Ujság, 1936. szeptember (12. évfolyam, 199-223. szám)

1936-09-20 / 215. szám

36 A VÉKA ALÁ REJTETT NAGY MAGYAR TÖRVÉNYMŰ írta dr. BALLA IGNÁC ügyvéd Még az 1848-as törvényhozás bízta meg a kormányt polgári törvénykönyvünk elké­szítésével. Tizenkét év híján száz esztendő telt el azóta és habár igazságügyminiszté­­riumunk kodifikációs osztálya a kívülálló kitűnő jogászok bevonásával rengeteg mun­kát végzett, amíg Pesthy Pál igazságügymi­niszter 1928 március 1-én az országgyűlés elé terjesztette Magyarország magánjogi törvénykönyvének javaslatát és habár azóta is több mint hat év telt el, a javaslatból máig sem lett törvény. Az történt ugyanis, hogy a nagy kodifikációs folyamatnak hu­szonnegyedik órájában a jogirodalomban különböző számottevő oldalakról aggályok merültek fel a javaslatnak törvényerőre emelése ellen. Az ellenvetések egyike az volt, hogy egyáltalán helyesebb volna ma­gánjogunkat kodifikálatlanul hagyni és a vitás magánjogi jogeseteket továbbra is csak a bírói gyakorlatnak az eset egyedi körül­ményeihez jobban alkalmazkodó tételei alapján (szokásjog, eseti jog) elbírálni. A kodifikálás híveinek és ellenzőinek cikkei és előadásai már testes kötetet tesz­nek ki és a legutóbbi időkben már úgy lát­szott, hogy a nemkodifikálás szkeptikus akkordjával zárul a kérdés, amikor néhány hete megjelent Szladits professzornak, a magyar magánjog nagytekintélyű tudósá­nak „Szokásjog és kódex" című dolgozata, amelyben határozottan leszögezi magát a törvénymű tető alá hozatalának álláspontja mellett. Erre a dolgozatra, amely az u. n. Meszlény emlékkönyvben jelent­ meg (272.­­és köv. lapok), a jogászvilág élénken felfi­gyelt. Miután azonban nézetem szerint a kérdés jelentősége túlnő a hivatásos jogá­szok érdeklődésének keretein, jó szolgála­tot vélek tenni akkor, amikor meggyőzően kifejtett álláspontjának vázlatos okfejtését a nem jogász közönséggel dióhéjban ismer­tetem, mondja — a saját kódexünk biztos szige­tére menekülni és egy­ébként is most van a legjobb alkalom arra, hogy jogunk sajátos jellemvonásait újabb idegen áramlatok be­folyásától mentesen megőrizzük. Tető alá kell hozni a művet Tény az, hogy Szladits professzor dolgo­zatát elolvasva úgy érezzük, hogy a kodifi­­káció ellen felhozott aggályoknak most már végkép el kell némulniuk és hogy törvény­­hozásunknak most már igyekeznie kell ele­get tenni azon kötelezettségének, hogy az általa megrendelt és az igazságügyi kor­mány által elkészített és benyújtott törvény­javaslatot a még szükséges revízió megejtése után ■ törvényerőre emeli. Amikor ezt megteszi, nemcsak egy alkot­mányjogi kötelezettségének tenne eleget. E törvénymű előmunkálatai ugyanis egész könyvtárat tesznek ki. Ezen előmunkálatok, tervezetek, javaslatok, előadmányok, érte­kezési jegyzőkönyvek a magánjogi jogtudo­­mánynak, jogtörténetnek, jogösszehasonlító anyagnak, jogpolitikai méltatásnak egyaránt valóságos tárházai. Ha a javaslat a törvény rangjára emelkedik, rangban és jelentőség­ben előlépnek mindezek az előmunkálatok is, többször fogunk beléjük nézni, mint termék enélkül. A bírónak ez kötelessége is lesz, ha a törvényhozó akarata felől tájéko­zódni akar majd. De nemcsak befelé jelen­tene gazdagodást a törvényerőre emelés. Magát a törvényművet le kellene ugyanis nyomban fordíttatni minden kultúrnemzet nyelvére, amelyek ebből is látnák, milyen nagy jogi kultúra termőföldje Magyaror­szág. A