Ujság, 1927. április (3. évfolyam, 74-97. szám)

1927-04-24 / 92. szám

VASÁRNAP, 1927 ÁPRILIS 24 ÚJSÁG Élelem az ingvonalban Tilxk­eresxis épein a 'vllépl_árborui»£n* A gondviselés lék.tl^.skte&.ilstrk keze irta Winston Churcill Anglia volt háborús minisztere és jelenlegi pénzügyminisztere Copyright by Angusapret Londosx Copyright by „UJsóg" Winston Churchill háboríts emlékeinek újabb sorozatát kezd­­jük közölni mai számunkban. Az Újság olvasói még emlékez­nek azokra a megragadó emlé­kezéseire Churchillnak, melyek­ben a nagy háború történetének­­ legizgalmasabb szakaszait világí­totta meg a mi számunkra tel­jesen új adatokkal és minden tiszteletet megérdemlő pártatlan­sággal. Mia akkori cikksoroza­tunk (amelyet az Újság február 13-ika és április 4-ike között kö­zölt tizenkét folytatásban) a szó­nak legjobb értelme szerint való történelem volt, ezúttal a szemé­lyes élményeit elbeszélő Chur­­chillal ismerkedik meg az olvasó. Azzal a Churchillal, aki élveze­tes olvasmánnyal szolgál. Mikor a brit kormány elhatározta, hogy abbahagyja a Dardanellák elleni hadjáratot és lemond minden hozzája fűzött reménység­ről, s mikor Gallipoli kiürítése közvetlenül el­következő volt, szükségesnek éreztem, hogy elhagyjam a minisztertanácsot és magam is a hadsereghez menjek. Engedelmet kértem, hogy lovasezredemhez vonulhassak be, mely abban az időben a francia hadszíntéren teljesített szolgálatot. Miközben a szabadságról vissza­tért tisztek és legények tömege a francia ki­kötőben álló hajóról a partra tódult, hallom, amint nevemen szólít a partraszállást intéző tiszt és arról értesít, hogy Sir John French, a főparancsnok gépkocsit küldött értem, amely a főhadiszállásra ingyen. Sir John Dél-Afriká­­ban ellenséges indulattal volt irántam, de azóta összebarátkoztunk. Együtt néztünk szembe a háborút megelőző évek bajaival, szoros együttműködésben készítettük elő a háború kitörése után a Franciaországba indí­tandó expedíciós hadsereget, s a háború leg­­válságosabb hónapjaiban a legmeghittebb vi­szonyba kerültem vele. A gyors vezérkari ko­csi elröpített Chateau de Blondecquebe (St.­­Omer mellett), ahol French főhadiszállása volt. Együtt ebédeltünk, kettesben és hosszan beszélgettünk a hadihelyzetről, ugyanoly be­hatóan és meghitten, mintha még mindig az admiralitás első lordja volnék, ki az egyik expedíciós hadnak a La Manche-on átszállítá­sáért felelős. Csak másnap reggel kérdezte meg tőlem a tábornagy, hogy mi a szándékom künn a fronton? Azt feleltem, hogy elvégzem, amit rá­m­­biznak. — Már nincs meg a régi hatalmam — fe­lelte French. — De azért még számítok vala­kinek. Akar egy dandárt? Azt feleltem, hogy büszkén vállalnám, de minekelőtte akkora felelősséget vennék ma­gamra, meg kell előbb ismerkednem a lövő­­árokharc különleges tudnivalóival. Az olvasónak meg kell magyaráznom, hogy körülbelül öt éven át mint katona teljesítettem szolgálatot és a világháborúig sok harcot lát­tam, majd annyit, mint a brit hadsereg ezre­deseinek és tábornokainak akármelyike. Nem voltam reguláris katona, de civil önkéntes sem voltam. Mindezért, ha elbizakodottságnak látszik is, nem éreztem magam képtelennek arra, hogy a fölajánlott pozícióval járó köte­lességeknek eleget tegyek, föltéve, hogy egy vagy két hónapon át a tűzvonalban megismer­­kedhetem a nagy háború új harci módszereivel. A főparancsnok igazat adott és kijelentette, hogy ahhoz a hadosztályhoz oszt be tanu­lásra, amelyikhez kívánkozom. Azt feleltem, hogy a gárda minden iskola közül a leg­­kü­lönb. French erre szent Cavan lordnak, ki a gárda-hadosztálynak parancsnoka volt és nemsokára ennek a híres divíziónak körzeté­ben voltam. A gárdahadosztály akkoriban a Merville­­lel szemközti frontot tartotta. Télidő volt, de a frontnak ezen a részén nagy volt a