Ujság, 1933. október (9. évfolyam, 223-248. szám)

1933-10-08 / 229. szám

VASÁRNAP, 1933 OKTÓBER 8 UJSÁG Szinház Pletykálkodás Már megszólalt a gong a délelőtti házifő­­próbára, együtt volt az új darab előadására az egész művészszemélyzet, amint az ügyelő kétségbeesetten jelenti a rendezőnek, hogy az egyik szereplő, akinek pedig az első felvo­nás végén van jelenése, még nincs a szín­háznál. A rendező jelentést tett az igazgató­nak, aki nyomban felhívta a margitszigeti kisszálloda portását és megkérdezte tőle, vájjon a művésznő elment-e már hazulról. — A művésznő fent van, — felelte a por­tás — és belátható időn belül el sem hagyja a szobáját. — Miért nem? — Hivatalos titok! — felelte a diszkrét portás, ezzel már le is tette a kagylót. A színház igazgatója belevetette magát egy taxiba és száguldott ki a Margitszigetre, a kisszállodába, ahol a művésznő csak ak­kor tárta fel előtte szobájának gondosan be­zárt ajtaját, amikor személyazonosságát két­­ségbevonhatatlanul bebizonyította. — De hát az Isten szerelméért, megőrül­tél? — kiáltotta beljebb kerülve, — hogy mialatt szétmegy a függöny a házifőpróbára, te itt nyugodtan fekszel az ágyban? — Nem is olyan nyugodtan — felelte a művésznő pajkos kacajjal — és nem is egé­szen a saját mulatságomra! — Hát akkor mit jelent ez? — Ez azt jelenti, hogy öt hónapja tarto­zom a bérösszeggel és tegnap este megüzen­ték nekem, hogy elveszik a szobakulcsomat. Vagyis, ha a fában kiteszem a szobából, ha elmegyek, nem jöhetek ide vissza többé, holott itt vannak felhalmozva az összes ru­háim, holmijaim és itt van a kutyám, hogy egyébről ne beszéljek! Az igazgató jobb megoldás híján tehát kénytelen volt kifizetni a művésznő hotel­számláját és aztán vitte magával a színház­hoz, ahová közvetlenül jelenése előtt meg­érkezett. Éppen csak annyi ideje volt, hogy hamarjában beöltözzön. Mindez nem tegnap történt, nem is teg­napelőtt, de nem is olyan régen, alig pár év belőtt és pedig Gaál Franciskával, miután a Magyar Színházban nagy művészetéről le­vizsgázott. Már mint akkreditált művésznő, olyan rendezett anyagi viszonyok között élt, hogy nem tudta margitszigeti kisszállóbeli szobájának bérét megfizetni! Ma, persze, mindez úgy hangzik, mint egy távoli tréfa, holott szó szerint így igaz. Lep­lezetlenül is lehet beszélni róla, mert Gaál Franciska, szerencsére régen túl van efféle apró kalamitásokon és egész Európának legjobban fizetett és legnagyobb sikerű film­­színésznője, akiért a híres filmgyárak vete­kednek. Még a nyáron, mialatt itt Budapesten leg­újabb filmjét forgatták, külföldi gyárak olyan ajánlatokat tettek neki, melynél kü­lönbbet talán a hollywoodi csillagok sem dicsekedhetnek. Gaál Franciska azonban, amilyen okos gyerek, nem kötötte le magát egyikhez sem, hanem teljes inkognitóban el­utazott Abbáziába pihenni. Alig nyolcnapi üdülés után egy párisi filmgyár felfe­dezte rejtekhelyét és legközelebbi négy filmje olyan ajánlattal ostromolta, amelynek azután csakugyan nem lehetett ellenállni. A művésznő tehát kénytelen-kelletlen rö­vid időre befejezte abbaziai sejour-ját és Párisba utazott, hogy a szerződést aláírja. E percekben azonban már útban van vissza­felé és talán meg is érkezett Bécsbe, ahol részt vesz új filmjének bemutatóján. Négy premierszínházban kerül színre ez a film 4, 6, 8 és 10 órakor és Gaál Franciska, ami­ért két napon át megjelenésével megtiszteli ezeket a bemutatóelőadásokat, összesen nyolcezer schilling tiszteletdíjat kap, vagyis ezer schillinget minden alkalomkor, amikor a vászon elé lép. Ez a legnagyobb áz szín­ház és mozi történetében, amit egy szerep­lőnek egyetlen meghajlásért fizettek! Egyik kitűnő kollégánk szeptember havi szabadságát feleségével együtt Rómában töltötte. A napokban érkezett haza, elszédül­ten az Örök város minden varázsától és ki­fogyhatatlanul beszél a mai Rómáról, mely a maga utolérhetetlen pompájában rég túl van mindazon, amit még a háború előtti Baedekerek feljegyeztek. Két feledhetetlen római élményét a kö­vetkezőben adja elő: — Egy este betértem felségemmel a Pin­­c­on levő Casino Valadier elnevezésű elő­kelő vendéglőbe, ahol kitűnően megvacso­­ráztunk. Kis ideig még hallgattuk a vendéglő szalonzenekarát, aztán elegánsan odaszól­tam a pincérnek: — Camariere, voglio pagara! Fizetni! A főúr előzékenyen összeállítja a számlát, aztán a ceruzáját a kezembe nyomva meg­kér, hogy írjam alá.