki nagy művésznője, művésze van a világnak, szívesen jön el hozzánk néhány napra, estére, nem is valószínű, hogy csupán az alacsony kurzusú magyar korona vonzza őket! Művészi útjában Budapest igen fontos, akárhányszor döntő állomása még olyanoknak is, akiknek tudását és tehetségét illetőleg Páris, London, Berlin, Bécs régen megállapodott. Szemben egy csomó jelentéktelen, szenzációra éhes újságíróval, kaptuk legutóbb többek között Strauss Richardot is, aki mégis csak más muzsika és akit szeretettel ünnepelt az Operaház nobilis közönsége. Sőt nem is egyedül jött, magával hozta a feleségét is, egy végtelenül kedélyes, szellemes aszszonyt, aki nélkül Strauss Richard sohasem ül vasútra. Itt Budapesten elkísérte a Mestert délelőtti sétáira, elment vele a próbákhoz és természetesen ott pompázott a Rózsalovag díszelőadásán egy földszinti páholyban, amelyben sorra tisztelegtek nála férjének budapesti barátai, ismerősei. A Rózsalovag második felvonása után Strauss Richárd is bejött a feleségéhez a páholyba és megkérdezte tőle, hogy tetszik neki a magyar királyi Operaház előadása? Strauss Richárdné pedig, mintha rajtuk kívül sem is hallaná senki, mosolyogva feleltet — Az előadástól csakúgy el vagyok ragadtatva, mint mindentől itt Budapesten, mint a magyar fővárostól magától. Hanem ... — Hanem? ... — kérdezte Strauss Richard felkészülten rá, hogy mint olyan sokszor, most is valami maliciózusat fog hallani feleségétől. — Hanem — folytatta őnagysága — a baj az, hogy nem tudok magyarul és igy nem értettem egy szót sem a szövegből. — Dehát, angyalom — védekezett Strauss Richard —, az én műveimnél talán mégsem a szöveg a fontos. — Dohil — felelte Straussné, — mert annyit mondhatok neked, hogy szöveg nélkül rémes ez a muzsika. A páholy vendégei elképedtek erre a kritikára, pillanatnyi kínos csend állott be, melyet a Mester hangos kacaja tört meg. — Ne tessék meglepődni ezen a véleményen, az én drága feleségem minden alkalmat megragad, hogy üssön rajtam egyet! Már el is felejtődött az egész ártatlan tréfálkozás, amikor lenn a színpadon valaki mégis visszatért rá. — Mondja csak, lieber Meister, miért viszi el magával mindenhová a feleségét, amikor ő állandóan izgatja, bosszantja. — Jaj, dehogy izgat, dehogy bosszant — felelte Strauss Richard —, aztán maga talán nem ismeri az egykori rabbi történetét, aki szintén minden útjára magával vitte házsártos feleségét. Mikor e szokása felől meginterpellálták, nagy filozófiával felelte: — Azért cepelem mindig magammal az aszszonyt, hogy bucsúzáskor, érkezéskor ne kelljen megcsókolni! Mert éppen kellemes idegenekről esett szó: a Szinyei-kiállításnak is van mostanában Budapesten egy vendége, egy angol műkereskedő, aki egyszerűen el van szédülve attól a temérdek nagyszabású alkotástól, melyet ez a tárlat produkál. Reggeltől estig ott Sétálgat az Ernst-múzeumban, közben leül egy-egy festmény előtt és néha órákon át szótlanul nézi, élvezi. Ez a distinguished foreigner sem jött egyedül, vele van a titkárja, helyesebben a titkárnője, aki ragyogó szépségével és választékos eleganciájával külön attrakciója a londoni műkereskedő budapesti sejourjának. Az utóbbi időben kellemesen szokott dolog, hogy külföldi celebritások titkárnőkkel érkeznek. Egy nagyhírű énekes is elragadó titkárnőjével jött, s Henry Barbusse is titkárnőjével utazott, aki pedig ügyvéd Belgiumban, Brüsszelben és akiről feljegyeztem annak idején, hogy feminista létére milyen csodásan táncolta a Royalban az összes modern, sőt hypermodern táncokat. Azelőtt, hajdan, még a békevilágban, ezeket a tündér titkárnőket, barátnőknek, feleségnek hívták. És egyikkel közülök igen kedves kalandja akadt Beöthy Lászlónak, aki akkortájt még az Unió vezérigazgatója volt. Eljött