Ujság, 1928. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-15 / 12. szám
VASÁRNAP, 1928 JANUÁR 15 ÚJSÁG MRISS NAVCO irja mAr/ib sAmor Befele/ Paris, január 10. Ezekben az években kifejlődött bennem a külföldön egy bizonyos érzékenység honfitársakkal szemben, megismerkedem egy emberrel, kezelünk, nézzük egymást, magyarul beszélünk s közben mérlegeljük egymást, az egymás szemét, nézését, mozdulatait — mit lehet tudni? Európa tele van velünk, magyarokkal, Amsterdamban is megeshet veled, hogy Magyar Vendéglő integet feléd egy mellékutcán, a kirakatban paprikás szalonna és egy friss példány Újság, harminc-negyven ezres kolóniákban élünk az idegenben, falvaink vannak Paris mellett, utcáink Berlinben, Londonban, Bécsben, Rómában, itt Parisban is van már egy féltucat magyar vendéglő, magyar borbély, magyar könyvkereskedő, újságárus — hát persze, hazulról jöttünk és kiki a maga mesterségét folytatja. Hja folytatja. De legtöbbször éppen ez a kérdés a szemekben, hogy mit folytat most a másik? Ha egy tói legény elindult húsz esztendővel ezelőtt világot járni, a nagyvilág minden kincséért sem foglalkozott mással, mint üvegezéssel, vagy tégla-adogatással a házépítéseknél, az olasz kivándorló biztosan követ faragott, a német biztosan gyárba állott be munkásnak. Az volt az a rendes, elsüllyedt világ, amikor legtöbbször nem is annyira munkanélküliség, mint a régi céhtradíciók utolsó csökevénye, a vándorévek egy homályos emléke ösztönözte külföldre a fiatalját, hogy a kezemunkája kifinomodjon, a pillantása biztosabb legyen, az ízlése megbízhatóbb. Minderről persze ma már szó sem eshet, azt az ipart, aminek még volt személyi kapcsolata a munkához, megette közben a gyár, aminek a maga nagy rendszerein belül csak egészen kis töredék intelligens munkásra van szüksége s egyebekben minden képzettségnélküli inasfiukat is odaállíthat a fogantyúhoz. Ha a magyar szövőmunkás ma külföldre indul, lehet mester a mesterségében, de egyáltalán nem biztos afelől, hogy esetleg mint lakatos keresi a kenyerét Citroennél. Egy kicsit mindenesetre buli lesz, mert idegen, mert töltelék , mert az egész üzlet nem is megy valami jól. Itt aztán, egészen függetlenül attól, amiről beszélni akarok, elénekelhetném én is a magyar munkás dicséretét külföldön, amiről néhány egészen személyes tapasztalatom is van, hogy milyen intelligens, hogy igényekkel éli az életét, hogy tiszta, értelmes és udvarias s valóságos mintafalu mindenfelé egy-egy magyar telep a lengyel, olasz, román, szláv telepítések között, tisztaságban csak a német veszi fel vele a versenyt, de értelemben, iniciatívában már a német sem — s mindezt nem én mondom, hanem a franciák, akiknek dolguk akad velük. Igaz, hogy a másik oldalán mindje veszekedetten politizál, akár mérsékelt, akár haladó, akár szocialista, akár bolsevista, akár keresztény, akár zsidó, nem lehet húsz magyar úgy együtt este egy kocsmában, hogy az egyik fel ne álljon egy hordóra s meg ne magyarázza a többi tizenkilencnek, hogy és mint kell jobban és többet termelni s a termeltet jobban és méltányosabban elosztani. De ezen mind törtük már a fejünket odalira is, néha meglepően hangos és kellemetlen eredménnyel. Nem erről szeretnék beszélni, hanem arról a névtelen valamiről, amit ezekben az években magyarokkal szemben