Ujság, 1928. április (4. évfolyam, 76-98. szám)

1928-03-01 / 76. szám

VASÁRNAP, 1928 ÁPRILIS 1 ÚJSÁG SZÍNHÁZ — ZENE Pletykálkodás Játék a Fészekben, — Így ne­vezte a lokál­­tum­or azokat a kártyacsatákat, melyeket a Fészek-klubban rendeztek a tél folyamán, azaikor itt járt Róbert Jenő, több berlini szin- fiúz direktora, hogy rende­zésével sikerre vigye a K­ülváros pesti bemutató­ját a Magyar Színházban. A Játék a Fészekben maliciózus célzás a Játék a kastélyban című­ vígjá­­tékra, melyet már három­­százszor adtak Róbert Jenő színházában. A célzás arra vonatkozott, hogy a Játék a kastélyban sok­kal jövedelmezőbb vállalkozás, mint a Játék a Fészekben és a rosszul informáltak tudni vél­ték, hogy ami befolyt a kastélyban, elúszott a Fészekben. Mikor már huszadszor ment a Játék a Fészekben, kártyakeverés közben egy magyar író bemutatkozott Róbert Jenőnek és felaján­lotta neki előadásra drámáját, amely egy pesti színházban éppoly pechesen ment, mint a Já­ték a Fészekben. — El fogom­ olvasni! — mondotta Róbert Jenő az Írónak —, de saját érdekében aján­lom, hogy tartsa magánál a játék végéig a kéziratot, mert könnyen megtörténhetik, hogy szórakozottságomban elveszítem. Az író széket kerített magának és leült Róbert Jenő háta mögé a játékasztalhoz. Éjfél is elmúlt már, de a játék csak tovább folyt. Hajnal felé az iró elálmosodott, fejét Róbert Jenő hátának támasztotta és elaludt. Róbert Jenő csak erre várt. Óvatosan el­húzta hátát az iró feje alól és a szék támlájá­hoz támasztotta, hogy fel ne ébredjen. Aztán kiosont a játékszobából és magára hagyta. Másnapt az iró megint megjelent a Fészek­ben. Róbert igazgató már a kártyaasztalnál ült és a bankot adta. Az iró odatelepedett a háta mögé és hosszasan nézte a játékot. A banknak szerencséje volt, már négyszer nyert. Az ötödik osztás is megtörtént és a bankár: Róbert Jenő diadalmasan kivágja két kártyá­ban a slágert, a pik ötöst és a treff hármast. A poentőr, aki a lapot kapta, most pokoli mosollyal a bankárra tekint, aztán szétteríti a saját kártyáit, a karó nyolcast és a kör disz­nót. Vagyis kilences slágere volt a bankár nyolcas slágere ellen! A bank vesztett és az ötödik osztásra elúszott minden, ami négy előbbi kiosztásban felhalmozódott. Róbert hangosan hátraveti fejét és rászól a drámaíróra: — Kérem, ne tegyen tönkre... Vigye in­nen a drámáját... Különben is a legokosabb, ha postára teszi és elküldi címemre: Theater am Kurfürstendamm ... Holnap utazom. . Az iró szégyenkezve elódalgott és másnap becsomagolta drámáját. Az ötvenedik és ötvenegyedik lap közé becsusztatta a 1*4/ ^ / káró nyolcast és a kór­­ . disznót, hogy Róbert vi-1 4 J * szondássá ezt a slágert, \ #‡/ melyen az egész bankot [ * elvesztette. Hetek múltak, az író várt, várt, de Berlinből nem jött válasz. Erre felháborodott és levélben érdeklődött drámájának sorsa felől. Nyolcad­­napra megjött a felelet. Igen tisztelt Uram! ^ Legnagyobb sajnálatomra, ide mellé­kelve visszaküldöm drámáját. Nagy ér­deklődéssel olvastam el minden sorát, de nem találtam benne egyetlen slágert sem. Igaz liszelettel Róbert Jenő Az író megnézte a dráma kéziratát és az ötvenedik és ötvenegyedik lap között, ponto­san, ahová beletette, érintetlenül ott feküdt a sláger, a káró nyolcas és a kör disznó. Holtak szigete, a nem is olyan vonzó címe Zádor Jenő, a tehetséges fiatal magyar kom­ponista kis operájának, amelyet csütörtökön játszottak először a M. kir. Operaházban. Böcklin