Ujság, 1929. szeptember (5. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

10 könyveket, egy hét alatt minden izgalom nélkül mindenkit ki tudnánk elégíteni. Gondolják meg a szülők, hogy kár minden ideges fulkosásért. Ezzel csak maguknak sze­reznek kellemetlen órákat és nekünk okoznak kárt. Az egyetemek körül még csend van egye­lőre. A régi hallgatók nem izgulnak, mert fel­vételük biztos. Az elsőévesek pedig még nem tudnak sem lakás után nézni, sem tanköny­veiket beszerezni, mert fejük felett ott lóg a Damok­les-kard­ja. Egyikük sem veszi száz százalékra, hogy felveszik az egyetemre. Sőt ellenkezően: a legtöbb elsőéves jelentkező abban a ve­szedelemben forog, hogy nem juthat be az alma Mater falai közé. Különösen az orvosi és a jogi fakultáson csök­kentették lényegesen az elsőévesek számát és a boldogtalan érettségizett ifjak pillanatnyilag nem tudják, hogy mihez fogjanak, ha tényleg csak ilyen korlátozott számban engedik be őket az egyetemre. Mindegyikük bízik a szülők mozgalmá­ban. Remélik, hogy a kultuszminiszter megkönyörül rajtuk, mert el sem tudják képzelni, hogy ilyen tömegesen szorulja­nak ki a felsőbb tudományok csarnokai­ból. Egyetemi körökből a­zt az információt kaptam, hogy­ a tankönyvek beszerzése nem jár majd nagyobb nehézségekkel. Egyrészt az ifjúsági egyesületek gondoskodnak arról, hogy a szegényebb sorsú egyetemi hallgatók megkap­ják a szükséges tankönyveket, másrészt az egyetemi tankönyvkereskedők is megkönnyítik a tankönyv bevásárlását. Részletfizetésre adják a tankönyveket, persze szülői jótállás mellett. Egyetemi viszonylatban az orvosi könyvek a legdrgábbak. Sok az ábra bennük, egyéb illusz­trációk egész tömegére is szorulnak ezek a tankönyvek, ezenkívül jó papirosból is kell ké­szülniük, tehát az áruk is tekintélyes. De mint mondották, a magyar orvosi tankönyvek még így is sokkal olcsóbbak, mint például Német­országban. A többi fakultás tankönyvei jelen­tősen olcsóbbak. íme néhány példa: a római jog 10.50, a római institutiók 18, a római ma­gánjog 10.60, Pázmány Zoltán: A római jog institutiói 24, Balás: Politikai közgazdaságtan 14, Földes: Államháztartástan 16, Faluhelyi: Magyarország közjoga 13.60, Molnár: Magyar közjog 30, Kolozsvári­: Magánjog 17, Szladits: Magyar magánjog 18, Zachár: Magyar magán­jog tankönyve 24, Angyal: Büntetőjog 16, Izk: A magyar anyagi büntetőjog 18.80, Finkely: Büntetőjog 16, Vámbéri­: Anyagi büntetőjog tankönyve 14, Finkey: Büntető eljárás 21, Kmetty: Közigazgatási és pénzügyi jog 52, Márfy: Közigazgatási jog 28, Kérész: Katolikus egyházi jog 22, Kenéz: Nép és föld 5, Kolozs­várt­: Magánjog 17, Kiosz: Magyar kereske­delmi és váltójog 54, Magyart/ Magyar polgári perjog 26 pengő, Navratil: Nemzetgazdaság­tanát antikváriusi áron 40 pengőért lehet kapni. Középfokú iskolákban jelentős összeget emésztenek fel a különböző füzetek és tan­eszközök. Ilyen címen körülbelül húsz pengőbe kerül egy-egy diák kistafírozása. A legtöbb iskolában kötelezővé tették a ma­gyar gyártmányok használatát és szigorúan megróják a növendékeket, ha külföldi ere­detű ceruzát vagy egyéb taneszközt használ. Egy ilyen trónnak 16 fillér az ára. Magyar körzőkészletet már 3 pengőért is lehet kapni, de a finomabb körző 15—20 pengőbe kerül. Füzetekre mindjárt az első hónapban körül­belül 6 pengőt kénytelen költeni a tanuló Ezenkívül radirgummi, toll, vonalzó, kétféle háromszög, rajztábla, rajztömb, festék, ecset is szükséges, ami szintén több pengő kiadást jelent. A legtöbb háztartásban csak úgy tud­ják előteremteni ezt a pénzösszeget, hogy alaposan megnyirbálják az étlapot, mert a Szülők zöme a mostani szomorú