tevé­kenység. — A legjobb ezredesem mellé küldöm — mondta Cavan lord. — Tőle többet fog ta­nulni, mint bárki mástól tanulhatna. Egyik zászlóalja holnap megy ki a tűzvonalba. Jöjjön holnap hozzám ebédre, La Gorgue-ba. Ha egy órakor érkezik, éppen idején lesz. Összepakkoltam szerény málhámat és más­nap, a megállapodásnak megfelelően, jelent­keztem a gárdahadosztály parancsnokságán. Az udvarias parancsnok igen szívesen fogadott. Alig voltunk túl a szerény ebéden, a tábornok autójába ültetett, amelyben ő maga is az útnak eredt zászlóalj után készült, őrnagyi minősé­gemben voltam a zászlóaljhoz csatlakozandó. A századok már után voltak a lövőárkok felé és az ezredes, a segédtisztje és a zászlóalj tisztikara már várt bennünket. Szalutálások, összemosolygások, kézszorítások. A tábornok néhány barátságos szót váltott a zászlóalj tisztjeivel, azután visszaült kocsijába és elro­bogott. Én úgy maradtam ott a nekem idegen tisztek között, mint a kisfiú az iskolában is­meretlen társai között, mikor a tanító kimegy az osztályból. Lóra ültünk, mert utol kellett érnünk a zászlóaljat, mely jó egy mérföldnyi előnnyel menetelhetett előttünk. Uj házigaz­dám pennylovat adott alám, melyen csak­hamar utolértem a zászlóaljat. Komor novem­beri délután volt és jeges permely hullott a sötétedő síkra. Ahogy a tűzvonal felé közeled­tünk, az ágyuk vörös villámlásai mind sűrűb­ben cikáztak bele a komor tájképbe. Jó félórán át szótlanul kocogtunk egymás mellett. Akkor egyszerre megszólalt az ezredes: ■— Kötelességemnek érzem közölni önnel, hogy sejtelmünk sem volt az ön jöveteléről. Teljes tisztelettel megjegyeztem, hogy ma­gamnak sem volt sejtelmem arról, hogy melyik zászlóaljhoz küldenek, de ha szabad így kife­jeznem magamat, nagyon jó, hogy ehhez a zászlóaljhoz kerültem. Újra hosszú hallgatás. Végül megszólalt az adjutáns: — Attól tartok, őrnagy úr, hogy a poggyá­szát nagyon is meg kellett könnyítenünk. Erre­felé nincsenek a közlekedésre szolgáló árkok. Magunk is csak annyit viszünk magunkkal, amennyi rajtunk van. Kiválasztottunk az ön számára egy tisztiszolgát, az visz ön után egy pár tartalékharisnyát meg a beretváló szerszá­mait. Minden egyebet hátul hagytunk. Azt feleltem, hogy rendben van és nem ké­telkedtem benne, hogy helyzetem felettébb ké­nyelmes. Ugyanolyan komor hallgatagon mentünk előre. Egyszerre változni kezdett a táj képe. A szomszéd menőkön egyre több lett a gránát­­tölcsér, az út pedig egyre jobban teli törme­lékkel. Az emberektől lakott tájék elmaradt mögöttünk. A szétszórt házak már romhalma­zokká váltak. A lombtalan fák törve, zúzva, szilánkká hasogatva búsultak. Szürke volt kö­zöttük a fa. Az est leszállott és hang egyéb nem hallatszott, mint a menetelő léptek dob­banása és alkalomadtán egy-egy ágyúdörrenés. Végül megálljt vezényeltek. Az ordonáncok átvették lovainkat. Ettől fogva gyalogolnunk kellett. Az egyes századok letértek az útról és a sötétben lassan indultak meg különböző irányban, a nedves földeken arra, amerről időnként fel-fellátszott a jelző kék fény. A zászlóalj főhadiszállása egy Ebenezer­­tanya nevű romhalmazban volt kijelölve. Éppen annyi téglafal maradt meg a hajdani épületből, amennyi elég volt ahhoz, hogy némi oltalmat adjon az ágyú- és puskagolyók ellen, de mégsem annyi, hogy az ellenség em­berek hajlékát gyanítsa mögötte. Az omladozó téglafal mögött egy homokzsákokból össze­rakott építmény, mely több helyiségre oszlott, szolgált az ezredes főhadiszállásául. Egy kis vaskályha a melegnek szokatlan elemével fo­gadta bennük a megdermedt embert. Csaknem háromórai gyaloglásba került, amíg ide el­jutottunk. Az ezredes és segédtisztje szaporán intézkedtek a zászlóalj elhelyezéséről, paran­csokat osztottak és jelentéseket vettek át. Mikor mindezen túl voltunk, némi élest