világhíres képéről van szó benne, amelyen ott dolgozik valahol Görögországban, szemben a Holtak szigetével. A kis lírai operának van egy nagyon érté­kes balettje is, egy danse macabre, amelyet azonban, minthogy kisé elnyújtotta a darabot, nálunk kihagytak. Ennek a balettnek az utolsó próbáján történt, hogy az egyik résztvevője hiányzott. Mindenki ott volt, csak éppen az a táncos nem, akinek a Halál szerepe jutott. Egy darabig még várt rá az egész társaság, — a próbát nem lehetett nélküle folytatni. — Hol van a Halál? — kérdezte riadtan az ügyelő és ez volt talán az első eset színház­ban, hogy a Halált reklamálták. De a Halál nem került elő! Egyszerre csak küldönc érkezik az Operá­hoz, sürgős levelet hoz a rendezőnek. Ez ide­gesen felszakitja a borítékot s a levélben a legnagyobb meglepetésére a m. kir. Operaház hivatalos doktorának kezeírását ismeri fel. A Halál ugyanis orvosi bizonyítványt kül­dött, hogy betegsége miatt nem jöhet el a pró­bára! Egyike vagyok azoknak a boldogoknak, vagy boldogtalanoknak, akik Párisban gyö­nyörködhettek Josephine Baker művészeté­ben, részint a Folies Bergéres káprázatos fé­nyében, másrészt előadás után saját bárjában, a Rue Fontain-ben, ahol az ember meg is tán­coltathatta. A Dolly-nővérek után — Dolly Sisters! —, akik tudvalevőleg magyarok és a bűbájos Hal Sherman mellett a fiatal, végtelen temperamen­tumos, mulatságos kakaószínű énekes-táncosnő volt a legnagyobb divat és annak dacára, hogy már rég ideje szórakoztatta a közönséget, még mindig dernier eri de Paris! Párisban nem igen olcsón adják a dicső­séget és Josephine Bakernek is alaposan meg kellett dolgoznia érte. Főként, mert végig egész karrierjén nem segítette semmi, csak a saját tudása. Bármilyen különösen hangozzék is, amilyen hatalmas nagy város és borzalmas tumultus egyrészt Páris, azonképen egy kis falu, ahol mindenki mindent tud az ismert hí­ res személyiségekről. Hogy él, ki a társasága, mik a szokásai és kinek, minek köszönheti karrierjét. Ha pedig nőről van szó, tudják pontosan, ki a barátja, kitől kapta a brillián­­sait, gyöngyeit, kitől az autóit, kivel csalja meg és ki a komoly kitartója mellett az amant du coeur-je. Érdekes, hogy Josephine Bakert azalatt a hosszú idő alatt, míg Párisban legfelül volt, nem kezdte ki a pletyka. Nem tudta kikezdeni, mert nem volt miért. Róla csak annyit beszél­tek, hogy apja egy francia törzstiszt, aki Afri­kában volt garnizonban, édesanyja pedig egy mulatt asszony. És még annyit talán, hogy Josephine Baker a maga dicsőségével szívesen segített másokat és anyagi fellendüléséből készséggel juttatott azoknak, akik rászorultak. Nem múlott el hét, ahol Josephine Baker tel­jesen ingyen ne lépett volna fel valamilyen jótékonysági ünnepségen, aminthogy kéregető sem távozott soha üres kézzel lakásából. Josephine Baker tisztessége, tisztasága volt a legjobb reklám neki, aminthogy tényleg van valami kivételesen bizarr, sőt rokonszenves benne, hogy egy táncosnő, aki még hozzá kreol is és félmeztelenül mutogatja magát, diadalmaskodjék a párisi mulató- és kabaré­­erkölcsök felett, szemben más ezer meg ezer párisi lánnyal, ne legyen senkinek se affid­í­­rozottan a barátnője, ne tartson szeretőt. De hát mi, pestiek, Josephine Bakernek az inkriminált meztelenségét már különben is láttuk Somogyi Nusin, ezen a nagyszerű szub­­rettprimadonnán a Király­ Színházban, ahol egy magyar operetteben szórul-szóra ugyan­abban