Ujság, 1929. szeptember (5. évfolyam, 197-221. szám)
1929-09-01 / 197. szám
10 könyveket, egy hét alatt minden izgalom nélkül mindenkit ki tudnánk elégíteni. Gondolják meg a szülők, hogy kár minden ideges fulkosásért. Ezzel csak maguknak szereznek kellemetlen órákat és nekünk okoznak kárt. Az egyetemek körül még csend van egyelőre. A régi hallgatók nem izgulnak, mert felvételük biztos. Az elsőévesek pedig még nem tudnak sem lakás után nézni, sem tankönyveiket beszerezni, mert fejük felett ott lóg a Damokles-kardja. Egyikük sem veszi száz százalékra, hogy felveszik az egyetemre. Sőt ellenkezően: a legtöbb elsőéves jelentkező abban a veszedelemben forog, hogy nem juthat be az alma Mater falai közé. Különösen az orvosi és a jogi fakultáson csökkentették lényegesen az elsőévesek számát és a boldogtalan érettségizett ifjak pillanatnyilag nem tudják, hogy mihez fogjanak, ha tényleg csak ilyen korlátozott számban engedik be őket az egyetemre. Mindegyikük bízik a szülők mozgalmában. Remélik, hogy a kultuszminiszter megkönyörül rajtuk, mert el sem tudják képzelni, hogy ilyen tömegesen szoruljanak ki a felsőbb tudományok csarnokaiból. Egyetemi körökből azt az információt kaptam, hogy a tankönyvek beszerzése nem jár majd nagyobb nehézségekkel. Egyrészt az ifjúsági egyesületek gondoskodnak arról, hogy a szegényebb sorsú egyetemi hallgatók megkapják a szükséges tankönyveket, másrészt az egyetemi tankönyvkereskedők is megkönnyítik a tankönyv bevásárlását. Részletfizetésre adják a tankönyveket, persze szülői jótállás mellett. Egyetemi viszonylatban az orvosi könyvek a legdrgábbak. Sok az ábra bennük, egyéb illusztrációk egész tömegére is szorulnak ezek a tankönyvek, ezenkívül jó papirosból is kell készülniük, tehát az áruk is tekintélyes. De mint mondották, a magyar orvosi tankönyvek még így is sokkal olcsóbbak, mint például Németországban. A többi fakultás tankönyvei jelentősen olcsóbbak. íme néhány példa: a római jog 10.50, a római institutiók 18, a római magánjog 10.60, Pázmány Zoltán: A római jog institutiói 24, Balás: Politikai közgazdaságtan 14, Földes: Államháztartástan 16, Faluhelyi: Magyarország közjoga 13.60, Molnár: Magyar közjog 30, Kolozsvári: Magánjog 17, Szladits: Magyar magánjog 18, Zachár: Magyar magánjog tankönyve 24, Angyal: Büntetőjog 16, Izk: A magyar anyagi büntetőjog 18.80, Finkely: Büntetőjog 16, Vámbéri: Anyagi büntetőjog tankönyve 14, Finkey: Büntető eljárás 21, Kmetty: Közigazgatási és pénzügyi jog 52, Márfy: Közigazgatási jog 28, Kérész: Katolikus egyházi jog 22, Kenéz: Nép és föld 5, Kolozsvárt: Magánjog 17, Kiosz: Magyar kereskedelmi és váltójog 54, Magyart/ Magyar polgári perjog 26 pengő, Navratil: Nemzetgazdaságtanát antikváriusi áron 40 pengőért lehet kapni. Középfokú iskolákban jelentős összeget emésztenek fel a különböző füzetek és taneszközök. Ilyen címen körülbelül húsz pengőbe kerül egy-egy diák kistafírozása. A legtöbb iskolában kötelezővé tették a magyar gyártmányok használatát és szigorúan megróják a növendékeket, ha külföldi eredetű ceruzát vagy egyéb taneszközt használ. Egy ilyen trónnak 16 fillér az ára. Magyar körzőkészletet már 3 pengőért is lehet kapni, de a finomabb körző 15—20 pengőbe kerül. Füzetekre mindjárt az első hónapban körülbelül 6 pengőt kénytelen költeni a tanuló Ezenkívül radirgummi, toll, vonalzó, kétféle háromszög, rajztábla, rajztömb, festék, ecset is szükséges, ami szintén több pengő kiadást jelent. A legtöbb háztartásban csak úgy tudják előteremteni ezt a pénzösszeget, hogy alaposan megnyirbálják az étlapot, mert a Szülők zöme a mostani szomorú