Ujság, 1928. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-01 / 1. szám

9 Háború vagy béke? Politikai kilátások 1928-ra írta J. N. Kenword, az alsóház tagja, volt flottaparancsnok Gemi, a népszövetség fontos üléseinek színhelye. De — legalábbis Európát tekintve — a leszerelés kérdésében folytatott tárgyalások eddig kézzelfogható eredménnyel nem jártak. Az európai súrlódások kiküszöbölésére és a békés atmoszféra megteremtésére irányuló fáradozások mégis hozzájárulnak az európai gazdasági helyzet szanálásához és ezért különösen fontosak mireánk, a világ legnagyobb kereskedő nemzetére. Csodálatos és nyugtalanító csupán az ,a tény, hogy minden államnak megadják a biztonságára és a szükség esetén való segítségnyújtásra a legnagyobb garanciát, egyedül rólunk feledkeznek meg. Nem egészen háríthatjuk el magunkról a lengyel-litván konfliktusért való felelősséget. Ennek a konfliktusnak története rövidesen a következő: A fegyverszünetre következett általános káoszban Litvániát nyugati szövetségesei folyton arra ösztönözték, hogy önálló állammá alakuljon. A régi Vilna városát a környező területtel együtt úgy Lengyelország, mint Litvánia magának követelte, sőt a litván kormány az új életre támadt Litvánia fővárosává tette meg Vilnát. Egy nyugalmazott lengyel tábornok, Zeligorsky alkalmazta először ■ ezt, a később általános szokássá vált fogást, egy irreguláris csapatokat lengyel uniformisán és lengyel felszereléssel vezetett Vilna elaglalására. Mondom, ez a fogás divattá lett, hiszen Tennunzio Fiuméban, a szerbek Montenegróban, a görögök Délalbániában és számos más kis állam is utánozták. Hónapokig tartó tárgyalások után végre a nagyköveti konferencia, amely a litvánok állítása szerint Vilnát eredetileg nekik ítélte, beleavatkozott a lengyel megszállásba, elismerte a fait accomplit és a várost , és környékét a lengyeleknek adta át. a litvánok nem nyugodtak bele ebbe a döntésbe és a legutóbbi ideig hadiállapotban voltak Lengyelországgal. Ez a tényállás. Ha csak Lengyelország és Litvánia viszályáról volna szó, a dolog nem volna olyan komoly. A franciák azonban mindenben a lengyeleket támogatják, míg a németek és oroszok, akiknek panaszaik vannak Lengyelország ellen, a litvánokat hajlandók támogatni. Ebből igen kényes helyzet származott, amelyet nem tud eliminálni semmiféle nyilatkozat, sem pedig a békeálamoknak most már hivatalos publikálása. Bárr ’ '"......... is, remélni lehet, hogy mi, angolol további kötelezettséget nem fogi Európának ezen a részén. Azért jegyzem ezt meg, mert nekünk senki fia nem biztosítja segítségét szükség esetére, sőt még csak fel sem ajánlja, ha az általános és mindent átfogó népszöveségi paktumtól eltekintünk. Nézzük most a locarnoi egyezményt. Sir Austen Chamberlain ebben a szerződésben azt ígérte, hogy az angol birodalom összes segélyforrásait, katonáit, hajóit, repülőgépeit, pénzét latba veti Franciaország határainak megvédésére egy nem várt német támadás esetén és ugyanígy Németország határainak védelmére Franciaország ellen. A brit világbirodalom hét tengerrel határos. Ezek a tengerek a mi tengerentúli kereskedelmi útjaink. Országunk jóléte, sőt puszta léte az élemiszerpótlás és nyersanyagok tekintetében feltétlenül a tengertől függ. Senki sem kínálkozott, hogy ezeket a kereskedelmi utakat váratlan támadás esetén megvédelmezi. Mi előnyünk van nekünk Locarnóból? Semmi. A legjobb viszonyban vagyunk Franciaországgal és ezért nem érthetik félre azt, amit itt kifejtek. Franciaországnak hatalmas flottája van tengeralattjárókból. Ez a tengeralattjáró flotta komoly fenyegetése a világ valamennyi