Ujság, 1934. május (10. évfolyam, 97-121. szám)

1934-05-20 / 113. szám

30 UJSÁG VASÁRNAP, 1934 MÁJUS 20* 11­­ ------------------** ÖTVENNYOLCÉVES ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ Beszélgetés a hetvenöt éves Clair Vilmossal lovagias ügyeiről és a békevilágról A finom belvárosi kávéház aranyozott már­ványoszlopos terme. Vasárnap reggel. Az utcán hátizsákkal, fiatalosan, kidüllesztett mellel most­­menek az utolsó kirándulók. A kávéházba most érkeznek az első reggelizők. Az églül asztal már­vány táblája fehér abrosszal borítva. Rajta vá­rtában virág. Sok-sok fehér rózsa, néhány szál bíborvörös. Az asztal hosszú, mintha csak va­lami népes bankettre készülődnének. De az asztal körán csak öten ülnek, öt finom, tiszta eleganciával öltözött, fiatalosan jókedvű, ezüst­­hajú öreg úr. Most már többen tekintenek kíváncsian a hosszú asztal felé, amely közül az öt öreg ur ül. A fecsegő kedvű pincér odasugja nekem: — Régi törzsvendégek. Majd hozzáteszi: — Minden évben egyszer vannak itt. De egyre kevesebben vannak. Ötvennyolcéves érettségi találkozó Ezelőtt ötvennyolc évvel, 1876-ban érettségiz­­tek a belvárosi kávéház mostani törzsvendégei. Akkor még negyvennyolcan voltak a fiuk, fia­talok, nagyon tizennyolc évesek. A fiuk még ott a kegyesrendi gimnázium VIII. osztályának tan­­­­termében megfogadták, hogy az életben is ta­lálkozni fognak. Mikor az ötvenéves találkozó ideje elérkezett, megállapodtak abban, hogy ezentúl minden évben találkoznak. Idén ötvennyolc éves a találkozó Negyven­nyolc teríték az asztalon, de csak öten ülnek ,Jr.:- Ütötte. A vázában negyvenhárom fehér rózsa is­ csak öt piros ... . ! A „fiuk" a régi emlékekről beszélgetnek: ■ — Emlékszel, mikor a „Harkály" bezárta az­­egész osztályt a gumipuska miatt? — Aztán másnap Arányi mikor kinyitotta az osztálykönyvet és ... — Ugyan, az nem is az Arányi volt, hanem Pfeiffer... — Nekem ne mesélj, hiszen Arányi volt az­­osztályfőnök. Majd valamelyikük szemrehányólag szól ősz­­hajú szomszédjához: — De te spicli, azt soha nem felejtem el, hogy te árultál be a „Huhogónak". Az öregúr méltatlankodva válaszolja: — De hányszor mondjam neked, hogy nem én boltom. Beccs a szavamra a Müller Karcsi volt. A név említésekor körülnéznek a székeken. Azután kicsit szomorúan hallgatnak el. Valame­lyikük pedig gyöngéden simogatja meg az egyik fehér rózsát... Az öt „fiú“ öten vannak a „fiuk": a Kovács, akaróim mon­dani Kovács Gyula dr. nyugalmazott kúriai bíró, Lampel Hugó nyugalmazott közigazgatási ta­nácselnök, Eötvös József dr. egészségügyi főta­nácsos, Mayer Ignác nyugalmazott konzulátusi főtitkár és Clair Vilmos ... Clair Vilmos... Milyen régen benne van a köztudatban ez a név és mégis milyen friss. Ahol az országban csak becsületbeli ügyek vannak, Zsákés­tes párbaj­segédek, becsületbíróságok hány­szor ejtik ki a leghíresebb magyar párbajkódex Sz­eretőjének nevét. Ez az idei szép „érettségi ban­kett" egybeesik a lovagias ügyek corpus juris-a szerzőjének 75. éves születésnapjával és beszél­jen hát Clair Vilmos az osztályról — és saját magáról... békülékeny szellemű kódexre van szükség. Így született meg a Clair-kódex, amelyre azért va­gyok büszke, mert mióta ezt fogadták el Ma­gyarországon, a lovagias ügyek jóval nagyobb része intéződik el békés után, mint azelőtt. A hadseregben Fehérváry honvédelmi miniszter és Ugron Gábor híres párbaja utám­ kezdték hasz­nálni, amikor is Fehérváry segédei az én kó­dexem alapján tárgyaltak. — Hány lovagias ügyben vett részt? — Körülbelül ezerháromszázban. De csak ki­lencven százaléka végződött békésen. Hja, én a saját kódexem,szerint tárgyaltam. És azt hi­szem, annak