Ujság, 1926. június (2. évfolyam, 121-144. szám)

1926-06-01 / 121. szám

KEDD, 1926 JÚNIUS 1 ÚJSÁG szörti Közel kétszázezer ember volt Vázsonyi Vilmos ravatalának Délután 3 órakor kezdődik a gyászszertartás a városháza udvarán. A temetés idejére felfüggesztik a parlament ülését.­­ Bezárják az üzle­teket a temetés idejére. A megdöbbenésből, amit Vázsonyi Vilmos­­dr. tragikus halála nemcsak Budapesten, ha­nem egész Magyarország területén okozott — még mindig nem tudott senki felocsúdni. Mély­séges fájdalom és szomorúság üli meg a lelke­ket és patakokban folynak a könnyei azoknak, akik ismerték, hallották, olvasták ragyogó cikkeit, tüzes harcainak megnyilvánulásait. Százezrek bámulnak néma megilletődéssel, ijedten és szomorúan a rózsákkal borított ra­vatal felé. Az emberek csak most kezdenek igazán tudatára ébredni annak, hogy ki volt­­Vázsonyi Vilmos a magyar életben, mit veszí­tett az ország káprázatos tehetségű agyának örökkön égő fáklyája kialudásával. A gyá­szba borult badeni szanatóriumból,­­ahol a nyár minden élő virágjával beborították a magyar demokraták vezérének holttetemét és fakoporsóját, tegnap délután útnak indult a magyar határ felé az a fekete gépkocsi, amely Budapest egyik megteremtőjének testi maradványait szállította haza. Az autó elindí­tása nagyon körülményes volt. Eleinte olyan intézkedés történt, hogy Vázsonyi holttestét csak hétfőn reggel indítsák útnak, de a szép idő miatt mégis megváltoztatták az eredeti tervet és a szomorú transzport elindulhatott hazafelé. Mosonban már várt a koporsóra a nép.­­ Ezren és ezren, sírva, zokogva, őszintén, becsületes könnyeket hullajtva. Földesurak és napszámosok, gyárosok és szatócsok. Virággal borították el a koporsóját. Lehorgasztott fővel kisérték végig a városon. Mintha odatartozott volna. Az egyik fehér rózsacsokron ilyen felírás ragyogott:­­A nemzet nagy halottjának a magyar­­határon.* Az örökre elszunnyadt Vázsonyi Vilmost ezúttal nem tartóztatta fel senki. Feltárult a sorompó, mindenki meghatottan tisztelgett és­­Vázsonyi Vilmos jött tovább hazafelé. A Teréz­városba. Az igazi hazájába. Reggel 8 óra volt, ragyogó napsütés, ami­kor a Vázsonyi koporsóját vivő autó az óbudai pómhoz érkezett. Nem jelezték érkezését és mégis mintegy adott jelre ezer és ezer ember zarándokolt elé összeszorult szívvel, kétségbe­esetten. Kispolgárok, szegények, nyomorultak. Küldöttségek, amelyek néma főhajtással üdvö­zölték a portól belepett egyszerű gyászfurgont, amely a vezér koporsóját rejtette magában. Azután elindultak a kocsi után és dermedt hangtalanságban kisérték jó darabon át. A gépkocsi pedig robogott tovább. Át a hídon a Terézváros felé. Az Andrássy-út kör­nyékén minduntalan felhangzott az elcsukló zokogás, amikor Vázsonyi Vilmos sötét fogata megállóit a Demokrata­ Kör Teréz-körút 7. szám alatti fekete lepellel bevont háza előtt. A Terézváros megérezte, hogy Vázsonyi meg­érkezett oda, ahonnan elindult, abba a kerü­letbe, amelynek minden polgárát úgy szerette, mint a saját gyermekét, a Terézvárosba, amely az ő legigazibb és legsajátabb birodalma volt. Amelyre büszke volt. Már várták. Nőttön-nőtt a tömeg. Minden­kinek