­ — Mi szüksége van magának az én auto­gramomra? — kérdem meglepetve. — A gazdám súlyt helyez rá, — feleli az olasz pincér, — hogy a szerkesztő úr miná­­lunk is egész otthonosan érezze magát és szigorúan meghagyta nekem, hogy húsz százalékot írjak le a számlájából, akár csak Budapesten tetszett volna vacsorázni a New- York-kávéházban!* Néhány nappal elutazásunk előtt a Corso Umberton sétálgattunk, amint egy utcai árus toppant elénk. — Desidera spilloni di mosaico? — kér­dezte. Mindenféle mozaikapróságot kínált meg­vásárlásra. — Ebből veszünk néhányat —­ mondom e feleségemnek —, jó lesz hazavinni aján­déknak. *— Nem bánom — feleli nehéz szívvel az asszony, — de bízza rám a dolgot, majd én alkuszom ezzel az emberrel! A bennszülött olasz árusnak a magyar szó hallatára felderült az ábrázata és most már ő is magyarul folytatta: — Ne tessék alkudni, nagyságos asszony, két lila darabja, úgy éljünk mi mind a hár­man, minthogy ennél nagyobb mecsest nem tetszik találni egész Rómában! A fiatal, feltűnően szép és elegáns mű­vésznő, a Magyar Színház volt tagja, már évek óta a legboldogabb egyetértésben élt imádójával, akit egyszerre csak és egész vá­ratlanul az elé a súlyos alternatíva elé állí­tott, hogy vagy nyomban elveszi feleségül, vagy elmegy Berlinbe moziszínésznőnek. A fiatalember, aki egész életre berendezkedett erre a viszonyra, barátnőjét alaposan meg­szokta, próbálta jobb belátásra bírni, ha­lasztást kért és megmagyarázta neki, hogy viszonyuk törvényesítése családjánál egy­előre ezer akadályba ütközik. —­ Vagy elveszel, vagy itthagylak — h­angoztatta a művésznő — és összesen hu­szonnégy órás meggondolási időt engedélye­zett. A fiú azonban minden tiszta szándéka mellett sem tudta az ügyet ilyen rövid idő alatt realizálni, ezt közölte a leánnyal, aki azonban távol állott attól, hogy meghatód­jon. — Nekem így is jó — mondotta és meg is mutatta a filmvállalat levelét, melyben hívják Berlinbe. Minden további rábeszélés, érvelés hiába­való volt, — a szép, elegáns leány lezárva az évekig tartó barátság összes aktáit, elutazott Berlinbe. A fiú idehaza pedig úgy járt hete­kig, hónapokig, mintha főbeverték volna, magába zárkózott, kerülte hozzátartozóit, a megszokott társaságát és abban élte ki ma­gát, hogy nap-nap után köteteket irt a leánynak, kérve, könyörögve, hogy jöjjön vissza, majd elkövetkezik az a nap, amikor nejévé teheti. A válaszok azonban annyira rövidek és nyugtalanítók voltak, hogy végül is kapta magát és kiutazott Berlinbe, úgy gondolva,, hogy élőszóval talán nagyobb ha­tással lesz a kis szökevényre. Odaérve, a leány bemutatta egy előkelő urnak, egy filmgyár igazgatójának — a vőlegényének! — De hogy lásd, mennyire szeretlek — így szólt a bemutatás után — még mindig hajlandó vagyok felbontani az eljegyzése­met és hozzád megyek feleségül, ha egy hé­ten belül megkéred­­a kezemet. A fiatalember hazajött, próbálta családja beleegyezését kierőszakolni, de megint csak eredménytelenül. Egész egzisztenciája tő­lük függve, nélkü­lök semmit sem tehetett. Közben letelt a hét, még néhány sürgöny Berlinbe, de hát mindez felesleges költség­nek és meddő izgalomnak bizonyult: a leány férjhez ment az igazgatóhoz! A fiú néhány hónapig még sírt és kesergett utána, mert is­merve elveit, tisztában volt vele, hogy szá­mára örökre elveszett. Ez nem az a fajta, amelyik a férjét a régi szeretőjével meg­csalja. A család látva, hogy fogy napról-napra a fiú, már szánta-bánta ridegségét és elküldte utazni feledni. A fiú pedig bármerre is járt a világban, mindenütt a lányra