kaptunk, hozzá jó erős teát kondenzált tejjel. Társalgás kezdődött meg, de a fegyelem szemmel láthatólag négy volt a tisztek között s parancsnokuk iránti tiszteletük akkora, hogy minden megszólalásra tőle várták a fel­hatalmazást. Nyolc óra táján egy halott grá­nátost hoztak be és a szétlőtt tanya udvarán fektették le azzal, hogy másnap eltemetik. A másodparancsnok megkérdezte tőlem, hogy hol kívánok aludni. Rendelkezésemre volt a zászlóalj főhadiszállásán a táviró­hivatal vagy körülbelül­ kétszáz yarddal odébb egy gránát­mentes fedezék. A t­áviróhivatal körülbelül nyolc lábnyi helyiség lehetett. Négy távirász dolgozott benne lelkendezve és fullasztó volt a hőség. Ebből nem kértem, hanem a fede­zék iránt érdeklődtem. Kimentünk a síkos és nedves fűre. A vaksötétben nehéz volt a fede­zéket megtalálni, villamos zseblámpánkat meggy­új­tani nem láttuk tanácsosnak. Jó negyedórás botorkálás után végre is ráakad­tunk. Jóképű kút formája volt, négy méter mélységű, amelyből egy métert víz­zel lett meg. Megköszöntem a másodparancsnoknak önfel­áldozó fáradozását és azt mondtam, hogy mégis inkább a táviróhivatalban tölteném az éjszakát. Vésztjóslóan fütyültek a golyók, miközben az Ebenezer-tanya felé ballagtunk vissza. Ilyen volt a hozott Isten a gránátos­­gárdisták között. Mindig büszke leszek arra, hogy végül mégis teljesen otthonossá lettem ezek között az emberek között s hogy olyan barátságot kötöttem velük, amelynek ma is örülök. Körülbelül negyvennyolc óra hosszat kellett tűrnöm elfogultságukat, melyet mindenfajta „politikus­ iránt éreztek, de különösen az olyan iránt, aki nem a konzervatívok közé tartozott. Minthogy a hivatásos katonák éle­tét, sőt a harcterek életét is jól ismertem, végtelenül mulattatott, ahogy minden módon értésemre adogatták, hogy a fronton csak a rang és a szolgálat számít. Az idő kegyetlenül hideg maradt továbbra is, de az ezredes fokonként és érezhetően föl­engedett. Nagy buzgalommal magyarázgatta zászlóalja adminisztrációjának minden részle­tét. Megkértem, vinne magával ellenőrző út­jaira, melyeket minden nap és minden éjjel megismételt. Beleegyezett és ettől fogva együtt gázoltunk hólében és sárban a golyóktól végig­sepert mezőkön, vagy a lövőárkok tömkelegé­ben. Nappal is, éjjel is két-három órai gyalog­lásunkba került az ellenőrző szemle; az ez­redes fokról-fokra jobban elfeledkezett róla, hogy „politikus" volnék és arról, hogy „senki egy szóval sem értesítette, hogy a zászlóaljhoz vagyok érkezendő". Tíz napja sem múlt el annak, hogy az ezre­des hadiszállásának voltam lakója és már ki­fogástalan „reguláris" tisztnek számítottam, és olyannak, mint a többi, akinek hivatása volt a katonai mesterség. Mikor a másodpa­rancsnok rövid szabadságra hazautazott, en­gem szólítottak föl, hogy vállaljam a helyet­tesítését. Nagy tisztesség volt ez, a legnagyobb, amiben részem lehetett. Az ezredes ajánlata fölbátorított egy kérésre. Azt mondtam, hogy úgy képzelem, a lövőárki életet alaposabban megismerhetem, ha a tűzvonalban levő száza­dok között élek a zászlóalj főhadiszállása he­lyett. Az ezredes megdicsért indítványomért és teljesítésére megtette az intézkedéseket. Meg kell vallanom az olvasónak, hogy kí­vánságom bejelentésére olyan ok is sarkallt, amely talán illetlennek volna mondható. A zászlóalj hadiszállásán kint a fronton szigorú „szárazság" uralkodott. A kondenzált tejjel sűrített erős teánál egyéb ital ott szóba nem jöhetett. Az árkokban élő századok kantinjá­ban nagyobb volt a szabadság. Minthogy pedig én mindig azt vallottam, hogy az alkoholnak mérsékelt és szabályos élevezete nem hogy ártalmas volna, de fölöttébb szükséges, külö­nösen télidőben és háborúban, meleg vonzó­dással igyekeztem az Ebenezer-tanyáról és va­lamelyik ároklakó századparancsnokságra. Mennél