gazdasági viszonyok között nem rendezkedhetett be arra, hogy különjövedelemről gondoskodjék gyermekeinek iskolai szükségleteiről. Ez a p­énz a legtöbb helyen nagyon fog hiányozni s miután a későbbi hónapokban is bőven lesznek iskolai kiadások, az új tanév véges­végig nagy anyagi erőpróbának teszi ki a társadalmat. De ezen túlmenően más bajuk is van a szülőknek. Százával járnak-kelnek olyan adófizető polgárok Budapesten, akik nem tudják középiskolába beíratni gyerme­keiket. Szörnyű kép ez és jogossá teszi a kérdést: miképen lehetséges, hogy az állam elfogadja az adógarasokat, sőt a súlyos adópengőket, de nem gondoskodik arról, hogy megfelelő számban legyenek középiskolák az ország fő­városában. Lehiggadt tanügyi emberrel volt alkal­mam eszmét cserélni, aki nyíltan kijelen­tette, hogy kultúrbotrány elé szaladunk, ha továbbra is így fejlődnek az esemé­nyek. Budapesten legalább hat középiskolára volna szükség, hogy a szülök megfelelően gondos­kodhassanak gyermekeiknek iskolai oktatá­­sáról. Egyelőre úgy segítettek a bajon, hogy harmadik párhuzamos osztállyal spékelték vele a budapesti középiskolákat, de rettegve gond­olna­k arra mi lesz egy év múlva, amikor­ gondolnak arra, mi lesz egy év múlva, amikor azoknak a diákoknak, akiket most létszámon felül vettek fel az első osztályba. Különösen a lányok vannak nagy hát­rányban. Annyian pályáztak leányközép­­iskolákba, hogy három ú­j intézet is meg­telnék velük. Bizony nem fog megtelni, mert nincs három új leányközépiskola, sőt egyről sem gondos­kodtak, pedig a gyakorlati pedagógusok ide­jén figyelmeztették a kultuszminisztériumot, hogy feltétlenül szükség van ilyen iskolasza­porításra. A szerencsétlen leányok nem tehet­nek mást, beiratkoznak polgári iskolába és ezzel örökre lemondanak arról, hogy érettségi bizonyítvánnyal lépjenek ki az életbe. Ugyan­erre a sorsra kárhozódtak azoknak a fiúknak a százai, akiket nem tudnak befogadni a kö­zépiskolákba. Mint megbízható helyről ér­tesülök, Budapesten az állami középiskolák kö­zül már csak három tanintézetben van néhány hely az első osztályban. Ide jegyzem ezt a három iskolát, hadd tudják a szülők hová mehetnek még egy kis remény­séggel. Az egyik a VI. ker. Kemény Zsigmond reáliskola (Bulyovszky­ utca 26.), a másik a Vörösmarty Mihály-reáliskola (Horánszky utca 11.), a harmadik pedig a IX. ker. Fáy András r­eálgimnázium (Mester­ utca 6.). Itt szeptember 2-án kell kísérletezni, ha pedig megtelik minden hely, a kiszorult gyermekek bekopogtathatnak valamelyik polgári isko­lába. Még szerencse, hogy ez az iskola is ugyan­olyan tanárokkal és ugyanazzal a tananyag­gal dolgozik az alsó osztályokban, mint a reáliskola vagy a gimnázium, de nagy baj, hogy a polgáristák később csak bajosan kerül­Másnap délben már felviszik őket a fogház parancsnoka elé. Az illető egyáltalán nem ka­tonás külsejű ember, bár uniformist visel. Érezhetően erőlködik, hogy udvarias és előzé­kenynek tűnjön. Szabadkozik, hogy éppen neki kell két művészembert börtönében őriz­nie, de hivatkozik szomorú kötelességére, hogy parancs ellenére nem cselekedhet. Ezernyi szabadkozó megjegyzés után kérést intéz hoz­zájuk. Elmondja, hogy a börtön közoktatás­­ügyi osztályának egyetlen fillérje sincs, hogy nagy kötelességeinek eleget tehessen. Pedig rengeteg a börtönben az analfabéta és krétá­ról, tábláról, irkáról és ceruzáról kellene gon­doskodni. Arra gondolt tehát, hogy a két isten­áldotta művészt kéri fel, rendezzenek hang­versenyt és engedjék meg, hogy annak bevéte­léből elláthassák a közoktatásügyi osztály szükségleteit. Persze szívesen vállalkoznak rá, hogy a koncertet megrendezzék. Már harmad­napra