Ujság, 1935. november (11. évfolyam, 250-273. szám)
1935-11-03 / 250. szám
Budapest, 1935 vasárnap, november 3.R Ára 32 fillér SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VI. Aradi utca 10 TELEFON 20-7-54, 20-7-55, 20-7-56, 20-7-57 Budapest 62, postafiók 282 FIÓKKIADÓHIVATAL KORCSON KÖNYVTÁR (Tel. 61-6-28) UTAZÁSI ÉS MENET JEGYIRODA (Telelom 1 1 9-84) Erzsébet-ktírat 48 (Royal-épület)ÚJSÁG XI. évfolyam, 250. szám Rentvérvy pályázati szelvény 1035 november 3. Név . . ................... ................................... • I! » • • I * * * » Lakáscím , . . . ............................... Zürichben még két gyilkosság .ogal vádolják Strasser Károlyt Két napig nem jelentek meg a lapok és negyvennyolc óráira süket és vak lett a világ. Az embereknek az a nyomasztó érzésük támadt, mintha egyszerre sűrű köd ereszkedett volna köréjük, amelyen semmiféle napsugár nem tud áthatolni. Aminthogy így is volt valóban. Az élete nem mindenkinek szélesedett túl a látóhatáron. De a tudata és az érdeklődése igen. Gondolatunkban hazánk lett az egész világon minden föld, ahol az emberek mindnyájunk közös ideáljaiért lelkesednek, küzködnek és szenvednek. Tudni akarunk egymásról, mégpedig minél többel és minél hitelesebbel Ha két hétig egyfolytában beszélnénk a sajtó szerves hozzátartozásáról a modern élethez, nem mondhatnánk többet és meggyőzőbbet, mint amennyit elmond két nap, amikor az újság hallgat. ★ Két hét múlva, november 18-ikán életbe lépnek a megtorlások, amelyeket Genf Olaszországgal szemben elhatározott. Életbe lépnek, holott nyilvánvaló, hogy nem a hatalmi fölény helyke indulata, hanem súlyos érdekek életbevágó parancsa és súlyos provokációk veszedelme kény szentette Itália kezébe a kardot. És akármilyen nehéz szívvel, vagy a szíve ellenére, részt vesz Anglia mellett az akcióban Franciaország is, amely oly meleg megértéssel biztosította barátságáról és szeretetéről a latin nővért. Nekünk a szón kívül, amit már kimondottunk, más szavunk a dolgok e súlyos fejléséhez nem lehet. De lelhet hitünk a gondviselésben, sőt a bölcseségben is, hogy sok meddő kisérlet után végre mégis megtalálja a megoldás igéjét, még mielőtt a végzet órája ütött. ★ — Csak még ez egyszer és azután soha többet — mondta az autós-versenyző, aki negyvenhétéves volt és maga is úgy érezte, hogy ilyen korú, családos embernek már nem való ez az istenkisértés. De hogy még egyszer ne érezze a legnagyobb száguldás mámorát, önről minden meggondolás birtokában se tudott lemondani. S én vége csend. A teljes mozdulatlanság, amelyhez képest a hangya mászása is vad rohanás. Hányadik áldozata már a száguldás csillapíthatatlan szomjúságának a guggerhegyi halott? Nagyon sokadik. De hogy hova siettek úgy, azt egyik se tudja megmondani. Csak azt, hogy hova érkeztek. Megszakadt a diplomáciai kapcsolat Olaszország és Libéria közt London, november 2. A Reuter-iroda jelenti Monroviából, Libéria néger köztársaság fővárosából. Simpson libériai külügyminiszter bejelentette, hogy Tomase olasz követ március hónap folyamán a libériai kormány elé terjesztett egy kész barátsági és kereskedelmi szerződést. A szerződés az olasz állampolgároknak Libéria polgáraival egyenlő jogokat biztosított volna. A libériai kormány azonban nem volt hajlandó aláírni a szerződést és erre Tomase bezárta az olasz konzulátust és haladéktalanul visszautazott Rómába. A követ visszautazása óta semmiféle diplomáciai kapcsolat sem áll fenn a két kormány között. A HALOTTAK Irta NÁRAI SÁNDOR Kimentem a temetőbe, megálltam az ismerős sírok között és ezt gondoltam: — Tízmillió embert öltünk meg fegyverrel a