Ujság, 1927. november (3. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-23 / 266. szám

9 ÚJSÁG SZERDA, 1927 NOVEMBER 23 Élénk ellentmondással és aggodalommal fogadta a képviselőház az autóadó-javaslatot Wolff Károly hosszabb beszédben kritizálta, de végül elfogadta a javaslatot . Sándor Pál felsorolta azokat az adónemeket, melyek az autót terhelik A képviselőház keddi ülésén Hegymegi-Kiss Pál napirend előtti felszólalásra kért engedélyt, a Ház azonban ezt megtagadta. Botrányos jelenetek voltak ezzel kapcsolatban, ezekről azonban külön cikken számolunk be. Ami­kor ezek a viharos jelenetek véget értek, a Ház áttért az autóadóról szóló törvényjavaslat tárgya­lására. Ennek első szónok Wolff Károly volt. Azt fejtegette, hogy az autót nem lehet luxuscióknek elbírálni. Az automobilizmus iránt ellenszenv nyilvánul meg a bírói gyakorlatban is, amikor az autót a bíró gyakran, mint veszélyes üzemet kezeli. Ezt a gya­korlatot lehetetlenség fentartani. Helytelenítette a súly szerinti megadóztatást, ehelyett a benzinala­pot proponálta. A benzinnek szesszel való keve­rése a szeszkartel érdekét szolgálja. Ha már en­nek a kartelnek keresnie kell, rendeljék el, hogy minden autótulajdonos minden liter benzin után fizessen valamit neki. Bod János és Hermann Miksa miniszterek: Azt már nem. Wolff Károly: Lehetetlen dolgok történnek a főváros utcáin. Megsreparálják az utcát, két hét múlva a kábel kedvéért újra felszedik a kövezetet, azután jönnek a vilanyművek, gázművek. Az­ utca soha sincsen rendben és feleslegesen pazarol­ják a milliárdokat. Ezt az ügyet nemcsak az autók miatt, de ökonomikus szempontból is ren­dezni kell. Budapesttől elvette a kormány a köz­lekedési vámot, így 1.200.000 pengő bevételtől esik el. Most majd a saját autói után 300.000 pengőt kell fizetnie autóadó címén. Mi nem engedhetjük meg hogy a városi polgárság vállára több terhet helyezzenek. Vegyék végre tudomásul, hogy nincs tranzitóforgalom, üresek a közraktárak, üresek a kikötői raktárak és az áru elkerüli Budapestet. Fojtogatnak bennünket az utódállamok. Gaal Gaszton: A vámpolitikának köszönhetjük! Wolff Károly: A vidéknek meghagyták a kö­vezetvámot. Borzasztóak a vidéki utak és az autózóknak mégis unosuntalan fizetniük kell. A hatvani vámszedő, akinél stabil a részeg­ség, öt pengőből sohasem tud visszaadni. A hatvani vámszedői állás az ország egyik legjö­vedelmezőbb állása. Amikor itt járt nálunk az angol automobilklub igazgatója, figyelmeztetett, hogy szüntessük meg az örökös vámszedést, mert így nem lehet idegenforgalmat csinálni. A kereskedelemügyi miniszter kijelentette, hogy nem mentesítheti a főváros autóbuszait az autó­adó alól, de a befizetett adót méltányosságból majd visszaadja............ Gaal Gaszton: Egy kis közbeeső adminisztráció nem rossz! Wolff Károly végül kérte a kereskedelemügyi minisztert, hogy ígéretét a plénum előtt ismé­telje meg. Lehetetlenség, hogy megadóztassák a főváros köztisztasági üzemének az autóit, a mentőautókat és a tűzoltóautókat. Herrm­ann Miksa kereskedelemügyi miniszter: Az állami autóknak is fizetniük kell! Wolff Károly egyébként a javaslatot elfogadta. A következő szónok Sándor Pál azt mondotta, hogy úgy látszik, a pénzügyminisztériumban van egy külön adókigondoló bizottság. Mindenütt szegénység és nyomor, ma már felső tízezerről sem lehet beszélni, csak egyesek vannak, akik jól élnek. Mégis mind elkelnek a Saljapin-előadások uzsoraáron kiadott jegyei, mert az emberek azt látják, hogy itt­­ nem érdemes takarékoskodni. Minden adó az egész népességre hat ki. Az autó­­tulajdonos orvos, ügyvéd, szövetkezet, boltos majd kikalkulálja az autója költségeit és áthá­rítja. Ne rójjon ki a pénzügyminiszter több adót, mert a lakosságot nem lehet tovább terhelni. Csak a forgalmi