Ujság, 1930. február (6. évfolyam, 26-49. szám)

1930-02-01 / 26. szám

2 nyel, hogy ez a depresszió máról-holnapra en­gedni fog. Az egész ország ismeri a mezeigazda­­ság bajait; az ipar nehezen és sok esetben ered­ménytelenül küzd a termelés nívójának fentar­­tásáért, a munkanélküliség terjed, a kereskede­lem kétségbeesett tusát vív a létért, a középosz­tály háborús sebei ma sem hegedtek be, az élet­standard alábbszáll­ és az adók ilyen körülmé­nyek között fokozottabb mértékben éreztetik súlyukat. Olyan bajok ezek, amelyeknek elmúlá­sát egy csapásra józan ésszel nem lehet várni. Azonban a hágai egyezmény mintha az első fénysugarat jelentené politikai és gazdasági lát­határunkon, mert a pénzviszonyok megfelelő alakulásával a gazdasági javulás felé az első lé­pést jelenti, előnyös kölcsönök felvételének most már mi sem állja útját és csak logikus lenne, ha a politikai légkör feszültségének enyhülésével a szomszéd államokkal való viszonyunk is idővel javulna, amelyekkel való gazdasági egymásra­utaltságunk nem szorul magyarázatra. Barátságos interpelláció a miniszterelnökhöz Mutschenbacher Emil, az OMGI. ü­gyvezető­­­igazgatója volt a következő szónok. Örömmel­­csatlakozott a többi gazdasági érdekképviseleti szervezetek vezetői részéről elhangzott üdvözlő szavakhoz s a magyar gazdatársadalom elisme­rését tolmácsolta Bethlen István gróf miniszter­elnöknek és munkatársainak a Hágában meg­vívott küzdelemért. — Az elért eredmények igazságos, politika­­mentes mérlegelésénél — mondotta — mindig figyelembe kell venni azt is, mily nehéz az ilyen ,nemzetközi tárgyalásokon, ahol a trianoni per­­,rendtartás szerint a felperes bíró is egy személy­ben, egy legyőzött nemzet képviselőjének még a legtermészetesebb igazságokat, a legjogosabb igényeket is érvényesítenie kell. Nagyon könnyű utólagosan a zöld vagy fehér asztal mellett meg­állapítani, hogy ezt vagy azt a vitás problémát kedvezőbben is meg lehetett volna oldani és­­mindnyájan szívesebben láttuk volna a minisz­terelnök úrral együtt, ha az úgynevezett keleti­­jóvátétel kérdését Magyarországon mind CT to­vábbi fizetési kötelezettség alól való feloldásával lehetett volna elintézni. Ámde az, hogy a jónál mindig lehet jobb is, nem szabad, hogy igazság­talanná tegye ítéletünket, amelyet kizárólag az elért pozitív eredmények tárgyilagos mérlegelése alapján kell megalkotni. — Miként vetekedik egy magyar gazda­sá­gáról, annak következményeiről? A magyar gazda nagyon jól tudja, hogy az állandóan fe­nyegető bizonytalanságnál még az érdekeiket nem teljesen s az egész vonalon nem az óhajtott mér­tékben kielégítő bizonyosság is többet ér. Ki­­­vált akkor, ha ez a bizonyosság nem jelent az országra nézve elviselhetetlen áldozatot. Nem kevésbé fontos, hogy a hágai egyezmény alapján Magyarország visszakapja pénzügyi szabad ren­delkezési jogát, s hogy jóvátételi követelések többé nem támasz­thatók velünk szemben. Pénz­ügyi rendelkezési jogu­nk visszanyerésével egy­idejűleg biztatást kaptunk Hágában arra nézve is, hogy a­­magyar állam a nagyhatalmak erkölcsi támogatásával rövidesen és méltányos feltételek mellett nagyobb külföldi kölcsönhöz jut, amely hivatva lesz elősegíteni gazdasági talpraállásui­­nkat. A magyar gazda, aki évek óta a legsúlyosabb hitelválsággal küzd, nagyon tudja ennek a­ jelen­tőségét értékelni.