ki is tüzelheti a börtönigazgató a hang­versenyt. Nagy boldogságában személyesen vezeti le őket az egykori fogházkápolnába, amelynek most díszterem a neve. Az oltár he­lyén dobogó áll és innen játszák a színdara­bokat, amelyeket azért i­atnak, hogy a foglyok előtt a proletárdiktatúra nemes eszméit nép­szerű silsék. A két művész teljes mozgási szabadságot kap a fogházban és minden más előjogot, csak­hogy elkészülhessenek. Magukra maradnak és elkezdenek próbálni. A feladat nem olyan könnyű. Kotta ugyanis nincs. Az orosz nemes­nek nem is volna szüksége hangjegyekre, de annál inkább Sattlernek, aki sohasem volt hivatásos zenész. De végre is találnak számo­kat, amiket mindketten ismernek és ahol emlékezetükben hiány van, ott ők maguk kom­ponálnak új részleteket. A hangverseny mű­sora előzetes megbeszéléseik szerint három számból állana. Az első Kreutzer bécsi keri­n­­gője, a második Vinjavszkij Mazurkája, a harmadik orosz variációk volnának, amelyek maguk félóra hosszat tartanának. Azután be­szélik meg, ha nagy sikerük van, ráadásul még öt orosz népdalt is játszanak. Az egész műsort lepróbálják. Minden rendben van, a hangver­seny megtartásának semmi akadálya nincsen. Elkövetkezik a koncert napja. Óriási az érdeklődés. Bár öt képeket kell fizetni min­den fogolynak beléptidíj fejében, annyi a je­lentkező, hogy el se tudják helyezni őket a kápolna padsoraiba. Ez a nagy érdeklődés természetesen nem annyira a foglyok zene iránt való érdeklődésének tulajdonítható, mint inkább a börtön túlzsúfoltságának. Akár tíz koncentre is lett volna elegendő közönség. Rengeteg a fogoly és a börtön nagy unalmá­ban egyikük se akarja elmulasztani a ritka alkalmat, hogy egyszer, annyi szenvedés után másfélórai gondtalan megfeledkezést szerez­zen magának. A hangversenynek tehát meg­van a várt eredménye, a sok ötképekből meg­lehetős számú rubel gyűl össze, de vajjon ki­hetnek be ezekbe az utóbbi középiskolákba, mert itt a felsőbb tagozatban is nagy a zsú­foltság. A gyakorlati pedagógusok úgy kép­zelik, hogy az állam pénzügyi okokból a most követ­kező években ne építsen iskolapalotákat, hanem egyszerű és olcsó iskolaépületekről gondoskodjék a középiskolába vágyó ifjú­ság számára. Csak így lehet elérni azt, hogy magyar fiúk és leányok vidám arccal kezdjék meg a tanévet. Mert most majdnem minden má­sodik családnál könnyek omlanak. Vagy a fiú vagy a leány beiratása körül van baj, zárt ajtókra találnak nemcsak a népszerű Andrássy-úti leánylíceumban, hanem más is­koláknál is s a szülők elkeseredett szívvel elmélkednek azon, miért kell ennek így len­nie, amikor máskép is lehetne. Nagy a h ijedelem a budapesti elemi is­kolákban. Arra számítottak, hogy itt is az utolsó helyig megtelik minden iskola, de szomorúan kellett tapasztalniok, hogy pillanatnyilag ezerhatszázzal kevesebb gyermek jelentkezett, mint a múlt esz­tendőben. Néhány optimista abban bizakodik, hogy a pótbeh­atásoknál javul majd a helyzet. És talán-talán elérik a múlt évi mértéket. Ször­nyűséges tény: legjobb esetben annyi elem­is­­tánk lesz az ország fővárosában, amennyi a múlt évben volt! N­os marad a szaporulat és miért marad el? Ha már a gazdasági viszo­nyok ilyen szomorúak, legalább korszerű is­kolapolitikával kellene gondoskodni arról, hogy el ne némuljon a gyermekkacagás... Bagyó János dr. tudja, mennyi irkát, ceruzát, krétát és táblát vásároltak belőle és mennyit , tartott meg a börtönigazgató nem túlzottan duzzadt pénz­tárcájában. Az omszki börtönben való tartózkodás azonban nem nyúlik túl hosszúra. Már egy hét múlva újra csomagolni kell s megy a transz­port szomorú útján egy állomással odébb. A