Ujság, 1933. február (9. évfolyam, 26-48. szám)

1933-02-19 / 41. szám

VASÁRNAP, 1933 FEBRUÁR 19 9 ÚJSÁG .9 SZÍNHÁZ - ZENE Pletykálkodás Azzal tisztában van ma minden színház­látogató suszterinal, hogy nincs színigazgató a világon, aki bizonyosra tudná venni egy darab sorsát, sikerét. A színház a maga ré­széről elkövet mindent a jó eredmény érdeké­ben, nem kímél költséget, fáradságot, a sze­reposztás­ elsőrendű, a legjobb ami van, a szerző neve garancia, a kritika elismerő és a közönség mégsem indult Akadnak azután szerzők és darabok, melyek az egyik színház­nak nem kellettek és egy másik színpadon minden különösebb meggyőződés nélkül elő­adva, döntő sikert aratnak. Tudnánk ezeket a tételeket frappáns példákkal is illusztrálni, ha ennek a bizonyításáról volna szó. Csak­hogy most pont egy ellentétes esetet szeret­nék feljegyezni és beszélni egy olyan szín­padi műről, mely a karrierjét úgy csinálta meg, hogy mindazok, akik bíztak sikerében, nem is csalódtak. A siker gyümölcsét csak éppen­ nem az a színház arathatta le, mely ennek a darabnak előadási jogát megszerezte, mert közvetlen­­azután, hogy már ki is írta a próbatáblára, másnak átadni kényszerült. A Mindig lesznek Júliákról van szó, melyet tegnap, szombaton, huszonötödször játszot­ták a Nemzeti Színházban, a női főszerepben Bajor Gizivel. Hát úgy történt a dolog, hogy Stella Adorján még az elmúlt nyáron elol­vasta az angol John van Druten mindössze négy szereplőt foglalkoztató színművét, lefor­dította magyarra és felajánlotta az Andrássy­­úti Színháznak. Itt nagyon tetszett a darab, nyomban megvették, kiszerepeztették és be­iktatták az első őszi műsorba. Még csak azzal nem voltak tisztában, hogy kivel lehet el­játszatni a főszerepét, Leonórát? A válasz­tás, ami csakugyan nem volt nehéz, Bajor Gizire esett és annál is inkább, mert a ki­váló művésznőnek az előző szezonban olyan osztatlan sikere volt vendégszereplésével az Andrássy­ úti Színházban, hogy sorozatosan száznál többször játszotta ugyanazt a dara­bot, ugyanazt a szerepet, a közönség nem lankadó érdeklődése mellett. És mivel a szín­ház az idénre is bírta a művésznő ígéretét hosszabb vendégszereplésre, boldog volt, hogy ilyen neki való darabbal, szereppel állhat a rendelkezésére. Odaadták tehát a Mindig lesznek Júliák magyar fordítását Bajor Gizinek,, arra kérve, hogy olvassa el és nyilatkozzék. A művésznő pedig, aki ebben az esetben dramaturgnak is kiválónak bizonyult, megismerve a darabot, el volt­­ ragadtatva és örömmel vállalta a szerepet. . Persze, erre a vendégjátékra az Andrássy­­úti Színházban engedélyt kellett kérni Hevesi Sándortól, a Nemzeti Színház igazgatójától, ak­i mielőtt ezt az engedélyt megadta volna, elkérte elolvasásra Bajor Gizitől a darabot. És a Nemzeti Színház volt igazgatójának is kitűnő szimatjára vall, hogy őneki is meg­tetszett Druten színműve, megtetszett any­­nyira, hogy azt az ajánlatot tette a művész­nőnek, hogy a darabot ne az Andrássy-úti Színházban, hanem a Nemzeti Színházban játssza el. Ez az ötlet azonban nem volt olyan egy­szerűen­ realizálható, mert a Mindig lesznek Júliák­­ előadási joga, mint említettem, az Andrássy-úti Színházé volt, mely sokáig nem mutatott hajlandóságot lemondani róla, bárha az Bajor Gizi nélkül, nem kecsegtetett a re­mélt sikerrel. Mivel azonban a művésznőt ehhez a darabhoz nem adták, hosszas tár­gyalások után végre a két színház megegye­zett­ abban, hogy az angol darab, melyet pe­­dig­ az Andrássy­ úti Színház, illetőleg Stella emelt ki az ismeretlenség homályából, a Nemzeti Színházban kerül színre, ennek elle­nében Bajor Gizinek megengedik, hogy egy más darabban játsszon az Andrássy-úton. Ez a másik, mely a pompás színésznő minden szárnyaló művészete mellett sem csinált semmit, W. Sterk Nem divat a szerelem című darabja volt, míg a Mindig lesznek Júliák ma is egyik leglátogatottabb műsor­­darabja a Nemzetinek . Szombaton adták huszonötödször,­­ ez volt egyébként az első és egyetlen jubiláns estéje ebben a szezonban a Nemzeti Színház­nak, egy olyan újdonsággal, mely az 1932/33.