gazdasági viszonyok között nem rendezkedhetett be arra, hogy különjövedelemről gondoskodjék gyermekeinek iskolai szükségleteiről. Ez a pénz a legtöbb helyen nagyon fog hiányozni s miután a későbbi hónapokban is bőven lesznek iskolai kiadások, az új tanév végesvégig nagy anyagi erőpróbának teszi ki a társadalmat. De ezen túlmenően más bajuk is van a szülőknek. Százával járnak-kelnek olyan adófizető polgárok Budapesten, akik nem tudják középiskolába beíratni gyermekeiket. Szörnyű kép ez és jogossá teszi a kérdést: miképen lehetséges, hogy az állam elfogadja az adógarasokat, sőt a súlyos adópengőket, de nem gondoskodik arról, hogy megfelelő számban legyenek középiskolák az ország fővárosában. Lehiggadt tanügyi emberrel volt alkalmam eszmét cserélni, aki nyíltan kijelentette, hogy kultúrbotrány elé szaladunk, ha továbbra is így fejlődnek az események. Budapesten legalább hat középiskolára volna szükség, hogy a szülök megfelelően gondoskodhassanak gyermekeiknek iskolai oktatásáról. Egyelőre úgy segítettek a bajon, hogy harmadik párhuzamos osztállyal spékelték vele a budapesti középiskolákat, de rettegve gondolnak arra mi lesz egy év múlva, amikor gondolnak arra, mi lesz egy év múlva, amikor azoknak a diákoknak, akiket most létszámon felül vettek fel az első osztályba. Különösen a lányok vannak nagy hátrányban. Annyian pályáztak leányközépiskolákba, hogy három új intézet is megtelnék velük. Bizony nem fog megtelni, mert nincs három új leányközépiskola, sőt egyről sem gondoskodtak, pedig a gyakorlati pedagógusok idején figyelmeztették a kultuszminisztériumot, hogy feltétlenül szükség van ilyen iskolaszaporításra. A szerencsétlen leányok nem tehetnek mást, beiratkoznak polgári iskolába és ezzel örökre lemondanak arról, hogy érettségi bizonyítvánnyal lépjenek ki az életbe. Ugyanerre a sorsra kárhozódtak azoknak a fiúknak a százai, akiket nem tudnak befogadni a középiskolákba. Mint megbízható helyről értesülök, Budapesten az állami középiskolák közül már csak három tanintézetben van néhány hely az első osztályban. Ide jegyzem ezt a három iskolát, hadd tudják a szülők hová mehetnek még egy kis reménységgel. Az egyik a VI. ker. Kemény Zsigmond reáliskola (Bulyovszky utca 26.), a másik a Vörösmarty Mihály-reáliskola (Horánszky utca 11.), a harmadik pedig a IX. ker. Fáy András reálgimnázium (Mester utca 6.). Itt szeptember 2-án kell kísérletezni, ha pedig megtelik minden hely, a kiszorult gyermekek bekopogtathatnak valamelyik polgári iskolába. Még szerencse, hogy ez az iskola is ugyanolyan tanárokkal és ugyanazzal a tananyaggal dolgozik az alsó osztályokban, mint a reáliskola vagy a gimnázium, de nagy baj, hogy a polgáristák később csak bajosan kerülMásnap délben már felviszik őket a fogház parancsnoka elé. Az illető egyáltalán nem katonás külsejű ember, bár uniformist visel. Érezhetően erőlködik, hogy udvarias és előzékenynek tűnjön. Szabadkozik, hogy éppen neki kell két művészembert börtönében őriznie, de hivatkozik szomorú kötelességére, hogy parancs ellenére nem cselekedhet. Ezernyi szabadkozó megjegyzés után kérést intéz hozzájuk. Elmondja, hogy a börtön közoktatásügyi osztályának egyetlen fillérje sincs, hogy nagy kötelességeinek eleget tehessen. Pedig rengeteg a börtönben az analfabéta és krétáról, tábláról, irkáról és ceruzáról kellene gondoskodni. Arra gondolt tehát, hogy a két istenáldotta művészt kéri fel, rendezzenek hangversenyt és engedjék meg, hogy annak bevételéből elláthassák a közoktatásügyi osztály szükségleteit. Persze szívesen vállalkoznak rá, hogy a koncertet megrendezzék. Már harmadnapra