Ujság, 1926. április (2. évfolyam, 74-97. szám)

1926-04-18 / 87. szám

8 ÚJSÁG VASÁRNAP, 1926 ÁPRILIS 1. Egy magyar nagyasszony Látogatás gróf Amadéi Rezsőnénál. Br. Eötvös József sógornője, Liszt Ferenc, Deák Ferenc, Andrássy Gyula barátnője. A grófné költeményei, népdalai és népdalfordításai. Bécs, április 8. Egy öregasszonyt, azaz dehogy is öregasszonyt, egy százesztendős fiatal nagyasszonyt és még hozzá magyar nagyasszonyt, fedeztem fel itt Bécsben. De még így se elég: egy százesztendős magyar nagyaszonyt és költőnőt, aki magyar népdalo­kat költött és sok szép magyar népdalt for­dított le hűen és kongeniális művészettel né­metre. A nagyasszonyt Gróf Amadéi Rezsőné, született Barkóczi Rosty Annának hívják és ha nem is egészen pontosan százéves, de most márciusban töltöte be a 98-ik évét, tehát 99-ik évében járt S aki azt hinné, egy töpörödött anyókával leszen dolga, az soha életében nem csalódott nagyobbat! Szemben ül velem egy íróasztalnál. A bécsi első kerület egy kis utcája, a Planken­­gasse egy vén házának ósdi stílusu, régies le­vegőjű, de nagy és gazdag emlékekkel teli lakásában. A múlt lélegzik itt hangos-hallhatóan, a virágzó osztrák-magyar, monarchia és­­ N­a­g­y - M a g­y­a r o r­s­z­á g. Gróf Amadei Rezsőné, született Barkóczi Rosty Anna talán Bécs legöregebb asszonya, de mindenesetre a tíz vagy húsz legöregebb közül való. Egy teljes évszázadot élt végig és milyen viharos évszázadot! És ma, 99-ik évében nemcsak testileg él, de meg nem öre­gedett lélekkel örül még az életnek, élete apró, csöndes örömeinek, az Íróasztalán ter­peszkedő írásainak; a leveleknek, miket kap; a napsugárnak, mely gazdagon és tavaszi gerjedelemmel ömlik be az ablakon, hogy bearanyozza a telet,..; a látogatóinak, akik mind ámulással kevert szeretettel szeretik, szinte már nemcsak az ő személyét, hanem a grófné korát is szeretik és őrzik (és gondo­san megbeszélt beosztással váltogatják egy­mást az önkéntes őrzői és társalkdónői sze­repükben s őrzik a nagyasszony 99 évét, úgy hogy a házvezetőnőn és szobalányon kívül is mindig van valaki nála); a rengeteg ma­darának, melyeket az egyik szobában tart s melyeknek tavaszi dalai betöltik az egész la­kást s bizonyára a nagyasszony lelkét is; az egész életnek, amely még sem testileg, sem lelkileg korántsem tehet neki; s a lelki fris­seségének, amely bizonyosan legnagyobb öröme neki. Születésnapján nem kevesebb, mint 61 látogatót fogadott a 99 éves nagy­asszony és nem fáradt bele. Naponta olvas­tat még újságot, az Újságot jól ismeri és kész örömmel adja ezt az üdvözlő írást, mellyel az Újság utján­­meleg üdvözleteit küldi hon­fitársainak!­ Két régi, érdekes fotográfiát is bocsátott rendelkezésünkre a nagyasszony: az egyik öregebb korban ábrázolja őt, a másik pedig egy nagyon érdekes, átszellemült arcú, közé­pen kétfelé fésült hajviseletű nőt ábrázol, a magyar történelem egy nagy alakja felesé­gét, T­refort Ágostonné, szül. Barkóczi Rosty Ilona képe (meghalt 1872 februárban), az Amadéi grófné nővéréé ... 