a tünetnek, hogy a katonaságban ilyen kevés párbaj van mostanában, egy kicsit magyarázata az is, hogy most már az én köny­vem lett ott is a hivatalos párbajkódex. — Vannak még lovagias ügyei? — Még most is sokan jönnek tanácsért, fel­világosításért. Nagyon büszke vagyok arra, hogy két év előtt abban a nagy megtisz­telte­tésben ré­szesültem, hogy egy igen magas helyről kérték a véleményemet — és hallgatták meg. A legérdekesebb lovagias ügy — Mi volt a legérdekesebb lovagias ügye? — A legérdekesebb ügy, amelyben résztvet­­tem, járisban történt. Az eset a következő volt: Keglevich István gróf, aki néhány év múlva egy halálos kimenetelű párbaj áldozata lett, a párisi Opera előadását tekintette meg a budapesti Nem­zeti Színház egy kiváló művésznőjének társasá­gában. Már az előadás alatt észrevette Keglevich gróf, hogy a művésznőt egy fiatalember kihívó módon fixírozza. Amikor az előadás vége után kifelé futottak és a ruhatár felé igyekvő Kegle­vich gróf egyedül hagyta a művésznőt, észre­vette, hogy a fiatalember leszólította azt. Azon­nal visszasietett és méltatlankodva mondta az idegen fiatalembernek: — Úgy látszik, ön nem akarja észrevenni, hogy Madame az én társaságomhoz tartozik. A fiatalember kihívó modorban válaszolt: — Nem! Keglevich erre pofonütötte a fiatalembert, majd névjegyet cseréltek. A gróf utólag meg­bánta a tettlegességet, amelyre elragadtatta ma­gát és azonnal a Militaire Cercle-be sietett és ott két katonatisztet kért fel segédül. Az egyik se­géd Petain alezredes volt, — a későbbi tábor­nagy és Franciaország marsallja — aki azon­ban így szólt a grófhoz: — Van egy kis baj. Az ellenfél bár előkelő családból származik, e pillanatban nem párbaj­képes. Nagybátyja ugyanis feljelentette váltóila­­misításért. Az öreg úr ugyanis megunta már a fiatal marquis stiklijeit és igy akarja gyökeresen leszoktatni a fiút költekezéséről. — És mennyi az az összeg? — 20.000 francs. A gróf elővette csekkfüzetét és kiállított egy húszezer francsról szóló csekket: — Alezredes úr, legyen szives rendezze a mar­quis adósságait. Nem akarom, hogy egy Kegle­vich grófra azt mondják: inzultált valakit és azután nem verekedett meg vele. Az utolsó piros rózsa Miközben mesél, egészen áttüzesedik Clair Vilmos arca. Azután rezignáltan mondja: — De most persze már csak ezeknek az em­lékeknek élek. Nem járok sehova, ma is csak a „fiuk­" kedvéért mozdultam ki a Hidegkuti-útról. Ide a fiúk ünnepségére persze minden évben el­megyek. Fogynak a piros rózsák, de megbeszél­tük, hogy ha már csak egy lesz piros a sok fe­hér között, az utolsó, az egyetlen akkor is el fog zarándokolni a hosszú-hosszú asztalhoz, amely körül lassan minden hely megüresedik ... 1. Napóleon gárdahadnagya A városliget árnyas fáinak tövében ülünk egy padon. Szeme szeretettel simogatja végig a vi­rágokat és a játszadozó gyerekeket, mélyet só­hajt: — Milyen szép tavasz van... " Azután mesélni kezd: — Mielőtt erről az én két jubillumomról be­szélnénk, egy másik jubileumról szeretnék meg­emlékezni, amelyről úgy látszik a hivatalos helyek megfeledkeznek. Nagyapámról, Clair Ignácról van szó. Napóleon gárdájának volt egyik tisztje ő és a Waterlooi katasztrófa után Magyaror­szágra emigrált. Itt csakhamar igaz magyar em­ber lett belőle, nagyszerű vívótudása révén a legjobb társaságok kedvelt tagja. 