Ujság, 1932. augusztus (8. évfolyam, 171-192. szám)

1932-08-07 / 176. szám

VASÁRNAP, 1932 AUGUSZTUS 7 ÚJSÁG o színház­­ za jug Pletykálkodás Alig néhány hónapja, hogy ez a csinos fiatal leányka még gépírónő volt egy idő­közben megszűnt export-import cégnél és úgyszólván egyik napról a másikra már rendes tagja lett egy fővárosi kabarénak, mely nem minden érdeklődés nélkül műkö­dik valahol a Józsefvárosban. A kisasszony a műsor első, legelső részében egy kis dalt adott elő, minden nagyobb igény nélkül, kedvesen, bájosan és olyan riadtsággal, amely egész szereplését meghatóvá tette. A legutóbbi napok egyikén egy jóvágású fiatalember, egy vidéki alak vetődött be a kabaréba, aki nyomban magára vonta a figyelmet nagyobbszabású költekezésével. Szemben a kabaré közönségével, mely leg­feljebb egy kávét, egy málnaszörpöt, vagy semmit sem fogyasztott, ő butéliás bort rendelt, ami csakugyan ritkaság a mai idők­ben. Mindezt, mert nagyon megtetszett neki a kislány, érte jött el másnap is, harmad­nap is a kabaréba, sőt negyedik nap is, de ekkor fellépte után már megvárta és várta másnap és a soron következő napokon, míg végre odáig vitte, hogy a művésznő megengedte neki, hogy meg is látogassa Akácfa­ utcai lakásán, de jó előre figyelmez­tetve, hogy ott szüleivel együtt lakik. A fiatalember másnap délutánra alapo­san kicsípte magát, élesre vasalt nadrágot húzott a pepita bricsesz helyett, virágot tű­zött gomblyukába és belevágta magát egy szürke taxiba, elindult a drága nő felkere­sésére. A művésznőt megtalálni azonban nehe­zebb feladat volt, mint ahogy képzelte. Az Akácfa­ utcai ház ugyanis tipikus bér­­kaszárnya, zsúfoltan lakókkal, albérlőkkel, akiknek névsora elérhetetlen magasságban függött a sötét, elhanyagolt lépcsőházban. És hogy mennyire nem is autentikus volt e névsor, bizonyítéka, hogy az imádott an­gyal neve sem fordult elő a temérdek név között. Jobb ötlet híjján tehát a szerelmes vi­déki fiatalember nekiindult a nagy bérka­szárnya első emeletének és minden egyes lakásba bekopogtatva, becsöngetve, érdek­lődött a művésznő iránt. Az első emelet után felment a másodikra, bebarangolta a harmadikat, a negyediket és miután kuta­tása teljesen eredménytelen maradt, kezdte visszafelé csinálni az egészet, még mindig nem gondolva arra, hogy a kislány neki az igazi neve helyett esetleg a művésznevét mondhatta. A lakók, a fő- és albérlők végre is felhá­borodtak ezen a konok érdeklődésen és egyszer csak közülük az egyik teli tüdőből veszekedni kezdett. — Mit alkalmatlankodik itt már harmad­szor? — kérdezte fenyegetően. — Biztosan valami besurranó! — üvöl­­tötték mások. — Egy dühös, öreg nénike pedig már rendőrrel is fenyegetődzött. A szépen kiöltözött idegen pedig ott állt szótlanul és megfélemlítve, amint a nagy lármára egy fiatal hölgy jelent meg az ud­varon, rózsaszínű pongyolában és hangosan felkiáltott az emeletre: — Mi az ördögöt lármáznak ott fenn annyit? A csengő hangra a szorongatott helyzet­ben levő fiatal úr önkénytelenül letekintett az udvarra és megpillantotta imádottját, mert hiszen ő volt az igéző pongyolában. — Kit­ keres ott? — kiáltott rá a leány, aki e végtelen magasságban nem látta meg mindjárt rajongóját. . — Kit keresek? — szólt ez mélyen átha­jolva a nyitott folyosó vaskorlátján — magát keresem, a nővalom. Most azután a művésznő felismerte. —! Nini, maga az, — kiáltotta örömre­pesve *— de hát mit csinál ott a negyedik emeleten, jöjjön