Ujság, 1931. március (7. évfolyam, 49-73. szám)

1931-03-01 / 49. szám

,VASÁRNAP, 1931 MÁRCIUS 1 ÚJSÁG Magyarország­­ a nagyállamolás várja a Kezdemányezést az európai miniszterelnOHÖK és Külügyminiszterek konfe­renciájának összehívására A „beavatott hely" és több politikus nyilatkozata a Lloyd-George-nak a munkanélküliségről írt cikkéről Az Újság február 28-iki, szombati számá­ban Lloyd­ George cikkét közölte a munka­­nélküliségről. Anglia volt miniszterelnöke felveti azt a gondolatot, hogy az egyes nemzetek vezetői üljenek össze közös tanácskozásra és közösen vizs­gálják meg, milyen eszközökkel lehetne segíteni a súlyos helyzeten. „Már az is kedvező hatással volna — írja, •— ha értekezletet hívnának össze az álta­lános helyzet megvitatására, mert ez útját szegné annak, hogy az általános csüggeteg­­ség tehetetlenséggé fajuljon. Miniszterelnö­kök és külügyminiszterek hosszú heteket töltenek titkos tanácskozásokkal, amelyek­nek célja néhány — nagyon is néhány — millióval csökkenteni a fegyverkezés költ­ségeit Nem szentelhetnének-e a hatalomnak ezek a biztalói egyszer két hetet egy olyan közös problémának, amely honfitársaiknak millióit juttatja koldusbotra?*" Lloyd-George cikke az U­j­s­á­g­ban történt publikálásával egyidejűen az összes orszá­gok egy-egy vezető sajtóorgánumában is meg­jelent és kétségtelen, hogy a volt angol mi­niszterelnök gondolata az egész világon vissz­hangra fog találni. Ez várható Magyarorszá­gon is, hiszen közismert szomorú tény, hogy a mi országunk szintén szörnyű küzdelmet vív a munkanélküliség ellen. Érdeklődtünk a beavatott helyen és a poli­tikai körökben, hogy magyar vonatkozásban miképpen ítélik meg Lloyd­ George akcióját. A nyilatkozatokat alább közöljük: BEAVATOTT HELYEN ezt mondották: " Az európai munkanélküliség nagy pro­blémája valóban megérdemli, hogy vala­mennyi ország komolyan fogjon össze annak megoldására. Ami Lloyd­ Georgenak azt a gondolatát illeti, hogy az összes országok kormányelnökei és külügyminiszterei közös konferenciára üljenek össze és ott kíséreljék meg a kérdés révbejuttatását, Magyarország — sajnos — kis ország létére nincs abban a helyzetben, hogy kezdeményezően léphessen fel ezen a téren. A magyar kormány bizo­nyára a nagyállamok kormányaitól várja az iniciatívát. SÁNDOR PÁL: — Egyedüli megoldásnak én is azt a gon­dolatot tartom, hogy az európai államok kö­zös fronton sorakozzanak fel a munkanélkü­liség problémájának megoldására. Ennek az akciónak az elvi alapja azonban az legyen, hogy Oroszország ellen kell fellépni, mert onnan fenyeget a legnagyobb veszedelem. Ott van a baj gyökere. Szovjet-Oroszország­­ban rabszolgaság van, a szovjet rabszolga­­munkával termel s az európai államok mun­kástömegei ezzel a rendszerrel nem konku­rálhatnak. Ezért fogjon össze Európa a szovjet ellen! BECK LAJOS ny, államtitkár: — Lloyd­ George nagyérdekű cikke a munkanélküliségről felveti e tárgyban egy európai konferencia gondolatát A mi ré­szünkről csak örömmel fogadhatjuk ezt a tervet, mint minden olyan összejövetelét a vezető államférfiaknak, amely közvetlen eszmecsere útján tisztázhatja Európa gaz­dasági helyzetét hatom meg benne. És egy félesztendő múlva Beauvoiil abbé