Ujság, 1934. május (10. évfolyam, 97-121. szám)
1934-05-20 / 113. szám
30 UJSÁG VASÁRNAP, 1934 MÁJUS 20* 11 ------------------** ÖTVENNYOLCÉVES ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ Beszélgetés a hetvenöt éves Clair Vilmossal lovagias ügyeiről és a békevilágról A finom belvárosi kávéház aranyozott márványoszlopos terme. Vasárnap reggel. Az utcán hátizsákkal, fiatalosan, kidüllesztett mellel mostmenek az utolsó kirándulók. A kávéházba most érkeznek az első reggelizők. Az églül asztal márvány táblája fehér abrosszal borítva. Rajta vártában virág. Sok-sok fehér rózsa, néhány szál bíborvörös. Az asztal hosszú, mintha csak valami népes bankettre készülődnének. De az asztal körán csak öten ülnek, öt finom, tiszta eleganciával öltözött, fiatalosan jókedvű, ezüsthajú öreg úr. Most már többen tekintenek kíváncsian a hosszú asztal felé, amely közül az öt öreg ur ül. A fecsegő kedvű pincér odasugja nekem: — Régi törzsvendégek. Majd hozzáteszi: — Minden évben egyszer vannak itt. De egyre kevesebben vannak. Ötvennyolcéves érettségi találkozó Ezelőtt ötvennyolc évvel, 1876-ban érettségiztek a belvárosi kávéház mostani törzsvendégei. Akkor még negyvennyolcan voltak a fiuk, fiatalok, nagyon tizennyolc évesek. A fiuk még ott a kegyesrendi gimnázium VIII. osztályának tantermében megfogadták, hogy az életben is találkozni fognak. Mikor az ötvenéves találkozó ideje elérkezett, megállapodtak abban, hogy ezentúl minden évben találkoznak. Idén ötvennyolc éves a találkozó Negyvennyolc teríték az asztalon, de csak öten ülnek ,Jr.:- Ütötte. A vázában negyvenhárom fehér rózsa is csak öt piros ... . ! A „fiuk" a régi emlékekről beszélgetnek: ■ — Emlékszel, mikor a „Harkály" bezárta azegész osztályt a gumipuska miatt? — Aztán másnap Arányi mikor kinyitotta az osztálykönyvet és ... — Ugyan, az nem is az Arányi volt, hanem Pfeiffer... — Nekem ne mesélj, hiszen Arányi volt azosztályfőnök. Majd valamelyikük szemrehányólag szól őszhajú szomszédjához: — De te spicli, azt soha nem felejtem el, hogy te árultál be a „Huhogónak". Az öregúr méltatlankodva válaszolja: — De hányszor mondjam neked, hogy nem én boltom. Beccs a szavamra a Müller Karcsi volt. A név említésekor körülnéznek a székeken. Azután kicsit szomorúan hallgatnak el. Valamelyikük pedig gyöngéden simogatja meg az egyik fehér rózsát... Az öt „fiú“ öten vannak a „fiuk": a Kovács, akaróim mondani Kovács Gyula dr. nyugalmazott kúriai bíró, Lampel Hugó nyugalmazott közigazgatási tanácselnök, Eötvös József dr. egészségügyi főtanácsos, Mayer Ignác nyugalmazott konzulátusi főtitkár és Clair Vilmos ... Clair Vilmos... Milyen régen benne van a köztudatban ez a név és mégis milyen friss. Ahol az országban csak becsületbeli ügyek vannak, Zsákéstes párbajsegédek, becsületbíróságok hányszor ejtik ki a leghíresebb magyar párbajkódex Szeretőjének nevét. Ez az idei szép „érettségi bankett" egybeesik a lovagias ügyek corpus juris-a szerzőjének 75. éves születésnapjával és beszéljen hát Clair Vilmos az osztályról — és saját magáról... békülékeny szellemű kódexre van szükség. Így született meg a Clair-kódex, amelyre azért vagyok büszke, mert mióta ezt fogadták el Magyarországon, a lovagias ügyek jóval nagyobb része intéződik el békés után, mint azelőtt. A hadseregben Fehérváry honvédelmi miniszter és Ugron Gábor híres párbaja utám kezdték használni, amikor is Fehérváry segédei az én kódexem alapján tárgyaltak. — Hány lovagias ügyben vett részt? — Körülbelül ezerháromszázban. De csak kilencven százaléka végződött békésen. Hja, én a saját kódexem,szerint tárgyaltam. És azt hiszem, annak