Ujság, 1927. április (3. évfolyam, 74-97. szám)
1927-04-24 / 92. szám
VASÁRNAP, 1927 ÁPRILIS 24 ÚJSÁG Élelem az ingvonalban Tilxkeresxis épein a 'vllépl_árborui»£n* A gondviselés lék.tl^.skte&.ilstrk keze irta Winston Churcill Anglia volt háborús minisztere és jelenlegi pénzügyminisztere Copyright by Angusapret Londosx Copyright by „UJsóg" Winston Churchill háboríts emlékeinek újabb sorozatát kezdjük közölni mai számunkban. Az Újság olvasói még emlékeznek azokra a megragadó emlékezéseire Churchillnak, melyekben a nagy háború történetének legizgalmasabb szakaszait világította meg a mi számunkra teljesen új adatokkal és minden tiszteletet megérdemlő pártatlansággal. Mia akkori cikksorozatunk (amelyet az Újság február 13-ika és április 4-ike között közölt tizenkét folytatásban) a szónak legjobb értelme szerint való történelem volt, ezúttal a személyes élményeit elbeszélő Churchillal ismerkedik meg az olvasó. Azzal a Churchillal, aki élvezetes olvasmánnyal szolgál. Mikor a brit kormány elhatározta, hogy abbahagyja a Dardanellák elleni hadjáratot és lemond minden hozzája fűzött reménységről, s mikor Gallipoli kiürítése közvetlenül elkövetkező volt, szükségesnek éreztem, hogy elhagyjam a minisztertanácsot és magam is a hadsereghez menjek. Engedelmet kértem, hogy lovasezredemhez vonulhassak be, mely abban az időben a francia hadszíntéren teljesített szolgálatot. Miközben a szabadságról visszatért tisztek és legények tömege a francia kikötőben álló hajóról a partra tódult, hallom, amint nevemen szólít a partraszállást intéző tiszt és arról értesít, hogy Sir John French, a főparancsnok gépkocsit küldött értem, amely a főhadiszállásra ingyen. Sir John Dél-Afrikában ellenséges indulattal volt irántam, de azóta összebarátkoztunk. Együtt néztünk szembe a háborút megelőző évek bajaival, szoros együttműködésben készítettük elő a háború kitörése után a Franciaországba indítandó expedíciós hadsereget, s a háború legválságosabb hónapjaiban a legmeghittebb viszonyba kerültem vele. A gyors vezérkari kocsi elröpített Chateau de Blondecquebe (St.Omer mellett), ahol French főhadiszállása volt. Együtt ebédeltünk, kettesben és hosszan beszélgettünk a hadihelyzetről, ugyanoly behatóan és meghitten, mintha még mindig az admiralitás első lordja volnék, ki az egyik expedíciós hadnak a La Manche-on átszállításáért felelős. Csak másnap reggel kérdezte meg tőlem a tábornagy, hogy mi a szándékom künn a fronton? Azt feleltem, hogy elvégzem, amit rámbiznak. — Már nincs meg a régi hatalmam — felelte French. — De azért még számítok valakinek. Akar egy dandárt? Azt feleltem, hogy büszkén vállalnám, de minekelőtte akkora felelősséget vennék magamra, meg kell előbb ismerkednem a lövőárokharc különleges tudnivalóival. Az olvasónak meg kell magyaráznom, hogy körülbelül öt éven át mint katona teljesítettem szolgálatot és a világháborúig sok harcot láttam, majd annyit, mint a brit hadsereg ezredeseinek és tábornokainak akármelyike. Nem voltam reguláris katona, de civil önkéntes sem voltam. Mindezért, ha elbizakodottságnak látszik is, nem éreztem magam képtelennek arra, hogy a fölajánlott pozícióval járó kötelességeknek eleget tegyek, föltéve, hogy egy vagy két hónapon át a tűzvonalban megismerkedhetem a nagy háború új harci módszereivel. A főparancsnok igazat adott és kijelentette, hogy ahhoz a hadosztályhoz oszt be tanulásra, amelyikhez kívánkozom. Azt feleltem, hogy a gárda minden iskola közül a legkülönb. French erre szent Cavan lordnak, ki a gárda-hadosztálynak parancsnoka volt és nemsokára ennek a híres divíziónak körzetében voltam. A gárdahadosztály akkoriban a Mervillelel szemközti frontot tartotta. Télidő volt, de a frontnak ezen a részén nagy volt a tevékenység. — A