Ujság, 1928. május (4. évfolyam, 99-122. szám)

1928-04-01 / 99. szám

4 ÚJSÁG !A LIGET NÉPE NEM ZAVARTATTA MAGÁT ÉS HAJNALHASADÁSIG ÁZOTT MÁJUS ELSEJE­ A VURSTLIPfIN VÁLTOZÓ, TÖBBNYIRE ESŐS IDŐJÁRÁSSAL körül. Így kerésse a feltűnést és a fuvart. Láttuk a régi Pest örök szerelmeseit, akik végigkocsiztak a ligetben, papa, mama és a gyerekek. Papa és mama egymás kezét fog­ták, a gyerekek a luftballont szorongatták a spárga végén és olyan álmosak voltak sze­génykék, hogy megesett rajtuk az ember szíve. Majd ismét jött a langyos nyári eső és megint nem láttunk mást, csak eső elöl me­nekülőket. Május elseje a vurstliban. Sok szép régi emlék elevenedik meg a szívekben, boldog május elsejékről, a Wam­­petich katonazenéjével, vi­lágvárosi attrakciókkal a nyári mulatóban, büszke kétlovasokkal, ringlspiel­­lel, luftbalonnal, gyors­­fotográfussal, a pávák rikoltozásával az éjszakai állatkertből, hajnali csó­nakázással a tavon és az előkelő Budapest felvonu­lásával a kora reggelben, a divatos cukrászda ci­gányzenés terraszán... Mi maradt meg belőle? A ringsspiel, meg a luftballon. Egy árva konflis szo­­morkodik a Gundel ven­déglője előtt és a kocsis felsóhajt: — Amikor még hár­masban jártunk, foglalt voltam egész éjszakára ... Kinek kellünk mi most, én, meg a lovam? ... Szent igaz: az idei május elsejére már autó­kon vonult ki a liget minden népe. Azok is, akik máskor gyalog mentek. Most autóbuszra ültek. Ó, milyen sóvárogva hívjuk vissza a régi omnibusz hangulatát? Amikor fenn ültünk az omnibusz tetején­­és csupa nóta és csupa jókedv volt mindenki. Az első papírtrombitaszóra, mindjárt a Mű­csarnoknál, a liget kapujában, olyanok vol­tunk, mint a huszárparipák. A szívünk majd kiugrott a helyéből és rohantunk a mutatvá­nyosok bódéi felé. A vurstliban most végesvégig kényes-fényes automobilok táboroznak és valami idegen­­szerű és hangtalan kedélytelenség van a leve­gőben. A luftballonosak szomorúak. Mindenki drá­­gítja a könnyű, szivárványos léggömböket. A papírtrombitáknak, rézsipoknak és fa­­kerepelőknek a muzsikája sem a régi többé. Szerpentint nem is látni sehol. Konfetticsaták sincsenek. Erőltetett, erőszakolt május elsejei hangu­lat ez. Éjfél után azért megtelt a vurstli. Ha nem is volt táblás ház, ez olyan előadás, amely mindig vonz publikumot. Persze az időjárás miatt sokan elmarad­tak. Ámbár ez volt a legszebb és a legmeg­­hatóbb az egészben, amit úgy egy óra táján láttunk. Az eső elkezdett esni. A taxisofförök már dörzsölték a markukat, a konfliskocsis is remélni kezdett. De a vurstli közönsége ki­tartott. Legfeljebb fedél alá menekült min­denki és megvárták, amíg elül az eső. Mikor bedugultak az ég csatornái, a liget népe újra előtermett, mintha a föld alól búj­tak volna ki s a ligeti hangyaboly újból nyüzsgött-mozgott. Szólt a verkli, a kikiáltók rekedtre ordítot­ták magukat, a testszinü harisnyák csatakosak lettek és a vurstli május elsejei éjszakája tom­bolt tovább. Ép oly vontatottan, erőszakoltan és ásíto­­zón, mint az eső