ki is tüzelheti a börtönigazgató a hangversenyt. Nagy boldogságában személyesen vezeti le őket az egykori fogházkápolnába, amelynek most díszterem a neve. Az oltár helyén dobogó áll és innen játszák a színdarabokat, amelyeket azért iatnak, hogy a foglyok előtt a proletárdiktatúra nemes eszméit népszerű silsék. A két művész teljes mozgási szabadságot kap a fogházban és minden más előjogot, csakhogy elkészülhessenek. Magukra maradnak és elkezdenek próbálni. A feladat nem olyan könnyű. Kotta ugyanis nincs. Az orosz nemesnek nem is volna szüksége hangjegyekre, de annál inkább Sattlernek, aki sohasem volt hivatásos zenész. De végre is találnak számokat, amiket mindketten ismernek és ahol emlékezetükben hiány van, ott ők maguk komponálnak új részleteket. A hangverseny műsora előzetes megbeszéléseik szerint három számból állana. Az első Kreutzer bécsi keringője, a második Vinjavszkij Mazurkája, a harmadik orosz variációk volnának, amelyek maguk félóra hosszat tartanának. Azután beszélik meg, ha nagy sikerük van, ráadásul még öt orosz népdalt is játszanak. Az egész műsort lepróbálják. Minden rendben van, a hangverseny megtartásának semmi akadálya nincsen. Elkövetkezik a koncert napja. Óriási az érdeklődés. Bár öt képeket kell fizetni minden fogolynak beléptidíj fejében, annyi a jelentkező, hogy el se tudják helyezni őket a kápolna padsoraiba. Ez a nagy érdeklődés természetesen nem annyira a foglyok zene iránt való érdeklődésének tulajdonítható, mint inkább a börtön túlzsúfoltságának. Akár tíz koncentre is lett volna elegendő közönség. Rengeteg a fogoly és a börtön nagy unalmában egyikük se akarja elmulasztani a ritka alkalmat, hogy egyszer, annyi szenvedés után másfélórai gondtalan megfeledkezést szerezzen magának. A hangversenynek tehát megvan a várt eredménye, a sok ötképekből meglehetős számú rubel gyűl össze, de vajjon kihetnek be ezekbe az utóbbi középiskolákba, mert itt a felsőbb tagozatban is nagy a zsúfoltság. A gyakorlati pedagógusok úgy képzelik, hogy az állam pénzügyi okokból a most következő években ne építsen iskolapalotákat, hanem egyszerű és olcsó iskolaépületekről gondoskodjék a középiskolába vágyó ifjúság számára. Csak így lehet elérni azt, hogy magyar fiúk és leányok vidám arccal kezdjék meg a tanévet. Mert most majdnem minden második családnál könnyek omlanak. Vagy a fiú vagy a leány beiratása körül van baj, zárt ajtókra találnak nemcsak a népszerű Andrássy-úti leánylíceumban, hanem más iskoláknál is s a szülők elkeseredett szívvel elmélkednek azon, miért kell ennek így lennie, amikor máskép is lehetne. Nagy a h ijedelem a budapesti elemi iskolákban. Arra számítottak, hogy itt is az utolsó helyig megtelik minden iskola, de szomorúan kellett tapasztalniok, hogy pillanatnyilag ezerhatszázzal kevesebb gyermek jelentkezett, mint a múlt esztendőben. Néhány optimista abban bizakodik, hogy a pótbehatásoknál javul majd a helyzet. És talán-talán elérik a múlt évi mértéket. Szörnyűséges tény: legjobb esetben annyi elemistánk lesz az ország fővárosában, amennyi a múlt évben volt! Nos marad a szaporulat és miért marad el? Ha már a gazdasági viszonyok ilyen szomorúak, legalább korszerű iskolapolitikával kellene gondoskodni arról, hogy el ne némuljon a gyermekkacagás... Bagyó János dr. tudja, mennyi irkát, ceruzát, krétát és táblát vásároltak belőle és mennyit , tartott meg a börtönigazgató nem túlzottan duzzadt pénztárcájában. Az omszki börtönben való tartózkodás azonban nem nyúlik túl hosszúra. Már egy hét múlva újra csomagolni kell s megy a transzport szomorú útján egy állomással odébb. A