már senézi püspök lett. — Csak azt tudnám, miért gyűlöl? — gon­dolta a grófné remegve, míg lopva végig­nézte a rettenetes, csontos, szikár alakot Hi­szen én soha útjában nem álltam, ellene nem intrikáltam, hiszen én... Hirtelen öszeszed­te magát, mert eszébe ju­tott D’Aiguillon herceg szava: Erősnek kell lennem! — Bocsánat, püspök úr... Megbocsát, hogy fárasztom ... Helyet mutatott a püspöknek, ki nyugod­tan, áthatóan nézett az asszony szemébe, mi­kor felelt. — Kötelességem volt eljönni. Azt mond­ták, önnek szüksége van reám. Az asszony hangja kissé bizonytalanná­­vált. — Szükségem van a jóakaratára, a segít­ségére. Ugy­e, nem tagadja meg tőlem? A pap még mindig mereven nézte az as­­ Szony arcát — Sohasem tagadtam meg a segítségemet egyetlen keresztény testvéremtől sem, ha fe­lém nyújtotta a kezét. — Én ... én ... Megakadt a szava, csak aztán bírta foly­tatni. — Ön felé nyújtom kezem ... Mert csak egyedül önben van bizalmam, reménysé­gem ... Ön nem lesz könyörtelen velem szemben. Hiszen tudom, hogy haragszik reám ... A pap csendesen megrázta a fejét: — Én nem haragszom önre, asszonyom. — Azt mondta rólam, a templomban mon­dotta ... —• A szavaim bizonyára sokkal keményeb­bek, mint az érzéseim. Ha fájdalmat okoz­tam velük, bocsánatot kérek öntől. Azt hit­tem, most is azt hiszem — kötelességem őket kimondani. Az asszony felsóhajtott, mint aki nagy telki tehertől szabadul meg. Most már hinni, hszni kezdett abban, amit D’Aiguillon mon­dott az ő művészetéről, hogy minden ember­rel tud bánni s mindenkit be tud törni a já­romba, saját céljainak szolgálatára. — Köszönöm, püspök úr.­­ Elragadta vakmerősége és még hozzátette:­­ — Már látom, hogy mi még jóbarátok le­szünk. Csak akkor riadt meg kissé, mikor a pap merev, mozdulatlan arcába nézett és hal­lotta hangját: — Minden keresztény testvéremnek ba­rátja vagyok, legjobb barátja annak, akinek legnagyobb szüksége van reám. — Nekem szükségem van önre, püspök úr. Ugy­e, nem taszít el magától? — Miért kételkedik bennem? Az erőm csekélység, a tehetségem hitványság, de a jószándékom erős és megingathatatlan. Az asszony várt egy pillanatig, aztán fé­lénken, halkan mondta: — Látja, püspök úr, én tudom, önnek nagyon fájt, amit a jézustársaságbeli atyák­kal a párisi parlament követelésére... — Életem legnagyobb gyásza ez, asszo­nyom. Tudom. És egy olyan szent embernek, mint amilyen ön, püspök úr, nem szabadna szivében gyászt viselni. Mert lássa, tudatlan és ostoba asszony vagyok. . de azt hiszem, a bánat, az aggodalom összetöri a lélek szár­nyait, leszorítja, le a földre... A vidámság, a jókedv pedig fölemeli... oda, felfelé, ta­lán egyenesen az Úr Isten trónusához. Elhallgatott, valami közbeszólásra, moz­dulatra, gesztusra várva Ám a pap úgy ült helyén, mintha csak magának kifaragott szobra lenne. Az asszony egy pár pillanatnyi csönd után kénytelen volt folytatni: — Én jó vagyok ha jó dolgom van és na­gyon rossz tudok lenni, ha bántanak... De én egy szegény, bűnös asszony vagyok, ön pedig szent ember, nagy férfiú... —­ Szegény földi féreg vagyok, asszonyom. — Istenem ... Úgy szeretném, ha most szivembe látna . .