­­‘ A legnagyobb eredményt azonban a ma­gyar gazda abban látja, hogy a miniszterelnök úr szavai szerint Hága új kapukat tárt ki a ma­gyar jövő felé. Reméljük és hisszük, hogy ezek az új kamuk szabadabbá teszik a nemzetközi érintkezést, módot adnak eddigi politikai és gaz­dasági elszigeteltségünk megszüntetésére.­­ A Hága után következő új korszak való­ban a megújhodás időszaka legyen. Ehhez újjá­építő munkához tervszerű, következetes, egészsé­ges és kizárólagos gazdasági politika szükséges. Ezt várják a magyar gazdák Hágából, ezt várják a kormánytól és Bethlen István gróftól, s ebben akarnak a többi termelő ágakkal vállvetve közre­működi az ország jövője érdekében. Ne tekintsék a vendégjoggal való visszaélésnek ha itt a fehér­­asztal mellett interpellációval fordulok Bethlen István gróf miniszterelnökhöz, s ezt kérdem tőle. Van-e tudomása a miniszterelnök úrnak arról, hogy a magyar gazdaközönség elsősorban azért fogadta megnyugvással a hágai megegyezés hitét és azért kész az abból a magyar adófizetők vál­lára háruló újabb terheket elviselni, mert a jóvá­tételi követelések örökös bizonytalanságának meg­szűnésétől és pénzügyi rendelkezési szabadságünk visszanyerésétől, nemzetközi helyzetünk megjavu­­lásától a jelenlegi súlyos gazdasági válságból való kibontakozásunkat reméli? Ha igén, úgy hajlandó-e a miniszterelnök úr ennek a célnak az elérésére alkalmas gazdasági programmot adni és az újjáépítésnek a hágai egyez­ménnyel megkezdett munkáját céltudatos és he­lyes, minden más szempontot félretevő gazdaság­­politikával befejezéshez jutottai. Miért jó magyar kereskede­lemnek a hágai megegyezés? Belating Artur, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke pohárköszöntőjében főleg kereskedelmi szempontból méltatta a hágai meg­egyezést. i­k — A kereskedelem — fejtegette — a népek összekötője. Nélküle nem alakulhatna ki az em­beriségnek az a nagy munkamegosztása, amely lehetővé tette a mai­­gazdasági kultúra elérését. A magyar kereskedelemnek a háború után saj­nos nem sikerült ezt a történelmi feladatát a maga teljességében folytatnia. Ez nem a keres­kedelem rátermettségének, leleményességének hiányával magyarázható. Nem is sikerülhetett a kereskedelem munkája, mert olyan politikai nyo­más nehezedett régi kapcsolataira, amellyel szem­ben jórészt tehetetlen volt.­­ A világpolitikában szokásos azt a szólás­­módot alkalmazni, hogy a kereskedelem nyo­mában nyomul előre a zászló. A fenforgó eset­ben más volt a sorrend. A zászlónak kellett előre menni, hogy azt a kereskedelem követhesse. Ezt a zászlót Bethlen István tartotta a kezében és az a politikai siker, amit Hága jelez, teszi lehetővé azt, hogy úttörő munkája megnyissa a teret a Bethlen István gróf miniszterelnök hosz­­szabb beszéddel válaszolt. — Amikor felszólitottak arra — kezdte —, hogy egy ilyen estélyen, ilyen baráti ösz­­szejövetelen elmélkedjünk a hágai eredmény­ről, bizonyos aggodalom fogott el. Ezt meg kell őszintén vallanom. Aggodalom fogott el azért, mert attól féltem­, hogy talán félremagyarázá­sokra fog okot adni ez a baráti összejöve­tel bent az országban, esetleg a kül­földön is. Bent az országban azért, mert talán egyesek azt fogják, hinni s azt fogják mondani, hogy itt a hágai konferencián részt vett magyar ki­küldöttek a maguk hiúságát legyezgetve ün­nepeltetik magukat akkor, amikor ilyen ün­­nepeltetésre látható indok nincsen; a külföldön azért, mert talán úgy fogják felfogni a mi összejövetelünket, mintha ez egy győzelmi tér volna és ebből azt a következtetést vonják, hogy ez az ország olcsóbban