törvénymű tehát a mellettünk való propagandának éppoly kiváló eszköze volna, mint akár az Irodalmi, művészeti és minden más kultúránk. De az bizonyos, hogy nagy kár volna a jognak azt a hatalmas épületét, amelyet már megalkottunk, rendeltetésének át sem adva, csonkán veszendőbe hagyni, mintha csak semmi sem történt volna. A jogszolgáltatás csontváza Szladits hangsúlyozza, hogy minden jog­rendszernek szüksége van szilárd, kétségte­len formákba öntött tételekre, amelyekhez a bíró kötve van, úgy, miként az emberi szervezetnek is kell, hogy csontváza legyen és legyenek simulékony, puha szövetei. A csontváz magában véve még nem ember, de az ember csontváz nélkül éppoly kevéssé ember. Ugyanígy van a jogban is. Az eseti jog — tanítja — kis tételek nélkül káosz, a fix tételek bírói formálhatóságuk nélkül az igazság megdermedése. A jogszolgáltatás szilárd csontváza tehát az, amelyet a tör­­vényművel akarunk megteremteni és mert az élet nem áll meg, a szokásjog a kódex mellett is Ugyanúgy, mint a múltban, to­vább fog egyenrangú tényezőként szere­pelni, majd kiegészítve, majd esetleg meg is változtatva a gyakorlat erejével az írott jog­léteit. De itt mutat rá a professzor úr arra is, hogy ha a magánjognak legfontosabb fel­adata az igazságos eseti döntés, viszont a jogrend második pillére a jogbiztonság, miért is a jogrendszer állandó alaptételeinek érvényesülésébe vetett bizalom oltalma épp­oly nélkülözhetetlen eleme a jognak, mint az esetnek tartalmilag igazságos eldöntése, amihez hozzáteszem, hogy az 1848-as tör­vényhozás éppen ezen alkotmányos garan­ciának tekintendő elvre figyelemmel ren­delte el a Magánjogi Törvénykönyv megal­kotását. A Midi Joganyagok Ami végül azt az ellenvetést illeti, hogy forrongásban levő felfogások vannak Európaszerte, miért is nem kellene-e bevár­nunk, amíg e birodalmak kialakították jo­gukat, hogy azután tanulhassunk tőlük? — erre azzal válaszol, hogy megnyugvást szer­­zendő, áttanulmányozta ezen birodalmak törvényhozását és jogpolitikai irodalmát és nyugodt lélekkel Állapítja meg, hogy semmi tanulnivalónk nincs tőlük és semmi okunk hogy az ő további eredményeikre várjunk akkor, amikor jogrendszerünket meg akar­juk szilárdítani. Kimutatja, hogy a forron­gásban levő külföldi joganyagokból éspedig sem az orosztól, sem az olasztól, sem a né­mettől egyáltalában nincs mit várnunk, mert több gondolat, amelyek azokban zava­rosakként felmerülnek, a mi gyakorlatunk­ban és javaslatunkban már tisztultan fellel­hetők. Ellenkezőleg, ez a forrongás szerinte nem időszerűtlenné teszi a kodifikációt, hanem különösen időszerűvé. Éppen, mert minden mozog, mert mindenfelől zavaros vizeik áradata fenyeget, helyes volna.­­ ÚJSÁG VASÁRNAP, 1936 SZEPTEMBER 20 Ahol az angol király d­édnagy anyj­ának bölcsője ringo££... Erdőszentgyörgyön, egy kis erdélyi faluból keresem VIII. Edward király őseinek nyomait... Erdőszentgyörgy, szeptember hó. (Az Újság tudósítójától.) A világtérképen kis pont, a ki­sebbeken nem is szerepel Erdőszentgyörgy er­délyi nagyközség, amely közel van Marosvásár­helyhez, de közelebb Udvarhelyhez. Ez a falu különben szokványos politikai és társadalmi berendezésű, azonban igen érdekes nevezetes­sége­ van, amire minden lakosa méltán büszke is lehet. Azok, akik rég elkerültek ebből a fa­luból és a világ különböző részeibe vetődtek, de különösen azok, akik még most is itt laknak a faluban, büszkén emlegetik, hogy