Budapestre egy londoni színigazgató a csodaszép feleségével és természetes, hogy első útja Beöthyhez vezetett, aki már akkor is legtöbbet értett Magyarországon színházhoz. Az Unió vezére annyira elragadta nemcsak tudásával, hanem személyes charmejával ezeket az angolokat, hogy megismerve őt, tanulmányútjukat a Balkánra befejezték itt Budapesten és úgyszólván éjjel-nappal együtt voltak vele. Rajta keresztül és általa úgy megszerették Budapestet, a magyar színházi és művészi életet, hogy már-már félős volt, hogy soha sem térnek vissza ködös Albionba, ahol pedig a férjnek négy vagy öt elsőrangú színháza volt. De hát egy szép napon véget ér minden a világon és az angolok is kezdtek búcsúzkodni. — Kedves vezérem — így szólt meghatottan az igazgató Beöthy Lászlóhoz —, mielőtt elválnánk egymástól, komoly ígéretet kell nekünk tennie. — Méltóztassék parancsolni... — Meg kell ígérnie becsületszavára, hogyha eljön Londonba, tisztán a mi vendégünk lesz, együtt fogja tölteni minden idejét velünk, szakasztott úgy, ahogy én elraboltam minden szabad percét itt Budapesten. — Velünk kell töltenie minden idejét — hagyta helyben az igazgató szavait drága felesége. őnagysága inszisztálása hatott és Beöthy László abban a percben, úgy érezve, hogy egyhamar amúgy sem mehet Londonba, mindent megígért, mindent megfogadott. Ámde a dolog mégis másként fordult és a színházi szezon befejeztével Beöthy László elutazott Paksba, Londonba. És ott hirtelen eszébe jutott Budapesten járt igazgató barátja, az ennivalóan bűbájos, aranyos felesége, akinek fogadalmat tett, hogyha már semmi másért, de érte, egyedül érte átkel a La Mancheon. Egy este elegánsan kiöltözködve, illatos Malmaisonnal vadonatúj frakkjának gomblyukában, elment barátjának a színházába. Bekopogtatott az igazgató szobájába, de hát semmi válasz. Érdeklődött az inasnál. — Az igazgató úr hazament átöltözködni — mondotta ez, de visszajön az előadás kezdetére, mert ma este kérem premierünk van. Méltóztassék talán egyenesen befáradni a földszint 6-os számú páholyba, az igazgató úr és neje premiereken itt látják szívesen barátaikat. Helyes, gondolta magában Beöthy, akkor még sétálhatok egyet a Strande-en, veszek egy kis virágot és elviszem annak a tündérnek, a barátom feleségének. Előre örült és kiélvezte, micsoda váratlan szenzációt fog kelteni az ő megjelenése a hatos számú páholyban, ahol ismét és itt Londonban együtt lesz azokkal a drága népekkel, akikkel odahaza heteken át olyan sokat és jól mulatott. Éppen az előadás megkezdésére csengettek, amikor Beöthy László enyhén kopogtatott a földszint hatos számú páholy ajtaján. — Tessék! — kiáltotta egy hang, melyben rögtön felismerte a direktorét. A következő percben be is nyitott a páholyba és a direktor első meglepetéséből magához térve, a nyakába ugrott és ölelte, csókolta. — Ezt a néhány szál virágot önagyságának hoztam — mondotta türelmetlenül Beöthy, szabadulni óhajtva az igazgató ölelő karjaiból. Ezzel már sietett is előre, mert a homályos nézőtéren, a páholy pereméhez támaszkodó hölgyben az igazgató feleségét vélte felfedezni. Az is volt, mint a bemutatáskor kiderült: egy elviselhetetlenül csúnya öreg angolna, a típusa a budapesti elhervadt nyelvmesternőnek. Az alaposan meglepett Beöthy nem vesztette el lélekjelenlétét, átadta a virágokat az asszonynak, aki nem győzött neki eléggé hálálkodni, amiért olyan kedves, jó, figyelmes, előzékeny és szolgálatkész volt férjéhez Budapesten. És maga mellé ültette, közvetlenül maga mellé és elárasztotta szeretetének, hálájának minden jelével. Időközben véget ért a zenekar nyitánya, a függöny fellebbent és a ravasz Beöthy gyakorlott szeme mindjárt az első negyedórában a szebbnélszebb kardalesnők között észrevette