a banánruhában prezentálódott, mint a mulatt táncosnő a Folies Bergeres-ben és anél­­kül, hogy bárkinek eszébe jutott volna rend­őrért kiabálni! Egyébként is ennek az egész Josephine Baker-ügynek nagyobb a füstje, mint a lángja. Sőt tartok tőle, hogy némi csalódást is fog je­lenteni. Josephine Baker ugyanis tipikusan párisi attrakció, de a külföldnek nem ese­­ het bemutató­ ­. Rose Marte a Király­ Színházban Eddigi pályáját mindenütt siker kísérte. Amerikában, Londonban, Párisban sok száz­szor­­került és kerül még ma is előadásra. Ez a múlt lehetetlenné tesz minden kritikát. Ilyen múlt mellett csak ismertetni lehet egy szín­padi művet és keresni, elemezni az okokat, melyek ezt a szinte példátlan sikert eredmé­nyezhettek. A Rose Marie úgy gondolom azért a leg­diadalmasabb ma az összes zenés színpadi da­rabok között, mert tökéletesen megfelel a ma ízlésének és kívánalmainak. Van benne lágy romantika, szentimentális, küzdelmek útján boldog, rózsalugas árnyékába érkező szere­lem, groteszk komikum, sok-sok tánc, mozi­­szerű változatosság, néhány nagyon sikerült zeneszám, változatosan érzelmesek és nyaka­tokort táncritmusnak és főleg tömérdek alka­lom színpadi fénynek, pompának és látvá­nyosságnak a kifejtésére. Olyan darab, mely­nek élete vagy halála az előadásán, tálalásá­nak a módján múlik. De ezért viszont cserébe meg is adja az előadóknak, de főleg a rende­zőnek az alkalmat arra, hogy képességeiket bemutassák, viszont az igazgatónak a lehető­séget, hogy áldozatkészségét bebizonyíthassa. De azért mégsem revü a Rose Marie, ha meg is ad minden lehetőséget a modern revük gazdagságának kifejtésére. A szövegírók min­den lehetetlenségtől tartózkodva, egészen lo­gikusan, sőt majdnem észszerűen mondják el meséjüket. Harbach Ottó és Klammerstein Oszkár hősnője az aranyásós, hódvadászos Kanadában nő fel csodálatos szépségű virág­szálló és szeret bele Jimbe, az egykor félelme­tes legénybe, ki azonban már teljesen meg­szelídült és jó útra tért. De Rose Mariéra más is szemet vetett, Ctawley Edward. És miután az utóbbi oldalán áll a pénz és a szerencse, vőlegénye is lesz a kanadai szépségnek, mi­után Jim gyilkosság gyanújába keveredik. Már az utolsó pillanatig úgy is látszik, hogy a sze­relmesek nem lehetnek egymásé. De nem azért, amerikai operett a Rose Marié, hogy a leges­legutolsó pillanatban ne következzék be a thappy end­ és Jim, valamint Rose Marie ne találjanak egymásra egy hegyoldalra épí­tett rózsalugasban. Ezt a kis mesét minden­féle mulatságos és kedves figurák tarkítják. Egy kanadai Háry János, ki mint aranyásó kezdi és női szabóként végzi (Rátkay), egy jó­ízű csendőrőrmester (Latabár)), az utolsó mo­hikán egyik utódja,­­ a Fekete Sas, ennek a felesége (Ellyn Glenn­) és még sokan mások. Mindenek fölött és tulajdonképpen mindenkit megelőzve az a sok szépséges girl, kik minden lehetséges és lehetetlen alkalmat felhasznál­nak, hogy szépségükkel és öltözékeiknek káp­rázatos pompájával elvakítsák a nézőt a ka­nadai csapszékben, éppen úgy, mint fényes előkelőségű nászi ünnepségen. A zene, Frimi és Stothart munkája, már nem újdonság. A „Rose Marie I lova you" és az „Indián love cal“ régen népszerűek nálunk éppen úgy, mint mindenütt a világon. Népsze­rűségét kétségkívül megérdemli ez a dallam­mal, ritmussal, ötlettel teli muzsika, melynek még az az előnye is megvan, hogy nem él vissza a jazz lehetőségeivel. Az előadás a legdíszesebb, a leggazdagabb, a