a tünetnek, hogy a katonaságban ilyen kevés párbaj van mostanában, egy kicsit magyarázata az is, hogy most már az én könyvem lett ott is a hivatalos párbajkódex. — Vannak még lovagias ügyei? — Még most is sokan jönnek tanácsért, felvilágosításért. Nagyon büszke vagyok arra, hogy két év előtt abban a nagy megtiszteltetésben részesültem, hogy egy igen magas helyről kérték a véleményemet — és hallgatták meg. A legérdekesebb lovagias ügy — Mi volt a legérdekesebb lovagias ügye? — A legérdekesebb ügy, amelyben résztvettem, járisban történt. Az eset a következő volt: Keglevich István gróf, aki néhány év múlva egy halálos kimenetelű párbaj áldozata lett, a párisi Opera előadását tekintette meg a budapesti Nemzeti Színház egy kiváló művésznőjének társaságában. Már az előadás alatt észrevette Keglevich gróf, hogy a művésznőt egy fiatalember kihívó módon fixírozza. Amikor az előadás vége után kifelé futottak és a ruhatár felé igyekvő Keglevich gróf egyedül hagyta a művésznőt, észrevette, hogy a fiatalember leszólította azt. Azonnal visszasietett és méltatlankodva mondta az idegen fiatalembernek: — Úgy látszik, ön nem akarja észrevenni, hogy Madame az én társaságomhoz tartozik. A fiatalember kihívó modorban válaszolt: — Nem! Keglevich erre pofonütötte a fiatalembert, majd névjegyet cseréltek. A gróf utólag megbánta a tettlegességet, amelyre elragadtatta magát és azonnal a Militaire Cercle-be sietett és ott két katonatisztet kért fel segédül. Az egyik segéd Petain alezredes volt, — a későbbi tábornagy és Franciaország marsallja — aki azonban így szólt a grófhoz: — Van egy kis baj. Az ellenfél bár előkelő családból származik, e pillanatban nem párbajképes. Nagybátyja ugyanis feljelentette váltóilamisításért. Az öreg úr ugyanis megunta már a fiatal marquis stiklijeit és igy akarja gyökeresen leszoktatni a fiút költekezéséről. — És mennyi az az összeg? — 20.000 francs. A gróf elővette csekkfüzetét és kiállított egy húszezer francsról szóló csekket: — Alezredes úr, legyen szives rendezze a marquis adósságait. Nem akarom, hogy egy Keglevich grófra azt mondják: inzultált valakit és azután nem verekedett meg vele. Az utolsó piros rózsa Miközben mesél, egészen áttüzesedik Clair Vilmos arca. Azután rezignáltan mondja: — De most persze már csak ezeknek az emlékeknek élek. Nem járok sehova, ma is csak a „fiuk" kedvéért mozdultam ki a Hidegkuti-útról. Ide a fiúk ünnepségére persze minden évben elmegyek. Fogynak a piros rózsák, de megbeszéltük, hogy ha már csak egy lesz piros a sok fehér között, az utolsó, az egyetlen akkor is el fog zarándokolni a hosszú-hosszú asztalhoz, amely körül lassan minden hely megüresedik ... 1. Napóleon gárdahadnagya A városliget árnyas fáinak tövében ülünk egy padon. Szeme szeretettel simogatja végig a virágokat és a játszadozó gyerekeket, mélyet sóhajt: — Milyen szép tavasz van... " Azután mesélni kezd: — Mielőtt erről az én két jubillumomról beszélnénk, egy másik jubileumról szeretnék megemlékezni, amelyről úgy látszik a hivatalos helyek megfeledkeznek. Nagyapámról, Clair Ignácról van szó. Napóleon gárdájának volt egyik tisztje ő és a Waterlooi katasztrófa után Magyarországra emigrált. Itt csakhamar igaz magyar ember lett belőle, nagyszerű vívótudása révén a legjobb társaságok kedvelt tagja. 