adóbevétel negyven millióval több volt a­z előirányzott összegnél. Mindig opti­mista voltam, de bejelenthetem, hogy tavasszal az inzolvenciák tömege fog jelentkezni. Ilyen körülmények között össze kell omlania a magyar kereskedőé­­ágnak. A magyar állam nagyzási hóbortban szenved, amikor úgy akar élni, mint Nagy-Magyarország. Minden fejre négyszáz aranykorona kereset esik, ennek negyedrészét állami adókra kell kifizetni Fábián Béla: Száznégy b­vantskorona a fej­átlag! Sándor Pál: És hátra vannak még a községi és egyéb adók. Soha annyi nyomorult álláskereső nem volt, mint ma, ötszázezer koronáért hajlan­dók egy hónapig dolgozni az emberek. Ne beszél­jünk olcsóbbodásról, nem olcsóbbodás az, ha négy fillérrel olcsóbb lesz a tojás. Gaal Gaszton: Luxus az élett Sándor Pál: Akinek autója van, azt amúgyis magasabban adóztatták meg. Nem az ilyen uta­zókból hanem a büdzséből kellene pénznek lenni új utak épitésére és a meglévők javítására. A fő­városi utak javításánál pazarlás folyik. Az autót az adók tömege terheli. Benzinvám, fogyasztási adó, kincstári részesedés, olaj, gummi, autóvám, biztosítási, betegsegélyezési költségek, forgalmi is luxusadók. Most ehhez jön m­ég az autóadó. Dabasi Halástfi Móric: A forgalmi adónál el­engedtek egy százalékot, még nincs eredménye! Inkább maradt volna a régi! Fábián Béla: Ne nagyon kívánja, mert m­ajd visszahozzák! Sándor Pál: Tiltakozom az új adók beveze­tése ellen. Határozati javaslatot terjesztek be, mondja ki a parlament, hogy ez a törvény öt éven belül hatályát veszti. Mindentől függetlenül az idegenforgalmi célokat szolgáló autókat men­tesíteni kell ez adó alól. A javaslatot nem foga­dom el. Gáspárdy Elemér szólalt fel ezután. Azt fej­tegette, hogy ez a javaslat csökkenti azt az ellen­szenvet, amellyel a falusi nép viseltetett az auto­mobilizmus iránt. A javaslatot, melyet egyébként elfogadott ő is ideiglenesnek tekinti. Malasics Géza a javaslat ellen szólalt fel. A bü­rokrácia túltergését segíti elő ez az adó. Én tisz­telem — mondotta — a tisztviselőket,, de nem tartom helyesnek a ferencjózsef-kabátos proletá­rok szaporítását. Nálunk tanulatlan, munkanél­­küli földmívesek készítik az utakat és ezek olya­nok is. A falusiak animozitása az autó iránt ért­hető. Tessék elrendelni, hogy vasárnap nem sza­bad tíz kilométernél nagyobb sebességgel átmenni falun és a kipuffogót el kell zárni. Erre vigyáz­zon a csendőrség, ne azt hallgassa, mit beszélnek a munkások. A miniszterek olyan fényűzést fej­tenek ki, amely nem illik az országhoz. Külföl­dön nem tudnak olyan bolond kocsit kit­alál­ni, amely Magyarországon vevőre ne találjon. Hely­telen, hogy a teherautomobilokat az önsúly után adóztatják meg. Ez prémium lesz rossz külföldi kocsik behozatalára. A fogyasztott benzin után kell az autót megállapítani éspedig teherautóknál olyan alapon, hogy a magyar f­ővárok a külföldi korrerrenc­iával szemben megóvhassák helyüket. Gömbös Gyula annak szükségességét hangoz­tatta, hogy az autóbuszjáratokat hozzák harmó­niába a vasúti menetrenddel. Szinyei-Merse Jenő pedig a javasl nt melett foglalt állást. Ezután Huszár K-W-!v etrt-k namrerdi javas­oltot tett. A nan­rendi vitáról más hetyen emlé­kezünk meg. A Jfát az eté'-k nam­rparti jave«h*­­'á( foe­dta el és jpy a 'puközp’pba ülés szerdán délelőtt tr­­érakor lesz a keddi napirenddel és az interpellációkkal. Ady Endre (Naplómból)­ ­ 1919 I. 29 — III. 5. Az olvasóról, melyet szeretteim nevéből fűztem, naponta lepereg egy-egy gyöngyszem. Nem fogok Róla méltatást írni. Nem, nem. Azt a hivatottaknak (?) hagyom. Életrajzot sem, azt majd — mint Wilde mondta (akit Ady egyszer olyan nemes tollviadajjal védett meg) ,— megírják a­­ludasai, a harminc ezüst­pénzes emberek. Csak irom­ ezt a pár sort, úgy belső muszájból