legjobb ezredesem mellé küldöm — mondta Cavan lord. — Tőle többet fog tanulni, mint bárki mástól tanulhatna. Egyik zászlóalja holnap megy ki a tűzvonalba. Jöjjön holnap hozzám ebédre, La Gorgue-ba. Ha egy órakor érkezik, éppen idején lesz. Összepakkoltam szerény málhámat és másnap, a megállapodásnak megfelelően, jelentkeztem a gárdahadosztály parancsnokságán. Az udvarias parancsnok igen szívesen fogadott. Alig voltunk túl a szerény ebéden, a tábornok autójába ültetett, amelyben ő maga is az útnak eredt zászlóalj után készült, őrnagyi minőségemben voltam a zászlóaljhoz csatlakozandó. A századok már után voltak a lövőárkok felé és az ezredes, a segédtisztje és a zászlóalj tisztikara már várt bennünket. Szalutálások, összemosolygások, kézszorítások. A tábornok néhány barátságos szót váltott a zászlóalj tisztjeivel, azután visszaült kocsijába és elrobogott. Én úgy maradtam ott a nekem idegen tisztek között, mint a kisfiú az iskolában ismeretlen társai között, mikor a tanító kimegy az osztályból. Lóra ültünk, mert utol kellett érnünk a zászlóaljat, mely jó egy mérföldnyi előnnyel menetelhetett előttünk. Uj házigazdám pennylovat adott alám, melyen csakhamar utolértem a zászlóaljat. Komor novemberi délután volt és jeges permely hullott a sötétedő síkra. Ahogy a tűzvonal felé közeledtünk, az ágyuk vörös villámlásai mind sűrűbben cikáztak bele a komor tájképbe. Jó félórán át szótlanul kocogtunk egymás mellett. Akkor egyszerre megszólalt az ezredes: ■— Kötelességemnek érzem közölni önnel, hogy sejtelmünk sem volt az ön jöveteléről. Teljes tisztelettel megjegyeztem, hogy magamnak sem volt sejtelmem arról, hogy melyik zászlóaljhoz küldenek, de ha szabad így kifejeznem magamat, nagyon jó, hogy ehhez a zászlóaljhoz kerültem. Újra hosszú hallgatás. Végül megszólalt az adjutáns: — Attól tartok, őrnagy úr, hogy a poggyászát nagyon is meg kellett könnyítenünk. Errefelé nincsenek a közlekedésre szolgáló árkok. Magunk is csak annyit viszünk magunkkal, amennyi rajtunk van. Kiválasztottunk az ön számára egy tisztiszolgát, az visz ön után egy pár tartalékharisnyát meg a beretváló szerszámait. Minden egyebet hátul hagytunk. Azt feleltem, hogy rendben van és nem kételkedtem benne, hogy helyzetem felettébb kényelmes. Ugyanolyan komor hallgatagon mentünk előre. Egyszerre változni kezdett a táj képe. A szomszéd menőkön egyre több lett a gránáttölcsér, az út pedig egyre jobban teli törmelékkel. Az emberektől lakott tájék elmaradt mögöttünk. A szétszórt házak már romhalmazokká váltak. A lombtalan fák törve, zúzva, szilánkká hasogatva búsultak. Szürke volt közöttük a fa. Az est leszállott és hang egyéb nem hallatszott, mint a menetelő léptek dobbanása és alkalomadtán egy-egy ágyúdörrenés. Végül megálljt vezényeltek. Az ordonáncok átvették lovainkat. Ettől fogva gyalogolnunk kellett. Az egyes századok letértek az útról és a sötétben lassan indultak meg különböző irányban, a nedves földeken arra, amerről időnként fel-fellátszott a jelző kék fény. A zászlóalj főhadiszállása egy Ebenezertanya nevű romhalmazban volt kijelölve. Éppen annyi téglafal maradt meg a hajdani épületből, amennyi elég volt ahhoz, hogy némi oltalmat adjon az ágyú- és puskagolyók ellen, de mégsem annyi, hogy az ellenség emberek hajlékát gyanítsa mögötte. Az omladozó téglafal mögött egy homokzsákokból összerakott építmény, mely több helyiségre oszlott, szolgált az ezredes főhadiszállásául. Egy kis vaskályha a melegnek szokatlan elemével fogadta bennük a megdermedt embert. Csaknem háromórai gyaloglásba került, amíg ide eljutottunk. Az ezredes és segédtisztje szaporán intézkedtek a zászlóalj elhelyezéséről, parancsokat osztottak és jelentéseket vettek át. Mikor mindezen túl voltunk, némi élest