jobban előbbre halad az ember az élet során, annál inkább rájön, mennyire a véletlentől, a szerencsétől, a vakesettől, a sorstól, a végzettől vagy akárminek nevezzük, függ ezen a világon minden. Egy hete lehettem az ároklakó század kö­rében és éppen homokzsákfalu hajlékomban ültem, hogy néhány levelet írjak haza. A reg­geli ágyúzás elült és a tapasztalat azt mondta, hogy nyugodt intervallum következik. Elő­vettem h­ómappámat, lecsavartam töltőtollam­nak a hüvelyét és csakhamar egészen elme­rültem az írásban. Talán negyedórája írhat­tam, mikor a sátor nyitásában egy ordonánc jelent meg, hogy átnyújtson egy tábori táv­iratot. — A hadseregparancsnok délután négy órára Mervillebe kéreti Churchill őrnagyot. Gépkocsi várja 3 óra 15 perckor a rouge­­croix-i keresztúton. Ezt mondta a távirat. A távirat elküldő­jét, H ... tábornokot jó néhány éve személye­sen ismertem. De meglehetősen­­szokatlan do­log volt tisztet a tű­zvonalból elszólítani és törtem rajt­a fejemet, hogy mi lehetett az oka. Nem nagyon csábított az a kilátás, hogy há­rom mérföldnyit kutyagolhatok sáros földe­ken, legnagyobbrészt az ellenség szemének ki­téve fényes nappal, azután meg törhetem magam visszafelé a koromsötét estén. De hát parancs parancs: félretettem a befejezetlen levelet és készülődéshez láttam. Néhány perccel utóbb már uton voltam Croix Rouge felé. Alig lehettem kétszáz yard­­nyira az árkoktól, mikor közelgő gránátok zúgását hallottam. Körülnéztem és láttam, amint négy vagy öt lövedék az árkok fölött pukkant szét, épp arra felé, ahonnan elkerül­tem. Vagy egy negyedóra hosszant tartott a lövöldözés, azután elhallgatott. Rá sem gon­doltam az egészre, annyira elfoglalt a keser­ves gyaloglás munkája a feneketlen sárban. Mi a csodát akarhat tőlem a tábornok? Nyil­ván fontos dologról van szó, különben mért zavart volna ki nyugalmamból? Végül eljutottam a „találka" helyére, a ke­­resztúthoz. Gépkocsinak hire-nyoma sem volt. Türelmetlenül várakoztam vagy egy órahosz­­szat. Egyszer csak előttem termett egy gyalog jött vezérkari tiszt — ön Churchill őrnagyi — Az vagyok. — Félreértés történt a gépkocsival. Más­hova ment és most már késő az idő ahhoz, hogy a tábornok úrral Merville-ben találkoz­­h­assék. A tábornok úr már visszatért Hingesbe, a főhadiszállására. Őrnagy úr visszatérhet a csapatához. — Nagyon köszönöm — feleltem. — De ha nem volna kérdésem alkalmatlan, nem tudhatnám meg, hogy milyen különös oka volt a tábornok úrnak arra, hogy a tű­zvonalból magához kérjen? — Ő — felelte könnyedén a vezérkari tiszt —, semmi különös oka nem volt rá. Sze­retett volna elbeszélgetni önnel. Most az már más alkalomra marad.­­ Nagyon méltatlankodtam magamban és minthogy a vezérkari tiszt is csak őrnagy volt,­­ nem titkoltam előtte rossz kedvemet. Ő sem DICSŐ nyári S 81Y 6 HIV3S Sir ss H ® 1 ® É i $-üi 30.000 méter divatújdonság! Bácsi­ utca 6. szám Winston Churchill mint angol gránátos a fronton _3 Hévizszentanilris Hévíz gyógyfürdővel összeépült villatelkeken ül, modern berendezésű és a hygienia minden követelmé­­nyének megfelelő, nagyobb és kisebb szállókban OS villák­ban (10 szobától 1­40 szobáig 1500 szoba áll május 1-től szeptember végéig a gyógyulást kereső fü­rdsivendégek rendelkezésére. Élelmezést (magyar és francia konyta) elismerten kitűnő minőségben és olcsó árak mellett tíz fővárosi módon berendezett vendéglő és több kisebb étkezde nyúlt Elő- és utóidényben mérsékelt áruk. Teljes napi ellátás (lakás és étkezés) naponként és személyenként már 5 pengőtől. Lakást keresőknek díjtalan felviá­gosítást ad. Lakás nyilván­tartó*1 Hévizszentandrás. A köz­ségben Lakást keresők a vasútállomásról közvetlen Hévizszentandrásra a lakásukra vitethetik magukat, mely esetben az autó nem számíthat fel több viteldíjat

Next