gondolt és önkéntelenül is annak hasonmását kereste. A mai színházi est I. Ember a híd alatt Ináig Ottó vígjátéka a Vígszínházban Billiárdjátékban a versenyszabályok már rég eltiltották azt a módszert, hogy a ruti­nos játékos a három golyót az asztal egyik sarkába hozza össze s ott addig pöcköli őket az alig tenyérnyi területen, mig ziccert ziccer után csinálva megnyeri a partit. A színpadon a játékszabályok nem tiltották el ezt a módszert és Indig Ottó elég okos is, hogy éljen vele s „kis üzlet, jó üzlet*"-áldpon lökdösse a három golyót: a jólelkü profesz­­szort, a lelkes leányt s a bűnbeesett, de ne­­messzivü férfit s nem jön ki pillanatra sem a sarokból, mig az elképedt nézővel szemben a pártit meg nem nyeri. A néző kiabál, tilta­kozik, vitatkozik, hogy nem így alkudtak meg. De már késő. A párti fel van írva és az Ember a híd alatt-tb. senki nem vitathatja el a sikert. Indig Ottó a valóság felé indul el s nem érdekli, hogy a valóság valószerű is legyen. A véletlenekben fanatikusan hisz. Az elkese­redett fiatal orvos nem kap állást, három napja már nem evett s mint végső megoldást a Dunát választja. De egy csavargó megmenti, aki véletlenül éppen az Erzsébet-híd budai hídfője alatt karlsbadikulázik. A csavargó megvigasztalja a fiatalembert, sőt könyör­­adományként átnyújt neki egy tolvajkulcsot és egy címet, ahová betörjön. A kétségbeesés a fiatalembert elviszi a megadott címre, ahol rémülten állapítja meg, hogy véletlenül ép­pen egykori tanárának lakásába tört be. Mi­alatt az orvosi felszereléseket nézi, sőt egy véletlenül érkező betegnek injekciót is ad, váratlanul és véletlenül megérkezik a pro­fesszor és meglepi. Véletlenül a professzor jó ember, sőt véletlenül emlékszik is még az egyetemről a fiatal orvosra, tehát nem adja rendőrkézre, de maga mellé veszi, mert vélet­­lenül eszébe jut a saját küzdelmes élete. Mia becsületes a fiatal orvos, ha csak véletlenül megtántorodott, komoly és kemény munká­val vezekelte le bűnét, amelyet jóformán el sem követett. A fiatal orvos keményen és komolyan dolgozik is, de véletlenül van a professzornak egy leánya, aki véletlenül menyasszony, de véletlenül nem szereti a vő­legényét. Sőt már nem is véletlenül, de cél­tudatosan a fiatal orvosba szeret. Az induló­ és bimbózó szerelem véletlenül kiderül, nagy családi jelenet következik s a leány azon a címen, hogy a véletlenül közelben lakó barát­nőjénél alszik, lemegy a városi lakásba a fia­tal orvoshoz, aki becsületesen mindent el­mond neki. A beszélgetés alatt jelenik meg a csavargó, aki véletlenül a professzor szoba­leányának a szeretője s véletlenül pontosan erre az alkalomra halasztotta a betörést. Nagy drámai jelenetek következnek, de vé­gül semmi komolyabb baj se történik. A fia­t­­al orvos ötesztendei deportálásra ítéli magát, mert két esztendő előtti kérvényére a hol­landi kormány véletlenül éppen ezen a na­pon válaszolt , öt esztendőre az indiai malá­­riás vidékre orvosul szerződtette. A tábla, már mint a professzor, a büntetésit két esz­­­tendőre szállítja le s ha a fiatalok még ak­kor is szeretik egymást... s ezzel az inléses, bár bohózati happy­ enddel a budapesti Be­törés nyolckor véget ér. Indig Ottó harmadik darabját megelőzte egy egészen kivételes sikerű zsánerkép: A to­­rockói menyasszony, amely elérte a pesti színdarabok előadási számának a maximu­mát s egy dráma: a Tűz a monostoron, amely­­ úgy leégett, h hogy majdnem a pesti színdarabok előadási­­számának minimuma alá esett. Indig Ottó elég okos és elég élel­mes ember, hogy levonja a tapasztalataiból a helyes következtetést és új darabjában visszatérjen ahhoz a műfajhoz, amellye­l si­kereit aratta. Uj­­darabjának címe: Ember a híd alatt. Jobb lett volna az eredeti cím, a „Start a híd alatt**, pontosabban fedné a da­rab célját, sőt a műfaját is. No de nem baj. Ennyi áldozatot igazán hozhat egy szerző, hogy az előkelő és oly finom Vígszínházban szem­ekerüljön. Az Ember a híd alatt pesti népszínmű. Valóban