Ujság, 1926. március (2. évfolyam, 49-73. szám)

1926-03-28 / 71. szám

VASÁRNAPI GONDOLATOK. Irta KÓBOR TAMÁS. Ki mer ma meghalni? Ez a kérdés me­red elem ellenállhatatlanul most, amikor nap-nap után emberek tucatjai eldobják maguktól az életet, mert nem bírják, érté­két nem becsülik s amikor sokkal meg­­okoltabbnak fest a kérdés: ki mer ma élni? Én, ha nem szeretném is az életet, ma nem mernék meghalni. Mert a halált én az élet lezárásának nézem s ahogy nem tudom nyugodtan abbahagyni a napi munkámat, ha be nem végeztem, nem merném abbahagyni az életem, mert nem végeztem el, ami benne számomra elvég­zendő. S a kérdésem voltaképen azt je­lenti: ki mondhatja magáról azt, hogy el­végezte, ami szántára elvégzendő volt? Nem a különös hivatásokra, nem a misszióra gondolok, hanem a közönséges értelemben vett emberi rendeltetésre. A haláltól mindig irtóztam. Minden termé­szetessége mellett brutálisnak, természet­­ellenesnek éreztem. Mért ne éljek tovább? Mért kell megsemmisülnöm? Mikor apa lettem, ez a lázadozás teljesen megszűnt. Megnyugvás szállt meg, a halál már nem volt megsemmisülés, hanem az életemet odébb adtam a gyermekemnek. Én élek tovább, ha ő él, én élek jól, ha az ő életét jóvá egyengetem. Adva volt az én felada­tomut is, ami feladata minden más em­bernek: az utód ellátása a lehető legtöké­letesebb módon s ha ezt elértem, az életem feladata be van végezve. Mikor a világháború ránk szakadt, a rettentő szenvedés közepette azt mond­tam: hála istennek, most szakadt a világra, mikor még vagyok s nem olyankor, mikor a gyerekem az én támaszom nélkül ki van szolgáltatva bizonytalanságának. Ettől a krízistől, mint annyi más, állandóan re­megtem, mert a világháború bizonyos volt. Ha túl vagyunk rajta, mint a föld­rengésen, a vízözönön, akkor az ember már nem félhet a jövőtől. Minden rém mögöttünk van, már eloszolva. A világháborún túl vagyunk, de a ré­mek mind előttünk vannak. A bolsevizmu­­son túl vagyunk s a bolsevizmus előttünk .Van. A béke galambjai már fészket raktak s várni kell a világháborút s vele, vagy utána az újabb világátalakulást. Nem hi­szem, hogy holnap, remélhetőleg tíz év múlva sem kerül rá a sor. Toljuk el minél későbbre, ha nagyon későre tudjuk el­tolni, talán meg sem jön. Igen, de minél később következik be, annál valószínűbb, hogy én már nem leszek azok mellett, akiknél a helyem volna s akiket előzőleg nem tudok annyira mentesíteni, erőssé tenni, hogy nélkülem is úgy megállhassa­nak, mint szeretném. Mi az, amivel mentesíthetem? Még ezt sem tudom még, jobban mondva: már. A régi lehetőség összedőlt, az új nincs meg. Generációk sora nyugodtan hajtotta le fejét az elmúlás vánkosára: utódainak vagyont gyűjtött s ez biztonságot, gond­talanságot szerzett az utódnak. Ma? Kol­dusok tespednek a vagyon nyomán, mely­­lyel szülei ellátták. Elolvadt, megsemmi­sült, elszedték. Nincs. Mi nyugodalmat adhat ma a vagyon? Semmit. Képesítést adtak a gyereknek. Hadd kereshesse meg a kenyerét munkával. Amikor a vagyon ma megbízhatatlan, nincs más, mint a munkára termettség. S íme, világszerte a munkára termettségnek nincs munkája. Ezrével pusztulnak fér­fiak, nők, akik gondos nevelést, kvalifiká­ciót kaptak szüleiktől s boldogabbak vol­nának, ha kvalifikáció nélkül tengődhet­nének, a kvalifikációval járó igények nél­kül. Boldogabb a napszámos, ha napszá­mos­ életet él, mint az ügyvéd, orvos, tu­­­dós, aki napszámos életet él. Hajóskapitány, aki nem ismeri a ten­gert s nem ismeri az utat, azt sem tudja, hova akar eljutni — ez a mai férfi. S hagy­­ján az exisztenciális, materiális kérdések. De itt vannak a lelkiek. Egy új bizonyta­lanság — milyen lelkületet oltsak gyerme­kembe, hogy világával harmóniában él­hessen? Az élet alapfeltétele, hogy az em­ber a környező életben, mint miliőjében elhelyezkedhessek. Tegnap még tudtunk mindent. Becsület és világos volt, mi a becsület. Szerelem és tudtuk, mi­ a szere­lem, a belső etikája, esztétikája. Életöröm volt az útja, családi béke és biztonság volt a kikötője. Ma? Nem tudom. Tovább imádom a régi bálványokat, de mintha csak hódola­­tom­ból élnének. Éltetni már nem tudnak. Szépség, tisztaság és az emberszeretet, ön­zetlenség, részvét és áldozatra készség az élet sziklái és rózsái. S akit ennek a világ­nak a szellemében neveltek, a fiatal terem­tés idegennek érzi magát a saját korában. Nem kell öreg embernek lenni, hogy ezt keservesen tapasztalja. Egy mai huszonöt­éves barátom panaszát hallottam, aki idegenül áll szemben a mai húszéves fiatalemberekkel.