előtt, így tartott ez vagy fél óra hosszat. Majd jött megint a zápor és mindenki újból mene­kült. Aztán ismét kezdődött elölről az egész. Láttunk boldog szerelmeseket, belefutva az éjszaka májusi mámorába, mert azért volt va­lami a levegőben, ami régtől fogva itt maradt: a ligeti hársfák illata, hervadt orgonák par­­fümje és nyíló gyöngyvirágok bódulata, igen ezek nem változtak, akár csak az a kis kivig­­nyó szellő, mely Vajdahunyad vára felől jött és az Artézi-fürdő uj palotájától sem rettent vissza, hogy végigcirógassa az arcokat és csó­kot lopjon a telkekbe. Láttunk taxisofőrt, aki szin-indiánnak öl­tözködött, festett tollbokrétával a homloka A barlangvasut állomása zsúfolásig meg­telt s volt olyan, aki ezt ordította: — Egy országot egy esernyőért! — Mi az, haza akarsz menni — kérdez­ték tőle. — Nem. Csak kiadnám albérletbe. Lát­játok, ez volna ma éjszaka a legjobb üzlet! — tette hozzá nem minden komolyság nélkül. Azt hiszem ez jellemzi legjobban az idei május elseje ligeti hangulatát, ez az elejtett szó, az esernyő-alkatrészről, az üzlettel kapcso­latban. Üzlet! Üzlet! Ez járhatott mindenki fejében. Azokéban is, akik nem kiabálták ki a nagyvilágba. Ami természetes és magától értetődik, hi­szen ránk virrad a házbér, az elseje többi gondjaival, feketébben és fenyegetőbben, mint valaha. Nem is értem: a régi, békebeli május else­jében nem kellett házbért fizetni? ... De e pillanatban még nincs itt a reggel, éj­fél elmúlt két órával, nem is hajnalodik, az eső is elállt. Most jönnek a városi mulatókból a kirán­dulók. Nyitott autóban pezsgőt isznak. Az autó fel van virágozva. A rendőr megálljt int! Az autósor megtorpan. Összekötözöd, egymáshoz láncolt, rossz külsejű embereket kísérnek a rendőrök, fér­fiakat és nőket. Az egyiknél luftballon-csokor, a másiknál rengeteg kosár, mindenféle cukros­­süteménnyel, meg cukorkával, a harmadiknál virág, a negyediknél csörgős papírsapkák, piros­ fezek, kereplők és trombiták. Utcai árusok, akik engedély nélkül terjesz­tették speciális raktárberendezésüket. BÉBI „ VAGY AZ ELSŐ SZERELEM REGÉNY * IRTA H­ÁRAE SÁNDOR COPYRIGHT BY PANTHEOSm Egy széles és sokat jelentő mozdulattal elhall­gatott. Megdöbbenve néztem reá. Megtébolyodott? Ez a borbély képes reá és kendőzni fog. Ezt meg is mondtam neki. Írás közben is állandóan emelgetem a kezem és meg-megérintem az arcomat. Jól borotvál, azt meg kell adni neki. Az arcom teljesen sima. Nem tudok elaludni. Június 2. Kellemetlen nap. Mindenki külön gratulál és megjegyzéseket tesz. Az egyik azt ajánlja, hogy növesszem meg legalább a bajuszt. Az igazgató, a maga módja szerint, sokáig elké­pedve bámult és hümmögött. ő volt az egyetlen, aki nem gratulált. A többiek csipkelődtek. Ostobák és rosszindulatuak az emberek. Az új ruhámat is megvizsgálták. A kalapomat is. Minden feltűnik, minden esemény ezeknek. Mé­szárosnak a nyakkendőm is feltűnt. Úgy nézett reám, mint egy kísértetre. — Csak vigyázz — mondta aztán röviden és fenyegetőleg emelte fel az ujját. — Mire? — Csak