zihált a mellet és mindenkit fojtogatott a sírás, aki erős is volt. Férfiakat és nőket, gye­rekeket és öregeket. A nehéz érckoporsó látása kirobbantotta a szegény emberek fájdalmát. Hangosan sírtak. Tolongtak a koporsó felé, melyet mindegyik érinteni akart a kezével. A rendőrök abbahagyták a fölösleges erőlködést, a villamosok nem csilingeltek és az ember­áradat áhitatos némaságban állott Vázsonyi fő­hadiszállása előtt. A hívek — minek is nevezzem meg őket — vállukra vették a koporsót és lehorgasztott fővel, megtorpanva vitték fel a Demokrata­ Kör dísztermébe, ahol Vázsonyi Vilmos rava­talát felállították. A nagyterem közepén. Ott, ahol annyiszor állott egyszerűen, zakóban, rajongó polgártársai közepette, ahol annyi szónoki beszéddel kápráztatta el a hallgató­ságát. Vázsonyi megérkezett a Terézvárosba. A kerületébe. Nem beszél többet. Nem szúr többé gyilkos szatírájával, nem sebez többé senkit sem. De érdekes, hogy a kispolgárai, a szatócsai, ott a ravatala mellett mégis mintha reá figyelnének, mintha őt hallgatnák, mintha megtartották volna vele még halálában is azt a lelki kontaktust, amely vezér és hívő között sehol sem fejlődött ki annyira, mint Vázsonyi és tisztelői között a Terézvárosban. A hívek most is hallgatnak rá. Könnyekkel a szemük­ben, roggyant lábakkal, ziháló mellekkel — ott a koporsója melletti A Bulyovszky­ utcai villa előtt autók tábora. Vázsonyi inasa vörösre sírt szemmel nyitja az ajtót, a rácsos kaput a percenként érkező rész­vétlátogatók előtt. A papagáj, a Lóri, nem rikácsol többé, szomorú lett nagyon és elhall­gatott. Megérezte szegény, hogy valami nagy baj lehet. Nem zavarja a nagy, fájdalmas csendet, amely átvonul a szobákon. Az abla­kokon átszűrődik a tavaszi napsugár. A ke­gyelmes asszony a dohányzóban van. Barátnői veszik körül. Vigasztalják. Róla beszélnek. A nagy halottról, akinek világító szelleme ott járkál közöttünik. Mintha élne. A kegyelmes asszony nagyon szomorú és nagyon erős. Valami csodálatos heroizmus van ebben az asszonyban, aki mindig méltó párja volt az urának. Üres lett a lakás. Fojtogatja a sírás a kegyelmes asszonyt és mégsem sír. Visszatartja a könnyeit. A Jani fia miatt, aki szegény olyan sápadt, mint a viasz. Ő fogadja az érkezőket, ő veszi át a táviratok százait és ezreit, ame­lyek élő bizonyítékai maradnak mindig, hogy az ország legkisebb falujában is átérzik a rettentő veszteséget. Vázsonyiné maga elé mered és szinte ön­magával beszél. A szemével mindig a Jani fiát keresi, akit aggódó féltéssel átölel, ő azután igazán elmondhatja Bánk bánnal: Nincs a Magukba omlott, busuló emberekkel talál­koztam a lépcsőn. A lakásban a puha szőnye­gek elnyelik a léptek zaját. Az ebédlő zsúfolva emberekkel. Budapestnek kinyílt ma a szíve és a részvét rózsái odakerülnek az özvegy re­megő kezébe. Homály sötétlik a szobában, ahol Vázsonyi Vilmosné siratja az urát. Két gyertya világít csak sápadtan. Jönnek a bará­tok, de az ellenfelek is. Ott sirt az özvegy mel­lett Beniczky Ödön, Rassay Károly, Béreztél tanácsnok, Bottlik István báró, Molnár Fe­renc, Sebes Dénes és Rakovszky István. Ott állott körülötte meghatódottan Mellig Béla, Ugrón