kaptunk, hozzá jó erős teát kondenzált tejjel. Társalgás kezdődött meg, de a fegyelem szemmel láthatólag négy volt a tisztek között s parancsnokuk iránti tiszteletük akkora, hogy minden megszólalásra tőle várták a felhatalmazást. Nyolc óra táján egy halott gránátost hoztak be és a szétlőtt tanya udvarán fektették le azzal, hogy másnap eltemetik. A másodparancsnok megkérdezte tőlem, hogy hol kívánok aludni. Rendelkezésemre volt a zászlóalj főhadiszállásán a táviróhivatal vagy körülbelül kétszáz yarddal odébb egy gránátmentes fedezék. A táviróhivatal körülbelül nyolc lábnyi helyiség lehetett. Négy távirász dolgozott benne lelkendezve és fullasztó volt a hőség. Ebből nem kértem, hanem a fedezék iránt érdeklődtem. Kimentünk a síkos és nedves fűre. A vaksötétben nehéz volt a fedezéket megtalálni, villamos zseblámpánkat meggyújtani nem láttuk tanácsosnak. Jó negyedórás botorkálás után végre is ráakadtunk. Jóképű kút formája volt, négy méter mélységű, amelyből egy métert vízzel lett meg. Megköszöntem a másodparancsnoknak önfeláldozó fáradozását és azt mondtam, hogy mégis inkább a táviróhivatalban tölteném az éjszakát. Vésztjóslóan fütyültek a golyók, miközben az Ebenezer-tanya felé ballagtunk vissza. Ilyen volt a hozott Isten a gránátosgárdisták között. Mindig büszke leszek arra, hogy végül mégis teljesen otthonossá lettem ezek között az emberek között s hogy olyan barátságot kötöttem velük, amelynek ma is örülök. Körülbelül negyvennyolc óra hosszat kellett tűrnöm elfogultságukat, melyet mindenfajta „politikus iránt éreztek, de különösen az olyan iránt, aki nem a konzervatívok közé tartozott. Minthogy a hivatásos katonák életét, sőt a harcterek életét is jól ismertem, végtelenül mulattatott, ahogy minden módon értésemre adogatták, hogy a fronton csak a rang és a szolgálat számít. Az idő kegyetlenül hideg maradt továbbra is, de az ezredes fokonként és érezhetően fölengedett. Nagy buzgalommal magyarázgatta zászlóalja adminisztrációjának minden részletét. Megkértem, vinne magával ellenőrző útjaira, melyeket minden nap és minden éjjel megismételt. Beleegyezett és ettől fogva együtt gázoltunk hólében és sárban a golyóktól végigsepert mezőkön, vagy a lövőárkok tömkelegében. Nappal is, éjjel is két-három órai gyaloglásunkba került az ellenőrző szemle; az ezredes fokról-fokra jobban elfeledkezett róla, hogy „politikus" volnék és arról, hogy „senki egy szóval sem értesítette, hogy a zászlóaljhoz vagyok érkezendő". Tíz napja sem múlt el annak, hogy az ezredes hadiszállásának voltam lakója és már kifogástalan „reguláris" tisztnek számítottam, és olyannak, mint a többi, akinek hivatása volt a katonai mesterség. Mikor a másodparancsnok rövid szabadságra hazautazott, engem szólítottak föl, hogy vállaljam a helyettesítését. Nagy tisztesség volt ez, a legnagyobb, amiben részem lehetett. Az ezredes ajánlata fölbátorított egy kérésre. Azt mondtam, hogy úgy képzelem, a lövőárki életet alaposabban megismerhetem, ha a tűzvonalban levő századok között élek a zászlóalj főhadiszállása helyett. Az ezredes megdicsért indítványomért és teljesítésére megtette az intézkedéseket. Meg kell vallanom az olvasónak, hogy kívánságom bejelentésére olyan ok is sarkallt, amely talán illetlennek volna mondható. A zászlóalj hadiszállásán kint a fronton szigorú „szárazság" uralkodott. A kondenzált tejjel sűrített erős teánál egyéb ital ott szóba nem jöhetett. Az árkokban élő századok kantinjában nagyobb volt a szabadság. Minthogy pedig én mindig azt vallottam, hogy az alkoholnak mérsékelt és szabályos élevezete nem hogy ártalmas volna, de fölöttébb szükséges, különösen télidőben és háborúban, meleg vonzódással igyekeztem az Ebenezer-tanyáról és valamelyik ároklakó