következő állomás, ameddig elviszik Szverglovszk. Új neve ez Jekaterinburgnak, amelyet a világ csak ezen a nevén ismer. Az út a Szolypin kocsiban éppen olyan fáradtsá­gos, mint volt idáig. Közel százan vannak ösz­­szezsúfolva, de senki nem törődik már a kín­szenvedésekkel, mert tudják, hogy sohá a bör­tönből börtönbe való vándorlás nem tarthat. Mindenkit csak az érdekel, hogy messze van-e Szvergloszk állomásától a börtön. Valameny­­nyieknek ugyanis elnyűtt már a cipője, csiz­mája, szakadozik a ruhája, cafatokba lóg a bundája. Szeretnének már ott lenni számüze­­tési helyükön, mert mégis csak kikerülnek a börtönőrök keze alól és mindenki tehetségéhez és élelmességéhez képest keresheti boldogulá­sát. Szvergloszk már az Uralban fekszik és ezért elosztóhely­e a deportáltaknak. Nyuga­tabbra már európai Oroszország terül el és ide nem igen visznek számű­zötteket, hanem el­osztják őket az uráli helységekben. Szvergloszk G. P. U.-ja vezetőjének kegyétől függ, hogy ki holvá jut, népes helyre, vagy elhagyatott, lakat­lan vidékre. Amint megérkeznek viszik is őket a parancsnok elé. Mindegyiknek ott az akta­csomagja és a hivatalnok pontosan tudja vala­­mennyiök bűnét, rontját, fogházbeli viselkedé­sét, használhatóságát és veszedelmességét. Hagyományos szerencséje nem hagyja el, városba, Tyumenbe osztják be. Ez ugyan azt jelenti, hogy vissza kell mennie keletre, s messzebbre az európai határtól, de viszont Tyumen forgalmú város és a kereskedő Szatt­­ler megörül kijelölt deportációs helyének, mert biztos benne, hogy ott talál majd magának munkalehetőséget. Tudomásul veszi tehát beosztását és megy vissza a börtönbe, meg kell várnia, amíg egy transzportra való fogoly gyűl össze és azokkal küldik vissza. A börtönben elmélkedik sorsa felett. Szinte zavartalan a boldogsága, mert az a tény, hogy nem kell tovább a börtön falai között élnie, a szabadságot jelenti számára, bár a deportáltat igen szigorúan figyelik még akkor is,­­amikor számű­zetési idejét éli. Szá­mára Tyumen azonban főnyeremény, mert ott lakik felesége fivére és úgy tudja, módja lesz arra is, hogy asszonyáról hírt kapjon. Amiótaa elindították Tomszkból, amióta az etappere, etappera való vándorlása tatt, semmit nem hal­lott róla és nem tudja, hogy a szegény asz­szonnyal, akit hol börtönbe vetették, hol sza­badon engedték, valóban mi is történt. M.­sl azonban mindenről tudomást szerezhet majd és ez olyan öröm számára, amilyent hosszú hónapok óta nem érzet. Napokig tart azonban még a börtönélet, végre május hatodikén útnak indítják. Nem törődik most már semmivel, nem kellemetlen a rabok kocsija, mert érzi, hogy már csak­ órák kérdése a szabadulás. Hat óra hosszat utazik és azután megérkezik Tyumenbe. Negyedmagával leszállítják a ko­csiról, a többi száműzöttet viszik más he­lyekre. Könnyekkel a szemében nézi őket, van­nak, akikkel heteken keresztül együtt szenve­dett, barátság fejlődött ki közöttük és most el kell válniuk, annak reménye nélkül, hogy valaha is találkozzanak. Fényes nappal szuronyos őrök viszik vé­gig a város utcáin. Mit sem törődik vele, amint­hogy az utca járókelői se törődnek a foglyok­kal, hiszen Oroszországban az ilyesmi egyál­talán nem szokatlan dolog. Most nem a bör­tönbe viszik őket, hanem a GPU vezetője elé. A nagy épület kapuján óriási betűk hirdetik: Gossudarstvenii Politicseszki Upravlenie. A komor hivatalos szobában barátságos indulatúnak látszó férfi kihirdeti előtte, hogy három évig tartó száműzetését Tyumen váro­sában kell eltöltenie. Figyelmezteti, hogy tartsa be a deportáltakat kötelező szabályo­kat, nehogy szigorúsággal kelljen ellene fel­lépni. Okmányt adnak