Ujság, 1936. szeptember (12. évfolyam, 199-223. szám)

1936-09-20 / 215. szám

VASÁRNAP, 1936 SZEPTEMBER 20 ÚJSÁG Majmokkal majmoljuk Hagenbecket Irta Aranyi Lipót Végre egy örömhír. A konszolidált ma­jomhoz. Sok nyomorúságunk közepette, szinte váratlanul lepte meg a nyájas olvasót a kommüniké, amely közhírré teszi, hogy­ a világszerte ismert és elismert budapesti ál­­latkertben elkészült a „Majomház“ a maga teljes egészében. Vagy­ hetven új majom ka­pott elhelyezést, köztük négy, embermagas­­ságú csimpánz. Olyan rekord, amin öt csak llagenbeck produkálhatott a maga világ­híres hamburgi állatkertjében. Úgy tudjuk, hogy Hagenbeck régebben megfordult Buda­pesten is és igen beható tanulmányokat végzett a budapesti állatkertben. Aminek kétségtelenül az a jelentősége, hogy miná­­lunk akad még tanulságos dolog is. A „konszolidált majomház“-ról szóló kommüniké hangsúlyozza, hogy sikerült be­szerezni négy, embernagyságú csimpánzok Ez arra emlékeztet, hogy az összes ál­latvilágból egyedül a majom az, amely némi atyafisági vonást produkálhat Isten legtökéletesebb alkotásával: az emberrel. Ezért meg kell emlékeznünk egyről-másról, a mi társadalmi életünkben ember és ma­jom között való kapcsolattal függ össze. És meg kell emlékeznünk a mi nagyhírű állat­kertünk egy-két régi vezetőjéről is, akik út­törők voltak és úttörői munkásságukért a „hálás utókor“ (illetve a'' jelenkor) részéről csupán egy-két vicc jutott osztályrészül. Tizeket most, az állatkert regenerációjakor az érdemes múlt és a hasznos munkálkodás kegyeletes elismerésének hangsúlyozásával elevenítjük fel. Csak kevesen tudják, hogy hatvan évvel ezelőtt volt egy olyan dráma a vidéki színházak műsorán, amely­nek majom volt a hőse. A darab címére már nem em­lékezünk. De arra igen, hogy a dráma hőse a maga szerelmi vergődésében majomként öltözve került egy családi házba és így kö­zel volt az ideáljához. A színész ömle­­dezte végig szerelmi monológjait majom­kosztümben, megrnkatván a karzat höl­gyeit. Mikor pedig annak a kényszerűsége mutatkozott, hogy a magát becsempészett amorozó a szülők ámítása céljából legyen valóságos majom, akkor egy másik sze­replő került — szintén majomkosztümben — a színpadra. Ez egy külföldi artista, egy Klicsnigg nevű ember volt, aki zenekíséret mellett végigugrált a színház nézőterén, egyik páholyról a másikra, aztán hirtelen fel a karzatra, rémitgetve a sikoltozó és ájul­tozó karzati közönséget. Serák és Lendl Anna dátumát, amikor minálunk a kir. tanfelügyelői állásokat kreálták és az ál­lami közoktatást derék, jóképű vidéki urak­kal, mint kir. tanfelügyelőkkel árasztották el, ugyanakkor került a budapesti állatkert és növény honosító igazgató állásába Bor­sod vármegyéből Serák úr, Vatta községből származó birtokos, aki a vidéki urakat annyira jellemző buzgalommal és jóakarat­tal végezte teendőit. Voltak is sikerei, de a gonosz pesti száj elvette a kedvét a további buzgalomtól. A gonosz pesti száj ugyanis éppen akkor, amikor Serák nagy büszkén mutogatta barátainak az Afrikából akvirált gyönyörű vad­ példányokat, a következő „ünneprontás“­-t eszelte­ ki Serák igazgató egy esős őszi nap estéjén odaállott az oroszlán ketrece elé és óráját nézegetvén, igy szólt az oroszlánhoz: — Már hat óra múlt. Csak úgy zuhog az eső. Azt hiszem, ide ma már nem jó senki. Schwarcz úr, maga most öltözködjék át és menjen Isten hírével. Amig maga Óbudára hazatér