Gábor, Kónyi Hugó, Váry Albert, Geszty Andor koronaügyészhelyettes és őszinte vigaszt próbált nyújtani a gyászba bo­­rult özvegynek Szmrecsányi György, Márkus József­né, a volt főpolgármester öz­vegye, Kotányi Zsigmond és Nagy Vince. Este­felé pedig, amikor megritkult a tömeg és eltá­voztak a látogatók, Krausz Simon, Hevesi Si­mon dr. főrabbi és Lázár Miklós voltak so­káig dr. Vázsonyi Vilmosné nagy szomorúsá­gának enyhítői. Délután és este egészen a késő éjszakáig táviratok és levelek ezreit hozza a postás. Mélységes részvétét levélben fejezte ki Miha­­lovics Ödön, Petrichevich Horváth Emil báró, Zboray Miklós, Thomann Miklós tábornok lei l/CoAlCdj l/uUl­­CiCj itlXtl'O UX l/Uj V O U XV az én gyermekem ... Márkus Jenő könnyes szemmel vigasztalja. Csókolgatják a kegyelmes asszony kezét. — Nem szabad sírni, nem szabad sírni —­ mondogatja magában. Fábián Béla áll a tele­fonnál, intézkedik, kérdezősködésekre felel. Küldöttségek jönnek. A pesti izr. hitközség népes küldöttségének vezetője remegve, átható szomorúsággal tolmácsolja a kegyelmes asz­­szonynak a budapesti zsidóság legmélyebb részvétét és ígéretet tesz, hogy Vázsonyi Vilmos emlékét mindig szentnek fogják tartani. Az özvegy fiára támaszkodik, hogy össze ne rogyjon. Én a másik szobából hallgatom és a mellemből felcsuklik a sírás. — Mi szegények maradtunk itt, de emlé­kekben milliárdosok vagyunk — mondja. —­ Szeretném, ha, amit elmondottak itten, ne ma­radna pusztában elhangzott szó. Nézzenek ide a fiamra és őt tekintsék benne. Csönd van a szobában. Mindenki csak láb­ujjhegyen járkál. A küldöttség elbúcsúzik. Újak jönnek, rokonok, ismerősök, tisztelők, hódolók. Kohner Adolf báró. A kvikkerje alatt törölgeti a könnyeit. A díványon, amelyen minden ebéd után jóízűen horkolni szokott Vázsonyi Vilmos, most fiatal lányok és öreg­asszonyok ülnek talpig feketében. Odakint a kertben most kezdődik a virág­­baborulás. A gazda nem nyesegeti többet ked­venc virágait. .orvos, Karaffiáth­ Jenő, Drózdy Győző, Stern Samu, Joannovich Emil, Skerlecz Iván báró, Peyer Károly, Benedek Sándor, a közigazga­tási bíróság másodelnöke, Bódy Tivadar és még sokan, akik szerették Vázsonyit és nagyrabecsülték csodálatos képességeit. A Jani szobájában az asztal zsúfolva van táviratokkal. Csak néhány nevet ragadok ki a sok közül: Pallavicini György őrgróf, Pesthy Pál, Hegedűs Lóránt, Folkusházy Lajos, Foss József, Szilágyi Lajos, Wolfner Tivadar báró, Morvay Zsigmond, Szergényi-Geiszt Jenőné, Rakovszky Iván, Rupert Rezső, Végh Károly, a tőzsde elnöke, Csupor József, Beck Gyula báró, Beck Marcell báró és neje. Megállók egy percre. Andrássy Gyula gróf távirata. Mérhetetlen fájdalmában őszinte, igaz részvéttel osztozom ... Tovább, tovább. Csupa sirás, csupa meg­döbbenés, csupa feljajdulás. Werner Gyula, aki három cikluson át volt Tisza-párti képviselő, táviratából is őszinte részvét csendül ki: — Igaz szomorúsággal veszek részt mély­séges bánatában. Ő egy másik párt lángeszű vezére, én egy más párt hű közkatonája, amelyek egymással éles harcban álltak. Mégis egy életen át soha egy pillanatig sem zavarta tömeges részvét. A. CON­IN­­OYLE URGÉNYE A KÓD