vigyázz — mondta titokzatosan. Mi akar ez lenni? Mire vigyázzak? Azt hiszem, Mészárosnak több oka van vigyázni, mint nekem. De amitől legjobban féltem, az az osztály volt. Az osztályon túl kellett esni. Most már megtörtént. Kétségtelen az, hogy egyesek tátott szájjal bá­multak, mint egy panoptikumot. Mintha időköz­ben négy fülem nőtt volna. Soha még ilyen csen­des órám nem volt. A nagy csend teszi-e, vagy csak elképzelés, de úgy tűnt fel nekem, mintha a han­gom is megváltozott volna tegnap óta. Sokkal csendesebben beszélek. Cseregre csak óra végén néztem. Egészen nagy, kitágult szemekkel bámult rám. Mikor észre­vette, hogy reánézek, mosolygott. Mindig mosolyog, ha észreveszi, hogy reá-Június 3. Ma átnéztem a naptárt. Lehetetlen, alig négy hét még. Közben öt vasárnap s négy olyan nap, mikor nem adok elő. Ez lehetetlen, hogy elmúlt ez az év. Lehetetlen, hogy már vége. Aztán mi lesz? Nem merek erre gondolni. Megint vakáció. Nyugalomba menni, vakáció, a sírba menni , mi ez? Hogyan történt? Nem értem, így múlt el az egész, az egész élet. Semmi nem volt. Semmi nem lesz. Taníthatnék tovább. De nem, nincs nekem kedvem tovább tanítani. Most, hogy levetettem a szakállamat, nem is fogják megérteni, ha nyugalomba megyek. Ez nem érdekel, semmit nem értenek meg. Mit értünk mi emberek egymáson? Semmit. Magunkat se értjük. Minden más, mint ahogy hisszük, minden más. Egész nem jártam. Nem bírok otthon maradni. Ha az utcán járok, könnyebben érzem magam. Az ember megy, találkozik ismerősökkel, fecseg. Az utcán élet van, otthon nincs semmi. Ez már a kripta, ez a szoba. Este hét után mégis hazajövök. Tudom, hogy akkor már nem érdemes. Az este még világos, de hét után már kevesen járnak az utcán. Sokan utánam néznek mostanában, ha az ut­cán megyek. Nem tudom, mit bámulnak? Már megszokhatták, a csoda három napja tart. Ma az igazgatóval találkoztam a Fő utcán. Megállt s krákogott, ahogy szokott: — Séta? Séta? — mondta. — Igen — mondtam. — A jó idő! — Igen — mondta. — Hát persze, a tavasz.­­— Milyen tavasz? — kérdeztem ostobán. Is­merem az igazgatónkat, tudom, milyen ravasz ku­tya. Minden szava mögött van valami. — Hát a jó idő — mondta és pislogott —, az kihúzza az embert... Azelőtt soha nem láttalak. Úgy értem, itt a korzón. Mi? He? Közelebb hajótt és hamiskásan nevetett. — Vagy talán — mi? Talán keresel valakit, he? Csak nem nősülsz — mi? S megbökte a mellényemet az ujjával, a gyom­rom fölött és nevetett. Én is nevettem, mit csinál­jak? — Mesélték nekem — folytatta —, hogy újab­ban mulatni szoktál. Si­? Tiz koronát adtál a ci­gánynak — igaz? — Istenem — mondtam —, tudod kérlek, igazgató úr, néha elunom magam­... _________ A vállamra veregetett. — Csak semmi ostoba­ság — mondta. — A szakálladat is levetted, igazi Csak semmi ostobaság. Otthagyott. Bambán néztem utána. Miféle os­tobaság? Nem ismerek senkit. Nem járok senki­hez. Mit akarnak tőlem? Ahhoz csak jogom van, hogy levegyem a szakállamat? Ebbe nem szólhat bele senki. De ez a találkozás