1828 március 5-én született a nagy­asszony! És pedig Budapesten, a régi Hatvani­­utca egyik házában. Szülei Barkóczi Rosty Albert és nemes Eckstein Anna voltak. Nővére, Rosty Ilona, Trefort Ágoston felesége, másik nővére, Ágnes, pedig Eötvös József báró felesége lett. ő Amadéi Rezső grófhoz ment férjhez, aki magas állami méltóságokat töltött volt be Ausztriában, így egy ideig Bukovina „Landespräsident“-je volt. 1898-ban halt meg. Egyetlen gyermekük, Amadei Albert gróf, a diplomáciai pályán működött, Rómában volt követségi attasé s mint ilyen halt meg 1894-ben, aránylag ifjúi korban. (Nagyon mu­zikális ember volt, dalokat is komponált.) A grófné kérdéseimre frissen és szaporán b­eszél: (kitűnően hall is és elég jól lát is még!) Orvos nekem nem igen kell. Nagy­ritkán azért meglátogat. (Magyarul beszélünk, jól beszél még magyarul.) Minden este 9 óra­kor fekszem le és megszakításokkal ugyan, de 9/28-ig szoktam aludni. Az emlékezőtehetsége még kitűnő. Egész csomó címet mond nekem például fejből és az életében valamely szerepet játszott neve­ket csak úgy fújja. Budapestről is akad néha látogatója; só­gorának, Eötvös József bárónak unokái, Eötvös Loránd báró Pesten élő leányai közül az egyik mindig meg szokta látogatni, ha Bécsben jár. — Szüleimmel — beszéli­k— nyáron min­dig Békés megyében, Csabacsüdön, Szarvas mellett töltöttem a nyarat, a birtokunkon. 1850-ig állandóan Magyarországon éltem, akkor mentem férjhez. Azóta is azonban igen gyakran voltam látogatóban Magyarországon, különösen Inkey báróéknál Berényben, So­mogyban. A háború óta azonban nem voltam Magyarországon. Baracson, Dunapentele mel­lett volt egy, bátyámmal és nővéreimmel együtt öröklött birtokom is, de én magam sohasem voltam ott. A bátyám azonban ott élt mint földbirtokos. Sógorom,Jejatvös­ József báró, nagyon boldog házasságban élt a nő­véremmel; engem is szeretett és szerette a verseimet is. (így tudom meg, hogy verseket is írt, amire mindjárt visszatérünk.) — Liszt Ferenc, még mikor gyerek vol­tam, gyakran volt Pesten szüleim házában vendég. Engem is azután igen gyakran meg­látogatott Bécsben, mikor már ott éltem, mint asszony. Jól ismertem az idősebb Andrássy Gyulát is, a feleségét, a szép Kendeffy Katin­kát is. A fiam Andrássy külügyminisztersége alatt szolgált, mint diplomata. Nagyon jól ismertem Deák Ferencet. Persze, mi akkori­ban még nem ismertük fel az ő egész nagy­ságát. Gyerekkoromban Széchenyi Istvánt is ismertem. A beszélgetés során aztán visszatérünk verseire, mire a grófné kezembe nyom egy könyvet, azzal, hogy: egyetlen példány, mert teljesen elfogyott az utolsó példányig. Megné­zem a gondoskötésű, régi illatú, régimódi be­­tűs, ritka könyvecskét, a grófné féltve őrzött klenódiumát. A címlapon ez a szöveg: «Gedichte von Gräf in Anna Amadei, Wien, k. u. k. Hofbuchhandlung Wilhelm Frick.­ Dátum nincs a könyvön, de, mint a grófné mondja, 1895-ben jelent meg, egy évvel fia halála után. (Akkor már 67 esztendős volt a grófné!) A kötetben, melyet átlapoztam, csinos kis lírai versek vannak, az akkori idők érzelgős stílusában tartva, persze német nyelvű ver­sek. A kötet végén pedig­­— ennek irodalom­­történeti és népköltészeti érdekessége is van magyar szempontból — magyar népdalok né­met fordításai foglaltatják, még pedig igen sikerült, kongeniális, amellett hit és a magyar szellemet, természetet és temperamentumot teljesen, maradék nélkül visszaadó fordítá­sok. A következő tizenhét magyar népdal for­dítása van még a kötetben: .Nem anyától lettél...» «Törött ágról messze repül a madár .. «Csak azt mondd meg, rózsám...» «Lehullott a hársfa levele ...­ «Jaj de busán szól a falu harangja..., «Deres a fa .. ., «Az ég alatt a föld színén ..., «Jegenyefa tetejébe ...» «Mondja nekem az anyám..., «Kiáradt a Tisza vize messzire .. «Nagy gazda volt az apám.. .»