külföldön olyankor érzek — néha csak egy nézés, egy fejfökpentés, egy kézadás az, amin észreveszem, hogy ennél is baj van, ennél a magyarnál is valami baj van —, külföldön mind leszokunk arról, hogy külön felhatalmazás nélkül egymás személyi állapota után érdeklődjünk, egészen kis jelek csak azok, amik csalhatatlanul elárulják a bajt. Valami defekt ez, valami kis hiba, talán ő maga sem tudja már, mikor kapta, milyen alkalommal, milyen régen? Száz és száz ilyen magyart ismerek személyesen mindenfelé, ilyen kis defekttel, tudom is én, talán rajtam is ezt érzik mások, nagyon könnyen lehet. Egy ember bejön a kávéházba, vagy elmegy mellettem az utcán s behúzott fejjel, óvatosan köszön — ha a kezét nyújtja, csak az ujjait kapom meg —, ha szól, vigyorog közben,"kényszeredetten és feszélyezetten, nagyon halkan beszél és jelentéktelen dolgokról, képtelenség valami lényegesről beszélni vele, rögtön megriad, gyanakvó lesz, visszahúzódik, elüti egy bátortalan tréfával a dolgot. Defektje van. A baj nem nagy, el lehet élni vele, csak az egész masina bágyadtabban funkcionál, kehes és lankadt, rekordot már nem lehet csinálni vele. Hol kapta, mikor? Maga sem tudja. Ezek az évek, ez az elmúlt tíz év, tele volt ilyen névtelen, címtelen és hangtalan gyilkosságokkal, a háború láthatatlan, utolsó és eltévedt golyói súrolták ezeket. Ez nem mehet haza, mert egyszer ott volt egy gyűlésen s felírták a nevét, azt hiszi, hogy keresik, pedig legtöbbször a kutya sem törődik már vele, hány éves volt akkor? Tizenkilenc, húsz, ma már harminc, de még mindig szűköl és lapít, s most már szűkülni és lapítani és gyanakodni fog, amíg él. A másiknak elkallódott valahol a neve, vagy nem mehet megszállott területre a családjához, vagy elkallódott a bátyja, a nevelése, a címe, vagy egyszer egy hoteles gyanakodva nézett reá, vagy egy rendőr egyszer felszedte valahol és pofonütötte, vagy egy követségen félnapig kellett ácsorognia s a végén reászóltak, vagy egyszer valaki azt hitte róla, hogy pumpolni akar, pedig nem is akart és itt ugyan igazán nem megy jól a sora, de ha hazamenne, hát igazán nem várnak karosszékkel reá, s mi lesz az egészből, jóságos Isten, ezekből az évekből, amikor minden, család, otthon, mesterség, szándék, képesség kallódnak és őrlődnek az órabéres napok megélhetési malmában? Ez orvosnak készült s ma szerető és boldog, hogy az lehet, ez a költő autókat mos egy garázsban. Mindez nem életbevágó, csak defekt. Nem tudja, hogy áll a világhoz, s nem tudja, mit gondol róla a világ, egy napon más hotelbe költözik, nem adja meg a címét, nem levelezik hazafelé s elkezd az ismerősöknek ilyen óvatosan köszönni, ilyen bizalmatlanul. Nincs semmi komoly baja. Nem csinált semmi rosszat. Defektje van. * S hogy van egy másik élet, család család mellett, érdek érdek ellen és mégis egymásért, összefonódva egy sűrű, otthoni sorsba, azt már nem is hiszi el. A vonatok mindenfelé hamarább indulnak számára, mint haza, Lisszabontól többet remél, mint Budapesttől. A reményről egyáltalán leszokott már, ha van valamije, azt ijedten eldugja, nem beszél róla, mert semmit nem lehet tudni. Igen, talán, ha akkor délután nem megy el arra a gyűlésre, vagy ha idejében optál, vagy ha tt életének alkonyán zárkózott természetű volt, sohasem tett említést az