1834-ben, vagyis most száz esztendeje, megalapította Pesten a Gimnasztikai Iskolát, ez volt az első tornaiskola Magyarországon és a magyar sporttörténelem ettől az időponttól datálja a magyar tornászsport keletkezését. De a hivatalos hatóságok csak nem vesznek erről a jubileumról tudomást. Tőle és apámtól örökölte a vivósport szeretetét. Ezerháromszáz lovagias ügy — Már kora ifjúságomban foglalkoztatott egy a speciális magyar viszonyok számára írandó párbajkódex gondolata. Volt ugyan már egy, az úgynevezett Bolgár-kódex, de az csak egy francia mű fordítása volt, márpedig úgy véltem, hogy a forróvérű magyarok, számára egy különlegesen ! SZELLENK ÉLET Néhány portré Gratz Gusztáv „A dualizmus kora " című legújabb könyvéből Gratz Gusztáv dr. volt miniszter, a közismert kiváló publicista „A dualizmus kora" címen két vaskos kötetben bemutatja Magyarországnak 1867-től 1918-ig terjedő korszakát, politikai és gazdasági küzdelmeit és evolúcióját. Egyrészt személyes tapasztalatai, értékes élményei alapján állítja a mai nemzedék elé azt a kort, amely Magyarország fölemelkedésének egyik legjelentősebb időszakát jelenti, másrészt széleskörű tájékozottsággal, a források kimeríthetetlen tömegének egybevetésével megállapítja e kor politikai és gazdasági irányítóinak szerepét és felelősségét. Olyan plasztikusan tárja az olvasó elé ennek a fél évszázadnak minden jelentős eseményét, hogy műve kétségtelenül a legnagyobb érdeklődésre tarthat számot. Első kötetében számos érvvel bizonyítja, hogy a magyar politika jó utat választott, amikor a kiegyezés alapjára helyezkedett. Majd sorra bemutatja a kormányokat erényeikkel és hibáikkal együtt, teljes világításba helyezi a különböző törekvéseket és eszmeáramlatokat. Történetírói tárgyilagossággal nyúl hozzá minden egyes kérdéshez, a legőszintébben mondja el véleményét, hogy a mai nemzedék komoly tanulságot meríthessen abból is, ami jó irányban történt, és abból is, ami elhibázott volt. Különösen az egyes politikai vezérek jellemrajzát adja éles plaszticitással. Bánffy Dezső báró volt házelnökről és miniszterelnökről például a következőket írja: „Az elnöki székben botlások sorozatát követte el, mert a parlamenti légkör idegen volt számára, a házszabályokat csak felületesen ismerte és nem is tudta helyesen alkalmazni, s azt a pártatlanságot, amelyet a Ház elnökétől elvárnak, még csak látszólag sem igyekezett megóvni, hanem a kormánynak a képviselőház elnöki székébe ültetett exponenseként viselkedett... Minden nagyképűségtől ment közvetlensége rokonszenves tulajdonsága volt egyéniségének, amelyben két ellentétes tulajdonság: bizonyos ravaszság és nagyfokú naivság sajátságos módon összefolyt. Mint szónok gyakran derültséget keltett főleg nehézkes mondatalkotásaival, amelyeknek különös sajátosság, az igék szenvedő alakjainak sirű használata volt. A sok tattatik, tettetik paffogó benyomást tett, amely ettől függetlenül is jellemezte Bánffy szónoki modorát. Nagyobb szónoki megnyilatkozásaival ritkán ért el sikert." Néhány megállapítás Tisza Kálmánról: „Tisza Kálmán politikai egyéniségének méltatásában kortársainál igen eltérő, szinte összeegyeztethetetlen nézeteket találunk. Vannak, akik Tisza Kálmánt csak erőszakos, durva despotának tekintik, aki csak egyetlen célt ismert: saját hatalmának növelését és kabinetjének fentartását. Vannak viszont olyanok is, akik őt az Isten kegyelméből való államférfiak közé sorozták és azt mondták róla, hogy más körülmények között és más módon bár, de ugyanannyi szolgálatot tett az országnak, mint akár Deák, akár id. Andrássy Gyula gróf. Mindkettő túlzás. Egyfelől igaz ugyan, hogy volt eset, amikor Tisza úgy viselkedett, mint despota, aki semmitől sem riad vissza, ami saját hatalmát növelheti, de ez talán szükséges volt, hogy a magyar parlamenti gépezet helyesen és zökkenés nélkül működhessék. Másfelől igaz, hogy Tisza nagy és nehéz parlamenti csatákat