ebben az időben, addig éjfél lesz. De reggel 8 órakor pontosan legyen itt. Serák igazgató csakugyan nagyon humá­nus ember volt. De ezért a tréfáért nagyon megharagudott. A másik eset — sajnos — már nem volt tréfa. Kellemetlen valóság volt, amit ezt akkoriban egyik napilapunk „Nyílttéri“ rovatában egy vidéki földbirtokos el­panaszolta: — A feleségem és a leányaim, írja a pa­naszos családfő, Szent István napjára Buda­pestre utaztak és több pesti ismerős kisasz­­szonnyal, néhány huszártiszttel és más fia­tal urakkal együtt ellátogattak az Állat­tkertbe. Hosszan időztek a majmok ketrece előtt és gyönyörködtek a majmok ugrálá­sában. Onnan a tigrisek ketrecéhez siettek. Az egyik, feltűnően rossz bőrben levő tig­risről az egyik leányom, egy 16 éves polgá­rista leány, részvéttel megjegyezte: — Szegény tigris, minő sovány. Bizonyára nem adnak neki elég ételt. Ezt meghallotta a ketrec előtt sürgő­forgó ápoló, és az egész társaság fü­lehalla-­­ tára sértődötten így szólt az én 18 éves iskolás leányomhoz: — I ha majd nagysád fog egyszerre hét kölyköt szoptatni, akkor majd nagysád sem lesz olyan szép pirospozsgás, aminő mos­tan. A társaság szerteszéjjel szaladt szégyené­ben. Tudniillik, akkoriban még nem dívott az „entellektüel“ társalgási nyelvezet. Néhány év múlva kitűnő szakembert, Lendl Adolfot üdvözölhettük az Állatkert igazgatói székében. Ezidőszerint Keszthe­lyen lakik a magyar nyugdíjasok Grdó-já­­ban. ő már akkora autoritás volt a maga szakmájában, hogy’ ő belé a cinizmus bele­kötni nem merészelt. De a pesti száj mégis csak megtalálta annak a módját, hogy Lendl rovására is csináljon valami viccet. Erre alkalom adódot. Szülőhelyén, Temes­­rékáson már az atyja is rendkívül népszerű orvos volt, akinek tálcán hozták a képvi­selői mandátumot, de nem vállalta. Ekkor aztán a fiát, Lendl Adolfot képviselővé vá­lasztották. De a kisebbségben maradt párt a választást megpezicionálta. A megokolás akkor is az volt, ami mai napig: etetés, ita­tás, vesztegetés. És ekkor az elménykedők elhíreszteltek: — Lendl Adolf mandátumát meg fogják semmisíteni. Mert nem csupán az állatokat etette és a madarakat tömte, de etette és tömte a választókat is. A mandátumot ugyan — emlékezetünk szerint — nem semmisítették meg, de a vicc hódított és terjedt, mint a nátha. Sí nőne­verő, e ben­trovato A régi világban élt egy derék ügyvédünk, aki igazán nem volt úgynevezett szép em­ber. Sőt. Kartársai, barátai eleget ugrasz­tották és hasonlítgatták is. De ő mindezeket fel sem vette. Nevetett rajta. Annyira peches volt, hogy a bíróság előtt elhangzott beszé­deiben gyakran citálván őskorbeli filozófu­sokat, cinikus barátai elnevezték őt „Val­­monides”-nek. Ennek a derék embernek rovására a következő bolondériát eszelték ki: — Az Állatkertben egy ceglédi kisgazda nézegette az állatokat és rendkívülien tet­szettek neki a majmok. Szörnyen mulatott rajtuk. De annyira közel állott a ketrechez, hogy az egyik majom kinyújtotta lábát a ketrec nyilasán és kikapta a pipát a kis­gazda szájából. A fáma szerint a ceglédi kisgazda más­nap busán járkált az Alkotmány­ utcában, mert a telekkönyvnél volt dolga és ott, a gyalogjárón szembe jött vele fenntisztelt ügyvédünk. Erre a kisgazda — állítólag — az ügyvéd elé állott és kérlelő hangon szólt: — No, ne okoskodjék. Adja vissza a pápá­mat. Ez volt a múlt század legrosszabb vicce. És mit szólt hozzá Eötvös Károly ? Ennek a kázusnak