életbiztosítási kötvényről. Ennélfogva mind a gazdagság, mind pedig a veszteség, amely érte, egyaránt meglepte Mr. Pollyt és kissé tanácstalanul állt velük szemben. Anyja halála fölött csak némi gyermekes gyászt érzett, azt is régen elfelejtette már és a legerősebb érzelem eddigi életében Parsons-szal szemben nyilvánult meg. Atyja mindig idegen volt neki, egy ingerlékeny, kivételes hatalmú és hatáskörű idegen, aki állandóan kissé elégedetlen volt vele. Megdöbbentő volt, hogy most elveszítette őt és olyasfélét érzett, mintha hirtelen valami váratlan űr támadt volna a mindenségben és a „halál" szó jelent volna meg felírva az égre, de mindez az első pillanatokban mégsem érintette oly mélyen Mr. Pollyt, hogy ki tudta volna mozdítani őt az eseményekkel szemben elfoglalt, élénken figyelő álláspontjából. Sürgős távirati hívásra utazott le Easewoodba, de atyját már halva találta. Unokabátyja, Johnson bizonyos ünnepélyességgel fogadta és felkísérte őt az emeletre, hogy megnézze a merev, egyenesen fekvő, kinyúlt halottat, akinek arca most szokatlanul nyugodt volt, de összehúzott szemöldökeivel valahogy mégis haragosnak látszott. — Békés tekintetű — mondta Mr. Polly, igyekezvén nem venni tudomást a haragról. — Valóságos megváltás volt szegénynek — jegyezte meg Mr. Johnson. Most szünet állott be. — A második ... ez a második halott, akit életemben látok .. . nem számítva a múmiákat — mondta Mr. Polly, úgy érezvén, hogy mégis szükséges valamit mondani.— Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. — Semmi kétség, öregem — mondta Mr. Polly. Egy második, még hosszabb szünet következett, aztán Mr. Polly nagy megkönnyebbülésére Johnson megindult az ajtó felé. Később estefelé Mr. Polly magányos sétára indult és ahogy ment, egyszerre váratlanul reálisnak kezdte érezni atyja halálát. Visszagondolt az emlékezete mélyén heverő régmúlt dolgokra, vidám momentumokra, amikor atyja elhancúrozott vele, mint csintalan és nyughatatlan kisfiúval, eszébe jutottak bizonyos évenként előforduló látogatásai a Crystal Palace bábszínházában, amelyek tele voltak vidám incidensekkel és csodákkal, visszaemlékezett atyja hajlott hátára, amikor vevők jöttek a régi üzletbe, amelyre már alig emlékezett. Különös, hogy az az emlék, amely most legközelebb hozta őt a halotthoz, egy dühkitörés emléke volt. Apja fel akart vinni egy kis szófát az alacsony csigalépcsőn a bolt mögötti kis szobából az emeleten levő hálószobába és a szofa megakadt a szűk lépcsőn. Apja egy darabig erőlködött és nyögött, mint egy beteg, majd végül vak düh vett erőt rajta, káromkodott, rugdosta és cibálta a makacs bútordarabot, míg végül nagy erőkifejtéssel levonszolta a földszintre, miközben a bőr és a huzat meglehetősen megsérült. Ez a pillanat, amikor az önuralom teljesen a háttérbe szorult, annak a megdöbbent felismerése, hogy atyja is emberi tulajdonságokkal rendelkezik, mély emléket hagyott Mr. Polly fogékony agyában. Most még élénkebben visszaemlékezett rá és ez a gondolat kiinduló pontja lett sok más emléknek, amelyek már csak zavarosan és halványan éltek benne. Egy gyönge, makacs ember, aki lehetetlen helyeken akar átcipelni lehetetlen terheket — ebben a szimbólumban Mr. Polly ráismerhetett önmagára és az emberiség minden bajára. Hát bizony, szegény öreg élete