a kezébe, amely azt hirdeti, hogy a szovjet adminisztratív szám­­ű­zöttje. S rajta az okmányon azok a rendsza­bályok, amelyekhez további életében igazod­nia kell. Ezek, hogy hetenként kétszer, szer­dán és szombaton jelentkezni köteles a GPU- nál. A város határain túl nem távozhat, min­den lakásváltoztatását be kell jelentenie, mun­kát, állást nem vállalhat, kereskedést, ipart nem űzhet, politikai mozgalmakban részt nem vehet. A blankettán az is rajt van, hogy a de­portált élete folytatásához havi öt rubel és öt­ven kopek illetményt igénelhet. Ez a pénz Szattlernek már is járna, de senki nem­ kí­nálja s neki magának van annyi esze, hogy nem kéri. A GPU-emberek jóakaratára nagy szüksége van a száműzöttnek és ezt nemigen mozdítaná elő azzal, hogy kérné azt a pénzt, amit kötelességük ellenére sem adnak ki. Mindent meghallgat és tudomásul vesz és várja, hogy elmehessen. Megengedik. Látják, hogy értelmes ember, a pénzét se kéri, tud­ják tehát, hogy bajuk vele nem lesz. Szattler hóna alá veszi a minden vagyonát jelentő katonaládáját és indul kifelé. Kilép a kapun. Napsütéses, szép az idő, gyönyörű május. Nálánál boldogabb ember nincs e pillanatban a világon. Szabad, azt teheti a városban, amit akar. Mehetne egyenest most a sógorához, hi­szen neki ebben a városban nagy baja nem történhet, rokonsága semmiképpen sem hagy­hatja el, de képtelen rá, hogy érdeklődjék annak lakása után. Csak úgy kószál az ut­cákon, kóborol, nézdegél, megáll, elindul. Mint a gyerek, úgy bámészkodik. Utána néz mindennek. A kirakatok előtt bámészkodik, férfiakat, nőket megcsodál. Mintha új világ nyílna meg előtte. Amikor a piac forgatagát látja, szinte megszédül. Ilyen embergomotvá­gó­kát olyan rég nem látott, hogy újnak tűnik fel előtte minden. Nem is tudja mióta, de már nagyon rég lehet, járja az utcákat. Minden­felé siető, szaladó emberek. Senki nem törő­dik persze a bámészkodó emberrel, de ő sem velük, neki csak újnak tűnik minden, amit lát és be akarja habzsolni az új impresszió­kat. Már éhséget is érez. Eszébe jut, hogy hajnalban a börtönben, elindulás előtt teázott utoljára. Van néhány kopekja a zsebében,­­előkotorja és a piacon az egyik kofánál vásá­rol magának valami ennivalót. (Folytatjuk.) TÍZ ESZTENDŐ A BOLSEVISTA OROSZ­ORSZÁGBAN Sattler Armand hadifogoly tiszt elmondása alapján Írta Aádor Jenő Copyright by Újság ÚJSÁG VASÁRNAP, 1929 SZEPTEMBER 1 Minden külön értesítés helyett! Fájdalmas szívvel a Mindenható akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy a legjobb, legönfel­áldozóbb férj, apa, nagyapa, após és jó rokon, Kohn Adolf családjának szentelt munkás életének 73-ik, leg­boldogabb házasságának 47-ik évében rövid szen­vedés után csendesen elhunyt. Drága halottunkat hétfőn kisérjük utolsó útjára a rákoskeresztúri izraelita temetőben. (A temetés pontos idejét a hétfő reggeli lapok közük.) özv. Kohn Adolfné szül. Beck Teréz, neje: Hirschler Sámuné szül. Kohn Matild, Káldor (Kohn) Lipót, Beer Im­réné szül. Kohn Valéria, Pollák Zsigm­ondné szül. Kohn Irénke, Hidvéger l­ajosné szül. Kohn Stefánia, gyermekei: Káldor (Kohn) Lipótné szül. Pollák Erzsébet, menye. Káldor (Kohn) Fü­löp, fivére, özv. Goldner Adolfné, nővére, vejei, sógornői, sógorai, unokái és a kiterjedt rokonság. Emlékét soha el nem múló kegyelettel fogjuk megőrizni! Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy a leghűségesebb feleség, imádott jó anyánk és nagyanyánk Uráliim Márkné született Wertheimer Rozália életének 84-ik, legboldogabb házasságá­nak 65-ik évében jóságos lelke örökre pihenni tért 1929 augusztus hó 27-én. Áldott legyen drága emléke! A gyászoló család.

Next