nemzet tengeri kereskedelmének. Javaslom, hogy Franciaország tegyen közzé egy nyilatkozatot — a locarnoi egyezmény pótlásául —, amely szerint a francia flottát semmi körülmények között sem szabad angol hajók ellen felhasználni. Ez a követelés nem méltánytalan. Franciaországnak van a legnagyobb légiflottája a világon és kétszer annyi használható hadi-aeroplánja van, mint nekünk magunknak. Mi különösképpen ki vagunk téve a légitámadásoknak. Mivel köteleztük magunkat, hogy támadás esetén minden erőnk latbavetésével megvédelmezzük Franciaországot, váljon méltánytalan követelése, hogy Franciaország védelmünkre keljen egész légiflottájával támadás esetén. Ugyanez áll az Egyesült Államokra is. A három vezető tengeri hatalom — Anglia, Amerika és Japán — legutóbbi genfi konferenciáján Amerika felszólított bennünket, hogy cirkáló hajóhadunkat jelentékenyen csökkentsük, míg Japán felkért, hogy járuljunk hozzá a jelenlegi helyzet állandósításához és évek sorára garantáljuk, hogy nem építünk új hajókat. Végül füstbe ment az egész konforoa annak, hogy a hajóépítés korlátozóiért bármivel kárpótolni akarnának. Mina^Aki elismerte, hogy a tengeri támadás ránk veszedelem és senki sem inditványozzi^migy a fegyverkezés korlátozására vonatkozó minden szerződésnek az a klauzulája legyen^ hogy akár a mi, akár más államok kereskedelmi útjait fenyegető veszély esetén a segítség kötelező. Éppen most értesültem róla, hogy Amerikában bizonyos nyomást gyakorolnak a kormányra, hogy terjessze ki a Briand-paktumot — ott úgy nevezik — Angliára is. Mint emlékezetes, Briand francia külügyminiszter olyan szerződést ajánlott, amely a két nagy köztársaság háborúját lehetetlenné teszi. Ha igaz, hogy Amerika lépéseket akar tenni, hogy egy ilyen szerződéshez mi is csatlakozzunk, ez egési kedvező alkalom volna nekünk, hogy Franciaországtól is, Amerikától is megkapjuk az előbb említet garanciákat. Akik egy nagy amerkai tengerészet kiépítésétől félnek, egészen erikusan agitálnak olyan flotta érdekében, amely megtámadhatatlanná tegye a jövő háborújában az amerikai tengeri kereskedelmet. Ha egy új nemzetközi háború csapása zúdulna a világra, az amerikaiaknak — bármilyen nagy flottájuk legyen is, — igen nehéz volna, különösen minden tengerentúli bázis híjján, kereskedelmüket a zaklatásoktól és károsodástól megóvni. A tengeralattjáró félelmes fenyegetés a kereskedelmi hajózásra. Az a véleményem, hogy okos és távolbalátó amerikaiak örömmel üdvözölnék ha mi és Franciaország segítenék őket a világkereskedelmi útak megvédésében. Három nemzet kölcsönös garanciája, ha később további hajósnépek is csatlakoznak, tényleg a szó legtágabb értelmében biztosítaná a tengerek szabadságát. Mi teljes egészükben megfizetjük adósságunkat. Igen nagylelkűek vagyunk és elengedjük idegen népek adósságait, kezeskedünk más országokért, határokért és hiába kérdezen magamat, mit kapunk ezért cserébe? Ha Anglia kilépne a népszövetségből, a liga öszszeomlana. Ha visszatérnénk a tradicionális angol splendid isolation-hez, Oroszország kivételével egész Európa hangos panaszban és javeszéklésben törne ki És mégis itt az ideje, hogy komolyan fontolóra vegyük, ne tartsuk-e távol magunkat a jövőben Európa bajaitól, tekintve, hogy a népszövetség más tekintélyes tagjai semmit sem tesznek a mi életérdekeinknek, tengeri kereskedelmünknek biztosítására. Ez nemcsak fegyverkezés kérdése, — a fegyverkezés nem oka, hanem tünete a bajnak. A tudomány korszakában igen könnyű fegyvereket feltalálni — ezek a fegyverek sohasem azok, amelyeket az előző háborúban használtak. De ha fel is tesszük, hogy a teljes