is adhatta volna, mint ahogy azt a magyar kiküldöttek adták. — És mégis eljöttem. Eljöttem azért, mert meggyőződésem se­rint ez a baráti összejöve­tel nem jelent egyebet befelé, mint demon­strációt azokkal a támadásokkal szemben, amelyek becsületes törekvéssel a külföldre utazó magyar megbízottak becsületes munká­jával szemben azokat sárral akarták befecs­kendezni, holott azok a maguk részéről mást nem követtek el, minthogy szellemi és fizikai erejük latbavetésével az ország érdekét véd­ték, amennyire az lehető volt. A másik olda­lon pedig nem győzelmi tort ülünk, mert hi­szen nem mint győzők mentünk ki Hágába, hanem mint legyőzöttek. A mi szerepünk nem az volt, hogy diktáljuk a feltételeket, hanem az, hogy az adott körülmények között ezt az országot nagyobb veszélyektől megmentsük még áldozatok árán is, lehetőleg olyan kevés áldozat árán, amilyen nemzetközi konferen­ciákon ilyen atmoszféra mellett egyáltalán ki­vehető. Ez volt a mi szerepünk. Mint százszá­zalékos magyarok mentünk ki és ne mondta senki az országban, hogy százszázalékosabb magyar, mint azok, akik kimentek a hágai kon­ferenciára. De odakint százszázalékos legyő­zött magyarok voltunk s e kétszáz százalék kö­zött kellett megvonni a határvonalat úgy, hogy megmentsük az országot nagyobb ba­joktól. Nem a között volt választásunk, hogy a legjobbat válasszuk, hanem, hogy a rossz között a legkevésbé rosszat válasszuk. — A magyar igazság, hogy egy fizikai ha­sonlattal éljek, parabola alakjában halad a maga útján. Az elején talán nehézséggel, mert szembetalálja magát olyan erőkkel, amelyek lehetetlenek a legyőzés szempontjából. Ha ötven százalékot elértünk a magyar igazság­ból, már könnyebb az út és így haladva to­vább, mindig többet és többet érvényesíthe­tünk a magyar igazságból. De legyünk tisztá­ban azzal, a parabola vonalának az a karakterisztikuma, hogy mindig felfelé törek­szik és csak a végtelenségben éri el a parabel­­lát. A mi lehetőségeink adva voltak a fizika eme törvénye által és fokozatosan, napról­­napra kifejtett munkával leszünk képesek a nemzet igazát kivívni, s akkor is messze távolban van a jövő, ami­kor a magyar igazság teljessége érvénye­sülni képes lesz. — És mégis bizalommal, reménységgel és nem kétségbeeséssel mentünk Hágába, mert az volt az érzésünk, hogy lépésről-lépésre előrehaladva képesek leszünk érvényesíteni a nemzet igazságát. Ha ma nem, úgy holnap egész bizonyossággal. Ez a meggyőződés kell, hogy ezt a nemzetet a maga teljességében be­töltse, mert nem a kishitűség és nem a clüüggetlés, ha­nem a bizalom és optimizmus az, amely a nemzeteket naggyá és erőssé teszi.­­ Tehát nem százszázalékos eredménnyel jöttünk haza. És ha aggodalmam volt is, hogy félreértésre adhat alkalmat ez a mai össze­jövetel, mégis eljöttünk, mert meggyőződésem szerint az alkotmányos faktorok ítéletén kívül ez a társaság, ahol a magyar közgazdasági élet színe-java van képviselve, ahol jelen vannak az összes foglalkozási ágak, jelen van a hitel­nek, az iparnak, a kereskedelemnek és mező­­gazdaságnak képviselete, hivatott arra, hogy politikai elfogultság nélkül ítéletet mondjon a hágai eredményről. Politikai elfogultság nél­kül, mert hiszen világos, hogy a politikai élet­ben nem az igazság, hanem a politikai pártok érdeke mondja ki a szót. Világos, hogy a nemzet közvéleménye előtt nagy érdek fűződik ahhoz, hogy a kérdések felett impererálisan, tárgyilago­san gondolkozó és pártpolitika által el nem ferdített ítélet mindassék ki, mert a nemzetnek világos látásra van szüksége és nem pártpolitikára.