-i színházi idényben került színre, önök valamennyien, rajongó zenebarátok, gyönyörűen kiöltözött leányok és mélyen decollerált estélyiruhás szépasszonyok, frak­­kos, szmokingos urak, akik majd márciusban ott ülnek a Vigadó nagytermének széksorain és tapsolják azt a nagyhírű karmestert, aki ezúttal először fog Budapesten dirigálni, még csak nem is sejtik, hogy ennek a kiváló zenésznek vendégszereplése,­ a gazdasági vi­szonyoknak megfelelően, milyen mulatságos körülmények között jött létre! És önkéntele­nül tanúi lesznek, hogy dől össze napjaink­ban, mint sok-sok más egyéb, a sztárgázsik legendája, még ha egy csakugyan olyan aranypróbás művészről is van szó, mint az eljövendő karmester. Az utóbbi időkben teljes joggal felkapott dirigensre egy budapesti hangversenyvállalat igazgatója tett figyelmessé, aki a hivatalos formák legkorrektebb betartásával vendég­­szereplésre hívta meg. Az ajánlott levél, melyet címére küldöttek, igen óvatos hangon volt tartva, nem volt benne egyetlen szó tiszteletei­kről: a hangverseny­iroda előbb is­merni óhajtotta a karmester igényeit, zama­tos pesti magyarsággal: ki akarta kóstolni. A külföldi karmester, kellőleg értékelve meghívását a magas zenei kultúrájú Buda­pestre, nyomban válaszolt a megtisztelő aján­latra, nem is levélben, de táviratilag: „Vendégdirigálás márciusban lehetséges. Honorárium ezer pengő. Kérek drótválaszt részletekre “ A koncertvállalat m­egcsinálván számításait, bár nem sokalja a kért ezer pengő tisztelet­díjat, de úgy gondolva, hogy manapság alkudni mindenütt és mindenkivel lehet, visszatelegrafált: „Csak nyolcszáz pengő honoráriumot ad­hatunk“ A külföldi karmester, akinek nem is any­­nyira a pénz lehetett fontos, mint a buda­pestiek megismerése, haladéktalanul sürgönyt küldött, elfogadta az ajánlatot „Nyolcszáz pengővel szerződés perfekt." A hangversenyiroda nagyon meg volt elé­gedve az ötletével, de most má­r vérszemet kapva, azon spekulált, hogyan lehet ezt a kétszáz pengővel már idáig is leredukált fel­léptidíjat még egy kicsit leépíteni? Ha ez a világhíresség olyan könnyen enged az ezerből, miért ne engedne a nyolcszázból? Mit kockáz­tatnak a pestiek e kísérlettel ? A távirati költséget legfeljebb! Hosszú tanakodás után megfogalmazták a további sürgönyt. „Nyolcszáz pengő egy tisztviselőnk téve­dése folytán ajánltatott. Szívesen várjuk, de hatszázért." A mester erre a sürgönyre már nem vála­szolt az eddigi sietséggel, nem is táviratilag, hanem levélben, nem is ő maga, hanem az ügynöke. — Bosszantó és bántó ez a szokatlan al­kudozás, — Így szólt többek között a levél, — és­ ez annál is inkább, mert a mester, aki sohasem szokott ezer pengőnek megfelelő összegen alul külföldön dirigálni, az önök első szavára már kétszáz pengőt engedett. Tekintettel azonban arra az üzleti szem­pontra, hogy először jelenik meg Budapesten, melynek megismerése nem közömbös szá­mára, kivételesen elfogadja a hatszáz pengős ajánlatot. Szóval, a dolog rendben volt és a hang­versenyiroda végérvényesen beiktatta a ven­dégdirigenst márciusi műsorába. Közben azonban, és a nyomasztó viszo­nyokra való tekintettel, ott az irodában azon tanakodtak, hátha lehet keresni ezen a kon­certen még valamit. És mivel megint csak egy olcsó kísérletről volt szó, mely végered­ményben néhány postabélyegbe kerül és semmi veszéllyel sem fenyegetett, megható, hosszú és mindenekfelett udvarias levelet írtak a karmesternek. — Méltóztatik tudn! — körülbelül