és — magamnak. Hiszen olyan undorító kisajátítást csaptak a ravatala és barátsága körül épp azok az emberek, aki­ket — tudo­ji — jobban megvetett, utált, mint a bűneit. (Bűneit? Ha volt is egy, az az egy is csak önmagával szemben volt bűn és azt sze­rette szegény néhai való Ady Endre legjob­ban.) H­ogy tülekedtek, tolakodtak, felfedez­ték, megmentették, istápolták, ők voltak az egyedül megértői, a bizalmasai... Nem átallot­ták egy-egy vers dedikációjára hivatkozni. Olyikhoz Ady Endre egy mámoros percében írt oda valami szürke nevet; van olyan, mely­hez egy-egy jó ebéd után íratott ajánló sort az élelmes házigazda fjának-fijának, komá­nak, sógornak ... meg olyan is akadt, aki tele pénzes zacskójába nyúlt bele és­­ nem na­gyon tele marokkal fizette meg a halhatatlan­ságot, melyből sohase lett volna része. Hiszem, tudom, vallom: Ady Endrének csak egy, egyetlenegy bizalmas, meghitt, őszinte barátja volt: Medve Miklós, az udvari kan­cellista. Aki ezt nagy szerényen, soha, se szó­val, se írásban nem hirdette. Aki talán meg se fogja nekem bocsátani, ha mások is elolvas­sák ezt a pár soromat. Ady uszályát, melyet maga után vont, jól ismerem minden porcikájában. Volt abban finommivű csipke, drága nehéz brokát, de sok-sok piszkos rongy is. Húzódtak utána, azt remélve, hogy a Nap fényében jobban meg fog csillanni a pókháló subtilis rajza, a bár­sonyminták nehéz aranya sőt a piszok is azt hitte, zománcnak fog ragyogni... Még Londonban laktam, mikor egy novella alatt olvastam az író addig ismeretlen, soha nem hallott nevét. Érdekelt. Stílusa kiforrott, nyelve új, tárgya megkapó volt. Mikor haza. Írtam, kérdezősködtem felőle. A pestiek nem ismerték. Zilahról írta meg szegény hamar elhalt László Bandi (akit akkortájt fedezett fel hagy szenzációval Jókai), hogy neki iskola­társa volt a gimnáziumban és most Váradon zsurnaliszta. Aztán megint soha nem hallot­­tam róla. Nagy gyászom után, ahogy rendbejött az alkotás utcai fészkem és időm, kedvem kere­kedett olvasni is, mindig gyakrabban találkoz­tam a nevével. Új, mindenképen új, talán eleinte idegenszerű versek alatt. Akkor már Vészi szárnyainak oltalmában élt a Budapesti Naplónál. Volt egy közös cimboránk, az be­szélt nekem róla és viceversa. Kezdtünk ér­deklődni egymás iránt. Egy szép napon fel­hívtam a Budapesti Napló telefonszámát. — Halló! — Halló! — Ki beszél? —­ Sydney Carton. Adyt kéri. — Én vagyok. Szervusz. Szervusz. Mikor és hol találkozhat­nánk? Adj időt, helyet. Newyork? Abbázia? — Legszívesebben nálad és ma este tíz után. — Rendben van, várlak! — Szervusz. ■—­ Szervusz. Ez volt az első találkozásunk. És azon az éjjel lépte át először a küszöbömet, 1907 jú­lius 23-án. Meglepte, meg is csodálta új ott­honomat, a Wiener Werkstat­e első remekét, de megmondta, hogy nem szereti. Hűséges Pista legényem a pompás chianti szalma­­foonatos üvegjeit rakta fel és Ady végighevert a fehér medvebőrön és feje alá gyűrte az aranyvirágos pluviálékból fabrikált vánkosok tömegét. Az atelier két hatalmas ablakán be­sütő hold és a cigarettáink világítottak csupán. Két ember került össze először, akik még nem ismerték egymást. Volt hát elég mondani­valójuk. Ilyenek az életben a legérdekesebb, legbizalmasabb éjszakák. Két szivet hoz közel a véletlen, borgőz és cigarettafüst és kinyitnak egymásnak egész igazukban. Látják és érzik magukat és egymást teljesen: letakarodik lel­kükről a mindennapok, hétköznapok ráhordta szenny; őszinték, egyszerűek és igazak lesz­nek és olyan iilimus tárgyak is elmondásra kerülnek, amelyekre máskor nem is gondol­nak, vagy félve takargatnak. És úgy szerelik egymást, mint testvérek , vagy mint akik még egymást nem ismerik. Sötét éjszakában, két napimádó!