le gyorsan ide a föld­szintre! A fiatalember öt lépcsőt is ugorva egy­szerre, már lent volt az udvarban. — Tudniillik — így szólott az üdvözlés után a leánykához — maga nem mondta meg nekem sem az emeletet, sem az ajtó­számot. A lakók névjegyzékében sem talál­tam a nevét, így hát bekopogtattam minden lakásba. — Pedig bent vagyok, — felelte jóked­vűen a leányka — csakhogy ez alatt a gyűjtőcím alatt: „Házmester". A fiatalember még csak nem is csodálko­zott e vallomáson és elegáns léptekkel be­libbent a házmesterlakásba, ahol már te­rítve volt az uzsonnára. És megismerkedve a művésznő papájával, mamájával, ott ma­radt uzsonnán, vacsorán, egészen addig, amíg a művésznőnek menni kellett volna a kabaréhoz. — De azt már nem engedem! — mon­dotta határozottan és általános meglepe­tésre és ott helyben megkérte a kisasszony kezét, aki maga helyett lemondólevelét küldte a kabaréba. Tegnap délelőtt pedig a szegény házmesterlakásról nagy boldogan beevezett a szatmármegyei birtokossal kö­­tött házasságba és ezzel a házasságkötés­sel egyidejűleg egy jól jövedelmező házmes­teri állás is megüresedett az Akácfa­ utcában! A napokban, amint a nagyon tehetséges festőművész a késő esti órákban igyekszik hazafelé, a Gellért-szálló előtt megpillantja egy régi barátját, akivel sokat voltak va­laha együtt Münchenben. — A mai estét velem kell töltened! — erősködött a festőművész — boldog va­gyok, hogy annyi esztendő után ismét együtt lehetünk, no, gyere, menjünk vala­merre mulatni. De a barát szabadkozott, hogy ő fáradt, még leveleket is kell írnia, majd máskor és már búcsúzott is. — Mindebből egy szó sem igaz! — véle­kedett a festőművész — te nem vagy az az ember, aki Budapesten este tíz órakor haza­megy és lefekszel. A barát elmosolyodott — Hát tudod mit, — így szólt — nem hazudok neked. De tényleg felmegyek a szobámba, amelynek az ablaka odanyílik egy Kelenhegyi­ úti villára. Ebben a villá­ban egy olyan nő van, amilyen nincs még egy a világon! És ezt a nőt nézem ilyenkor elsötétített szobámból, amint levetkőzik, amint lefekvés előtt bemegy a fürdőszo­bába, amint visszajön a fürdőből, amint nézegeti magát a tükörben, amint lefek­szik az ágyba, amint még olvas egy kicsit, amint elkezd ásítozni és amint végül el­oltja a lámpát, elalszik. Imádom ezt a gyö­­györű ismeretlent és megőrülök érte! — Akkor tudod mit, — szólt a festő — én is felmegyek veled és ha megengeded, majd én is nézegetek egy kicsit. — Ha nagyon akarod, nem bánom, de figyelmeztetlek, a látcsövemet egy percre sem adom kölcsön. — Nem is kell, látok én anélkül is. Felmentek a szobába és még beszélgettek, még vártak, hogy a Kelenhegyi­ úti villában kigyúrjanak a csilláról, és a várva várt nő annak sárga fényében megjelenjen. Nem is kellett soká várakozniok. Az idegen az epe­­kedett nő láttára gyorsan eloltotta a lám­pát, felkapta a látcsövet és nagy mohóság­gal már nézett, már gyönyörködött isme­retlen imádottjában, nem is véve tudomást barátjáról, aki közben majd hogy elájult. Az egész izgalmas látvány ugyanis a Kelenhegyi­ úti villájában, az ő lakásában történt és a vetkőző, fürdőző, lefekvő szép asszony az ő felesége volt. Annak az elegáns nemzetközi társaság­nak, mely a nyarat Európa legdrágább für­dőhelyén, Deauvilleben tölti, egyik kétség­kívül legérdekesebb alakja magyar asszony: báró Reveit Renéné, született Kátay Erzsi, akinek regénye még mindig foglalkoztatja a párisi lapokat. Kátay