nyert meg, de hosszú kormányzásában hiába keresünk egyetlen olyan alkotást, amely emlékét megörökítette volna. Egészben véve mégsem lehet eredménytelennek mondani oly államférfiúi tevékenységet, amely az országnak tizenötévi nyugodt fejlődést és ezzel együtt anyagiakban és szellemiekben egyaránt hatalmas fellendülést és erőgyarapodást biztosított. Ez volt az ő államférfias alkotása és ezt nem lehet kicsibe venni." Tisza István alakját így állítja az utókor elé: „Tisza István, akire a király már 1897-ben átruházta nagybátyjának, Tisza Lajos grófnak grófi rangját, a legkiválóbb egyéniség volt, aki a kiegyezési korszak nagy alakjainak letűnése után a magyar politikai életben szerephez jutott. Úgy kristálytiszta, férfias jelleme, mint tisztult, nemes gondolkodása és kiváló észbeli tulajdonságai a valóban nagy emberek sorába emelték. Bátor, egyenes és nyílt egyéniség volt, akinek rendezett agyveleje széleskörű ismeretekkel volt tele, amelyeket éles judiciummal és ritka elmeéllel tudott bármelyik pillanatban érvényesíteni. Benne hosszú idő múltán megint olyan államférfi került a kormány élére, aki minden problémának gyökeréig hatolt és aki az egyes kérdéseket nem divatossá vált jelszavak, nem a parlamenti helyzet által diktált regardok és nem a feladatok minél kényelmesebb elintézhetése szempontjából igyekezett megoldásra vinni, hanem minden lépését a magyar nemzet magas perspektívájában felfogott állandó létérdekei által irányíttatta. Nem a közvélemény alakulásától irányíttatta politikáját, de maga akart a nemzetnek utat szabni... Senki sem állhatott távolabb, mint ő a politikai életben szereplő férfiaknál oly (•) Marjana. Színmű4 felvonásban. Irtai Kis Ákos. A szerző érdekes színművében a magyar tiszteknek az orosz fogolytáborban folytatott szomorú életmódját vázolja és azt a ha tártalan vágyódást, mely minden magyar tisztet eltöltött, hogy minél előbb hazába visszatérjen. A tábor vezetője Marjay kapitány, aki hegedű játékával megigézi az orosz városparancsnok leányát, Marjánát. Az orosz tábornok leánya megszereti a fogoly tisztet és reábírja, hogy apja hintójában az ő vezetésével szökjék meg. A terv nem sikerül, Marjayt elfogják, haditörvényszék elé állítják, melynek elnöke, Brutalov szintén imádja a tábornok leányát és feleségül akarja venni. A tárgyaláson természetesen elítélik a magyar tisztet, de a tábornok leányának erélyes fellépésével sikerül szíve választottját megmenteni. Eddig a színműben drámai erő lüktet s minden egyes jelenet fokozza a hatást. Kár, hogy a szerző, melytől írói tehetségét elvitatni nem lehet, a kedvező befejezés kedvéért feláldozza a drámai bonyodalom elmélyítését és az ismeretes sablon szerint vet véget a történetnek. Marjay visszatérve hazájába, az orosz tábornok leányát mint feleségét hozza magával, boldog családi életet élnek és hogy mi sem hiányozzék a tökéletes boldogsághoz, az utolsó jelenetben megjelenik, mint apáca, Marjavnak holtnak hitt menyaszszonya, Ágnes és ő is megáldja a fiatalok frigyét. Ha ez a könyv a szerzőnek első drámai kísérlete, úgy érdeklődéssel várhatjuk a további folytatást, különösen akkor, ha a szerző nem tesz engedményeket, hanem úgy tárja elénk az életet, mint az valóban van. (-) Hegedűs Lóránt: Uram, Jézus! Hívő lelkéről, Jézus iránt való szeretetéről tesz tanúbizonyságot a szerző ezekben a kis értekezésekben, amelyek mindegyike a Megváltóval foglalkozik. Nem teológiai okoskodásokat kapunk itt, hanem melegséget egy szív melegségéből és világosságot egy hit világosságából. A lélek szól belőle és tisztán s lélekbetalálóan cseng. Vannak könyvében