■ tLátod rózsám azt a hegyet..., «Mariskám, Mariskám ..., tMagasan repül a daru..., *Cserebogár —­ *Bús az idő ..., «Kis kertemben elszáradt az eperfa ...» A modern kornak is vannak héroszai — írja egy francia iró •—, csak pantallóban jár­nak és esetleg pápaszem ül orrukon. A kor hőseihez bizonyára hozzá lehet számítani Georg Lindeneck hamburgi úriembert, aki ma délután négy órakor beült egy ketrecbe a városligeti Plasztikonban és negyvenöt napig ott szándékozik éhezni. Külföldi lapokban sorra bukkantak fel hírek koplaló művészekről, de ezekből az új világcsodákból egyelőre még nem kaptunk ízelítőt. Az első koplaló művész, aki Pesten működik, ez a 22 esztendős sápadt, sovány, szőke fiatalember, aki hallatlan energiával és bizonyára sokkal jobb ügyhöz méltó lelkese­déssel határozta el magát arra, hogy kopla­lásra adja a fejét. Fényes Gyula impresszárió hozta az éhező művészt Pestre. Maga az impresszárió szmo­kingjában ott forgolódik és sürgölődik a Plasz­tikonban, fogadja a rendőri bizottságot, a zsűrit, meg a hírlapírókat, akiket az érdeklő­désük hozott ide. Fényes úrnak jutott eszébe, hogy a koplalás művészetét gyümölcsöztetni fogja Pesten is és ezért már hónapok előtt elhatározta, hogy kiutazik Hamburgba, ahol, hogy úgy mondjuk, a koplalóművészek Mek­kája van. — Egy hamburgi kávéházb­an megálla­podtam egy elismert koplaló művésszel, hogy utazzék­­velem Pestre — magyarázza széles gesztusokkal Fényes impresszárió —, de az illető az utolsó percben cserbenhagyott és lemondott. Kétségbeesetten járkáltam az ar­tisták között és panaszkodtam a szerzői lés­­szegő éhezőre, amikor valami jó szél elém vetette ezt a Lindeneck Georgot. —­ Itt hagyott az éhező emberem — pa­naszkodtam neki. — Annyi baj legyen ■— mondotta Linde­neck —, éhezek én magánál, csak mik a fel­tételei? A pesti impresszárió és a hamburgi éhezőművész megállapodtak. A szerződés szerint a bruttó bevételből percentet kap Lin­deneck, aki ezenkívül koplalási teljesítményé­­vel több amerikai díjra pályázik. Az­ impresz­­szárió nagyon dicséri Lindenecket, azt mondja róla, nagyon komoly ember, aki hivatását lelkiismeretesen fogja fel és nagy jövő előtt áll. Ezt bizonyára úgy értette Fényes úr, hogy ha Lindeneck úr ambiciózus lesz és törekvő, akkor még a sokat éhezhetik. A Plasztikonban egy ketrecben ül a ham­burgi koplalóművész. Megvetett ágy, egy asz­tal, két szék, rengeteg üveg Selters-víz, min­den bútorzata és minden holmija a zárkának. Ebben a környezetben éhezik majd 45 napig ■Lindeneck, aki koplaló művészetéből már íze­lítőt adott; néhány hónap előtt 36 napig éhe­zett Hamburgban... — Nagyszerűen bírta — áradozik impresz­­száriója —, friss volt és egészséges és jókedvű. A harmadik napon cigányzenészt hoztam a ketrecéhez Hamburgban és Lindenecknek még volt ereje hozzá, hogy énekeljen a zene­szó mellett. Bekocogunk a ketrec üvegablakán, mire Lindeneck úr odalép az ablakhoz, igazolványt Itt van például a „ Kiáradt a Tisza úi* messzire* fordítása: Weit die Fiút dér Theiss aus ihren Ufern tritt, Allé schönen Madchen, allé nimmt sie mit Fische jeder sich heraus das Liebchen sein Und verlange nie des Andern Schötzeleinl De hogy a fordítás kongenialitá­sát bemu­tassam, itt adok egy szép magyar népdalt, magyarul és a grófné német fordításában: Mondja nekem az anyám, Ne vegyek nőt oly korán, Majd az eszem, ha megnőtt, Jobb