igazgató barátjának budapesti feleségét. Innentől kezdve csak őt, egyedül csak őt nézte, csodálta, bámulta, szerette, imádta. — Remélem, színház után velünk vacsorázik? — invitálták a felvonás végén Beöthyt az igazgató és elvirult felesége. — Ma, fájdalom, lehetetlen — felelte Beöthy —, ma éppen csak azért jöttem, hogy üdvözöljem az igazgató urat és gondoltam kezet csókolhatok a nagyságos asszonynak. Máskor szíves engedelmükkel, talán holnap, holnapután, tetszik tudni, hogy milyen elfoglalt a magamféle idegen itt Londonban! És hirtelen az óráját megnézve, felkiáltott: — Sőt, fájdalom, már mennem is kell, y am very sorry, bocsánat, igazán sajnálom ... Nem lehetett visszatartani. Ezzel ment, ment fel egyenesen a színpadra, az öltözőbe, a budapesti direktornéhoz, akinek öröme a váratlan viszontlátáson forróbb, őszintébb, igazabb volt, mint a budapesti férjéé. — Tudja mit ígért nekem Budapesten? — csacsogta a drága angyal a viszontlátás örömei után. — Tudom ... — Hogy egyszer Londonba jövet, együtt fogja tölteni minden idejét velünk, ahogy mi elraboltuk minden szabad percét ott Budapesten. Mivel pedig az igazgató úr akadályozva van ... — Nincs is szándékomban a szavamat megszegni, — nyugtatta meg a kis művésznőt a vezér, akivel valóban sok időt töltött Londonban, a direktorát pedig még csak egyszer látta, amikor az illem kedvéért elment búcsúzni hozzá. Felesleges talán külön is hangsúlyozni, hogy ezt a történetet minden célzatosság nélkül jegyeztem fel. Csak éppen a titkárnőkről jutott az eszembe. A két testvérszínház válságának ügyében szombaton délelőttre társulati ülést hívtak össze a Renaissance Színház színpadán. Az Újság már tegnap jelentette, hogy a válság lényegében megoldódott, a pénz kivonul és maguk a művészek veszik át a színházak vezetését. Mindennek szentesítéséhez azonban szükség volt a két intézet tagjainak szavazatára és a színházi titkárok szombat délelőttre összehívták a színész-parlamentet. Ma délelőtt tizenegy órára volt kitűzve az ülés kezdete, de ezt megelőzően már jóval előbb, elárasztották a művészek a folyosókat. ELLENZÉKI HANGULAT A FOLYOSÓN. Ott láttuk a Renaissance Színház és a Belvárosi Színház népszerű művészeit csaknem kivétel nélkül. Az ülésre pontosan eljöttek mindannyian, hiszen a legfontosabb kérdésről, létérdekükről kell tanácskozni. Az ülés megkezdése előtt hire járt, hogy kialakult az ellenzék, mely azt hangoztatja, hogy a színészeknek nem szabad belemenni a kockázatos vállalkozásba. Természetesen a konzorcium-párt egy-két tagja már az ülést megelőzően a folyosókon is igyekszik a hangulatot csillapítani, a mérsékeltek ide-oda szaladgálnak közvetítő indítványaikkal. De mire az ügyelő csengője az ülésterembe szólítja a színészeket, az ellentétek még fennállanak. Páratlan izgalmakra van kilátás, a hangulat túlfűtött, s pontban 11 órakor a két színház tagjai bevonulnak a gyűlés színhelyére. AZ ÜLÉSTEREMBEN. Az ülésterem: a Renaissance színpada. A vasfüggöny le van eresztve s mint Habos Gyula megjegyzi, bizonyára azért, nehogy az izgalmak közben kipattanó szikra, mely bizonyára lángba borítja a színpadot, a nézőtérre is áttámadjon. A színpad hátterében a Riviéra díszlete. A közepén kis asztal, mely az elnöki emelvényt helyettesíti. Itt foglal helyet Molnár Dezső dr., a Budapesti Színészszövetség elnöke. Melléte Sándor dr. ül, aki a jegyzőkönyvet vezeti. Az elnökkel szemben pedig a színészek és színésznők: Somlay Artúr, Táray Ferenc, Habos Gyula, Harsányi Rezső, Bánóczy Dezső, Makláry, Bérczi Gázon, Baló Elemér. Egy szép asszony örvendeztetett meg a napokban látogatásával. Megmondta a nevét és arra kért, hogy állítsam pellengére a lapban a „Pletykálkodásban" a férjét. — Én kérem? — szóltam megdöbbenve —. Mi közöm