­­ Ha a hágai eredményeket bírálni akar­juk, talán jó, ha megnézzük az éremnek túlsó oldalát. Mi következett volna akkor, ha nem sikerült volna Hágában megegyezni? Mi, akik odakint voltunk és abban a benyomásban ré­szesültünk, amelyben részesül mindenki, aki a hazai földet elhagyja, aki külföldre utazik és szembekerül fokozatosan azzal az ellenséges atmoszférával, amely a magyar embert a le­­győzöttségéből kifolyólag a külföldön kíséri — talán mi is alá voltunk vetve ennek az ellen­séges atmoszférának. Hiszen abban a mérték­ben, ahogyan a vonat előrehalad, ahogyan el­halványul előttünk a hazai tájék képe, abban a mértékben, ahogyan elcsendesül fülünkben a magyar szó, nagyobb nyomatékkal nyomul előtérbe az a hangulat, amellyel minden tár­gyaló fél még ma is találkozik a külfölddel. Ebben a nyomasztó, barátságtalan aszmoszfé­­rában nehéz tárgyalni. Mi igyekeztünk a kon­taktust fentartani a hazai légkörrel. Igyekez­tünk fentartani a kontaktust a hazai levegővel és figyelemmel kísérni a hazai megmozduláso­kat. És ne higgyék, hogy elkerülte figyelmün­ket az, hogy akkor, amikor a tárgyalásokban majdnem szakadás fenyegetett, amikor előfordult az, hogy ellent kellett állnunk, ha a csa­tát némileg is csak megnyerni akarjuk, bizonyos csüggedés hangjai hallatszottak idehaza. Talán éppen azok, akik ma a kritikában a leghangosabbak, ütötték meg elsősorban azt a hangot, hogy még áldozatok árán is ki kell egyezni s hogy hibás a kormánynak az a po­litikája, hogy élére állítja a dolgokat. Azok, akik ma kritikát gyakorolnak, adott esetben még kevesebb kritikát gyakoroltak volna, ha a magyar kormány megszakította volna a tár­gyalásokat.­­ Mi figyeltük ezeket a jelenségeket, ezek azonban nem befolyásoltak bennünket. Ne­künk ki kellett tartanunk álláspontunk mel­lett, mert egy iyen tárgyalásnál meg kell feszí­teni a húrt a végsőkig, csak addig a mértékig nem, hogy elszakadjon Mert az a tárgyaló fél, aki fél attól, hogy megfeszítse a húrt, fél attól, hogy élére állítsa a kérdéseket, sohasem fogja elérni azt, amit akar. És mit következett volna be akkor, h­a nem sikerülnek ezek a tárgyalá­sok? Most nem beszélek a politikai következ­ményekről, amelyekre már rámutattam, arról, hogy koncentrikus támadások tűzkörébe kerül­tünk volna. Nem erről beszélek. Ellenséges atmoszféra fejlődött volna ki Magyarország ellen az egész világon. Mert akkor, amikor Németország, Ausztria, Bulgária s úgyszólván minden legyőzött állam reparációs kérdése elintézést nyert és egye­dül Magyarország az, amely a maga részéről makacs ellenállásával megegyezést kötni nem akar, vagy nem képes, kétségtelen, hogy bár­mennyire is igazunk lett volna, nem lettünk volna képesek ezt az igazságot a világ előtt bizonyítani. Bármennyire igaz­unk lett volna, az ellenséges atmoszféra elnémít­ott­a volna a magyar igazságot és úgy tüntetett volna fel bennünket, mint az egyedü­leket, akik nem­hogy nem tudnak, hanem nem akarnak meg­egyezést kötni. Minden kétségen felül áll, hogy ebben az esetben, ebben az ellenséges atmoszférában súlyos következmények követ­keztek volna. Nem akarom ezeket falrafesteni azért, hogy a magam részéről mentesítsem a magyar delegációt az alól a felelősség alól, hogy áldozatokat hozott, de jó ezt kijelenteni a magyar közvélemény tisztánlátása szem­pontjából. Hiszen a reparációs bizottság ott