világleszerelésről szóló orosz javaslat megvalr,ég mindig garanciákat kellene károktól, akiknek más oldalon mi nyúsgaranciát, mert fegyvert lehet titoktarni, vagy sebtiben megszerezni. .. az a maga kadisságát szeretné utasra bítani avval a kétfertálos birtokkal, akit íjd jussol utánunk. Kap az én lányom elsőgényt a faluba. Nem rendőrt, akin még a ruha sem az övé ... Ezt mondván, Mátyus György közrendőr sapkáját, kardját az ablakon át dobta ki, előtte pedig szélesre tárta az ajtót , Mari azonban anyja lánya volt. Amit akart, poklokon keresztül is elérte. Már pedig a pörgebajuszú legényt, aki felőle rendőr is lehetett, igen nagyon akarta. Harmadnap megszökött a háztól és hamarosan esküdött felesége lett a rendőrnek. Menyecskekendő helyett nettet hordott a kontyán, a széles fodros kasmirmeg selyemszoknyáit átszabatta uras formára és még boldog is volt a szoba-konyhás külvárosi kis lakásban, ahol az ura kofa anyjával meg egy fészek öccsével lakott. A szülői ház ajtaja becsukódott előtte. Az apja szivesen hajlott volna a kibékülésre, de az anyja sohasem tudta elfeledni a csúfságot és megtagadta az egyetlen lányát. Mikor a halálos ágyán feküdt, félénken előhozta az ura: — Te Rozi, iratok én a tanító úrral aloának a lánynak. Talán föl sem lábalsz többet, oszt sohase látod. Gyerekünk a minékünk. Megiratom a levelet.. Pandúr Róza fonnyadt kezével megtörölte a száját. Tudj’ .Isten miket mondott volna. De már nem volt ereje. Nagynehezen nyögtem.*. — Még a koporsóm mellé se álljon. Aszondom a búcsúztatóba se legyön benne. Nem gyérüktön néköm ... Dögöjjön meg, rohadgyon el a gyepük alatt. .. így halt meg. A végső percében megátkozta a lányát, az ültöztető asszonyok alig tudták egyenesíteni az ökölbe szorult kezét, amelyben a világért nem állt meg az olvasó. Pandúr Ádám megbízásából mégis csak sürgönyt menesztett a tanító az egyetlen lánynak. Sőt a búcsúztatóba is belevette férjével, a rendőrrel együtt. Műnek tíz év alatt még a nevét sem szabadott kiejteni az öregasszony előtt Pandur Mari tehát, férjestől együtt, hazajött az anyja temetésére. Na hiszen, győzték is csodálni! Uras, fekete szükszoknyát ,meg selyemblúzt viselt. Csattos cipő a lábán, a kezén szíva, összecsókolódzott az apjával, letértett egy Mintyánk-ot elmondani, aztán ráborult a kaporsóra. — Édesanyán, bocsásson meg, kedves édesanyám . . . Pandur kemény arcán és végiggördült a könny, de még a rendőr is igen nyomogatta a Az érkező hetek . Sorakozó, karcsú keresztek, magasságjelző, hetyke kis keresztek is megsokasodtak,----__—* — s hetveríkedve állnak legdusabb partitúrám, életem előtt. Mert keresztet irt kottám elé azért, sok apró, létrás, jelentős jelecskét, hogy minden hangom magasabban szálljon, hogy minden dalom fönnebb, fentebb járjon! Izzó vágyódás tüzes keresztjét jelölte eddig oly nyugalmas hangjaim elé az úr. Most e játék oly önfeledt, ujjongó, gazdag, tört hangjaim szárnyakat kaptak. Szokatlan füllel, friss ékkel hallgatom zsolátinál is, hogy egyszerűbb s hhorálnál is hatalmasabb: az életem, az uj dalom. Még nem merem szül rendbe fogni a dagasztó nagy csodáját, de érezem, már érezem is kiállni volna jó: az életem, az életem magasabb billentyűkre siklott. Magam sem ismerem meg elmúlott, régi hangjaim, bátortalan, halkhangú dalaim ... ó, mi különös, zengő, szédült játék e keresztes, fokozott játék a vágyak borzongó zongoráján! Félősen lapozom a napokat, kutatva siklatom szemem az érkező hetek elé, » rebegem halkan, hunyt szemmel, makacsul. Uram, Nagyúr, hiszem, hogy néked is öröm e fönnebb szóló életszimfónia, Zeneszerző Isten, Ugye hallod, hogy kérlek, ugye