Ujság, 1936. július (12. évfolyam, 148-174. szám)

1936-07-08 / 154. szám

10 EPIZÓDOK HÍRES EMBEREK ÉLETÉRŐL ANEKDOTA -UfiXIKON IV. IVÁN, a Rettenetes, orosz cár (1538—1584). IV. Iván orosz cár 1548-ban III. Ke­­resztély dán királynak egy ütőórát e sörük kiséretében küldött vissza: „Én bőszek Istenben, tehát semmi közöm, az égijegyekhez és plat­éták­hoz.“★ JACKSON Thomas Jonathan, ame­rikai tábornok (1824—1803). Jackson tábornoknak egy izlandi inasa volt, ki gyakrabban volt ittas, mint józan. — Martin — száll inasához egy íz­ben a­ tábornok —, a vége az lesz, hogy el foglak kergetni; a legretten­­tőb­­ dolgokat hallom felőled. ‘— Ó, kedves tábo­rnok úr — vála­szolta Martin egykedvűen —, ha én mind elhinném azt a sok rosszat, amit önről beszélnek, már régen magamtól elhagytam volna a tábornok urat ★ JACOVACCI Francesco, olasz festő­művész (1838—1908). Jacovacci Francesco olasz festőmű­vész időseb­b korában a római Apollo színház impresszáriója volt. Egy alka­lommal egy külföldi tenoristát szer­ződtetett, aki azonban nem felelt meg sem a közönség várakozásának, sem az impresszárió reményeinek, mert ez az ügy Jacovaccira nézve veszteség­gel végződön. Egy napon, amikor a szerződés már lejárt és a tenorista éppen ké­szülődött Rómát elhagyni, Jacovacci magához hivatta az énekest és a leg­­szeretetreméltóbb mosolyával így szólt hozzá: — Nem jönnél velem egy kicsit jó tálai? Menjünk a San Onofrióra­­ Tasso tölgyfájához.­­ A művész egy újabb szerződtetés­­ reményében — másra nem tudta ma­gyarázni a dolgot — elfogadta a meg­hívást. Jacovacci szótlanul kisérte a tenoristát a San Onofrio magaslatára és amikor fent voltak, igy szólt hozzá: — Nézd csak, előttünk terül el az örök város; látod, mily szép Róma? Ott lent van a Colosseum, emitt a Szent Péter-templom kupolája, amoty pedig a Szent János-templom. Tetszik neked Róma panorámája? — El vagyok ragadtatva! — T­ehát akkor nézd meg jól, fiacs­kám, mert az én költségemen nem fo­­god többé látni.★ I. JAKAB, angol király (1516—1625). I. Jakab angol királynak az a rossz szokása volt, hogy a legcsekélyebb in­dulatosság miatt hatalmasan esküdő­zött és káromkodott. Egy vasárnapon kocsikázás közben eszébe jutott, hogy meg kellene látogatnia egy közeli fa­lucska egyházát, ahol egy ismert lel­kész szónokolt, kit ő régen szeretett volna meghallgatni. Megparancsolta tehát kocsisának, hogy a falucskába hajtson s észrevét­lenül éppen akkor lépett a temp­lomba, midőn a lelkész az alapigéket ismertette. Amint azonban a lelkész a királyt megpillantotta, más fordula­tot adott a beszédének, s feddő szó­noklatot kezdett, a haszontalanul es­küdözők és káromkodók ellen. A szónoklat végeztével a király meglátogatta a lelkészt, megelégedését nyilvánította, de egyszersmind csodál­kozását afelett, hogy mint híres szó­nok, annyira eltért az alapigéktől. — Miután ma felséged eltért kitű­zött utjától, én is kötelességemnek tartottam eltérni a magamétól, — fe­lelte a pap. Jakab király megjutalmazta a szó­kimondó férfiát. Midőn I. Jakab azzal a fenyegetőd­­zéssel akart pénzt zsarolni, hogy az udvart, a parlamentet és a legfelsőbb törvényszékeket elteszi Londonból máshová, a londoni lordmayor ezt vá­laszolta: — Felségednek van erre hatalma, számunkra marad a vigasz, hogy a Themsét nem viheti magával. ★ JAMES: George Payne Rainsford, angol író (1801—1860). James mondta: — A szív kert; az ifjúság annak ta­vasza; a remény a napja; a szerelem tövises növénye, mely kifejlik, egyet­len szép virágot hoz, melynek nin­csen párja a világon. ★ JAMMES Francia, francia költő és regényíró (1888— ). Jamm­es Francis francia lírikus és regényíró halálhíre terjedt el egy na­pon, amikor az író nagybeteg volt. Egyik barátja azonnal a következő sürgönyt küldte a regényírónak: „Hallottam halálhíredet. Hihetetlen. Kérlek, erősítsd meg ezt a hírt.