♦ 1908-ban küldte fel újesztendei ajándékul a «Vér és arany»-t. Az első lapon, a névre való ajánlás felett, önmagából citálja érdekes betűivel: Valaki az Értől indul el S befut a szent, nagy Óceánba.* 1908. A „duk-duk-af­ér“ nevezetes ideje. A jmais fiatalság aligha tud má­r erről a­z■ tegnapiak* izgató irodalmi eseményéről, amelytől úgy megrökönyödtek a „Holnap" emberei. Derült égből lecsapó villám volt. Az Olympos legmagasabb, fénytől sugárzó lép­csőjéről sújtott le vele a bősz, haragos Zeus. Az Új Időkben — Ady nevétől tehát majd­nem idegen lapban — látott napvilágot az alig háromhasábos kis cikk, melytől leve óriási riadalom a literatura berkeiben. Elnémult Pán sípja, él a lant­a kacagás, káromkodás hangja váltotta fel azokat. Szeretném egészé­ben leírni a rettenetes és ártatlan cikket, mely, sajnos, el fog kallódni, hacsak majd­ be nem veszik összegyűjtött írásaiba, s ... Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez s az én állítólagos irodalmi lá­­zadozásom nem is lázadozó.- Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türel­mes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. Melanéziában van egy duk­­du­k nevű társaság, afféle ősformájú szabad­kőművesség, ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én ugyanakkor, mikor a régi hasonszőrű magya­rokkal való közösséget jobban érzem, mint ember valaha érezhette ... Nem tudok semmit arról a forradalomról, amely állítólag nevem­ben, az én nevemben dúl... Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik el­felejtettek magyarul is megtanulni. .. Nincs közöm a betegekhez s mindazokhoz a fiata­lokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre — tudom — nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, m­it je­lentek: sem én, sem kortársaink nem dönthet­jük el. De ezt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senki­ket jobban utálom, mint általában engem szo­kás utálni... Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl, fül, harcol és ír, akikhez semmi közöm...* Ezeket mondta nemes Ady Endre,­­Vaády Imre de genere Bartsch és Kronstein A. Béla uraknak, az Uj Idők papirosán ... Sokan soha meg nem tudták magyarázni, érteni, hogy és miért született meg Ady Endré­nek ez a keserű írása. Én sem. Sokat tűnőd­tem rajta, de megkérdezni nem volt vala ku­rázsim. Nagy idők múltán, egyszer betegen feküdt a Meteorbeli szállásán és egy egész napot fent töltöttem nála. Zárt ajtó mögött, hogy ne háborgassanak. Csak a borfiú öt­szörös kopogására nyitottam ajtót, aki a pezsgőfröccsök ütegét hordta fel. Akkor maga Ady pendítette meg a dolgot. Sokat beszélt. Hol humorral, hol undorral, de teljes magya­rázatot adva. Titkok hét pecsétje alatt. Ennek igaz voltát, mint dokumentummal igazolha­tom a tőle aznap prezentbe kapott «A Holnap» első kötetével, melybe ezt irta nekem: «...a duk-duk-ügy részleteit beszélgetve, teljes, de egyelőre diszkrét megbánással, egyébként pedig szeretettel, Ady.* Rövid idő múlva lementem a peceparti Párisba. Még zajlott, mint a méhkas, az EMKE irodalmi asztala. Akor írt­a meg Em­őd ri­­posztversét, amit nekem olvasott fel először, így végződik: „ Verje meg a nagy gyász, fojtsa el az átok, Aki igyen hagyja cserben A legszebb brigádot! Gyepre táltos, gyepre — Úrimódi bitangsága Lesz a vezér veszte — Ha nem ma, hát holnap. Holnap, Vizkeresztre.