* Terméketlen józanság jellemzi őket, amely a földhöz és a pilla­nathoz tapad. Munkára képtelenül, csak a hasznot nézik és minden eszméit ciniku­san lemosolyognak, anélkül, hogy ciniku­sok volnának. Az új élet megőrli a régit és nem ad helyébe más világot. Egészen világos most előttem: mind­azzal, amivel eddig erőssé és életértéke­lésre képesebbé tettem gyermekemet, le­hetetlenné teszem a jövendő számára. Bol­dog ma, akinek nincsenek lelki igényei s életét napokra boncolva úgy élheti végig, hogy a tegnappal merőben ellenkezően alakíthatja a mát —­minden tartozás ér­zése és lelki furdalás nélkül. Minél keve­sebbet vársz az embertársadtól, annál ke­vesebbre kötelezed magadat. Ha semmit sem vársz, semmire sem vagy kötelezve s markolhatsz mint olyan, aki bírja. Erre züillenek az emberek, de vállal­hatja-e akárki, hogy erre nevelje gyerme­két? Az ember elvesztheti hitét a korban, de nem mondhat le hitéről az emberiség­ben. Hiszem és vallom, hogy a lejtő nem vezet végig, hanem völgybe, ahonnan megint a magasba vezet az út. Múló stá­dium, amelyben az emberek elvesztették idegzetüket, de nem erényeiket és rendel­tetésüket a szépség és jóság világának továbbépítésére. De meddig tart ez az át­menet? Nem ér-e véget már gyermekem sírdombja felett? S hogyan hajtja le ő fe­jét, mikor az ő gyermeke még mindig a kőgörgeteg völgyében botorkál sebzett lábbal, illanó lélekkel? Ezt az életet végig lehet élni, ha az ember nem gondolja végig. S boldog, akit a halál úgy ér, hogy sejtelme sincs közeli­géséről. Emlék. John Drinkwater verse. Sokszor, ha munkám­ és hivatásom Elém áll, mint komor barrikád S a gond­ falon át Egész hatalmas eszme­világom, Akárcsak az álom, A semmibe fullad. Felidézem újra magamban a múltat. Hátha Megvigasztalnak a szép emlékek, Elriad a zord szó S előttem a múltból újra feléled Talán egy ősrégi kínai torzó, Vagy a foweg­i tavakról a gálya. Ilyenkor mégse jut soha eszembe Se nagyság, se bőség, Se semmi siker, se Pompa, se asszony, se harci dicsőség. De meglelem újra emlékezetemben Azt A tavaszt Elsfieldben fent a hegyekkel szemben, A csöppnyi ajtót a csöppnyi házon, A kertet, a bokrokat, a fákat S kint a tornácon A piros téglákat, Az illatot. Amint dús felhőkben szállt át A vadszellőn s az elhagyott Muskátlik vérvörös virágát A sárguló mályvák alatt. Ennyi s hasonló semmiségek, Ami mindabból, amik történtek Lettünkben örökre megmarad. Angolból fordította: Pünkösti Andor. John Drinkwater angol költő az Európai Egyesült Államokról álmodik. A filmet nem tartja a kulturfejlődés tényezőjének. — Amerika határtalan jövő elé néz. — Revideálni kell a trianoni békét. Irodalommal foglalkozik és nem lesz képviselő. London, március hó. (Az Újság munka­társától.) Népszerűség nem szédítette el a mo­dern angol költészet és drámairodalom leg­ragyogóbb értékét, John Drinkwatert. Költő maradt, természetes és póznélküli. London kertvárosrészében lakik. Aki az életben látja maga előtt a fényképekről jól ismert költőt, egy pillanatig azt gondolja, hogy Amerika leg­elegánsabb férfi-filmamorosoja áll előtte. Haja őszes, alakja karcsú, ruhájának szabása vetekszik a Prince of Wales szabójának reme­keivel. Biztosítási hivatalnok, majd a bir­minghami repertore-színház színésze volt. Maria Stuart, Abraham Lincoln, Oliver Cromwell című­ történelmi drámák szer­zője. A dolgozószobájában semmi excentrikus. Ren­geteg könyv komoly rendben. Tavaszi virág illatozik hajlékony indiai vázákban. A falakon modern rajzok, pompás karrikatúrák. Először amerikai útjáról beszél. — Öt hónap alatt harminckétezer angol mérföldet tettem meg Kanadában és Ameri­kában felolvasó­ körutam alkalmával. Kilenc­ven előadás keretében számoltam be a modern angol költészetről és az irodalom legújabb