volt, mint fenyegető utolsó fórum, amely Magyarországgal szemben eljárhatott volna. Ott volt , mint fenyegető momentum, a külföldnek egész gazdasági ereje, ame­lyik Magyarországgal szemben ha nem is egy bojkott alakjában, de más fegyverek segítségével felléphetett volna, amelynek még a magyar valuta értékére és állandó­ságára is kihatása lehetett volna. De nem is beszélek arról a politikai atmo­szféráról, amelyik bekövetkezhetett volna és a jövőben sokkal nehezebbé tehette­­,a':ii a magyar igazság érvényesülését . Ha elmulasztottuk volna ezt az alkal­m­at, kérdem, lett volna e remény arra, hogy kedvezőbb feltételek mellett egyezh­etünk meg a jövőben. Váljon nem í­gy állot- e a helyzet, vagy azért, hogy a német, bolgár, osztrák re­­paráció kérdését elintézzék, ezért a nagy­hatalmak áldozatra voltak készek. Meggyőző­désem szerint ha ezt az alkalmat elmulasztot­tuk volna a jövőben erre az áldozatkészségre csak sokkal csekélyebb mértékben lehetett volna számítani, ami annyit jelent, hogy a jö­vőben minden tárgyaló magyar ember ezekben a kérdésekben nem talált volna ilyen ked­vező feltételeket. Nem folytatóa tovább, hi­szen ezeknek a körülményeknek a felsorolá­sával köteteket lehetne irni. — Mi hát a pozitív eredmény. Mert a ne­gativumot már bátor voltam felmutatni. A pozitív eredményt egy szóban fo­glalom­ össze újból nagykorúak lettünk, még pedig olyan bermanpik jelenlétében, akik bizo­­nyára jóindulattal fogják kísérni a tű­vő­­ben a fiatal nagykorú magyar állam jó­­ zan és okos cselekedetét Mindenki tudja saját életéből, hogy mit jelent a nagykorúság. Mindannyian visszaem­lékezünk az érettségi vizsgára s tudjuk, hogy nincs az ember életében olyan örömteljes mo­mentum, mint amikor a fiatalember leteszi az érettségi vizsgát, kilép a szabadvilágba, nem kénytelen az iskola padjait nyomni és, saját felfogása szerint készítheti elő életét. És csodálatos, hogy a magyar közvélemény, a­­magyar élet ilyen ösztönszerűleg megérezte azt, hogy mit jelent a hágai tárgyaláson ez az eredmény. Különféleképpen reagált erre a ma­gyar közvélemény. Az egyik csoport a köny­­nyelmű magyar gondolkozás értelmében a­ nagykorúságban nem látott mást, mint a vál­tóképességet, nem látott mást, mint azt, hogy elkövetkezett az idő arra,­ hogy most már de­rű re-borura váltót írjunk alá a külföldnek, annyi pénzt szerezzünk be, amennyit csak le­het és hegyen völgyön lakodalom legyen az országban. Volt egy másik csoport, amely a maga részéről már szobrokat emelni látott a magyar köztereken azokért az alkotásokért, amelyek a nagykorúság címén részükről tel­­jesíttettek. Volt egy harmadik csoport, az a csoport, amely a maga részéről azt hiszi, hogy most már a rögeszmék megvalósításának ideje következett el; azoknak a rögeszméknek meg­valósítása, amelyeket éveken keresztül titok­ban őriztek keblükben, amikor rosszul ment a­­soruk, de amelyekben most már megváltá­sát látják a magyar jövőnek. És méltóztassa­­nak megmondani nekem, hány ember van a magyar közéletben, aki ne hinné azt, hogy a jövő magyar mennyországnak kapukulcsa nem az ő zsebében van, természetesen mindig arra gondolva, hogy a kapupénz is az ő zse­bébe fog befolyni. Ezekkel a csoportokkal szemben én csak azt mondhatom, hogy nagykorú módon kell viselkednünk. Mert ha nem így vi­selkedünk, akkor legyünk tisztában azzal, hogy újból kiskorúsittatni fogunk. — Örömmel üdvözöltem a Magyar Nem­zeti Bank elnökének egyik cikkét. Nem