következő állomás, ameddig elviszik Szverglovszk. Új neve ez Jekaterinburgnak, amelyet a világ csak ezen a nevén ismer. Az út a Szolypin kocsiban éppen olyan fáradtságos, mint volt idáig. Közel százan vannak öszszezsúfolva, de senki nem törődik már a kínszenvedésekkel, mert tudják, hogy sohá a börtönből börtönbe való vándorlás nem tarthat. Mindenkit csak az érdekel, hogy messze van-e Szvergloszk állomásától a börtön. Valamenynyieknek ugyanis elnyűtt már a cipője, csizmája, szakadozik a ruhája, cafatokba lóg a bundája. Szeretnének már ott lenni számüzetési helyükön, mert mégis csak kikerülnek a börtönőrök keze alól és mindenki tehetségéhez és élelmességéhez képest keresheti boldogulását. Szvergloszk már az Uralban fekszik és ezért elosztóhelye a deportáltaknak. Nyugatabbra már európai Oroszország terül el és ide nem igen visznek száműzötteket, hanem elosztják őket az uráli helységekben. Szvergloszk G. P. U.-ja vezetőjének kegyétől függ, hogy ki holvá jut, népes helyre, vagy elhagyatott, lakatlan vidékre. Amint megérkeznek viszik is őket a parancsnok elé. Mindegyiknek ott az aktacsomagja és a hivatalnok pontosan tudja valamennyiök bűnét, rontját, fogházbeli viselkedését, használhatóságát és veszedelmességét. Hagyományos szerencséje nem hagyja el, városba, Tyumenbe osztják be. Ez ugyan azt jelenti, hogy vissza kell mennie keletre, s messzebbre az európai határtól, de viszont Tyumen forgalmú város és a kereskedő Szattler megörül kijelölt deportációs helyének, mert biztos benne, hogy ott talál majd magának munkalehetőséget. Tudomásul veszi tehát beosztását és megy vissza a börtönbe, meg kell várnia, amíg egy transzportra való fogoly gyűl össze és azokkal küldik vissza. A börtönben elmélkedik sorsa felett. Szinte zavartalan a boldogsága, mert az a tény, hogy nem kell tovább a börtön falai között élnie, a szabadságot jelenti számára, bár a deportáltat igen szigorúan figyelik még akkor is,amikor száműzetési idejét éli. Számára Tyumen azonban főnyeremény, mert ott lakik felesége fivére és úgy tudja, módja lesz arra is, hogy asszonyáról hírt kapjon. Amiótaa elindították Tomszkból, amióta az etappere, etappera való vándorlása tatt, semmit nem hallott róla és nem tudja, hogy a szegény aszszonnyal, akit hol börtönbe vetették, hol szabadon engedték, valóban mi is történt. M.sl azonban mindenről tudomást szerezhet majd és ez olyan öröm számára, amilyent hosszú hónapok óta nem érzet. Napokig tart azonban még a börtönélet, végre május hatodikén útnak indítják. Nem törődik most már semmivel, nem kellemetlen a rabok kocsija, mert érzi, hogy már csak órák kérdése a szabadulás. Hat óra hosszat utazik és azután megérkezik Tyumenbe. Negyedmagával leszállítják a kocsiról, a többi száműzöttet viszik más helyekre. Könnyekkel a szemében nézi őket, vannak, akikkel heteken keresztül együtt szenvedett, barátság fejlődött ki közöttük és most el kell válniuk, annak reménye nélkül, hogy valaha is találkozzanak. Fényes nappal szuronyos őrök viszik végig a város utcáin. Mit sem törődik vele, aminthogy az utca járókelői se törődnek a foglyokkal, hiszen Oroszországban az ilyesmi egyáltalán nem szokatlan dolog. Most nem a börtönbe viszik őket, hanem a GPU vezetője elé. A nagy épület kapuján óriási betűk hirdetik: Gossudarstvenii Politicseszki Upravlenie. A komor hivatalos szobában barátságos indulatúnak látszó férfi kihirdeti előtte, hogy három évig tartó száműzetését Tyumen városában kell eltöltenie. Figyelmezteti, hogy tartsa be a deportáltakat kötelező szabályokat, nehogy szigorúsággal kelljen ellene fellépni. Okmányt adnak a