Jézussal kapcsolatos általános elmélkedések és fejtegetések, történelmi refleksziók és a jelenkor eseményeire való utalások is. Nem vagyunk ugyan vele mindig egy véleményen, például ahol azon tanakodik, miért fogadta Jézus magához Judást, hogyan hogy nem vette észre mindjárt, milyen gonosztermészetű ember az. Azt a magyarázatot adja rá, hogy Judás becsületes ember volt, amolyan „zsidó fasiszta", aki csak akkor fordult Jézus ellen, amikor rájött, hogy Jézus nem akarja a zsidók független földi birodalmát megteremteni, hanem egy égi országról beszél. Holott kétségtelen, hogy Jézus, aki olvasott a lelkekben, az első pillanatban tudta már, hogy Judás el fogja árulni, de mégis magához fogadta őt, mert azt is tudta, — hiszen a jövő szintén nyitva volt előtte — hogy ennek is igy kell lennie, s elárultatása és keresztrefeszíttetése nélkül tanításra nem terjedne el. Szóval jaj Ugyan a megbotránkoztatónak, de a megbotránkoztatásokra szükség van. Ha azonban nem is vagyunk mindig egy véleményen a szerzővel, osztatlanul egyesülünk azzal a tiszta szívbéliséggel és szeretettel, amely csak abból a hitből ered, amelyet valaki magában talál meg, sokszor véres könnyeken keresztül, jutalmul , vigasztalásul. gyakori gyarlóságoktól, a hiúságtól, érvényesülési vágytól és népszerűség-hajhászástól. Utálta a hízelgést és rosszabbul senki sem vezette be magát nála, mintha az ismerkedést bókkal kezdte. Ilyenkor fanyar arcjátékkal gyorsan másról kezdett beszélni... Ami pedig a népszerűséget illeti, azt Tisza egyenesen megvetette. Annyira nem törődött azzal, hogy amit ő azért tesz, mert azt helyesnek tartja, népszerű-e vagy sem, hogy gyakran az a látszat keletkezett, mintha egyenesen keresné a népszerűtlenséget. Egyéniségének nagyságához sok valóban nagy tulajdonsága mellett hozzájárult, hogy gyengeségek jóformán nem voltak benne. Az egész ember olyan volt, mintha egy darab márványból faragták volna, amelyen semmi repedés nem volt. Akárhonnan nézte az ember, szeme csak nemes anyagot ért." Ferenc Ferdinánd trónörökösről ezt állapítja meg Gratz Gusztáv: „Ferenc Ferdinánd személyéről rokonszenves képet csak azok adnak, akiknek alkalmuk volt őt a legszűkebb körben megismerni. Itt — mint mondják — kedves, szeretetreméltó és derült tudott lenni. Ellenben mindazt, amit olyanok mondanak róla, akik csak szolgálati vagy politikai ügyben kerültek vele kapcsolatba, még azok is, akik hozzá legközelebb álltak, rideg, heves, szenvedélyes és kíméletlen embernek festik, akitől környezete állatban rettegett. Volt valami benne az inkvizicióntorabeli autokraták komor fanatizmusából... A trónörökös mértéktelenül gőgös és ennélfogva makacs volt, aki nem tűrt ellentmondást. Az embereket megvetette, zárkózottnak és bizalmatlannak mutatkozott velük szemben. Még... szűkebb környezetében is zsarnoki hajlamok jelentkeztek benne. Ezek a hajlamai annálnehezebben voltak elviselhetők, mert nemeink pedáns volt, de emellett még meggondolatlan és hirtelen haragú is, akinek explozív természete nem ismerte az önuralmat. De kétségkívül nem volt átlagos ember, sem tehetségét, sem akaraterejét tekintve... Embergyűlölete fiaatal korában keletkezett benne, amikor tuberkulózist állapítottak meg nála és mindenki eltávolodván tőle, becsének kezdett udvarolni, ő benne látván a trón igazi várományosát. Végtelen kitartással és akaraterővel kiheverte a bajt, de az akkor tett keserű tapasztalatok kitörölhetetlen nyomokat hagytak hátra lelkében. Ferenc Ferdinánd nem ismert sem a politikában, sem az emberekkel való érintkezésben középutat, ő csald gyűlölni, vagy szeretni tudott."*