ígéred, ígéred, hogy nem írod le hamar időnek előtti idővel, a megbánásnak vagy megérkezésnek, az unalomnak vagy a feledésnek józan és bús feloldójelét? Simán Erzsébet ÚJSÁG örökké zsörtölődő, nyugtagasszony ott feküdt a feketére frsóban. El kellett hinni, mert azt is azt mondták: •Pandúr Ádámm :kes Róza Élt 64 évet. Még így is tart Hiszen alig négy napja ittt az udvaron, de még egy hete sár a baltát akarta belevágni a Vara, mert a Töröksürü parton készántott a kukoricaföldjükből. Pandúr Rózára is sor került. Nenk, pörösödik az többé senkivel Mihály nyugodtan beleszórhatja a elszántott barázdába. A koporsós udvaron két cifrafonatu szalamdur Áfiámon kívül egy teremtő állt mellette. Távolabb fekedet ak tömege, akik eljöttek megma végighallgatja-e csöndben a pandúr Róza? Már csönditettek a likőr suttogás futt végig a tömeg — Nédd-e, Mari... Itt a Pandúr Mari. Híggyütt az anyja temetésire ... La,u .... . t is elhozta. Hej, ha szegény Róza most fölülhetne a koporsóba!... A kiskapun valóban a Pandúrok egyetlen lánya jött be. Tizéve, hogy elszármazott hazulról. Nagy története van ennek. A gazdag Pandúr Mari kisasszonynapi búcsún összeesmerkedett egy pörgebajuszu idegen legénnyel. A pörgebajuszon kívül — ami még csábítolta a lányt — fényesgomba, zsinóros gallérú kabát és siltes sapka volt a legényen. Mátyus Gyuri, így hívták a legényt, rendőr volt a városban. Közrendőr. Ott a városi aszfalton a kutya sem vette észre csöndes silbakolásában, de itt nagy sikere volt A mulatság után következő vasárnap már kérőként állított be a Pandúrok portájába. Cudarul megjárta. M. kir. államrendőrt ilyen csúfság még nem ért. Pandúr Róza, a tisztességgel elhangzott szavak után megtörölte a száját, ami nála azt szokta jelenteni, hogy fergeteg következik. Csípőre tett kézzel állt a kérő elé. — Hallj-e, de most aztán kitisztuljon az én házamból! Az én lányom nem pingáíf■jreu, riszálos-dereku városi condra ám, hegycsak úgy egy gyütt ment röndéből adjam. Nem is olyan számára neveltem én a lányt VASÁRNAP, 1928 JANUÁR . Huszár Károly búcsúja Huszár Károlyt, akit tudvalevőleg a kormányzó az Országos Munkásbiztosító Intézet elnökévé nevezett ki, a képviselőház tisztviselői kara ma délben búcsúztatta. A tisztviselői kar nevében Fölmér Kálmán elnöki főtanácsos tolmácsolta azt a megilletődöttséget, amellyel a tisztviselői kar búcsúzik Huszár Károlytól, megköszönte, hogy karrierjének egy állomásán sora feledkezett meg munkatársairól, a Ház tisztviselőiről. Huszár Károly könnyekig meghatva válaszolt. — Huszonhat éve foglalkozik politikával — mondotta, — s egész élete összeforrott vele. A Munkásbiztosító Intézetet is úgy tekinti, hogy oda őt mint a magyar politika egyik exponensét állította a kormányzó, hogy a szociális életnek ezen a rendkívül fontos szakaszán munkálkodjék a nemzet javára. Csakis ezért vállalta ezt a megbízatást, mert itt is nemzetének, hazájának vél szolgálatot tenni. Tudja, hogy nehéz, erős munka vár ott rá, s ezért csak azt kívánja, hogy ott is olyan tisztviselői karral dolgozhassák együtt, amilyennek hosszú évek során a parlament tisztviselői karát megismerte, s mindenkor szeretettel fog visszagondolni arra az időre, amelyben ezzel a tisztviselői karral együtt dolgozott. Huszár Károly Zsitvay Tiborhoz, a képviselőház elnökéhez ebben az ügyben a következő levelet intézte: Nagyméltóságú Elnökürt A Kormányzó úr főméltósága a m. kir. népjóléti Miniszter Úr előterjesztésére kinevezett az Országos Munkásbiztosító Intézet elnökévé. Ennek következtében tisztelettel lemondok a sárvári választókerületben nyert képviselői megbízatásomról és a