irányairól. Jártam Hollywoodban is. Nagyon érdekesek a stúdiók. Az embereket megsze­rettem. Chaplinnél, Fairbankssnél kedvesebb fic­kókat el sem képzelhetek. A mozi látogatói nem tudják, mily keményen dolgoznak kedvenceik. Nem láttam még embereket oly keményen küzdeni, mint Holly­wood világhíres starjait. Az életük nem ró­zsákkal telített ágy. Robotolnak a pénzért és az aranynál is nagyobb kincsért: a népszerű­ségért. Nincs idejük vigadni, szórakozni. Annyira népszerűek már, hogy a privát életük is terhes, a stúdiók idegölő munkájáról nem is beszélve. Személy szerint nem vagyok ra­jongója a mozinak. Nem sorolom a civilizáció hatalmas tényezői közé a filmet. Könnyen hozzáférhető, olcsó szórakozást nyújt a tömeg­nek, de nem fejleszti az emberi tudást. Fényképalbumot vesz elő Drinkwater, amelyben saját Kodak-felvételeit gyűjti egybe. Apró pillanatfelvételein felsorakoznak a film legragyogóbb nevei és amint tovább lapozunk, pesti felvételeket találunk.­­— A Byron-centennárium alkalmával töl­töttem pár órá­t Pesten. Athénbe utaztam, de pár órát a magyar főváros megtekintésének szenteltem. Mint minden angol, aki ellátogatott az önök pompás és annyira eredeti orszá­gukba, én is el vagyok ragadtatva Pesttől és remélem, hogy egyszer majd hosszabban tar­­tózkodhatom Pesten. A Pen Klubnak elnökségi tagja vagyok és így egy-két magyar író nevét ismerem. Molnár Ferenc darabjai közül többet végig­néztem amerikai utam alkalmával. Nem tu­dom megérteni, hogy ez az Amerikában any­­nyira népszerű nagy magyar író Angliában nem arat sikert. Amerikai utamról könyvet fogok írni,''melyben elmondom majd nyíltan, őszintén, hogy mi a véleményem az angolul beszélő népek jövőjéről. Amerikát és Angliát nem szabad közös nevezőre hozni. Amerika határtalan jövőnek néz elébe. Nagy gazdagsága és népének jóléte ural­kodó helyzetet biztosít a világ összes nem­zetei között. Akár akarunk hallgatni hangjára, akár nem, az óhajuk parancs lesz mindnyájunk számára. Anglia sorsa Európa jövőjétől függ. Együtt emelkedünk vagy bukunk. Az Európai Egy­esült Államoknak vagyok őszinte híve, mert csak ezt a kivezető utat látom az ó-világ népeinek. A népszövetség van hivatva közelebb hozni a népeket és megalapozni az Európai Egyesült Államokat. Természetes, hogy ez a zsenge in­tézmény tele van hibákkal, de a fejlődés el­tünteti majd a gyermekkor satnyaságát. Na­cionalizmus nem akadályozhatja meg az Európai Egyesült Államok kialakulását, ha helyesen értelmezzük ezt a fogalmat. Ha valaki tisztelettel veszi le kalapját más nemzet előtt és megbecsüli integritá­sát, ugyanakkor tiszteletet tanúsít szülő­hazája iránt. Ez az én nacionalizmusom. Revideálni kell a trianoni békét, visszaadni, amit elraboltak önöktől. Ha megkapnák azokat a területeket, melyek ezer év óta Magyarországhoz tartoz­nak, miért ne tudnának önök is megbocsá­tani és közösséget alkotni volt ellenségeikkel. Amerikáról kell példát vennünk. Békességben élni egymás között, hogy legyen időnk és energiánk a termelő munkára. Rémülten veszi észre Drinkwater, a költő, hogy politizál. — Hagyjuk abba — mondja kérlelően — beszéljünk arról, amihez értek egy keveset. Az angol írók álítólagos nagy amerikai si­kerei közelről nézve nem oly jelentősek. Minden vitán felüli, hogy ezek közül a fiatal írók közül Somerset Maughamnak és Fre­­derick Lonsdalenak van a legnagyobb sikere. Az angol irodalom élő fejedelmei között Sokszor elgondolkozom, hogy Thomas Hardy, akit minden angol az irodalom legnagyobb értékének tart, kevésbé ismert a kontinensen, mint Kipling vagy Wells. Személyesen rajongója vagyok Galsworthy­­nak. Nagy író, akinek minden sora érték. — Az én írásaimat sem ismeri a konti­nens. Most fordítják németre történelmi drá­­máimat, melyek nemcsak az angol színpado­­­kon arattak sikert, de Japánban is. Legbüsz­kébb költeményeimre vagyok. Ezek az írások állnak legközelebb hozzám. — Politikával nem akarok foglalkozni, többször felajánlották, hogy legyek képviselő liberális programmal, de én, aki gondolkozás­­belileg közelebb állok a «labourhoz», nem fo­gadtam el a képviselőséget. Az irodalomnak akarok élni, Korda Tibor.

Next