háborúban. Ez a tízmillió holttest még itt pihen Európa földjében. Tetemeik nem enyésztek el; tíztől harminc év kell hozzá, amíg az emberi test szövete átalakul kémiai anyagokká. Mindenfelé e halottakon tapodunk Európában, sírjaik felett építjük házainkat és autóstrádáinkat. Ezek a halottak, valamilyen anyagias formában, itt vannak még közöttünk. Hozzátartoznak a földhöz, amelyen, amelyből élünk. Nem lehet elfeledni őket. Hozzászólnak dolgainkhoz, beszélnek, számonkérnek. Tudom, hogy a halottak elkísérik még az élőket egy darab után. Tolsztoj talán nem él legalább úgy és annyira, mint a fűszeres a szomszéd utcában? Lelkekhez szól, emberi sorsokat igazít ma is. De ezt a tízmillió embert nem a természet fogadta vissza, spontán akarattal, valamilyen ismeretlen célú anyagi közösségbe, ezt a tízmillió embert mi öltük meg. Kezeink még véresek. Igen, majd jön egy más nemzedék, amely e tízmillió halott vérvádjáért személy szerint nem felelős többé. De mi még szemtanúk vagyunk, vádlottak, tettesek. E tízmillió sírt mi ástuk, saját kezünkkel. Nem vagyok érzelgős. Tudom, hogy a halál jegyében élünk. E tízmillió közül sokan elpusztultak volna időközben, rákban, vagy tuberkulózisban, utcai baleset is elvitt volna vagy százezret közülük. Ez a „volna" nem mentesít a felelősség alól, hogy szakadatlanul idézzük emléküket: írók, Európa írói, ti világi papok, miért beszéltek másról? Majd jön egy nemzedék, amely másról is beszélhet. De mi még, akik ott voltunk, tanuk voltunk, láttuk, csináltuk, eltűrtük, mi nem hallgathatunk. Még nem „emlék" ők, a tízmillió. Ruhájuk még nem foszlott szét a földben. Az élet és a halál titokzatos hajszálcsövein át érintkeznek velünk, üzennek nekünk, írók és papok, miért hallgattok? Amíg ez a tízmillió itt enyészik a földben, az egyetlen természetes műfaj a tetemrehívás. Nem sirató asszonyokat reklamálok, akik megtöltik gépies jajveszékeléssel a korszakot, hanem férfiakat, akik emlékezni tudnak. Emlékezni, minden felelősséggel emlékezni van olyan iszonyatos és férfias vállalkozás, mint gyilkolni. Emlékezni annyi, mint ítélni. A halottak nem mennek el olyan egyszerűen. Valami itt marad belőlük, lényük egy része az élethez tapad, jogaik vannak. A biológus Huxley, életről és halálról írott szép könyvében azt mondja, hogy abban, amit halálnak nevezünk, tulajdonképpen két halál szövődik össze: az anyag és az egyén halála; s az anyag nem hal meg teljesen, csupán „halandó, szomatikus része, mely magán viseli a morphé bélyegét". Az anyag sem hal meg tökéletesen; és a tízmillió „egyéniség"? Mi, akik túléltük pusztulásukat, nem szűnhetünk követelni e tízmillió lelket a pazarló emberiségen? Tízmillió egyéniség, tízmillió lélek, ki tudja visszaadni? A természet sem olyan gazdag. Van-e „cél", amely igazolja ezt a pazarlást? Ki tudja felmérni ezt a fájdalmat, ezt agyászt? Tudom, a halál nem a legroszszabb. El tudok képzelni lelkiállapotot, vagy szükséget, amikor az ember eldobja az életet. Orvosok meghaltak a tudományért. Kutatók megfagytak a jégmezőkön, elégtek a sivatagban. Anyák életüket adták gyermekükért, férfiak meghaltak a kedves nőért, meghaltak eszmékért, mert az emberek ügyét akarták szolgálni; az emberi együttélés méltányosságáért haltak meg, az igazságért, valamilyen távoli, ködös eszményért; meghaltak egy család, egy nagy közösség védelmében; úgy ítélték, hogy jobb a halál, mint a gyalázat, vagy az erőszak elviselése. Csak az eszelős lázad a halál ellen. Már nem tudok félni tőle: közönnyel és türelemmel várom. A halál tudata megtanít az élet ünneplésére. Nyilván másról van szó az életben, mint egy kellemes keddről, vagy