pedig ez a hisztéri­­kuma. Egy hosszú sörényű, szörnyen moz­gékony, erősen lelógó ajakkal, presztó tem­póban hadaró újságíró vetődött be a kávé­házba, ahol a „vajda", Eötvös Károly tró­nolt hódolói körében. Az öregúr már el­mondta összes anekdotáit „veszprémi fiskus koromból", amikor megszólalt kitűnő hír­hozó újságírónk és hosszú disszertációba kezdve, magyarázta Vogt Károly német ter­mészettudós könyvének megállapításait. Az­tán Darwin teóriájára tért át, mely szerint az ember a majomtól származik. Mindezt akkora hévvel és meggyőződéssel fejtegette, mint egy vérbeli, modernkedő fiatal óriás, aki minden kételyt és fejcsóválást a „ma­­radiság" dobos pincéjébe küldi örökre való elraktározás céljából. Eötvös Károly haragosan hallgatta a fej­tegetést. Süni füstöket eregetett nagy tajték­pipájából. Aztán nagyot ütött az asztalra, mondván: — Már pedig én sohasem fogom elhinni, hogy az én nagyapámnak hátul farka volt. A lelkes újságíró nem hagyta magát és önérzetesen szólt: — Én pedig az enyémről elhiszem. — Hja, a maga nagyapjáról én is el­hiszem, vágta vissza Eötvös Károly. Ezzel a természettudományi vita „veszp­rémi fiskus" módra el volt intézve. Utóirat, üdvözlet a hetven új majomnak, a négy embermagasságú csimpánznak. Bel sok mulatságos apropónak, tréfának, gro­­teszkségnek és egyéb miegymásnak lesznek ők tényezői és „felelőtlen elemei"! ­agyok. Társam Clici doktor, az elhunyt Cun­­ningen professzor első asszisztense, a hölgy pe­dig Ed­na Cunningen, elhunyt orvostanártársam leányai ORVOS: Az én lakásomon Cunningen leánya? Igazán nem tudom, mi mondanivalója lehet szá­momra Cunningen leányának!? PROFESSZOR: Cunningen professzor a meg­­ürüléstől való félelmében önkezével vetett véget életének! ORVOS: Nem csodálom! PROFESSZOR: Indifferens, hogy ez kolléga űrből váltott-e ki csodálatot vagy sem. Cunnin­­gen professzornak hallucinációi, víziói voltak és rohamos időszakaiban kegyetlen harcot folyta­tott valakivel, akinek a neve: Pátlus (Szünet.) Más rohamaiban bocsánatért esdekelt, bocsána­tot könyörgött valakitől, akit... ORVOS (kitörve): Kifosztott! PROFESSZOR: Kérem, legyen tekintettel arra, hogy az elhunyt leánya is jelen van! EDNA (nyugodt hangon): Én meg tudom ér­teni a doktor­ úr izgalmát! Kérem, engedje meg, hogy én folytassam! ORVOS (hevesen): Nem tudom, miért volt szükséges még egyszer felkavarni ezt a ... EDNA: Mert édesapám hagyatékában egy pa­­pírkötegre akadtunk. Iratok, jegyzetek, idegen kézzel írott tudományos közlések voltak. Azon­kívül apámnak egy levele. Legegyszerűbb, ha fel­olvasom: „Ezek az iratok Patin doktor iratai, melyekből,kiviláglik, hagy azt a felfedezést, me­lyet a tudományos világ nekem tulajdonit, én csak bitorlóm. Míg Patin doktor, a barátom a háborúban volt, iratait reám­ bízta. És én a hit­ben, hogy elpusztult ott, eltulajdonítottam.“ (Szünet.) Talán nem szükséges tovább olvasnom. Apám szerette volna jóvátenni bűnét. Kevés volt az ereje. De amihez ő gyenge volt, arra nekem elég erősnek kell lennem. (Szünet.) Átadom ön­nek ezeket az iratokat, önt illetik. (Szünet.) Ha van valami kérésem, úgy az, hogy bocsásson meg szegény apámnak. (Szünet.) Talán még nem késő. Kívánom, hogy­ megtaláljon mindent, amit elveszített. (Nagy, hosszú csend.) ORVOS (fáradtan, elgyötörten): És az urak? Kívánnak valamit? PROFESSZOR: Ha volna kolléga urnak még egy szobája. Kedves Edna, vannak részletek, me­lyeket