képviselőhöz alelnöki méltóságáról. Mély tisztelettel kérem Nagyméltóságodat, kegyeskedjék lemondásomat a tisztelt Háznak tudomásvétel végett bejelenteni. Több mint 17 évi parlamenti munka után válok meg mandátumomtól, amelyet az ország egyik legideálisabb választókerületétől nyertem és attól a magas közjogi tisztségtől is, amelyet a tisztelt Ház ismételten megnyilatkozott bizalmából immár öt évnél hosszabb időn át töltöttem be. Hálás köszönetet mondok a t. Ház mindkét tagjának pártkülönbség nélkül, mert tudom, hogy csak az ő értékes és hathatós támogatásuk, jóindulatuk és bizalmuk tette nekem lehetővé, hogy gyarló emberi erőkkel mégis híven teljesíthettem a magas közjogi méltósággal járó kötelmeket. Képviselőtársaim, elnöktársaim, tiszttársaim és a Ház tisztviselői együttműködésünk hosszú ideje alatt oly értékes erkölcsi támogatásban részesítettek, hogy ezekből a hálásan őrzött szép emlékekből merítek bizalmat és erőt új állásdukban is, amelyben bátorkodom a nagy magyar közérdekre való hivatkozással a törvényhozás minden tagjának további becses jóindulatát kérni. .. ... Különösen hálás szőrrel köszönöm Nagyméltóságodnak és méltóságos alelnök társatának ■ kollegiális rokonszenvét és meleg barátságát, mert az ő nemes és fenkölt gondolkodásuk olyan harmonikussá tette együttműködésünket, szemét. Aztán jött a pap, elhangzott a búcsúztató és az öregasszonytkivittük a temetőbe. Hazajövet nekiállt Mari — akit ekkor már Mariskának hívtak — rendbehozni a házat. Bizony nagy volt a rendetlenség. Meszelővel, söprűvel, sirkálókefével tisztaságot teremtett a fiatalaszony. Ahogy kész volt, odaállt az apja elé. — Most csak rendbe volna a ház édesapám, de mi lesz ezután? Ki főz magának, ki takarít magára, ki látja el a baromfit, disznókat? Az öreg spekulált jóideig. Félrenézett az ágy felé ahol tegnap még a felesége feküdt. De csak kimondta: — Úgy gondotam én, hogy most ma mindég itthon marattok. A Gyuri is beleszokna a mezei munkába, oszt csak jobb vana néktök is, mint kevés pénzbül a városba élni... Van itt annyi birtok, hogy dosztig telik... Azok ketten összenéztek. Nem számítottak erre. A rendőr talán már hajlott is volna rá, hogy örökre levesse az egyenruhát, de Mariska kijelentette: — Erre ne számítson édesapám. Elszoktam én a robottól. A Gyuri keze se birja a kapát. Maga is egget dolgozott már életébe. Azt mondanám: költözzön édesapám mihozzánk. Jó pénzért el lehet adni a házat, birtokot... Bizonyos, hogy frissen ásott sírjában megfordul erre Pandur Róza. Na hiszen, az öregből is kifakadt ám: — Eccer má csúffá lőtté bennünket te lény. Hagyj föl hát evvel. Mert én nem vagyok olyan tedd ide-tedd oda, sem bolond, hogy azt tehetitek velem, amit akartok. — Hiszen mi csak jóakaratúlag javasoljuk — csillapította a veje —, de úgy tesz édesapám, ahogy saját maga gondolja. Pandur Ádám csendesen dohogott: Hát azér mondom ... Másnap reggel elutazott Mariska meg az ura. Az apjuk egyedül maradt a nagy házban. De nem lelte helyét, élte a nagy csend. Nem volt aki szidja, mert az ablakdeszkán hagyta a dohányzacskóját, nem pöröltek vele, ha elmaradt a korcsmában. De nem is volt, aki megterítse előtte az asztalt, aki összesöpörje a szobát, szemet szórjon a baromfinak. Elszakadt a dolgozónapi dolmánya is, az ingéről pedig hiányzott a gomb. Dohogott, morgott magában, aztán gondolt egyet. Átment a szomszédba a Hangya Pannihoz. Két év óta özvegy volt az és napszámból tengette életét. Ivé-vés pénzért szívesen vállalta a foltozást. Remibe is hozta a dolmányt, felvarrta az ingre a bádoggombot, aztán — mert kezébe akadt a söprű — szépen kitisztogatta a szók