kezébe, amely azt hirdeti, hogy a szovjet adminisztratív száműzöttje. S rajta az okmányon azok a rendszabályok, amelyekhez további életében igazodnia kell. Ezek, hogy hetenként kétszer, szerdán és szombaton jelentkezni köteles a GPU- nál. A város határain túl nem távozhat, minden lakásváltoztatását be kell jelentenie, munkát, állást nem vállalhat, kereskedést, ipart nem űzhet, politikai mozgalmakban részt nem vehet. A blankettán az is rajt van, hogy a deportált élete folytatásához havi öt rubel és ötven kopek illetményt igénelhet. Ez a pénz Szattlernek már is járna, de senki nem kínálja s neki magának van annyi esze, hogy nem kéri. A GPU-emberek jóakaratára nagy szüksége van a száműzöttnek és ezt nemigen mozdítaná elő azzal, hogy kérné azt a pénzt, amit kötelességük ellenére sem adnak ki. Mindent meghallgat és tudomásul vesz és várja, hogy elmehessen. Megengedik. Látják, hogy értelmes ember, a pénzét se kéri, tudják tehát, hogy bajuk vele nem lesz. Szattler hóna alá veszi a minden vagyonát jelentő katonaládáját és indul kifelé. Kilép a kapun. Napsütéses, szép az idő, gyönyörű május. Nálánál boldogabb ember nincs e pillanatban a világon. Szabad, azt teheti a városban, amit akar. Mehetne egyenest most a sógorához, hiszen neki ebben a városban nagy baja nem történhet, rokonsága semmiképpen sem hagyhatja el, de képtelen rá, hogy érdeklődjék annak lakása után. Csak úgy kószál az utcákon, kóborol, nézdegél, megáll, elindul. Mint a gyerek, úgy bámészkodik. Utána néz mindennek. A kirakatok előtt bámészkodik, férfiakat, nőket megcsodál. Mintha új világ nyílna meg előtte. Amikor a piac forgatagát látja, szinte megszédül. Ilyen embergomotvágókát olyan rég nem látott, hogy újnak tűnik fel előtte minden. Nem is tudja mióta, de már nagyon rég lehet, járja az utcákat. Mindenfelé siető, szaladó emberek. Senki nem törődik persze a bámészkodó emberrel, de ő sem velük, neki csak újnak tűnik minden, amit lát és be akarja habzsolni az új impressziókat. Már éhséget is érez. Eszébe jut, hogy hajnalban a börtönben, elindulás előtt teázott utoljára. Van néhány kopekja a zsebében,előkotorja és a piacon az egyik kofánál vásárol magának valami ennivalót. (Folytatjuk.) TÍZ ESZTENDŐ A BOLSEVISTA OROSZORSZÁGBAN Sattler Armand hadifogoly tiszt elmondása alapján Írta Aádor Jenő Copyright by Újság ÚJSÁG VASÁRNAP, 1929 SZEPTEMBER 1 Minden külön értesítés helyett! Fájdalmas szívvel a Mindenható akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy a legjobb, legönfeláldozóbb férj, apa, nagyapa, após és jó rokon, Kohn Adolf családjának szentelt munkás életének 73-ik, legboldogabb házasságának 47-ik évében rövid szenvedés után csendesen elhunyt. Drága halottunkat hétfőn kisérjük utolsó útjára a rákoskeresztúri izraelita temetőben. (A temetés pontos idejét a hétfő reggeli lapok közük.) özv. Kohn Adolfné szül. Beck Teréz, neje: Hirschler Sámuné szül. Kohn Matild, Káldor (Kohn) Lipót, Beer Imréné szül. Kohn Valéria, Pollák Zsigmondné szül. Kohn Irénke, Hidvéger lajosné szül. Kohn Stefánia, gyermekei: Káldor (Kohn) Lipótné szül. Pollák Erzsébet, menye. Káldor (Kohn) Fülöp, fivére, özv. Goldner Adolfné, nővére, vejei, sógornői, sógorai, unokái és a kiterjedt rokonság. Emlékét soha el nem múló kegyelettel fogjuk megőrizni! Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy a leghűségesebb feleség, imádott jó anyánk és nagyanyánk Uráliim Márkné született Wertheimer Rozália életének 84-ik, legboldogabb házasságának 65-ik évében jóságos lelke örökre pihenni tért 1929 augusztus hó 27-én. Áldott legyen drága emléke! A gyászoló család.