1834-ben, vagyis most száz esztendeje, megalapította Pesten a Gimnasztikai Iskolát, ez volt az első tornaiskola Magyarországon és a magyar sporttörténelem ettől az időponttól datálja a magyar tornászsport keletkezését. De a hivatalos hatóságok csak nem vesznek erről a jubileumról tudomást. Tőle és apámtól örökölte a vivósport szeretetét. Ezerháromszáz lovagias ügy — Már kora ifjúságomban foglalkoztatott egy a speciális magyar viszonyok számára írandó párbajkódex gondolata. Volt ugy­an már egy, az úgynevezett Bolgár-kódex, de az csak egy francia mű fordítása volt, már­pedig úgy véltem, hogy a forróvérű magyarok, számára egy különlegesen ! SZELLEN­K­ ÉLET Néhány portré Gratz Gusztáv „A dualizmus kora " című legújabb könyvéből Gratz Gusztáv dr. volt miniszter, a köz­ismert kiváló publicista „A dualizmus kora" címen két vaskos kötetben bemutatja Magyar­­országnak 1867-től 1918-ig terjedő korszakát, politikai és gazdasági küzdelmeit és evolúció­ját. Egyrészt személyes tapasztalatai, értékes élményei alapján állítja a mai nemzedék elé azt a kort, amely Magyarország fölemelke­désének egyik legjelentősebb időszakát je­lenti, másrészt széleskörű tájékozottsággal, a források kimeríthetetlen tömegének egybe­vetésével megállapítja e kor politikai és gaz­dasági irányítóinak szerepét és felelősségét. Olyan plasztikusan tárja az olvasó elé ennek a fél évszázadnak minden jelentős esemé­nyét, hogy műve kétségtelenül a legnagyobb érdeklődésre tarthat számot. Első kötetében számos érvvel bizonyítja, hogy a magyar politika jó utat választott, amikor a kiegyezés alapjára helyezkedett. Majd sorra bemutatja a kormányokat eré­nyeikkel és hibáikkal együtt, teljes világí­tásba helyezi a különböző törekvéseket és eszmeáramlatokat. Történetírói tárgyilagos­sággal­ nyúl hozzá minden egyes kérdéshez, a legőszintébben mondja el véleményét, hogy a mai nemzedék komoly tanulságot merít­hessen abból is, ami jó irányban történt, és abból is, ami elhibázott volt. Különösen az egyes politikai vezérek jellemrajzát adja éles plaszticitással. Bánffy Dezső báró volt házelnökről és miniszterelnökről például a következőket írja: „Az elnöki székben botlások sorozatát követte el, mert a parlamenti légkör idegen volt számára, a házszabályokat csak felüle­tesen ismerte és nem is tudta helyesen al­kalmazni, s azt a pártatlanságot, amelyet a Ház elnökétől elvárnak, még csak látszó­lag sem igyekezett megóvni, hanem a kor­mánynak a képviselőház elnöki székébe ül­tetett exponenseként viselkedett... Minden nagyképűségtől ment közvetlensége rokon­szenves tulajdonsága volt egyéniségének, amelyben két ellentétes tulajdonság: bizo­nyos ravaszság és nagyfokú naivság sajátsá­gos módon összefolyt. Mint szónok gyakran derültséget keltett főleg nehézkes mondat­­alkotásaiva­l, amelyeknek különös sajátos­ság, az igék szenvedő alakjainak si­rű­ hasz­nálata volt. A sok tattatik, tettetik paffogó benyomást tett, amely ettől függetlenül is jellemezte Bánffy szónoki modorát. Nagyobb szónoki megnyilatkozásaival ritkán ért el sikert." Néhány megállapítás Tisza Kálmánról: „Tisza Kálmán politikai egyéniségének mél­tatásában kortársainál igen eltérő, szinte összeegyeztethetetlen nézeteket találunk. Van­nak, akik Tisza Kálmánt csak erőszakos, durva despotának tekintik, aki csak egyetlen célt ismert: saját hatalmának növelését és kabinetjének fentartását. Vannak viszont olyanok is, akik őt az Isten kegyelméből való államférfiak közé sorozták és azt mond­ták róla, hogy más körülmények között és más módon bár, de ugyanannyi szolgálatot tett az országnak, mint akár Deák, akár id. Andrássy Gyula gróf. Mindkettő túlzás. Egyfelől igaz ugyan, hogy volt eset, amikor Tisza úgy viselkedett, mint despota, aki semmitől sem riad vissza, ami saját hatalmát növelheti, de ez talán szükséges volt, hogy a magyar parlamenti gépezet helyesen és zök­kenés nélkül működhessék. Másfelől igaz, hogy Tisza nagy és nehéz parlamenti csatá­kat nyert meg, de