legpompásabb, mit valaha magyar színpa­don láttunk. Szinte érthetetlen, hogy magyar színház ennyit áldozhat operette kiállítására. Faragó Géza ruhái, Tihanyi Vilmos rendezése minden dicséretet megérdemel. A két női fő­szerepben Vaály Ilona és Biller Irén jelentek meg a közönség előtt. Fiatalságuk, szépségük, kedvességük természetesen ezúttal se marad­hatott hatás nélkül. Orosz Vilmának jóval ki­sebb a szerepe, de ebben is talál alkalmat arra, hogy tehetségét és tánctudását érvényre jut­tassa. A férfiak­ közül különösen Nádor Jenő jó. Rátkay és Latabár képességei már nem mennek újdonságszámba, meglepő ügyesen szerepel azonban egy most feltűnő táncos szí­­nész Feleky Kamill. Mint az indián törzsfőnök felesége egy angol táncosnő, Ellyn Glenn jele­nik meg a Király­ Színház színpadán. Megkapó jelenség, kedvesen ejt ki néhány magyar szót és akik barátjai a kígyónőknek, azokat akro­batikus táncaival el is ragadtatja. A közönség olyan lelkesen fogadta a Rose SS 17 mény, hanem egy programmszám mindössze! Hiába nőtt Párisban olyan magasra, mint az Eiffeltorony, Londonban például már azok­nak az angoloknak sem kellett, akik Párisban lelkesedtek érte és nem szédültek el sem a tán­cától, sem az énekétől, sem a meztelenségétől Párison kívül sehol sem, ahol fellépett. Josephine Bakerhez Páris kell, a párisi élet, a párisi levegő, az egész nagy párisi be­rendezkedés, s­őt igazán csak ott lehet él­vezni. Olyan ő, mint az ánizspálinka, a capo­­ral-cigaretta, a rózsaszínű párisi ég alatt, egy kávéház terraszán. Örömöt csak ott találunk benne. A bécsiek is csak a reklámdobon ke­resztül kezdtek igazán érdeklődni a valóban nagyon tehetséges művésznő iránt, odáig csak a rumyjátékból ismerték, egy kártyagyáros ötletéből kifolyólag, aki a vigyorgó Jolly Jocker helyett Jolly Bakert tette meg a játszma százötödik és százhatodik kártyá­jának. Sorry Mariét, hogy eddigi világsikereihez bizonyára egy újabb is járul majd, a budapesti. (s. gy.) II­Számum az Új-Színházban Három év előtt, amikor a Belvárosi Szín­­házban bemutatták Lenormand «Névtelenek» című­ drámai színjátékát, majdnem egyönte­tűen megállapították, hogy ennek a francia írónak értékesek a mondanivalói, különös és egészen újszerűek a formái. Új darabjában, a Számom­ban is ragaszkodott a régi formához, a filmszerűséghez, a cselekmény valószínűsé­gét és a millió különlegességét erőteljesebben érvényesítő képekhez, melyeknek színes, de­koratív egymásutánja nem is téveszti el hatá­sát, ha a rendező átérezve és megértve az író intencióit a cselekmény lüktető, izgalmas tem­póját követni képes. Lenormand ezúttal az exotikum terüle­tére kalandozott el témáért. Afrikába, a kul­túra és a morál határain kívül élő arabok közé visz bennünket és följajdul, amikor az európai civilizáció képviselőinek, az odake­rülő franciáknak sivár és nyomorult életét elénk vetik­. Laurency francia gyarmatárukereskedőnek és leányának, Clotilde-nak tragédiája a Grand guignol m­esgyéjét súroló dráma bázisa, mely­ben szenvedélyesen és az elfojtott düh paro­­xizmusával ütközik össze két egymást soha megérteni nem tudó elem: a korbáccsal és ökölcsapásokkal dolgozó Európa és az aljas emberi ösztönöktől vezetett, rabszolgaságra ítélt gyarmati benszülöttek. Laurency Párisból kiepü­lt a sivatagba, forró és szerencsétlen szerelem után, lelkileg betegen és szomorúan. Feleségét, kisleányát, elhagyta, mert az asszony rosszul bánt vele és meggyötörte. A francia