századparancsnokságra. Mennél jobban előbbre halad az ember az élet során, annál inkább rájön, mennyire a véletlentől, a szerencsétől, a vakesettől, a sorstól, a végzettől vagy akárminek nevezzük, függ ezen a világon minden. Egy hete lehettem az ároklakó század körében és éppen homokzsákfalu hajlékomban ültem, hogy néhány levelet írjak haza. A reggeli ágyúzás elült és a tapasztalat azt mondta, hogy nyugodt intervallum következik. Elővettem hómappámat, lecsavartam töltőtollamnak a hüvelyét és csakhamar egészen elmerültem az írásban. Talán negyedórája írhattam, mikor a sátor nyitásában egy ordonánc jelent meg, hogy átnyújtson egy tábori táviratot. — A hadseregparancsnok délután négy órára Mervillebe kéreti Churchill őrnagyot. Gépkocsi várja 3 óra 15 perckor a rougecroix-i keresztúton. Ezt mondta a távirat. A távirat elküldőjét, H ... tábornokot jó néhány éve személyesen ismertem. De meglehetősenszokatlan dolog volt tisztet a tűzvonalból elszólítani és törtem rajta fejemet, hogy mi lehetett az oka. Nem nagyon csábított az a kilátás, hogy három mérföldnyit kutyagolhatok sáros földeken, legnagyobbrészt az ellenség szemének kitéve fényes nappal, azután meg törhetem magam visszafelé a koromsötét estén. De hát parancs parancs: félretettem a befejezetlen levelet és készülődéshez láttam. Néhány perccel utóbb már uton voltam Croix Rouge felé. Alig lehettem kétszáz yardnyira az árkoktól, mikor közelgő gránátok zúgását hallottam. Körülnéztem és láttam, amint négy vagy öt lövedék az árkok fölött pukkant szét, épp arra felé, ahonnan elkerültem. Vagy egy negyedóra hosszant tartott a lövöldözés, azután elhallgatott. Rá sem gondoltam az egészre, annyira elfoglalt a keserves gyaloglás munkája a feneketlen sárban. Mi a csodát akarhat tőlem a tábornok? Nyilván fontos dologról van szó, különben mért zavart volna ki nyugalmamból? Végül eljutottam a „találka" helyére, a keresztúthoz. Gépkocsinak hire-nyoma sem volt. Türelmetlenül várakoztam vagy egy órahoszszat. Egyszer csak előttem termett egy gyalog jött vezérkari tiszt — ön Churchill őrnagyi — Az vagyok. — Félreértés történt a gépkocsival. Máshova ment és most már késő az idő ahhoz, hogy a tábornok úrral Merville-ben találkozhassék. A tábornok úr már visszatért Hingesbe, a főhadiszállására. Őrnagy úr visszatérhet a csapatához. — Nagyon köszönöm — feleltem. — De ha nem volna kérdésem alkalmatlan, nem tudhatnám meg, hogy milyen különös oka volt a tábornok úrnak arra, hogy a tűzvonalból magához kérjen? — Ő — felelte könnyedén a vezérkari tiszt —, semmi különös oka nem volt rá. Szeretett volna elbeszélgetni önnel. Most az már más alkalomra marad. Nagyon méltatlankodtam magamban és minthogy a vezérkari tiszt is csak őrnagy volt, nem titkoltam előtte rossz kedvemet. Ő sem DICSŐ nyári S 81Y 6 HIV3S Sir ss H ® 1 ® É i $-üi 30.000 méter divatújdonság! Bácsi utca 6. szám Winston Churchill mint angol gránátos a fronton _3 Hévizszentanilris Hévíz gyógyfürdővel összeépült villatelkeken ül, modern berendezésű és a hygienia minden követelményének megfelelő, nagyobb és kisebb szállókban OS villákban (10 szobától 140 szobáig 1500 szoba áll május 1-től szeptember végéig a gyógyulást kereső fürdsivendégek rendelkezésére. Élelmezést (magyar és francia konyta) elismerten kitűnő minőségben és olcsó árak mellett tíz fővárosi módon berendezett vendéglő és több kisebb étkezde nyúlt Elő- és utóidényben mérsékelt áruk. Teljes napi ellátás (lakás és étkezés) naponként és személyenként már 5 pengőtől. Lakást keresőknek díjtalan felviágosítást ad. Lakás nyilvántartó*1 Hévizszentandrás. A községben Lakást keresők a vasútállomásról közvetlen Hévizszentandrásra a lakásukra vitethetik magukat, mely esetben az autó nem számíthat fel több viteldíjat