* Jávor­ka nótája ez, olyan ártatlanul szigorú kuruc vers, de minden benfentes jól tudta, hová van adresszálva. Egy este ketten kucorogtunk Juhász Gyu­lával a hosszú kávéházi asztalnál. Csak néha szólt bele a diskurálásunkba Marci, az iro­dalmi - és hallatlanul jószm­­i -- főpincér. Egyszerre Jules vigyorogni kezd és egy csöpp­nyi papírlapot nyom a markomba. Ma is őrzöm- Talán az írója már nem is emlékszik rá. Epés paródiája Ady „A halál rokonáénak, íme: ■ • Én az ital barátja vagyok. Szeretem a gyönge írókat. Szeretem megcsókolni azt. Aki holnap! Véres harc sztrájkolók és rendőrök között Statárium a coloradói bányaterületeken Denver (Colorado állam) november 13. (Az Újság tudósítójának távirata.) A bányaterüle­teken a kitört sztrájk következtében a helyzet annyira kiélesedett, hogy Colorado állam hely­tartója, A­d­a­m kihirdette az ostromállapotot. A katonai parancsnoksággal N­e­w­el tábornokot bízták meg. Eddigi megállapítások szerint a sztrájkolók és a rendőrök között lefolyt küzdel­­mekben öten meghaltak és hatvanan megsebe­sültek. A sebesültek között van­ 2 asszony és 7 rendőr. A rend fnntartá­sára jelenleg 5 száza gyalogság, 2 osztag lovasság, 2 tank s egy kato­nai egészségügyi különítmény van kirendelve. A bányamunkások között mind jobban és jobban tért hódít a mozgalom. Különösen Widsenburg városban és Trinidad környékén élesedett­ ki rendkívül a helyzet. Igen nagy a nyugtalanság a Santa F­é vasútvonal mentén, ahol pár évvel ezelőtt — különösen mexikói bányamunkások k­örében — nagy zavargások törtek ki, amelyeket inak idején is csak nagy véráldozattal tudtak nyomni. A kormány el van határozva, hogy a jódat minden eszközzel fentartja és minden za­­argási mozgalmat a csirájában elfojt A Sinclair-per mellékhajtásai Washington, november 22. (Az Újság tu­­dósító­jának távirata.) Az államügyész felszó­lította Columbia bíráit, hogy indítsanak eljá­rást mindazok az egyének ellen, akik azt a hírt terjesztették, hogy a Sinclair-perbe­n kü­lönböző befolyások működtek közre. (United Press.) Bethlen és Mussolini táviratváltása Abból az alkalomból, hogy a fascizmus új intézményeinek tanulmányozására Olasz­országba kiküldött tanulmányi bizottság Buda­pestre visszaérkezett, Bethlen István gróf mi­niszterelnök a következő szövegű táviratot in­tézte Mussolini Bénító olasz miniszterelnökhöz: * Mussolini Benito. őexcellenciájának, Róma. Abban a pillanatban, amidőn az a bizottság, amely a fascizmus új intézményeinek tanul­mányozására Olaszországba kiküldetett,­ Buda­pestre visszaérkezett, nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy Excellenciádnak őszinte köszö­netet ne mondjak azért a meleg barátságért, amelyben azt úgy a királyi kormány, valamint az összes olasz hatóságok részesítettek. Biztos vagyok benne, hogy Excellenciád értékes tá­mogatása nélkül a tanulmányi bizottság nem lett volna képes a részére rendelkezésre állott aránylag rövid idő alatt mindazokat a hasz­nos adatokat öszegyűjteni, amelyeket Magyar­­országba magával hozott. Meg nagyok, róla győződve, hogy az a tanulmányi látogatás a két nemzet között fennálló barátságos együtt­­érzést még szorosabbá tette és még jobban ki­mély­itette. Bethlen gróf.* Erre a táviratra Mussolinitól a következő szövegű választávirat érkezett: • Bethlen István gróf miniszterelnök ur őnagyméltóságának, Budapest. Excellenciád szives volt kiválóan szívélyes érzelmeinek ki­fejezést adni abból az alkalomból, hogy Prónay államtitkár úr és néhány magasállású magyar tisztviselő kellemes vendégeink voltak a fascista reformokat illető tanulmányi kikül­detésük ideje alatt. A magam részéről viszont meleg köszönetet óhajtok mondani Excellen­ciádnak azért az önként megnyilatkozott szí­vélyes és vendégszerető bánásmódért, amely­ben Magyarországon az olasz kiküldöttek ré­szesültek, akik azért jöttek, hogy lerójják a kegyelet adóját egy nagy magyar emberrel szem­ben, aki Olaszország testvéri barátja volt. Teljes mértékben osztom Excellenciádnak azt az óhaját és meggyőződését, hogy az ilyen kölcsönös látogatások nemcsak az egymás iránt érzett személyes rokonszenv növelésére alkalmasak, hanem mindjobban megerősítik és kimélyítik azokat a baráti érzéseket, ame­lyek a magyar és olasz nemzet között fenn­állanak. Mussolini,»

Next