Erzsike ruhatáros leány volt a Dunapalota-szállodában, itt látta meg báró Reveit René, az elegáns és dúsgazdag fran­cia arisztokrata, aki tanulmányútában el­jött a télen Budapestre is. És halálosan beleszeretett az előkelő, nemesi családból származó, magasműveltségű leányba, aki nagy nehezen valamilyen elhelyezkedést ta­lált. A francia mágnás ostromolni kezdte Ká­tay Erzsit, aki azonban udvarlásait a leg­határozottabban elhárította, annak dacára, hogy az elegáns, magas, szőke fiatalember éppenséggel nem volt közömbös számára. Hogy mégis szabaduljon már-már veszedel­mesnek ígérkező bűvköréből, Kátay Er­zsike otthagyta állását a Dunapalota-szállo­dában és el sem köszönve, egy vidéki roko­nához utazott. Ámde a francia mágnás fel­kutatta a szépséges magyar kisasszony rej­tekhelyét, odautazott, eljegyezte és néhány héttel utóbb feleségül vette. A fiatal pár az esküvő után, mely ott ment végbe egy kis magyar községben, a plébános és a jegyző tanúskodása mellett, nászúra előbb Olaszországba utazott, az után hazamentek Párisba, ahol a férj Rue Monceau-n levő palotájában szálltak meg. Báró Reveil házasságát az exkluzív fran­cia arisztokrácia olyan rokonszenvesnek ta­lálta, hogy igaz szeretettel és barátsággal közeledett a bárónőhöz és csakhamar örömmel fogadta a társaságába. És ezt an­nál is inkább, mert a magyar ruhatáros­­leányból lett francia bárónő szépségével, előkelőségével és minden szeretetreméltósá­­gával valósággal megbabonázta báró Re­veit szüleit, akik, hogy kellő kifejezést ad­janak zavartalan örömüknek, melyet René báró házasságával szerzett nekik, nász­ajándékul egy gyönyörű villát ajándékoz­tak menyüknek, amelynek ünnepélyes fel­szentelésére az egész francia arisztokrácia hivatalos volt és amelyre ők maguk is Deauvillebe utaztak. Sony váltson bérletet a vígszínház ul Man­dra 33-TO */a arenge ameny, egyen rendűiül)!! Kedvez- PPeiflier menyeh es lutaimsK tSBPiOt « Felvilágosítással szolgál a nyári szünet alatt is a Vígszinház Gazdasági Hivatala V„ Pannónia­ utca 1. Telefon: 15-3-44 Hivatalos órák d. e. 10-től 1-ig és d. u. 5-től 7-ig ♦ Villányi Andor, a tehetséges színpadi író, a „Királynőm, meghalok érted" és más nagy­sikerű darabok szerzője, új háromfelvonásos színdarabot fejezett l­e. A darab címe: „Gyöngy­virág" és egy vidéki táncosnő és a magyar mágnásvilág fiataljainak életét mutatja be háromfelvonásos vígjáték keretében. Villányi Andor darabja, a Gyöngyvirág, Alapi Nándor Kamaraszínházában kerül színre a főszezonban. Nagy Endre az első kabaréról beszél a kabaré huszonötéves jubileuma előtt Ebben az évben — mint a minap jelentett­ tük —, jubileumi évébe érkezik az Andrássy­ úti Színház, s ami még fontosabb, jubileumi dátumhoz ér egy speciális és ritka termékeny­­ségű magyar műfaj: a kabaré. Ennek a műfajá­nak megteremtőjét s az Andrássy-úti Siluhí* mai helyiségében huszonöt év előtt megnyílt Bonboniére-Kabaré megalapítóját. Nagy End­­rét kerestük fel az ünnepi alkalomból Ezeket mondta: 1 — Évekkel ezelőtt visszavonultam a konferálástól és a jövő hónapban m­it konferálni fogok. Az Andrássy­ úti Szína­ház több kísérletet tett a reaktiválásomra, de mindig kitértem a meghívás elől. Sze­­retném most is hangsúlyozni, hogy nem­ tértem vissza a kabaréhoz és hogy sz­ a­mélyesen is újra a publikum elé lépéig ez kivétel csupán és magyarázata a csé* bitó feladat: huszonöt év történetét mutatni meg a kabaré­görbe tükrében.