­. mert hogy az a tervem, azt akarom... A királyt rábírni, hogy a száműzött szerzeteseket hívja vissza, hogy Franciaország lelke megint kezükben le­gyen ... — Az Úr megáldja önt kegyes cselekede­téért, asszonyom. Az asszony nem birt tovább egy helyben maradni. Felállt. Most a püspök is és farkas­szemet néztek egymással. — És ha most... Ha most nekem egy kérésem volna .. Ha segítségéért, irgalmá­hoz, jóságához folyamodnék ... — Mit kíván tőlem, asszonyom? És sötét, átható tekintete alatt az asszony­ lesütötte szemét és meghajtotta a szép fejét és így lehajtott fejjel mondta: — Ön meg fog engem érteni... ön szent ember, igaz ember... és jó ember... Mert ugyebár, az?... Jó ember?... — Bár az lehetnék. Szegény, nyomorult­­földi féreg vagyok és bűneim sokasága meg­számlálhatatlan. Az asszony önkéntelenül is hátrált egy lé­pést — De, ugy­e... Ön nem?... ön nem vet meg engem ? ... nem vet meg? ... — Ha ezt cselekedném, sokkal nagyobb bűnös volnék, mint ön. Az asszony halvány arca mintha egy kis szint kapott volna. — Nem is érdemelném én ezt meg öntől, püspök úr. Mert, lássa, én nagyon-nagyon szerencsétlen voltam. Gyermekkorom, első ifjúságom rossz és bűnös emberek között folyt le. — Bocsásson meg nekik, asszonyom. — Aztán férjhez mentem ... De a házas­ságom nagyon szerencsétlen volt... A fér­jem ... Dubarry Vilmos gróf?!... de nem akarom őt vádolni... — Helyesen teszi, asszonyom. Sohase ítéljünk embertársaink felett, ha azok fáj­dalmat, szégyent, vagy bánatot okoztak ne­künk. Szenvedéseink emléke megakadályoz bennünket abban, hogy igazságosak lehes­sünk velük szemben. — Aztán... aztán idekerültem az udvar­hoz ... Sok mindent elkövettem, amit nem lett volna szabad... De őszintén, töredel­mesen szánom-bánom minden hibámat és ha alkalmam lett volna reá, már régen ön­höz menekültem volna, püspök úr, bűnbánó könnyeimmel. Összekulcsolta kezét és úgy nézett fel a hatalmas, szikár, fekete alakra és mintha minden szó a szivét ütötte volna meg, mi­kor az esdeklésére felelt: — Nem méltó, asszonyom, hogy egy ön­nél sokkal nagyobb bűnös előtt hullassa a bánat és töredelem könnyeit. Ezek a köny­­nyek az Istenéi. Neki mutassa be szivének töredelmes bánatát és megtisztító szenvedé­seit. Az asszony úgy érezte, mintha a talaj percről-percre jobban kicsúsznék alóla. Gyor­san, szaggatottan beszélt: — Igen, én Hosszú fogok fordulni... Neki akarok élni... De most... Ebben a pilla­natban az ön segítő kezére volna szüksé­gem ... A pap megrázta fejét. — Ha ön neki adta magát, asszonyom, nincs szüksége többé emberi segítségre. Az asszony összkulcsolt kézzel, égő sze­mekkel nézett fel a papra. — Püspök úr, hallgassa meg esdeklése­­met. —­ Itt állok, asszonyom és hallgatom önt. — A házasságom ’... Királyi parancsra történt... Névleges házasság volt. A római kúria ítélete már megjött... A házasságom, Dubarry gróffal kötött házasságom, fel van bontva... Milyen félelmetesen áthatolhatatlan volt az a merev aszkéta arc, mikor egyetlen egy szóval felelt: — Tudom. — És most, hogy szabad vagyok ... Most mindent jóvá lehet tenni ... Nem kell tovább bűnben élnem ... Megtisztulok. Becsületes, igaz, jó hitves lehetek. Mert én az akarok lenni, abbé ar. — Nem kételkedem szavában, asszonyom. — Ha ön, püspök úr, most mellém áll... Ha