elkedvetlenített­. Kevéssel utána haza is mentem. Most már elmúlt ez a bosszúság, elhatároztam, hogy nem törődöm vele. Ha még egyszer megjegyzést mer tenni, akár ő, akár más, beadom a lemondásomat. Június 4. Valakivel beszélnem kell. Ha Tímár itt lenne. Valakivel beszélnem kell. Ma azon a pon­ton voltam délután, hogy bemegyek egy temp­lomba, letérdelek és imádkozni kezdek. Kétség­beestem azon, hogy nem vagyok vallásos. Valaki­nek el kellene mondani, aki megbízható. Ha nincs ilyen ember, hát Istennek. Isten megbízható. Isten hallgat. Kissé túlságosan is hallgat, az én érzésem szerint. Állandóan szomjas vagyok. Próbáltam bort inni, de ez csak részben segít. Már ebédhez meg­iszom hat, néha kilenc decit. Nem segít. Reggel, a reggelek még jók. De mit kezdjek aztán? Ha be­szélhetnék valakivel. Arra gondoltam, hogy elhiva­tom Madárt. Undorító fiú, de értelmes. Talán, ha vele beszélnék. Ma ez jutott eszembe: jóságos Isten. Ahogy a könyörgésekben van. Ha vallásos lennék, talán minden könnyebb lenne. De így, kihez beszéljek? Ehhez a füzethez? Nem bízom benne. Senkiben nem bízom, se emberben, se a papírban, senkiben. Már magamban sem bízom. Ma délelőtt az volt az érzésem, hogy nem bí­rom tovább. Hogy elmegyek a pad előtt és meg­simogatom a fejét. Semmi többet, csak ezt. Nem is az arcát, csak a haját. Ebben nincs semmi. Ezt úgy is veheti, mint ahogy egy tanár egy diákja vál­lára vereget. A többiek is úgy vehetik. A bőréhez nem is érnék. A nyaka egészen vékony, egy kis ezüstlánc van rajta. Szeretnék neki venni valamit. Kár, hogy ez nem szokás. Nyolcadik után adhatnánk mi taná­rok emlékbe valamit a növendékeknek. Valamit, mindegy. Most karkötő-órákat hordanak, talán ilyesmit. Amit magánál hord. (Folytatása következik.­ ’ KEDD, 1928 MÁJUS 1 TÖBB ISO ÉVE FütILLŐ „KÖLCSÖNÖS TŰZKÁR" és JüliS általános kölcsönös BIZTOSÍTÓ­ INTÉZET magyarországi igazgatósága BUDAPEST, V., BK­OMIGS 34 ÉLETBIZTOSÍtáS rendkívül előnyös, minden VONATKOZÁSBAN MODERN, OLCSÓ DÍJTÉTELEK , AGILIS MUNKATÁRSAK ELŐNYÖSEN ELHELYEZKEDHETNEK — Szegények! — mondja feléjük valaki. — Mindnyájan szegények vagyunk! —■ teszi hozzá a másik. De a verkli szól, a hajóhinta száll a leve­gőben, a ringlispil tovább szédíti utasait s a kikiáltóknak már nincs is hangjuk, mind el­­ordítottak ezen az éjszakán. ... Május elseje a vurstliban. Sok szép régi emlék elevenedik meg a szívekben, bol­dog május elsejei éjszakákról, a Wampetich katonazenéjével, világvárosi attrakciókkal a nyári mulatóban, büszke kétlovasokkal, luft­ballonnal, kereplőkkel és hajnali csónakázás­­sal a tavon ... Mi maradt meg belőlük? A luftballon, meg a kereplő. De a luftballont is eláztatta az eső és a kereplőnek is befagyott a hangja. Lestyén Sándor AZ ANYASÁG legszentebb hivatásának a nő csak úgy felelhet meg, ha fokozott mértékben ügyel életmódjára és mértékben ügyel életmódjára és uzsonnatejhez 2—3 kávéskanál Ovomaktine megadja azt a táp­érték és vitamintöbbletet, amelyre a terhes anyának és magzatának szüksége van.

Next