“ ★ JAMRACH Kari, német természet­búvár (1824—1891). Jamrach Karit, a híres természet­kutatót, második felesége halála után többen oly célból látogatták meg, hogy megvigasztalják és részvétüket fejezzék ki. — Igen, igen — mondta Jam­rach —, nagyon jó asszony volt a megboldogult, csakhogy az igazat megvallva, az állatokat nem igen sze­rette. Képzeljék csak, még azt sem engedte meg, hogy kígyóim télen az ágya alatt háljanak. ★ JANIN Jules, francia drámaíró és kritikus (1804—1874). Egy alkalommal Metternich herceg autogrammot kért Janin Jules-tól. Ja­nin ezt írta: „Utalvány ötven palack johannes­­bergi borról, melyet Metternich her­ceg tartozik fizetni. Janin Jules." A herceg ezt az utalványt azonnal beváltotta.* JANNINGS Emil, német moziszínész (1886— ). Jannings Emil német filmszínész így nyilatkozott egy alkalommal: — Bármilyen személyiséget alakí­tok, annak szerepét tökéletesen át­élem. Kérdezzék csak meg felesége­met: én éjjel-nappal szerepemben élek és néhányszor igen kellemetlen vagyok úgy magam, mint mások irá­nyában. Amikor VIII. Henriket alakí­tottam, feleségem nagyon félt, hogy megölöm őt. Amikor Nagy Péter cár szerepét játszottam, rendezőm kije­lentette, hogy nagyzási mániába es­tem. Amikor ellenben egy házmestert alakítottam az „Az nevet legjobban, aki utoljára nevet" című filmben, leányom szégyenkezett az utcán mu­tatkozni velem, mert csoszogva jár­káltam és fejemet lógattam. Egész megjelenésem egy nagyon alsórendű ember figuráját mutatta mindenben. Amikor pedig Néró szerepét öltöttem magamra, oly sokat ettem, hogy rö­vid idő alatt 15 fontot gyarapodtam súlyban. — Amikor egy filmet befejezek, rö­vid időre csak akkor lehetek igazi mivoltomban Jannings, egy henye, tunya ember, ki a kelleténél többet eszik, iszik és közelről szemléli a nő­ket. De amikor dolgozom, naponta 24 órát a szerepemben élek. A ma­gamra öltött személyiséget délután öttől másnap reggel kilencig — pihe­nőm ideje alatt — nem altathatom el. ★ JARRY Alfréd, francia drámaíró (1873—1907). Jarry Alfréd szenvedélyes alkoho­lista volt. Egy napon Madame Mir­­beau kérdezte őt: — De végre is, miért iszik annyit? — Hogy erős legyek, — felelte az „Abu­roi" szerzője. — Hogy erős legyen? De hiszen a bikák nem isznak abszintet és mégis erősek. — Biztos ön abban, asszonyom, hogy a bikák nem isznak abszintet? — Erre esküszöm önnek. — Nos, akkor mélyen sajnálom őket.★ JAURES Jean, francia politikus (1859—1914). Jaurès Jean-t egy alkalommal egy újságíró felkérte, hogy tájékoztassa őt a politikai helyzetről. — Az igazat megvallva, ebben a pillanatban nem tudok semmi jelentő­sebbet mondani. — Ugyan?... Nem mondhat sem­mit? — viszonzá az újságíró. — ön nagyon szerény. Jaurés elnevette magát és így szólt: — íme, ön most eszembe juttatta egy ifjúkori emlékemet azzal, hogy szerénynek nevezett. Egy alkalommal részt vettem egy társasvacsorán, me­lyet az egyházi gondnokok tartottak és jelen volt egy püspök is. A beszéd témája egyszerre csak a purgató­­riumra terelődött és több kurátor kérdezősködött a püspöktől, így: „Mi­lyen lehet a purgatórium?" — „De hiszen én nem tudok arról semmit" — felelte a püspök. Mire a kurátorok kórusban mondták: „Mily szerény eminenciád!"★ JEAN PAUL: Johann Paul Fried­­rich Richter írói álneve, német író (1763—1825). Jean Paul mondta egy alkalommal: — Ha meg akartok gyógyítani egy nőt, küldjetek neki egy olyan helyre szóló meghívót, ahová szívesen megy. Orvost csak akkor hívjatok hozzá, ha még ezt a meghívót is visszautasítja. Egy más alkalommal meg ezt mondta: — Az aggkor nem azért szomorú, mintha benne örömeink szűnnének meg, hanem azért, mert reményeink fogytak el.