gyarmat levegőjében összekerült egy lobogóvérű­, félvér arab leány­nyal, Aishával. Ez meghódítota és hatalmá­ban tartja. Laurency tizenöt év alatt beletörő­dött sorsába és már nem is gondol arra, hogy Ais­hától szabaduljon. De várja lányát, Clo­­t­kleot, akit édesanyja Franciaországban föl­nevelt és akit ő még sohasem látott. Izgalom­mal, remegéssel csak a viszontlátás gondolatá­nak él. A leány végre megérkezik. Aisha fél­tékeny a fiatal leányra. Az apa észreveszi, hogy leánya döbbenetesen hasonlít anyjára. Laurency hiába védekezik, a régi szerelem képe felújul és szerelmes lesz tulajdon leá­nyába. Clotilde látja apja gyötrődését, de nem is sejti annak okát. Ő már szerelmes a laar­­hai aga fiába, Dzsaurba. Most újabb kompli­káció: Laurencynak halálos ellensége az ifjú Dzsaur apja, aki békülni szeretne a gazdag kereskedővel és a leányt feleségül kéri a fia számára. Laurency visszautasítja az ajánlatot és az aga bosszút esküszik. A leány azonban az apai tilalom ellenére találkozik Dzsaurral a pálmák ligetében és megígéri neki, hogy kö­vetni fogja. A beszélgetést kihallgatja a leány vetélytársa, Aisha, aki hasztalan kínálta sze­relmét Dzsaurnak. Abban a pillanatban, amikor Clotilde a számuk forróságától kime­rülten menekülni akar apja mellől,­­ egy mérgezett tőrrel m­egsebzi Aisha. Clotilde meg­hal és az apa dermedten áll a leány holttest címe előtt. A dráma felépítése mindvégig érdekes és az események motorikus erővel viszik előre a freudi motívumokon nyugvó cselekményt. Mestere a jellemfestésnek. Az apa alakjának megrajzolása, Aisha portréja, a finomlelkű leány karakterének festése, — mind az era­­bemmere drámai talentumát dicsérik. Az Új Színház előadása nívós. Az együttes igyekezett a dráma minden szépségét, izgalmát és érdekességét érzékeltatni. A szereplők kö­zül elsősorban Tassy Máriát kell megemlíteni. Tassy Mária nehéz és komplikált feladatát tökéletese­n oldotta meg. Zengő, gyönyörű or­gánuma, megjelenésének szépsége és fölényes intelligenciája minden jelenetében nagyszerűen érvényesült. Gellért Lajos megint remekelt. Az érzések egész klaviatúráját szólaltatta meg a pianisszimótól a fortisszimóig. Ismét bebizo­nyította, hogy egyike legkiválóbb jellemszíné­­szeinknek. Biztató fejlődést árul el a rokon­szenves Gonda. Feltűnést keltett egy-egy epi­zódfigurában Heltai Andor és Szarvasi Soma. Dajbukát Ilona egy kissé túlságosan elraj­zolta a domináló szerepét. Játékából hiányzott az őszinteség és hangja gyakorta elvész, fel­korbácsolt indulatainak viharában. Baló Ele­mér kis szerepében ro­konszenves és igen jó figura Szegő Endre mint francia adószedő. Bársony István is dicséretet érdemel művészi produkciójáért. A rendezés Hont Ferencnek, a Párisból hazajött fiatal rendezőnek a mun­kája. Bár az előadás kissé vontatott és néhány próba még elkelt volna, sok stilmérzésről és rátermettségről tesz tanúbizonyságot a ren­dező. Hont Ferenc fordítása nem sikerült a legjobban. Vannak jelenetek, amelyek hatá­sukból sokat veszítenek a pongyola átültetés miatt. A szép díszletekért Upor Tibort illeti elismerés. Vásárhelyi Gyula * Ábrahám—Vaszary-operett Vaszary János, a Magyar Színház kitűnő fiatal rendezője, akinek a tavalyi szezonban szép sikere volt a Bohózat egy párisi szállodában című­ darabjával, operettet írt. Az új operett zenéjét Ábrahám Pál, a Fővá­rosi Operetszínház nagytehetségű karmestere és a Zenebona néhány dalának komponistája szer­zett­.

Next