csak egyetlen szót szól a királynak... A király engem... Engem a király feleségül vesz. — Ezt akarta nekem mondani? — Ezt.. És kérem, ne nézzen így reám ... ilyen keményen, ilyen kegyetlenül... Én ezt nem bírom ki... kérem ... könyörgök ... Könnyekbe fűlt a hangja és nem birt to­vább beszélni. A pap vált egy pillanatig, az­tán felelt: — Ha tekintetemből egyebet olvas ki, mint mélységes szomorúságot, úgy megint csak bocsánatát kérem. Nagyon sajnálom önt, asszonyom, mint ahogy sajnálom min­den keresztény testvéremet, ki nagy bánatá­ban hiába fordul hozzám segítségért. Az asszony teste megvonaglott, mintha súlyos korbácsütés érte volna. — Hát nem akar rajtam segíteni, püspök úr? — Nem tudok önön segíteni, asszonyom. — Tudja, h­a király gyóntatója itt van és akkor?...­­.ja, hogy nekem a gyónás előtt távoznom kell... örökre el kell hagy­nom Versaillest?... — Tudom. 3 Annál fontosabb egy ilyen tárgyú meg­beszélés, mert hiszen a munkanélküliség problémájának tárgyalása természetsze­rűleg az egyes országok gazdasági hely­zetének, gazdasági bajainak és a bajok okainak megvitatását is feltételezi. Már­p pedig egyfelől az Északamerikai Egye­sült Államok súlyosan fenyegető vámvédel­mével, másfelől az orosz dumpinggel szem­ben csak akkor remélhetünk hathatós vé­dekezést, ha Európa végre felismeri, hogy a Keletről és Nyugatról jövő veszedelem csak az egymást megértés útján hárítható el Az Unió nem törődik azzal, hogy az óvilág mikor és hogyan fizeti vissza neki adósságát. Amerika ennek az adósságfize­tésnek egyetlen módját: az árukivitelt le­hetetlenné teszi. Ugyanekkor a szovjet rab­szolgamunka árán tudít óriási gabona-, petróleum- és famennyiségeket a megriadt Európára. Ebben a helyzetben a munkanélküliség veszedelme óriásivá nőhet, ha a konti­nentális államok nem rendezkednek be egy olyan kompenzációs csereforga­lomra, amely kölcsönös kedvezmények útján kötelezi őket, hogy egymás fölös­legeit felvegyék. — Mi, akik józan ésszel nem gondolha­tunk a munkanélküli segélynek bevezeté­sére, de akik aggódó szívvel látjuk a mun­kanélküliek számának folytonos növekedé­sét, ezt a veszedelmet csak fokozódó mun­kaalkalmak megteremtésével háríthatjuk el magunktól. FRIEDRICH ISTVÁN: — A munkanélküliség tényleg világjelen­ség, de azért mégsem lehet az európai álla­mok e közös betegségét egynevezőre hozni. Értem ezt legelsősorban Magyarország szem­pontjából. Mert amíg a nyugati államokban munkanélküli segélyekkel sietnek a munka­­nélküliek segítségére, addig nálunk ennek a szociális segítségnek a hiányában a helyzet egyenesen kínos. — Én nem vagyok híve a munkanélküli segélyeknek, de viszont se munkaalkalmat, se segélyt nem adni mégsem lehet. — Ha az úgynevezett társadalmi rend és állam a munkát keresőknek nem tud munka­alkalmat adni, akkor mégis csak kell vala-,­ minek történnie, hogy ezek a szerencsétle­nek éhen se pusztuljanak. Lloyd­ George cik­kében megállapítja ugyan, hogy a munka­nélküliség világjelenség, de azért nem he­lyezkedik a mi csodaváró mandarinjaink álláspontjára, hogy úgy sem tehet semmit sem tenni, tehát várjunk mélázgatva, amíg a világjelenségnek fúriái meg­könyörülnek rajtunk. Sőt éppen azt mondja, hogy az ősz­

Next