szerepénk mi férfiak egymás között. .. ORVOS: Tessék .. . (Lépések, ajtócsap­ódás.) PROFESSZOR (szünet után): Azt szeretnék megkérdezni, kolléga úr, hogy a történtek után m­i a szándéka? ORVOS (csodálkozva): Természetesen a­ legkö­­zelebbi vonattal utazok a fővárosba! És meg­teszek minden lépést, hogy a tudományos világ minderről tudomást szerezzen! Kívánnak még valamit? PROFESSZOR: Igen! Mi nemcsak, mint Cun­ningen barátai, hanem mint a tudomány tekin­télyének őrzői is jöttünk ide! (Szünet.) A tudo­mánynak mérhetetlen kára származnék abból, ha ön mlost élne jogával és a nagy nyilvánosság értesülne arról, ami történt! ORVOS (meglepetten): Szóval azt kívánják, hogy fogjam be a számat és maradjak itt pálin­kás orvosnak!? PROFESSZOR (kicsúszik a szó): Természete­sen! Illetve nem erről van szó. Bár a lényeg... Mi ugyanis egy ajánlattal jöttünk! (Szünet.) Kárpótoljuk önt! ORVOS: Szóval pénzt adnak! PROFESSZOR: Cunningen nagy vagyont ha­gyott hátra. Felajánljuk önnek a vagyon tekin­télyes részét! ORVOS (nagy szünet után): És erre az aján­latra komolyan választ várnak az urak? Nem mondanák meg, milyen címen merészkedtek elém ezzel az ajánlattal? PROFESSZOR: A tudomány tekintélyének vé­delme címén! Ha ön fellép, tüntetések, piszkoló­­dások jönnek, az egész tudományos élet botrá­nyok középpontjába kerül! Gondolt ön erre? ORVOS (fojtatlan, egyre nagyobb erővel): És gondolt ön arra, hogy mi volt az én életem? Tudják az urak, hogyan éltem én azóta, hogy ez az ember kifosztott? PROFESSZOR: Módunkban van orvoslást nyújtani! A fegyelmi rehabilitálni fogja! Avan­zsálni fog! Ha nem elég, kilátásba helyezhetem egy magánkórház igazgató-főorvosi állását! ORVOS (kitörve)- Nos, hát ez mind nem elég! PROFESSZOR: De hát akkor mit kíván? ORVOS: A jogomat! A lelkemhez! Önmagam­hoz! Az akarok lenni, aki vagyok! Azt akarom, hogy mindenki megértse, miért kellett nekem pálinkás orvossá lenni! Értsék meg, nem akarom tovább a lelkemet ölni, ember akarok lenni! Em­ber és nem részeges baromi PROFESSZOR: El fogja érni, de ezzel megöli a tudományba vetett hitet! Megöli egy világ­szerte becsült tudós becsületét! ORVOS (óriási erővel): Ami nincs, azt nem lehet megölni! A világhírű tudós engem ide kényszerűett a szennybe, a pálinkás üvegek közé, nos, értsék meg az urak... (vad üvegcsö­römpölés) a pálinkából elég volt márt HARMADIK RÉSZ (Heggel van. .. hegy lábánál, a kis állomáson meg senki sincs. Patin doktor szánkója érkezik meg legelsőnek. Johann kiséri, ott vannak a csomagjai, a pálinkás doktor indul az élet, a fő­város felé, D­e nem sokáig van egyedül. Máris csendül egy felénk hang: Jó reggelt, doktor úr.) ORVOS (meglepetten): Kasperné! Mi az? Maga is utazik? Nem? Akkor minek cipeli ezt a nagy csomagot? FOGADÓSNÉ (félve): A doktor úrnak hoztam. Egy kis útravaló ... ORVOS: Ezt a ménkő nagy csomagot maga kis utravalónak nevezi? FOGADÓSNÉ: Hát egy kis csirkét vágtam le. Aztán gondoltam, hosszú az út, egy kis pulyka­mell, mákoskalács, egy üveg diópálinka. Magam főztem... ORVOS (szemrehányással): Kasperné! Nem érti, hogy szamárság, amit csinál? Öt perc múlva utazok! Hát mi értelme van? Nézze, maga itt marad! Ezek nem fogják magának elfelejteni, hogy jó szívvel volt hozzám! Nézze csak, már jönnek is! Fogadni az új orvost! Nézze, hogyan méregetik magát! FOGADÓSNÉ (könyörögve): Tessék elfogadni tőlem! ORVOS: Abban a reményben, hogy most már okosabb