ezt ír­ták, — amióta a nagyrabecsült mesternek első levelünket volt szerencsénk elküldeni, a viszonyok, amennyiben lehetséges, még job­ban leromlottak Mondhatnánk rohamosan romlottak! Az ember nem is hinné, micsoda változás néhány hét perspektívájában. A leg­előkelőbb koncertek is ráfizetéssel végződnek, az új adók, a terembér, az ügyeleti és ható­sági díjak, de mindenek tetejébe a világítás, mert hiszen nálunk a villanykörtéket is meg­adóztatták!! De mit magyarázni a mai viszo­nyokat? Nem is egyszer, tízszer csináltuk meg a kalkulusainkat és egy szó, mint száz, háromszáz pengőért boldogan látjuk a mes­tert, többet nem tudunk fizetni, nem lehet! Ha ezt a végső ajánlatunkat el méltóztatik fogadni, senki sem lesz boldogabb nálunk, hogy körünkben tisztelhetjük, ellenkező eset­ben vérző szívvel és legnagyobb sajnálat­­unkra, jobb időkre kell elhalasztani e meg­hívásunkat. Az utóiratban még sürgős választ kértek az ajánlatra, mert tudniok kell, hogy a hang­versenyt beiktassák-e vagy nem. Harmadnap aztán itt volt a drótválasz: egyetlen szó mindössze: főnöki" A tegnapi posta egy, amerikai magyar új­ságot hozott, mely dr. Farkas Géza szerkesz­tésében lát napvilágot túl az Óceánon. Semmi különösebb jelentőséget sem tulajdonítottam ennek, mert érkezik egy csomó más amerikai napilap is Budapestre, benne az Ujság­ból ki­vágott cikkeimmel, melyek hol névaláírással, hol névtelenül jelennek ott meg, de minden­kor anélkül, hogy egy fityinget e közlemé­nyekért fizetnének. Az idők folyamán hozzá­szoktam ezt az utánnyomást megtiszteltetés­nek venni, hiszen mi, újságírók, annyit kere­sünk idehaza, hogy igazán nincs szükségünk holmi tengerentúli dollárokra. Már félre is akartam tenni a lapot, amint egy feltűnően bekékceruzázott újdonságra tettem figyelmessé, mely csakúgy megdöbben­tett engem magamat is, mint meg fogja rémí­­teni azoknak a hölgyeknek java részét, aki­ket bájos olvasónőimül tisztelhetek. Mert a bekerített közleményben nem csekélyebbről van szó,, mint arról, hogy... De tessék csak ide hallgatni „Budapestről értesítik lapunkat — írja az amerikai újság, — hogy ott most egy törvényjavaslaton dolgoznak, mely a leg­nagyobb szigorral toltja el a magyarországi asszonyokat a bridge-játéktól. A bridge­­szenvedély ugyanis annyira magával ra­gadta és hatalmába kerítette a magyar nőket, hogy ezek teljesen elhanyagolják házi tűzhelyüket és családi kötelezettségei­ket, minden éjszakájukat kávéházakban, bridge-szal­onokban és klubokban töltik, kártyaasztalok mellett. Ennek a rut szenve­délynek akarják tehát e törvényjavaslattal elejét venni. A törvényjavaslatnak súlyos büntető szankciói is lesznek: pénzbírságon kívül ugyanis börtönbüntetéssel sújthatja azokat a nőket,­akik konokul kitartanak a bridge-játék mellett." Így szól a híradás. Semmi kétség aziránt, hogy az amerikai újság vagy komoly formá­ban , tréfálkozik olvasóközönségével, vagy valaki felültette e budapesti értesüléssel. Mert sok más egyébről nem is szólva, ez a tör­vényjavaslat már azért is lehetetlen, mert annyi tömlöce nincs ennek az országnak, amelybe elférnének azok az imádandó höl­gyek mind akik nemcsak konokul, de olyan szenvedéllyel bridgelnek, amilyenre férfiak sohasem képesek. De egy mentségük ezeknek a hölgyeknek mégis van, mint velem bizalmasan kávé­házak, bridge-szalonok táján közlik és pedig az, hogy a nagy szenvedély, a lázas igyekezet rugója, nem is a legkivételesebb esetekben, a másnapi konyhaszükséglettel van igen szo­ros kapcsolatban. Ne irigyelje tehát senki a bridget a höl­gyektől: tout comprendre, c'est tout par­donners Sony egyes párok, közismert jó minőségű és kiviteli cipők a következő egység­árakban kerülnek eladásra: ''@1121|WM u­ttlfizi Cipőgyár Rt. A Kossuth Lajos­ utca fő. a