lesz aztán venni nőt. De nem várok én biz’ én, Házasodom az idén, Mert ha megjött az eszem, Nem veszek nőt sohasem. A fordítás: Meine Mutter zu mir spricM: Nimm ein Weib so frühe nichtl Wöchst Dir einmal dér Verstand, Isfs noch Zeit zum Ehestand. Ei, wozu das Warten dochí Freien will ich heuer noch; Bei Verstanáé wenn ich már’ Nöhm’ ein Weib ich nimmermehr. * Másfél órát töltöttem a grófnénál — aki egyébként az utolsó élő Amadét, ki e nevet viseli — és ő szaporán és folyvást tudott be­szélni, végig követni tudta kérdéseim és be­szédem fonalát, nem fáradt ki. Gyimeri­­Jenő, Gömöri Jenő. szed elő, amelynek tanúsága szerint Hamburg­ban hírlapíró volt, majd az artista­ pályára lépett. Elmondja, hogy a koplalást az energikus ember művészetének tartja, lelkes éhező, de becsvágyát fokozza, hogy megnyerje azokat az amerikai díjakat is, amelyeket koplaló­­művészek számára kiírtak. Lindeneck álma az, hogy résztveh­essen őszkor a nagy amerikai koplalóver­­senyen. A koplalók olimpiászán öt jobb sorsra érdemes embert tesznek be egy ketrecbe és ott együtt fognak koplalni, amíg csak bírják. Ez a koplaló­ olimpiász izgatja és hevíti a hamburgi fiatalember fantáziáját. Egyébként szűkszavú, szomorú embernek látszik ez a szőke, beesett arcú fiatalember, vizenyős kék szemében bánat és szomorúság csillog. Lehet, hogy jobban szeretne a hamburgi utcákon sé­tálni hölgyekkel, jó fekete bajor sört inni és vasárnap délutánonként a dalárda produkciói­ban résztvenni, de a foglalkozása az éhezés, amely idegen városok plasztikonjaiba szólítja. Rövid diskurálás után a koplalóművész visszaül az asztalhoz és levelet ír. Beszélik, hogy, minden koplalása megkezdésekor meg­írja élményeit édesanyjának aki odahaza büszkén és felragyogó szemmel gondol éhező fiára Közben a zsűri, amely még éjszakánként is vigyázni fog arra, hogy Lindeneck be­tartja-e a versenyszabályokat, jegyzőkönyvet vesz fel a koplalás megkezdéséről. A zsűri asztalán olvasható a részletes orvosi jelentés, a koplalóművész egészségi állapotáról. A bul­letin mindenre kiterjeszkedik, a szerencsét­len ember összes testrészeinek állapotáról pon­tos jelentést ad. —■ Ide kiszögezünk egy táblát — mutat a ketrec falára az impresszárió , hogy a közönség óvakodjék ételek és italok fo­gyasztásától. Tetszik tudni, a koplaló­­művészt nagyon izgatja, ha a közönség eszik. Negyvenöt napig tart az éhezés, az utána következő napon mesterségesen fogják táp­lálni a művészt, majd kétszer fog kapni fél tojást és így fokozatosan vehet majd csak magához ételeket. Orvosi leletre. Amikor kint jártunnk, már két órája éhe­zett a művész. Mesélik, hogy amikor bevonult a szetrecbe, verses kö­szöntővel üdvözölte a közönséget. A versezet a magyar nemzetről áradozott, a magyar nőket dicsérte, megállapította, hogy örömmel jött a városunkba. Ahogy ez már ilyenkor szokásos. Nem tehetek róla, szomorúan bandukoltam el a ligetből. Micsoda kor ez, amely ideáljául a koplaló művészt termeli ki magából, mert nagyon szomorú és nagyon lehangoló látvány ez a koplaló fiatalember a ketrecben. Kellér Andor. Verssel köszöntötte a közönséget, majd megkezdte éhezését a Városligetben a hamburgi Lindeneck koplaló művész. 45 napig éhezik az első pesti koplaló. Nem szabad enni és inni a ketrec előtt. Hamburgban hirlapíró volt Lindeneck. Gróf Amadei Rezsőné szül. Barkóczi Rosty Anna. Trefort Ágostonné szül. Barkóczi Rosty Ilona.

Next