van nekem az ön urához? akit nem is ismerek. — Az nekem egészen mindegy, — dörögte, azzal idehozott egy széket az íróasztal mellé, leült rá és tekintet nélkül arra, van-e egyéb sürgős dolgom, kényszerűen a követi kezű borzalmas történet meghallgatására, megírására. — A férjem, egy smokk, egy zenebolond, aki az életemet rontja az ő klasszikusaival, annak dacára, hogy én Leihárt, Falit, sőt Weiner Pistát szeretem, így hát egyedül jár az Operába Wagnerhez, Strauss Richárdhoz, Debussyhez. — No, de engedelmet kérek... — Nézze csak, mentől türelmetlenebb, annál tovább tart! — A férjem elment a legutóbbi Walkür előadáshoz, amely este, helyesebben délután hatkor kezdődött. És mit gondol, mikor jött haza? — Harmadnap! — Éjfél után háromkor! Megkérdeztem, hol volt ilyen sokáig, azt mondta, hogy mostanig tartott a Walkür. — Az bizony meglehet! — Hallgasson! A Walkürnek tíz óra után vége volt, ezt onnan tudom, mert van nekünk egy rádiónk és én azon keresztül ellenőriztem, mikor ér véget az előadás. A férjem tehát elment zülleni, lumpolni és azt hitte engem becsaphat! — Zseniális! — Ugye? Már most képzelheti, mit kapott, miután a zsenialitása tisztázódott! Ön pedig lesz szíves ezt az esetet elrettentő például beletenni a lapba. — Parancsol nagyságos asszony még valamit? — Csak ennyit! De ezt okvetlenül. Hát mit csináljak?! Sorry, Hegedűs Tibor, Mészáros Géza, Simonyi Mária, Papp Joli, Vaszary Piroska és a többiek, akik vezetőszerepet játszanak, vagy csak epizódisták, több mint negyvenen. Mikor mindannyian elhelyezkedtek a székekben és a padokon, pillanatnyilag feszült csend áll be, majd elhangzik az elnöki meenaile. «ARRÓL VAN SZÓ, HOGY FENTARTSUK A SZÍNHÁZAKAT.» Molnár Dezső dr. (elnök): Az ülést megnyitom. Napirenden van az ügy, hogy a Renaissance Színház és Belvárosi Színház tőkecsoportjának esetleges kiválása után maguk a színészek vegyék át az ügyek vezetését és konzorcium formájában biztosítsák a további működést. Majd ismerteti a helyzetet, mely előállott, azután figyelmébe ajánlja a színházak népképviseletének, hogy kellő komolysággal mérlegeljék az eseményeket. Az első szónok Bánóczy Dezső dr. (Belvárosi). Arról van szó — mondja egyenesen, minden felesleges bevezetés nélkül —, hogy fentartsuk a színházakat. (Élénk helyeslés minden oldalról.) Ha a tőkéscsoport kivonul mellőlünk, az még nem jelenti azt, hogy a közönség is elpártol színházainktól. Mészáros Géza (Belvárosi): Sőt! Többen egyszerre: Sőt! Sőt!... Bánóczy Dezső dr.: Indítványom tehát az, hogy a két színház művésztagjai mondják ki a határozatot, mely szerint átveszik az ügyek vezetését. Gázon Gyula (Renaissance): Ohó! Ne olyan gyorsan! Várjunk még egy kicsit!... Vaszary Piroska (Belvárosi): Mire várjunk? Kabos Gyula (Belvárosi): Mire megvénülünk! (Derültség.) . Elnök: Kellő komolyságra kéri a gyűlés résztvevőit. Makláry Zoltán • (Renaissance): Mindenben csatlakozom az előttem szóló tisztelt színésztársam indítványához. Tessék feltenni a kérdést szavazóira, hogy elvben mindnyájan elhatározzuk-e a színházak konzorciális átvételét? KITÖR A VIHAR. Makláry beszéde után többen kiabálni kezdenek, hogy hallgassák meg az ellenpárt véleményét is. Gázon Gyula (az elnök felé): Szót kérek! Egy hang a hátulsó kulissza felől: Eláll! Elnök: Gázon Gyulát illeti a szó! Gázon Gyula: Véleményem szerint semmi A Renaissance Színház és Belvárosi Színház művészeinek izgalmas parlamentje a színpadon. Mialatt a két társulat ülésezett, a kivonuló pénzemberek az igazgatósági irodában várták a fejleményeket. — Minden terhet a színészek vállaltak magukra. — Titkos szavazással választották a színész-direktorokat és a gazdasági bizottságot. „Részletes tudósítás“ a színészgyűlés komoly és érdekes lefolyásáról. 13