a népszínmű-alakok és a zsanér-figurák a legjobbak benne: a va­­gánybeszédű, de jólelkű betörő, az orvos professzor, kinek „érdes külseje érző szivet takar**, a bankigazgató, aki a pesti kisleányok meséskönyvéből lép ki, mint embereket legá­zoló melodramatikus alak, akit a felesége biztosan megcsal s a pesti­ társaságnak azok a tipizált alakjai, a kacsapecsenyéről ábrán­dozó Mandeltől a bridge—golf—flirt-bajnok Tordai Karcsiig, akik évek óta csak a nevü­ket cserélgetik a pesti színpadokon. Jól van ez így. Indig Ottó hat képen keresztül virtuó­zan adagol. Nem nagyképű.. Bevallja, hogy amit csinál: kis üzlet s amivel, fizet: apró­pénz. De a kis üzletet becsületesen csinálja, az apró­pénzzel pontosan fizet. Ha m már nagyon közeledik a dráma,,­­hirtelen a Tűz a monostoron-ra gondol s fordít rajta egyet s máris besündörög valamelyik zsáner­figura, hogy a drámát visszapofozza a bohó­zat felé. A hatodik kép végén Indig Ottónak nyert ügye van. De a mókák és drámázások mögött Indig Ottó megérint valamit, ami komoly és erős drámaírói ösztönre vall: a mai fiatalság pro­blémáját. Csak megérinti, de nem fogja meg és kézbe még kevésbé veszi. De ez az érintés is megadja az Ember a híd alatt-nak azt az érdekességét, amelyet A torockói menyasz­­troná-nak a szintén éppen csak megérintett utódállam-probléma adott. Nem kell fél­teni Indiget. A Vígszínház előadásának nagy és kelle­mes szenzációja Muráti Lili, aki könnyedén, ostor nélkül érkezett be a legelsők közé. Ha néha el is túlozza beteges összeroppanását s ha beszédét is a megszokott módszer termé­szetellenesre csavarta fel, de az apró kifogá­sokon túl is egy nagy magyar drámai szí­nésznő körvonalai bontakoztak ki ezen az előadáson. Darvas Lili óta fiatal heroinéiban ilyen meglepetést a budapesti közönség nem élt át. A Vígszinház vezetőségét dicséri, hogy megfogadta az Újság szavait, mikor állandóan követelte, hogy adjon helyet­ a fiataloknak s erre a tanácsra, mint a példák bizonyítják, nem fizetett rá. A bűnbeesett és megtisztult fiatal orvost Szakács Zoltán viszi színpadra. Kellem­es, rokonszenves és tehetséges­"fiatal­ember", akit láthatóan befolyásolt még az új környezet, de felszabadulva, biztosan erőssége lesz majd az együttesnek. Góth Sándor ara­nyos professzora méltán illik abba a galé­riába, amely ennek a kivételes tehetségű mű­vésznek legjobb alakításait őrzi. Máig Gerő­­vel az egész pesti alvilág lép a színpadra. Sza­vai és mozdulatai szinte hipnotizálják a kö­zönséget, hogy hatásuk alól pillanatra se sza­baduljon fel. A négy főszereplő közül, többé­­kevésbé jól alakul ki az együttes, a rokon- is UIEIHER HlftTVÁSHfiL ANDRÁSSY-UT 3. ........ r / ... . .. ..v­isx^ivatsxövete^^elym^ olcsó propaganda árusítása Zöld, barna és fekete divatszinekből minden minőségben nagy választék. De hát hol van még egy másik olyan, mint amilyen ez volt? És amikor már felhagyott, minden reménnyel és egyetlen megoldásnak az tetszett, hogy a Szajnába veti magát, szembejött vele egy kislány, akit megpillant­va, azt hitte, álmodik. Teljes tökéletes mása annak, aki otthagyta, akiért hónapok óta a poklok minden kínját végigszenvedte. A többi aztán, anyagi nehézségekről nem lé­vén szó, már úgy ment, mint a karikacsa­pás. Követte a leányt, megismerkedett vele, a hozzátartozóival, megkérte a kezét és most már nem törődve senki beleegyezésével, ott Párisban összeházasodott vele. Útjában hazafelé a fiatal pár megállapo­­­dott Berlinben, ahol a fiú még egyszer, utol­jára az életben, felkereste imádottját, aki azóta szintén boldog menyecske és megis­mertette feleségével. A régi szerelme is, mint mindenki más, el volt szédülve a rendkívüli hasonlattól. Akár csak saját magát látta volna benne, amint benéz a tükörbe.­­— No látod — mondotta neki bucsúzás­­kor, nem minden szemrehányás nélkül, a te dolgod is szépen elintéződött. De azt az elégtételt elvárom tőled, hogy elmondod odahaza, ezért a pénzért elvehettél volna mindjárt engem is! Sony

Next