lesz! Magának ezekkel kell jóba lenni! FOGADÓSNÉ (megadással): Igen, kérem... ORVOS: No látja! Ezt már szeretem. Hát Kas­perné, én az idők folyamán kicsit vesztettem a fogékonyságból, keveset foglalkoztam érzelmi dolgokkal. Most kicsit kaparászik valami a sze­mem körül. Ha ez magának örömet okoz, meg­mondhatom: maga lesz az egyetlen ember, akire szeretettel gondolok vissza. No! Nem szabad, lel­kem. Törölje meg szépen a szemét, így. És most menjen szépen haza! FOGADÓSNÉ (csendesen): Igenis, kérem. Csak megvárom, amíg a vonat elmegy ... (Az orvos megváltja a jegyét. Ám amint meg­fordul, ismert hangokat hall. Megáll.) EDNA (nagyon csendesen): Igen... ASSZISZTENS: Ugy­e, nekem céljaim vannak. Karrier. És ha ezek után megtartanék az eskü­vőt ... most rossz csengése lesz a Cunningen névnek ... EDNA (csendesen): Igen. Edmund ... Rossz, csengése lesz az én nevemnek.. ASSZISZTENS: Nem mondom, néhány év múlva, ha már elfelejtették ... EDNA: Hagyja, kérem. Belátom, hogy igaza van. ASSZISZTENS: Az­ eljegyzésünk szerencsére még nem volt nyilvános ... EDNA: Szerencsére... ASSZISZTENS: Hát akkor megbocsát, a je­gyeket kell megváltanom. Kezét csókolom! (Nagy szünet.) ORVOS friend-ten­ !'r—’ kisasszony' EDNA (őszinte örömmel): Jó reggelt, doktor úr! Milyen jó, hogy idejött hozzám! (Szünet.) Azt jelenti, hogy reám­ nem haragszik! ORVOS (szünet után): Ez a fickó csirkefogó! Egy könnyet se érte! Komisz, volt magához! EDNA (csendes mosollyal): Komisz? Nem. Csak okos. Nagy szerencse, ha valaki tud okos lenni! ORVOS (nehezen): Nem haragszik rám, hogy ez most miattam ... EDNA: Csak megelőzött. Ha ez nem történt volna, akkor sem lettem volna a felesége. ORVOS: Nem? EDNA: Apám akarta. Én nem szerettem. Mi­lyen furcsa, hogy itt magának kitárom a lelke­met. (Szünet.) Maga jó ember lehet. ORVOS (kicsit megrendülten): Azt hiszi? EDNA: Úgy érzem. ORVOS (nehezen): Mondja, most hogy ez tör­tént, mi lesz magával? EDNA: Istenem__(Szünet.) Van valaki, akit nagyon szeretek. Apám ellenezte, de amikor meg­halt, úgy gondoltam, hogy ezzel itt felbontom az eljegyzést és az ő felesége leszek. ORVOS: És? EDNA (csendesen): Hát ezt most nem lehet. Ugy­e. A botrány... Ártanék neki. Nem akarom. (Kedvesen.) De nehogy azt higyje, nem is fáj olyan nagyon. (Szünet.) Miért hallgat? ORVOS (nehezen): Nagyon szereti? EDNA: Istenem... (Felzúg a közelgő vonat. Jönnek az utasok, az asszisztens, a professzor. A professzor meglepet­ten megáll.) PROFESSZOR: Ál Palin doktori Cunningen leányával?! Nos, Patin doktor, az ön személyé­ben ezzel a kis vicinálissal most indul el a vi­lágszenzáció. Nos? Utazik a fővárosba? Az orvos azonban nem válaszol. Maga elé meredten áll. Felette már elszáguldott az élet. Ötven éves. Visszahozhatja azt, ami elmúlt. De itt ez a lány, fiatal, szerelmes, ennek az egész élete tönkremenne most, ha ő él a jogával. És Patin doktor határoz. Felveti a fejét. Urak, — mondja —, én nagy gazságot készültem el­követni. Az Ipszilon-sugár nem az én felfede­zésem, én csak segítettem és Cunningen ezért megfizetett. A vonat a boldog lánnyal tovább megy és Patin doktor ott marad a havas hegyek kö­zött. Ott marad és feleségül veszi Kaspernét, a fogadósnőt, az egyetlen embert, aki szeretet­­tel közeledett hozzá. Hogy szerelem? Boldog­ság? Nem, egyik sem. De mi kell valakinek, aki felett már elszáguldott az élet? Semmi, lesak egy kis békesség, felke-picike békesség. 39

Next