★ Jean Paul egyszer utaztában egy kis városka kapujához közeledett. Az őr útját állotta. — Nevét, uram! — Johann Paul Richter vagyok. — Foglalkozása? — Auctor vagyok. — Auctor, auctor... Mit jelent ez? Mit ért ön ez alatt? — Az azt jelenti, hogy könyveket csinálok. — Úgy?... Igen, most már értem. Mostanában különféle címeket adnak az emberek maguknak. Ezen a vidé­ken például az oly­an embert, aki könyveket csinál, nem nevezik auctor­­nak, hanem könyvkötőnek. Mehets ★ Jean Paul egy vasárnapi lovasról így nyilatkozott: — Felült a lóra, s most kiváncsi, hogy hová viszi a lova. ★ Jean Paul szellemes megjegyzései: — A szerelem mindig fájdalom, vagy keserű vagy édes, mindig él, melyben sohasem kel fel a csillag anélkül, hogy hátunknál egy másik le ne menne. — A zene a levegő poézise. — Valamely élvezetnek a próbája az emlékezés. Am Araim ■ Molcsi­p ♦ — REGÉNY Ecuedül juncsitott Irén Arthur Mills magyar kiadás .. U.ám­r.m­unds tilos fordította: Földet Jolán Elhagyták a zsúfolt Avenidát, amelynek kon­fettivel teleszórt járdái közt hosszú sorban gördültek a feldiszitett autók. Jobbkéz felől méltóságteljesen emelkedett a fehér Glória Hotel. A dombon épült há­zak lámpái hunyorogtak, mint a lampionok. Előttük a sötét Asuca meredt az égnek, fején a fények arany­süvegével. Juanita­ a helyre mutatott. — Ott látszik először a kelő nap .Az Asuca tete­jén kis fénycsík jelenik meg. A hajnal jelzi, hogy a karneválnak vége Én sajnálni fogom. Dobell átfogta a leány derekát. Furcsa, fájó gyön­gédség borította el. . — Én is — mondta csendesen, de mintha a leány észre se venné a közelségét. A tó partjára értek, amelyet kilenc kilométer hosszúságban ölelt körül a táncoló fények gyűrűje. Egyszerre elmaradt mögöttük a karnevál zaja, mély­séges, trópusi virágok illatával terhes csend szakadt rájuk. Nagy fák és sűrű cserjések jelezték, hogy köze­ledik az óriási dzsungel, amely mindig kész Rio szí­vébe nyújtani a csápjait.­­ A leány megborzongott. Dobell szorosabban ma­gához húzta. — Fázik? — Nem, ez csak a dzsungel . Félek tőle. Olyan nagy és titokzatos. Néha azt álmodom, hogy a dzsun­gelben fogok meghalni. — Csacsi kislány. Mi dolga lenne valaha is a dzsungelben? — Nem tudom. Csak néha azt álmodom, hogy ott vagyok és olyan sötét... olyan nagyon sötét. Dobell érezte, hogy a leány reszket. Előtte se volt ismeretlen a dzsungel rejtélyes félelme, amely néha megszállja az embereket — félelem a magányos halál­tól, az emberi közösség elvesztésétől. — A karneválnak holnap vége — suttogta hal­kan a leány. — Utána ... — Utána is látnom kell magát. — Nem. — Megfogta a férfi kezét. — Karnevál idején mindenki szabad. Négy napon át azt tehetünk, amit akarunk. A legjobb családok leányai is azzal táncolhatnak, akit a szívük szeret. Ilyenkor mindenki egyenlő — a köztársasági elnök leánya, a szórakozó­helyek kis táncosnője, a szegény munkás gyereke. Álarc van rajtuk és kosztüm... szeretnek, kacagnak, boldogok. Sehol másutt nem ilyen a karnevál. Négy napig pillangók vagyunk mi, délamerikai leányok. — És a négy nap elteltével? — Szegény pillangó ... Már nem is érezzük a tűt, ami rászól a dugóra, mély álomba merülünk és min­den sötét lesz körülöttünk. Szörnyű a mi társadalmi elzártságunk, mi még a középkorban élünk. Néha azt hiszem ... — Elhallgatott, kinézett a kocsi ablakán. Hirtelen felvidult megint. — Nem baj... hiszen a karneválnak még nincs vége. Dobell nem felelt. Tudta, hogy amit a leány mond, mind igaz. Dél-Amerika leányai úgy élnek, ahogy a mórok idején éltek az asszonyok. Ez különö­sen azoknak keserves, akik Londonban