csütörtökről. Venni, amit a nap ad, engedni, hogy átjárjon az élet: ezt nem tudja más, csak az, aki kibékült a halállal. Meghalni valamiért, hogy az élet tisztább, emberibb, méltányosabb legyen ... igen, talán. Élni néha nehezebb. — De miért halt meg ez a tízmillió? Évtized múlik évtized után s a kérdés egyre hangosabb. Miért? Mit mentettek meg azok, akik halálba küldték e tízmilliót? Gazdagabb lett a világ, a „győztesek" s a „legyőzöttek" világa? Emberibb? Boldogabb? Biztonságosabb? Megmentették, akárcsak egy emberöltő idejére is, a tűzhelyeket, ahol kedveseik élnek? A házakban, ahonnan húsz esztendő előtt elindultak meghalni, ma légvédelmi gyakorlatokat tartanak nők és gyermekek. Vagy talán gazdagodott a közösség, melynek biztonságáért életüket áldozták, talán kényelmesebben elférünk most a földön, szélesebb és vastagabb karéj jut az utódoknak? Megmentették, valamilyen garantált és kiszámítható időre, ezzel az áldozattal társadalmak, nemzetek békéjét? Miért haltak meg? Hol a földrész, hol az embercsoport, amely gazdagabb, boldogabb, bölcsebb, erkölcsösebb ma, amely nyugodtan tekinthet körül a megmunkált földeken, félelem nélkül bámulhatja a repülőgépet, biztonságban járhat a tengeren? Húsz év telt el, hogy az elsők a tízmillióból meghaltak, tudunk már választ adni, miért? Egyszer mégis csak illene felelni. Tizmillió lélek, tizmillió kis világ pusztult el, még láttuk őket, ismertük őket s most utánuk nézünk a semmiségbe s minden esztendővel makacsabbul, kétségbeesettebben kérdezzük: miért? — Nem lehet „megunni" ezt a kérdést. Még mindig „időszerű". Ez az a gyászbeszéd, amely időtlenül harsog, ez a gyászünnep, amely mindegyre megújul, amíg élünk, akik ott voltunk, mikor a tízmillió meghalt valamiért. Azok, akik húsz év előtt a háború ellen tüntettek Európa utcáin, — ők, vagy neveltjeik — ma háborút hirdetnek a háború ellen. Jogcím és magyarázat mindig lesz s mindig egyszerűbb. Európa „entellektüel“-jei újra megnyilatkoznak a háború mellett és ellen. Aki ellene van, az minden eszközzel, akár a háború eszközével is hajlandó ellene lenni. De a tízmillió halott a földben még nem kapott választ. Miért? Tízmillió lélek várja a választ. Tudjuk, hogy szavakkal és betűkkel nem lehet elintézni többé semmit. Mégis, talán nincs messze a pillanat, amikor a szavak és a betűk még egyszer — talán hosszú időre utolszor az emberiség történetében — a tilalom jegyét varázsolhatják fel az elsötétült emberi horizontra. „Talán csak tőlünk függ, hogy a világ erkölcsi megszervezése, életünk rendje végkép megalapozódjék abban az órában, amikor az erőszak és az anarchia hívei készen állanak a rombolásra ... Mindannyiunknak megvan a maga szerepe ebben a tragikus konjunktúrában" — mondotta egy Zola-emlékünnepen a minap Jules Romains. Ebben az értelemben gondoljunk halottainkra. Ne mondjuk azt, hogy az „élet erősebb", ne térjünk „napirendre" a tízmillió felett. Jöhet idő s talán nincs is messze, amikor az élőknek szükségük lesz a halottak tanácsára; jöhet idő, amikor senki nem tud már tanácsot adni, csak a halottak. Nem elég tisztelni emléküket. Még itt vannak közöttünk. Ruhájuk, testük még itt enyészik, ebben az európai földben, amely kenyeret ad nekünk. Mások, igen, mások majd felejthetnek. De nekünk, amíg élünk, felelni kell és számot adni nekik. Zökkenő a granedai békekonferencián: Paraguay kilép a Népszövetségből Genf, november 2. Paraguay előzetes értesítést küldött, amely szerint Bolíviával felmerült viszályával kapcsolatban kilép a népszövetségből. Véleménye szerint „jelenleg nem kívánatos a határozathozatal a javasolt intézkedések ügyében".