hosszú kormányzásában hiába keresünk egyetlen olyan alkotást, amely emlékét megörökítette volna. Egészben véve mégsem lehet eredménytelennek mon­dani oly államférfiúi tevékenységet, amely az országnak tizenötévi nyugodt fejlődést és ezzel együtt anyagiakban és szellemiekben egyaránt hatalmas fellendülést és erőgyara­podást biztosított. Ez volt az ő államférfias alkotása és ezt nem lehet kicsibe venni." Tisza István alakját így állítja az utókor elé: „Tisza István, akire a király már 1897-ben átruházta nagybátyjának, Tisza Lajos gróf­nak grófi rangját, a legkiválóbb egyéniség volt, aki a kiegyezési korszak nagy alakjai­nak letűnése után a magyar politikai életben szerephez jutott. Úgy kristálytiszta, férfias jelleme, mint tisztult, nemes gondolkodása és kiváló észbeli tulajdonságai a valóban nagy emberek sorába emelték. Bátor, egyenes és nyílt egyéniség volt, akinek rendezett agy­­veleje széleskörű ismeretekkel volt tele, ame­lyeket éles judiciummal és ritka elmeéllel tudott bármelyik pillanatban érvényesíteni. Benne hosszú idő múltán megint oly­an állam­férfi került a kormány élére, aki minden problémának gyökeréig hatolt és aki az egyes kérdéseket nem divatossá vált jelsza­vak, nem a parlamenti helyzet által diktált regardok és nem a feladatok minél kénye­l­mesebb elintézhetése szempontjából igyeke­zett megoldásra vinni, hanem minden lépé­sét a magyar nemzet magas perspektívájában felfogott állandó létérdekei által irányíttatta. Nem a közvélemény alakulásától irányíttatta politikáját, de maga akart a nemzetnek utat szabni... Senki sem állhatott távolabb, mint ő a politikai életben szereplő férfiaknál oly (•) Marjana. Színmű­­4 felvonásban. Irtai Kis Ákos. A szerző érdekes színművében a ma­­gyar tiszteknek az orosz fogolytáborban foly­tatott szomorú életmódját vázolja és azt a ha­­ tártalan vágyódást, mely minden magyar tisz­tet eltöltött, ho­gy minél előbb hazába vissza­térjen. A tábor vezetője Marjay kapitány, aki hegedű játékával megigézi az orosz város­parancsnok leányát, Marjánát. Az orosz tábor­nok leánya megszereti a fogoly tisztet és reá­­bírja, hogy apja hintójában az ő vezetésével szökjék meg. A terv nem sikerül, Marjayt el­fogják, haditörvényszék elé állítják, melynek elnöke, Brutalov szintén imádja a tábornok leá­nyát és feleségül akarja venni. A tárgyaláson természetesen elítélik a magyar tisztet, de a­ tábornok leányának erélyes fellépésével sike­rül szíve választottját megmenteni. Eddig a­ színműben drámai erő lüktet s minden egyes jelenet fokozza a hatást. Kár, hogy a szerző, melytől írói tehetségét elvitatni nem lehet, a­ kedvező befejezés kedvéért feláldozza a drámai bonyodalom elmélyítését és az ismeretes sablon szerint vet véget a történetnek. Marjay vissza­térve hazájába, az orosz tábornok leányát mint feleségét hozza magával, boldog családi életet élnek és hogy mi sem hiányozzék a tökéletes boldogsághoz, az utolsó jelenetben megjelenik, mint apáca, Marjavnak holtnak hitt menyasz­­szonya, Ágnes és ő is megáldja a fiatalok fri­gyét. Ha ez a könyv a szerzőnek első drámai kísérlete, úgy érdeklődéssel várhatjuk a to­vábbi folytatást, különösen akkor, ha a szerző nem tesz engedményeket, hanem úgy tárja elénk az életet, mint az valóban van. (-) Hegedűs Lóránt: Uram, Jézus! Hívő lelké­ről, Jézus iránt való szeretetéről tesz tanú­bizonyságot a szerző ezekben a kis értekezé­sekben, amelyek mindegyike a Megváltóval fog­lalkozik. Nem teológiai okoskodásokat kapunk­ itt, hanem melegséget egy szív melegségéből és világosságot egy hit világosságából. A lélek­ szól belőle és tisztán s lélekbetalálóan cseng. Vannak könyvében Jézussal