ORSZÁGA Fordította: Schmidt József (33) Copyright fór Hungary by T. Korda. London. — Érdekes, magam is azt forgattam a fejemben, hogy Párisba viszem barátunkat — mondta Mailey. — Maupuis dr., a Metapszichikai Intézet igazgatója, fölszólított, hogy nézzem meg Steinwein médiummal folytatott kísérleteit. Engem igazán a dolognak vallási oldala érdekel s ez szemlátomást nincsen meg a kon­tinens tudós búváraiban; de a pszichikai tények sza­batos, gondos vizsgálata tekintetében ezek a tudósok a legkiválóbbak, csak a szegény belfasti Crawford áll mellettük mint egyenrangú kutató. Megígértem Mau­­puisnek, hogy ellátogatok hozzá s biztosra veszem, hogy sok eredménye van — részben bámulatos, rész­ben nyugtalanító eredmények. .— Mért nyugtalanítók? — Nos, materializációi újabban egyáltalában nem emberiek. Ez fényképek alapján kétségtelen. Nem akarok többet mondani, mert a legjobb, ha maga nézi meg elfogulatlan elmével a dolgokat. — Bizonyosan elmegyek hozzá — mondta Ma­­lone. — Azt hiszem, a főnököm is ezt kívánja. A tea az asztalra került s félbeszakította a be­szélgetést — éreztetve, hogy a testi szükségletek foly­ton akadályozzák magasabb céljainkat. De Malone sokkal izgatottabb volt, semhogy letért volna a csa­pásról. — Ön ezekről a gonosz erőkről beszél. Érintke­zésbe jött velük valaha? — Állandó érintkezésben vagyok velük­ — mon­dotta. — Ez jelentékeny része a mi munkánknak. Szinte specializáljuk magunkat rá. — Ezt úgy értem, hogy, ha ilyenféle akadály jelentkezik, önök eltávolítják. — Nem okvetlenül. Ha segíthetünk valamely alsóbbrendű szellemnek, segítünk s csak úgy segíthe­tünk, ha bátorítjuk, hogy közölje velünk a baját. A legtöbben közülük nem is gonoszak. Szegény, tudat­tan fejlődésben elmaradt teremtések ők­es áldozatai azoknak a korlátolt és hamis nézeteknek, amelyeket ezen a földön tanultak. Iparkodunk segíteni nekik — és segítünk is. — Honnan tudják, hogy segítenek nekik?­­— Onnan, hogy később megint visszatérnek hoz­zánk és beszámolnak fejlődésükről. Ilyen módszerek gyakran vannak nálunk használatban. «Segítő körök­nek nevezzük. — Már hallottam segítő körökről. Hogy juthat­nék hozzájuk? A dolog mindinkább vonz. Egyre több oldala tárul föl előttem. Nagyon hálás volnék, ha se­gítségemre volna benne, hogy lássam ezt az új oldalát. Masley tűnődésbe merült. •­ Nem akarjuk, hogy ezek a szegény teremtések látványosságul szolgáljanak. Másrészt, noha még aligha tekinthetjük önt spiritisztának, ön bizonyos megértéssel és rokonszenvvel tárgyalta a dolgot. — Kutató pillantást vetett a nejére, aki mosolygott és igenlőleg bólintott. — Ah, ön engedelmet kapott. Nos hát, tudnia kell, hogy nekünk is megvan a magunk kis segítő köre s hogy ma öt órakor van a heti ülésünk. Mr. Ter­­bane a médiumunk. Rendesen nem hívunk vendéget — kivéve Mr. Charles Masont, a lelkészt. De ha önök mind a ketten meg akarnak ismerkedni a dologgal, nagyon fogunk örülni, ha itt maradnak. Terbane mindjárt tea után itt lesz. A vasúti portás, tetszik tudni, így tehát nem rendelkezik szabadon az idejé­vel. Igen, a pszichikai erő különböző megnyilatkozá­saiban szerény emberekben található meg, de bizony­nyal elejétől