legnagyobb művész...". r „Én vagyok » Emlékezés egy furcsa emberre Pachmann Vladimírról, a nemrégiben el­hunyt kiváló zongoraművészről, akit főleg különcségei­ről ismer a budapesti közönség, temérdek anekdota van forgalomban. Pesti impresszáriója, Kun Imre, néhány vissza­emlékezését mondja el az alábbiakban a furcsa művészről: Pachmann utoljára öt év előtt járt Pesten. Hírből is csak kevesen ismerték, úgyhogy hang­versenye meglehetősen üres teremben zajlott­­­­ De legtöbb hallgatója arról sem tudott, hogy Pachmann a legfurcsább mű­vészek egyike, aki akárhányszor szakítja félbe a játékát, hogy közbeszólásokkal, váratlan megjegyzésekkel ejtse csodálkozásba a közönségét. Budapesten különcködésének sem volt nagy sikere. Ennek tulajdonítható, hogy amikor hangversenye után következő napon azt kérdeztem tőle, mikor jön vissza ismét Budapestre, ezt felelte: — Soha többé nem jövök vissza. Itt nem értik az ép művészetemet.* Pachmann nagyon nagyra volt magával. A legkülönb művésznek tartotta magát. A pesti újságírókat például ezzel a meglepő kijelentés­sel fogadta: — Tudják, ki a világ legjobb zongoristája? Természetesen Pachmann. Meg kell hagynunk, hogy Liszt Ferenc is jól játszott, de velem még­sem lehet összemérni.* Londonban, Ne­wyorkban, Parisban, Rómában mindig zsúfolt nézőtér hallgatta Pachmannt. Talán éppen különcködő természetéért volt népszerű. Londonban egy ízben valami rongyot helyezett el a zongorán, miközben egy Chopin­­szonátát játszott. Játék közben gyakran meg­állt, felvette a rongyot és a szemét törölte vele. A közönség persze kíváncsian leste, hogy mikor fejlődik meg a furcsa rongy titka. A hangverseny végén szokásához híven beszél­getésbe került a közönséggel és akkor megadta a felvilágosítást: — Ez a rongy Chopin zsebkendője. A könnyei­met törölgettem vele. Persze sok kiváncsi tolakodott oda és kérte, hogy­­ mutassa meg közelről a nevezetes Chopini­­relikviát. Erre fecsacagott a különös öregember és ezt mondta: -T- Maguk elhitték, hogy ez Chopin zsebken­dője? Az igazság az, hogy ez Pachmann haris­nyája! De azért nem kevésbé értékes! ♦ Budapestre esti nyolc órára várták az érke­­zését. Délután két órakor beállított. A vonatról egy szállodába hajtatott, ahová ezzel állított be: — Pachmann vagyok, kérem a szobámat. A portás sajnálkozva jelentette ki, hogy ilyen nevű úr számára szobát senki sem rezervált. — Nem is rendeltem szobát — válaszolta a művész — hanem az állandó szobámat kérem, a C1-es számút, amelyikben legutóbb is laktam. — Mikor tetszett utóljára nálunk lakni? — Nem régen. 1881-ben, amikor Liszt Ferenc­cel együtt koncerteztem Budapesten. * Hangversenyét itt is a világszerte ismert közbe­szólásaival tarkította. Először megkérdezte a közönséget, hogy mit játsszék, amikor azután készen volt a megrendelt Chopin-etüddel, meg­szorította a saját kezét és fennhangon gratulált magának: — Pachmann, ezt gyönyörű szépen játszottad. tx A BOMBIN shampoon a legmodernebb találmány. Külső alakjában teljesen új, megle­petésként hat. Galam­btojás forma, héjában és belső tartalmában foglaltatnak a legnemesebb hajápoló és hajszépítő anyagok. A BOMBIN shampoon főbb tulajdonságai. Mosás után nagyszerűen tartja az ondolálást és vízhullámokat. A haj természetesen fényes. Megszünteti a hajhullást és korpaképződést. A haj rugalmas és selymes tapintásúvá válik. Higiénikus és tiszta. Minden hajszínnek külön shampoon Szőkéinek, barnáknak, feketéknek. A BOMBIN shampoon ára 36 fillér és kapható már a legtöbb gyógyszertár, drogéria és illatszertárban. Használatának módja egyszerű. Szerezzen be magának még egyet ma és el­ismeréssel fog meggyőződni annak hatásáról. Ha valahol nem volna beszerezhető, a Hunnia gyógyszertárban, Budapest, Erzsébet­­körút 56. alatt kapható.

Next