kapcsolatos általá­nos elmélkedések és fejtegetések, történelmi refleksziók és a jelenkor eseményeire való uta­lások is. Nem vagyunk ugyan vele mindig egy­ véleményen,­­ például ahol azon tanakodik, miért fogadta Jézus magához Judást, hogyan hogy nem vette észre mindjárt, milyen gonosz­­természetű ember az. Azt a magyarázatot adja rá, hogy Judás becsületes ember volt, amolyan „zsidó fasiszta", aki csak akkor fordult Jézus ellen, amikor rájött, hogy Jézus nem akarja a zsidók független földi birodalmát megterem­teni, hanem egy égi országról beszél. Holott kétségtelen, hogy Jézus, aki olvasott a lelkek­ben, az első pillanatban tudta már, hogy Judás el fogja árulni, de mégis magához fogadta őt, mert azt is tudta, — hiszen a jövő szintén nyitva volt előtte — hogy ennek is igy kell lennie, s elárultatása és keresztrefeszíttetése nélkül tanításra nem terjedne el. Szóval jaj Ugyan a megbotránkoztatónak, de a megbot­­ránkoztatásokra szükség van. Ha azonban nem is vagyunk mindig egy véleményen a szerzővel, osztatlanul egyesülünk azzal a tiszta szívbéli­­séggel és szeretettel, amely csak abból a hitből ered, amelyet valaki magában talál meg, sok­szor véres könnyeken keresztül, jutalmul , vigasztalásul. gyakori gyarlóságoktól, a hiúságtól, érvénye­sülési vágytól és népszerűség-hajhászástól. Utálta a hízelgést és rosszabbul senki sem vezette be magát nála, mintha az ismerke­dést bókkal kezdte. Ilyenkor fanyar arcjáték­kal gyorsan másról kezdett beszélni... Ami pedig a népszerűséget illeti, azt Tisza egye­nesen megvetette. Annyira nem törődött az­zal, hogy amit ő azért tesz, mert azt helyes­nek tartja, népszerű-e vagy sem, hogy gyak­ran az a látszat keletkezett, mintha egyene­sen keresné a népszerűtlenséget. Egyéniségé­nek nagyságához sok valóban nagy tulajdon­sága mellett hozzájárult, hogy gyengeségek jóformán nem voltak benne. Az egész ember olyan volt, mintha egy darab márványból faragták volna, amelyen semmi repedés nem volt. Akárhonnan nézte az ember, szeme csak nemes anyagot ért." Ferenc Ferdinánd trónörökösről ezt álla­pítja meg Gratz Gusztáv: „Ferenc Ferdinánd személyéről rokon­szenves képet csak azok adnak, akiknek al­kalmuk volt őt a legszűkebb körben meg­ismerni. Itt — mint mondják — kedves, sze­retetreméltó és derült tudott lenni. Ellenben mindazt, amit olyanok mondanak róla, akik csak szolgálati vagy politikai ügyben kerül­tek vele kapcsolatba, még azok is, akik hozzá legközelebb álltak, rideg, heves, szenvedé­lyes és kíméletlen embernek festik, akitől környezete állatban rettegett. Volt valami benne az in­kvizicióntorabeli autokraták ko­mor fanatizmusából... A trónörökös mér­­téktelenül gőgös és ennélfogva makacs volt, aki n­em tűrt ellentmondást. Az embereket megvetette, zárkózottnak és bizalmatlannak mutatkozott velük szemben. Még... szűkebb környezetében is zsarnoki hajlamok­ jelent­keztek benne. Ezek a hajlamai annál­­nehe­zebben vo­ltak elviselhetők, mert nemeink pedáns volt, de emellett még meggondolatlan és hirtelen haragú is, akinek explozív ter­mészete nem ismerte az önuralmat. De két­ségkívül nem volt átlagos ember, sem tehet­ségét, sem akaraterejét tekintve... Ember­­gyűlölete fiaatal korában keletkezett benne, amikor tuberkulózist állapítottak meg nála és mindenki eltávolodván tőle, becsének kez­dett udvarolni, ő benne látván a trón igazi várományosát. Végtelen kitartással és akarat­erővel kiheverte a bajt, de az akkor tett ke­serű tapasztalatok kitörölhetetlen nyomokat hagytak hátra lelkében. Ferenc Ferdinánd nem ismert sem a politikában, sem az embe­rekkel való érintkezésben középutat, ő csald gyűlö­lni, vagy szeretni tudott."*

Next