vagy Párizs­ban már megízlették a civilizáció szabadságát és onnan tértek vissza hazájukba. Különös, hogy legna­gyobb részük milyen könnyen beletörődik új helyze­tébe. De ez a leány mintha más lenne... Dobell úgy érezte, hogy kis lázadó. Szívesen segített volna is rajta, de mit tehet? Az „Andes“ holnap délelőtt tovább indul. Megkerülték a tavat és közeledtek a kivilágított városhoz. Dobell a leány ujjainak esdeklő szorítását érezte a kezén. Mint a pillangó, rövid tündöklésének végén, még sóvárogja a kevés meleget és napfényt, amit a világtól kaphat. Dobell szelíden megfogta a selyemálarc szélét. — Le­vehetem? — Nem! — tiltakozott a leány hevesen. — Ké­sőbb hirtelen előrehajolt. — Mindjárt a városban leszünk — mondta. — Legjobb lesz, ha maga itt ki­száll és én egyedül megyek tovább. — Nem engedhetem el! — Mind a kettőnknek jobb lesz így. — Hiszen a karneválnak még nincs vége! Csak egyszer lássam még ma éjszaka, hacsak egy percre is, hogy búcsút mondjak. — Egy percre... ezt talán lehet. De ez lesz az utolsó alkalom ... a legeslegutolsó. Most visszamegyek a Copacabanába. Öt órakor sétáljon végig a parton. Adios!* Karnevál haldokolt. A kikötő felett sápadtan de­rengett a hajnal. A tánctermek illattól nehéz levegő­jében még őrjöngve forogtak a párok. A négy boldog nap, amelyet Párától a bolíviai határig, Manaostól a kontinens déli csúcsáig epedve vár mindenki, a szabadság és szerelem négy napja el­múlt és hajnalhasadtával meghal Karnevál herceg. A Copacabana előtt magányos férfi állt a parton. A leány odabent van a zsongó bálteremben, ő nem mer bemenni, a leány életét veszélyeztetheti vele. A közeli templom harangja megkondult. Egy- kettő-három-négy-öt. Ebben a pillanatban kis alak suhant át az utón, a sétányról leugrott a partra és előresietett. Dobell most már felismerte és futva indult elé. Olyan a sápadt hajnalban, mint harmatcsepptől fénylő tün­dérke, de még mindig viseli azt az átkozott álarcot. — Csak búcsúzni jöttem — súgta a leány. — Ez is nagyon veszélyes. Megtudták, hogy autózni men­tem valakivel és állandóan figyelnek. De a nagy tömegben valahogy sikerült kiszöknöm. — Juanita, ez nem lehet komoly búcsú. Viszont kell látnom magát! A leány nem felelt, arcát a férfi vállára rejtette. Aztán lassan felemelte a fejét. — Talán még találkozunk. Nem tudom. Megígér nekem valamit? — Mi legyen az az ígéret? — Hogy bármikor hívom, eljön hozzám. Dobell füttyentett. Ez nem kis kívánság. De maga elé képzelte a lelkes, várakozó arcocskát, amint aggódva figyeli az álarc mögül. — Ha egyetlen mód van rá, jövök! — Ígérte. — Tudtam, hogy megteszi — felelte a leány. — És most fogadja el ezt, hogy ne felejtsen el egészen. Dobell érezte, hogy papírba csomagolt kis kerek tárgyat csúsztatnak a kezébe. — Emlékül — súgta a leány. — Napfelkelte után nem viselem többé. Odanézzen. Mindketten a tenger felé fordultak. A kikötő felett vérvörösen emelkedett ki a nap. A leány bú­csúra nyújtotta fehér kezét. — Várnak rám. Mennem kell! — mondta gyorsan. Dobell utánakapott, de a hajlékony leányalak ki­csúszott a karjából. Tehetetlenül nézte, amint kerész­­tülfut a homokon és eltűnik a nagy fehér épületben. Aztán kinyitotta a kis csomagot. A papírban kis függő volt, olyasmi, amit nők viselnek láncon. A fehér lapon néhány sebtében odavetett sor állt. „Amint a nap sugarai megérintik Asuca csúcsát, meghal a pillangó, őrizd meg ezt, hogy emlékez­hessél reá.“ Dobell a világosság felé tartotta és jobban meg­nézte a kis függőt. Kicsi volt, de az ötvösművészet remeke. Aranyból vésett tökéletes kis macskát ábrá­zolt, egyetlen furcsa hibával — az egyik füle hiányzott. (Folytatása következik.) ÚJSÁG SZERDA, 1936 JÚLIUS 8

Next