­­ — Pontosan nem is huszonöt, hanem huszonhat év előtt nyilt meg az első ka­­baré a Teréz­ köruton s vele egyidőben Heltai Jenő, Molnár Ferenc és Faludi Sándor kabaréja az Andrássy­ úton. Az előbbi szerződtetett engem, hogy esténkint egy novellámat olvassam fel a színpadon. A terézkörúti kabaré a müncheni „Üben bretblik utánzása volt, németből fordított­ darabokat játszott, az Andrássy-úti pedig a francia mintát követte. Mindez még nem­ volt kabaré és főleg nem magyar kabaré, a szó mai, vagy még inkább: néhány év előtti értelmében. — Azon az estén, amikor kiálltam a színpadra, hogy novellámat felolvassam,, valaki hangosat ásított a nézőtéren. Én valami viccel letromfoltam a színpadról, amit nagy nevetés fogadott. Az egész rög­­tönzött vitának váratlan sikere volt és et* től kezdve állandósítottuk a jelenetet. Másnap már egyik színész foglalta el a minapi unatkozó ur helyét és kellő pilla* natban ő is hangosan beleásított a fel* olvasásba. Én pedig beláttam, hogy az ásító urnak igaza volt, így született meg a konferansz, — amelyről talán szintén­ kevesen tudják, hogy magyar találmány* Kikiáltók, bejelentők már akkor is voltak* de az, hogy valaki fesztelenül elbeszélget­sen a közönséggel — anélkül, hogy a nek* datákat mesélne, mint ahogy azt Roda- Roda csinálta — és a szavai észrevétlenül belefollyanak a játékba, a monológból lassan dialógus fejlődjék, ezt senki sem próbálta. — Általában, volt egy nagy előnye a konkurrens kabaréval szemben. Annak az igazgatói művelt emberek voltak, akik jól ismerték a külföldi kabaréstílust és a nyugati műfajt próbálták nálunk is meg­­honosítani. Én, aki egyáltalán nem tud­­tam, hogy mit játszanak Münchenben, mit játszanak Párisban, kénytelen voltam a magam ízlésére támaszkodva, a magyar, közönségnek tetsző és speciálisan helyt izű kabarét teremteni.­­ A siker meglepő volt. Estéről estére a szó legjobb értelmében vett előkelő kö* zönség töltötte meg a szinházat és egy* egy premierünk (egy év múlva a Teréz* körútról átköltöztünk a mai Andrássy­ úti Színház helyiségébe) valósággal egy iro­­dalmi szalon hangulatát adta. Igyekeztem, hogy a közönség nívóján maradjak és ne szálljak alább. Ma gyakran fordított követelményekkel kell számolni. — Kiveszett vagy elszegényedett, vagy elkedvetlenedett az a publikum, amely még irodalmi és kulturálisabb légkörben nevelkedett. A kabaréműfaj is kolpor» tázzsá lett, — s erre én visszavonultam. De szívesen és némi büszkeséggel emlé* kezem vissza a huszonöt év előtti kezde* ményezésre. Mert a kabarénak sok ér*­deme van Magyarországon. Először­­ is, hogy a magyar nyelvet szalonképessé tette olyan területen, ahol addig nem volt he­lye: nem kellett már németre fordítani 4 szót, hogy egy viccet meséljen el valaki. Az, amit reinhardti rendezésnek neveznek (s ezt Reinhardt maga ismerte el­, hogy tudniillik a nézőteret összekapcsolja a színpaddal­, az én ötletem volt. A kabaré számpos fogása Budapestről szivárgott át az egész világ modern vígjáték-technikái­jába. — Ez a mi kis kabarénk még ma is érezteti hatását és meggyőződésem, hogy a mai könnyed, szellemes kabaré, chan* són, operett-vers stílusát a Bonbonniére- Kabaré kezdeményezése fejlesztette ki. Szóval, a jubileum mindenképpen kedves emlékeimet idézi fel és ezért van, hogy a visszavonultságom elvének teljes fenn­­tartásával ismét a színpadra lépek. , Vas­árnap délután 4 órakor az 91 EZER JŐ" első délutáni előadása a ROYAL ORFEUMBAN

Next