sem volt valami túlságosan rózsás, de most már mindennek vége van... Minden befejeződött... Johnson azok közé az emberek közé tartozott, akiknek életében jelentős esemény egy temetés. Egyébként melankólikus, komoly, praktikus észjárású, harmincötéves férfi volt, aki igen szeretett tanácsokat adni. Főjegypénztáros volt az easewoodi állomáson és teljesen átérezte az állásával járó felelősséget. Természeténél fogva elgondolkozó és zárkózott volt és ez külsőleg is megnyilvánult egyenes termetében és fejének és arcának kissé előrehajló felső részében. Halvány, de szeplős arcbőre volt, sötétszürke szemei mélyen ültek. Legjobban a krikett érdekelte, de ezt egyáltalán nem vette könnyen. Ünnepnap volt részére, ha elmehetett egy krikettmeccsre és úgy ment oda, mint ahogy más a templomba megy. Kritikus szemmel, tapsaival fukarkodva nézte a mérkőzést és mélyen meg volt sértve, ha valaki nem teljesen fairen játszott. Az emberekről való véleménye makacsul hajlíthatatlan volt. Egyébként fáradhatatlanul játszott dámát és sakkot, komolyan és kitartóan olvasta a f British Weekly-t. Felesége egy piros-pozsgás alacsonytermetű, erőltetten mosolygó, mozgékony, beszédes asszony volt, aki igyekezett kellemes lenni és a legjobb és legbizakodóbb véleménye volt mindenről, még arról is, ami nem volt sem jó, sem reményteljes. Nany, kék kifejező szeme és kerekded arca volt és férjéről mindig csak Harold néven tett említést. Részvétteljes és okos szavakat mondott Mr. Pollynak az elhunytat illetően, valami furcsa bátorítás formájában. — A végén már egész jókedvű volt az öreg — mondta és ismételte néhányszor, mintha valami örvendetes tényt közölne. — Egész jókedvű volt... Úgy tüntette fel a dolgot, mintha a halál alapjában véve valami kedélyes dolog lenne. Ez a két ember jól bánt Mr. Pollyval és igyekezett minden lehető módon segítségére lenni járatlanságában. Miután a sonkából, kenyérből, sajtból, salátából, hideg almakompótból és némi sörből álló vacsorát leszedték az asztalról, beültették őt egy alacsony karosszékbe, mintha gyöngélkedő volna, ők viszont magasabb székekre ültek, úgy hogy szinte le kellett nézniük rá és elkezdték megbeszélni vele a temetés előkészületeit. Mert végül is a temetés fontos társadalmi esemény és elég ritkán előforduló dolog, ha az embernek csak kevés rokona van és ettől az eseménytől nem akartak elesni. — Mindenesetre kell egy rendes halottaskocsi — jegyezte meg Mrs. Johnson —, nem olyan kombinált kocsi, amelynél a kocsis rajta ül a koporsón. Nézetem szerint ez borzasztó tiszteletlenség. Nem is értem, hogy emberek hogy engedhetik eltemettetni magukat ilyen kombinált kocsin! — Lehalkította a hangját, mint mindig, amikor intim érzéseiről beszélt. — Nagyon szeretem az üveges halottaskocsikat — mondta. — Olyan finomak és szépek. — Podger halottaskocsiját kell megrendelni — mondta Johnson határozottan —, az a legjobb Basewoodban. — Természetesen mindent, ami helyes és illő —— felelte Mr. Polly. — Podger bármikor eljön és mértéket vesz —— mondta Johnson. — Aztán kell majd egy vagy két kocsi a gyászolóknak is, attól függ, hogy kiket akarsz meghívni —— mondta Mr. Johnson. — Nem gondoltam arra, hogy bárkit is meg kéne hívni — válaszolta Mr. Polly. — Ó, dehát természetesen meg kell hívni néhány jóbarátot — mondta