fogva ez volt a legbélyegzőbb vonása — a régi kinyilatkoztatás prófétái is halászok, ácsok, sá­­torcsinálók, tevehajcsárok voltak. Angolországnak né­hány legmagasabb pszichikai tehetsége ebben a pil­lanatban egy bányász, egy pamutgyári munkás, egy vasúti portás, egy hajóslegény és egy munkásnő. A történelem megismétli magát és az az együgyű bíró, aki Tom Linden ügyével foglalkozik, ugyanaz a Félix, aki Szent Pál fölött ítélt. A régi kerék forog. X. De profundis. Még teáztak, mikor Charles Mason tisztelendő úl megérkezett. Semmi sem hozza oly közel az embere­ket egymáshoz, mint a pszichikai kutatás s igy történt, hogy Roxton és Malone, akik csak közös kalandjuk alkalmával ismerkedtek meg vele, úgy érezték, hogy sokkal közelebb állanak ehhez az emberhez, mint má­sokhoz akikkel éveken át együtt voltak. Ez a szoros, benső barátság a társulás legszembeszökőbb voná­sainak egyike. Mikor megpillantották az ajtóban el­hanyagolt, botorkáló, vékony papos alkatát és sovány, fáradt arcát igazán emberi mosolyával és szép komoly szemével, mind a ketten úgy érezték, mintha régi barátjuk lépett volna be. A pap épp oly szívélyesen üdvözölte őket. — Még mindig kutatnak! — kiáltotta, miközben kezet fogott velük. — Reméljük, hogy új tapaszta­lataik nem lesznek oly idegrázóak, mint a legutóbbiak. — Hitemre, padról — mondta Roxton. — Annyi­­szor emeltem meg ön előtt azóta a kalapomat, hogy egészen elkoptattam a karimáját. »— Mi az, mit csinált? — kérdezte Mrs. Marley.­­— Nem, nem! — kiáltotta Mason. — Iparkodtam fogyatékos erőmtől telhetőleg egy sötétségbe tévedt lélek számára megmutatni az utat. Hagyjuk! Hisz ez ugyanaz volt, amire most készülődünk , amit ezek a drága emberek minden héten megtesznek. Mr. Mailey­­től tanultam, hogy kell hozzáfogni. — Nos, bizonyos, hogy bőven van rá alkalmunk —­ mondta Mailey. —« ön tudhatja, Mason, sokszor láthatta. — De én nem értem mind­ennek a lényegét! —­ kiáltotta Malone. — Nem tudnák megvilágosítani az elmémet ebben a tekintetben? Én magamévá teszem egyelőre azt a hipotézisüket, hogy földhöz kötött anyagi szellemektől vagyunk körülvéve, akik nin­csenek vele tisztában, hogy miféle különös állapotban vannak s tanácsra és vezetésre vannak rászorulva. Nagyjában igy áll a dolog, nem? A Marley házaspár helyeslően bólintott. ■— Nos, elhunyt barátaik és rokonaik föltehetőleg a másik világban vannak s tisztában vannak a maguk üdvösséges állapotával. Ezek tudják az igazságot. Nem tudnák-e ezek jobban kielégíteni e szerencsétlen szel­lemek szükségleteit, mint mi? — A kérdés egészen természetes — felelte Marley. — Mi természetesen szintén fölvetjük ezt a kérdést velük szemben s nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk feleletüket, ők ez idő szerint ennek a földnek a felületéhez vannak kötve — sokkal súlyo­sabbak, semhogy följebb tudnának emelkedni. A többiek valószínűleg szellemi színvonalon vannak és egészen el vannak tőlük különítve. Ezek a szerencsét­lenek azt mondják, hogy sokkal közelebb vannak­ hozzánk s hogy bennünket ismernek, de náluk maga­­sabbrendűeket nem. Ezért férkőzhetünk mi hozzájuk legkönnyebben. (Folytatása következik.) t!

Next