azért, mert — mint ahogy azt sokan mondták — ez pesszimizmust hirdet, hanem azért, mert jó­zan meggondolást hirdet. Mert mi a nagyko­rúságnak igazi karakterisztikuma? A józan­ság és a fegyelmezettség. És hány magyar em­­­b­er van, akiben van ész, akiben van tehetség, fantázia, készség arra, hogy ezt a nemzetet szolgálja, s milyen kevesen vannak azok, kik­ben van józan judicium, fegyelmezettség ahhoz, hogy olyan pillanatokban, amikor ez­előtt a nemzet előtt minden azt szolgálja, hogy itt egy olyan optimizmus kapjon lábra, amely ezt a nemzetet esetleges meggondolatlansá­gokra ragadtathatja, ettől a nemzetet vissza­tartsam. \. -Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én pesszimizmust hirdetek. Ellenkezőleg. Én egy józan, okos judichima, teljesen fe­gyelmezett optimizmusnak vagyok a szó­szólója. És ha eddig is ennek voltam a szószólója, úgy a hágai megegyezés után kétszeresen vagyok ennek a szószólója. És itt válaszolok Mutschenbacher Emil interpellációjára. — A hágai megegyezés pénzügyi és gaz­dasági téren nagykorúságot hozott a nemzet­nek. De még egyet hozott és ez az, hogy most­­ már a gazdasági élet összes faktorainak, azok erejének teljes latbavetésével együtt elkövetkezett az ideje annak, hogy egy nagystílű gazdasági politikát csináljon a magyar kormány. (Hosszantartó lelkes él­jenzés és taps.) — Sok szemrehányásban­­ részesültünk azért, hogy a magyar kormányaink nincsen nagystílű gazdasági politikája, hogy nem szá­mol azokkal a nehézségekkel, amelyek gazda­sági téren az országban fennforognak és hogy nem veszi figyelembe a mezőgazdaságnak és a többi foglalkozási ágaknak súlyos helyzetét. Minden gazdasági politikának, mint ahogy azt Mutschenbacher is mondotta, három előfel­tétele van: pénz, pénz és újból pénz. Mert ne higgyék, hogy a mezőgazdasági üzemek párto­lását, hogy nagymérvű és az ország szempont­jából jelentős ipari pártolást, nagy exportpoli­tikát és tarifapolitikát lehessen csinálni anyagi áldozatok nélkül, anélkül, hogy ennek a politikának egy komoly financiális meg­alapozottsága legyen. Ha voltak ebben a tekin­tetben a múltban nehézségek, ha voltak kifo­gások, úgy vegyék figyelembe azt, hogy mi­lyen financiális nehézségekkel, milyen megkö­tött kezekkel és milyen külpolitikai helyzetben kellett ezeket a kérdéseket tárgyalni. Ma a helyzet megváltozott. Ismétlem, nagykorúak lettünk és egy szebb perspektíva áll a magyar nemzet előtt gazdasági téren. Ezt a perspektívát kötelessége kihasználnia elsősorban a ma­gyar kormánynak, de vállvetve és együtt az összes gazdasági faktorokkal.­­ Erre a munkára ajánlom fel önöknek a magyar kormány közreműködését, mert bí­zom abban, hogy vállvetett munkával megold­hatjuk ezt a problémát is. A magyar gazda­sági élet egészségére, virágzására és jövőjére emelem poharamat. A miniszterelnök szavait szűnni nem akaró lelkes üépe-iés­z-rvette Tre­h felszólalás nem történt. A társaság a késő éjjeli órákig a leg­jobb hangulatban maradt együtt. A miniszterelnök beszéde ÚJSÁG SZOMBAT, 1930 FEBRUÁR 1 kereskedelem tevékenysége számára.­­ A magyar kereskedelem mély hálával van eltelve a miniszterelnök úr iránt, hogy a politi­kailag és pénzügyileg is történelmi jelentőségű alkotásával szabaddá tette az utat arra, hogy a kereskedelem újból kiépíthesse régi, sok év­tizedes kapcsolatait és hogy szabaddá tette az utat a nemzetközi tőkepiac felé. Végül Székely Ferenc a Lloyd-Társulat nevé­ben üdvözölte a vendégeket

Next