Mr. Johnson —, vénre is, nem temetheted el úgy apádat, hogy néhány jóbarátot meg ne hívj. — És persze, kell valami kalács is a torhoz — jegyezte meg Mr. Polly. — Nem éppen kalács, de mindenesetre kell majd valamit adni nekik. Sonka és valami sültcsirke nagyon megfelelő lesz.Nincs szükség nagy sütés-főzésre, mert a szertartás úgyis közben lesz. De nézzük csak Karold, kiket is kell meghívnia Alfrédnek? Csak a legközelebbi rokonokat. Nem kell nagy tömeg ember, viszont meg kell adni a halottnak járó tiszteletet. (Folytatása következik.) awmwím Gyom©ríbai©lc hegelésére 0 Gyomorégés Savanyu százM Rossz emésztés Gyomorsavu Lengés HányingerA Felfúvódás Szerek Az OMA gyorrtorrtrészből fél szávéskanálnyit csekély vízben beveszünk, miáltal bármilyen ételt jóízűen elfogyaszthatunk, könnyen emészthetünk. Az étvágy megjön, a nyelv tiszta lesz, a rossz szájszag megszűnik. Az OMA gyomormész használata megszünteti a kínos lidércnyomásos alvást, mely a rossz emésztés következménye. A gyomorégés, szelek, az evés után fellépő kínos, csavaró fájdalmak elmúlnak az OMA gyomormész használata által; az OMA leköti azonnal a túlságos gyomorsavat, mely a legtöbb gyomorbántalom előidézője. Az OMA molekuláris finomságára praecipitált szénsavas mész melynek íze kellemes, kapható minden gyógyszertárban. Hosszabb időre elegendő csomag ára 3 pengő. Főraktár: HUNNIA GYÓGYSZERI Alt. Erzsébet-körút 58, Budapesten 5 iketve a gyermeknek olyan erősítő- és tápszert rendel, amely tartalmazza mindazokat a fontos tápanyagokat, amelyekre a szervezetnek az erők fentartására, a test gyarapítására szüksége van. Az igazi erősítő tápszernek tartalmaznia kell: az emberi szervezet építőanyagául, a testi és szellemi munka erőforrásául szolgáló fehérjéket, zsírokat, tápsókat, szénhidrátokat, de ezenfelül az élet fentartásához nélkülözhetetlen vitaminokat is. Ilyen erősítő tápszer az OVOMALTINE, de csakis az , j erauteti dr. Wander-féle OVOMALTINE. Mindazok a gyermekek, akik a reggeli és uzsonnatejhez 2-3 kávéskanál OVOMALTINE-t kapnak, testben, erőben gyarapszanak, piros arcszínt kapnak, szellemileg üdék és frissek lesznek, iskolai feladataikat könnyen elvégzik. Az OVOMALTINE nagy előnye, hogy jó izű, kis mennyiséget kell belőle szedni, könnyen emészthető és nem terheli a gyermek emésztését, nem veszi el az étvágyát, mint a nyalánkságok. Ara a doboz nagysága szerint 5. 2.80 és 1.30 P. Kapható gyógyszertárakban, drogériákban, fűszer- és esemr*f|:ckprest et,és eíbert. Magyarországon gyártja, mintát év ismertetést ingyen küld a Dr. Wander gyógyszer- és tápszergyár r.-t. Budapest X. Keresztúri ut 30/b., 100 postahivatal nem megy be aznap az egyetemre, akkor ma könnyebb lenne minden. De ez csak egy homályos érzés, valami egészen bizonytalan visszfénye egy élménynek az öntudat felszínén, — visszfénye egy élménynek, amit nem mer elmezni soha. Talán Freud segíteni tudna rajta, ha lenne már nyilvános klinika az ilyesmire — lehet, hogy csak egy egészen kis csavar az, ami egyszer meglazult s egy hozzáértő mester néhány ügyes mozdulattal még mindent renbehozhat. Ha a kezét elkapja a gép, akkor a betegpénztár ingyen bekötözi, de ezekre a másféle horzsolásokra egyelőre nincsen ingyenes rendelés. Defekt, kis defekt. Kullognak vele zihálva és tétován, Európa országútjain.