az angol birodalomnak energikus, de örökké mosolygós ura, VIII. Edward király, a volt walesi herceg, innen származik, a sors szeszélyessége folytán. A kis erdélyi falu gratulált is pár évvel ez­előtt az angol királyi pár világraszóló ünnepsé­gek között megrendezett jubileuma alkalmával és a királyi család adjutánsi hivatala nem is feledkezett meg arról a helyről, ahol az egykori király dédnagyanyjának bölcsője ringott. Ang­liai méretekhez képest kicsi, de a mi viszo­nyainkhoz mérten jelentős összeget juttatott a nagy angol birodalom a kis falu református egyházának, hogy azon kisebb-nagyobb javítá­sokat eszközöljön. Azóta az erdőszentgyörgyi kis templom, amelyben az angol király egykori világszép dédnagyanyjának esküvője lezajlott, takaros külsővel és átfestett belsővel hirdeti a régmúlt idők legendás emlékeit... Az erdőszentgyörgyi református egyház elfa­kult története és érdekes okmányai, amelyek különösen zizegnek a kezeim között, egy majd­nem másfél évszázados különös érdekességű­ szerelmi történet és annak nyomán támadt vi­lághírű házasság tragikus filmjét pergetik le előttem. A szépséges gróf Rhédey Claudia története Gróf Rhédey Claudia, akinek leánya később angol királynő lett, 1812 november 10-án, tehát majdnem 125 évvel ezelőtt született Erdőszent­­györgyön. Apja gróf Rhédey László, akinek elődeit még a 18-ik században emelték grófi rangra és felesége báró Incédy Ágnes, nem is álmodták, amikor a kislányuk megszületett, hogy az angol királynő nagyszülei lesznek ... Gróf Rhédey Claudia legendás szépségéről beszélt abban az időben az egész környék, de talán egész Erdély is. íme, mit mondanak róla az egykori feljegy­zések: „Szebb volt a hajnalhasadásnál és szebb a virág­­akadásnál és aki meglátta e tökéletes szépséget, annak szive gyönyörűséggel telt el." . A múlt század 20-as éveiben, de a 30-as évek­­ elején is, valósággal versengtek az erdélyi arisz­tokraták fiai a szép grófkisasszony kezének el­nyeréséért és a fiatal leány, akit egy másik fel­jegyzés úgy határozott meg, hogy „főleg leá­nyos szerénysége babonázta meg környezetét", úgy látszik, a sors másnak szánta. Hogy milyen közkedveltségnek örvendett a kis grófkisasszony Erdély arisztokráciájának körében, arra abból lehet következtetni, hogy 1826-ban lezajlott konfirmációs ünnepélyen, mint az egykori feljegyzésekből olvasom, a Bánffy, Bethlen, Rhédey, Toldi és Mikes gró­fok is jelen voltak és ünnepi beszédben Here­­pei Károly akkori református lelkész már ak­kor megjósolta látnoki szemmel, hogy Claudia előtt fényes, de tragikus jövő áll. És a kis erdélyi grófkisasszony előtt meg­nyílt nemsokára egy tündöklő és méreteiben rendkívül karrier útja... Bécsbe utazik a grófkisasszony A Kisküküllő partján épült, renaissance-stí­­lusú kastélyból csakhamar kikivánkozott gróf Rhédey Claudia, akit huszadik életévében anyja költséget és fáradtságot nem kímélve, az oszt­rák fővárosba vitt fel, hogy leánya a kápráza­tos udvari bálokon tündökölhessen. Pedig abban az időben nem volt könnyű a kis erdélyi faluból Bécsig eljutni, mert a deli­zsánsz éppen három hét alatt tette meg ezt az utat az egykori feljegyzések szerint. Az erdélyi arisztokrácia egyes körei nagyzási hóbortnak is minősítették a Rhédey grófnő azon törekvé­seit, hogy leányát az udvarhoz bejuttassa, pe­dig az előrelátó anya csak leányának méltó jö­vőjéről akart gondoskodni. A fátusa végzetszerűen bele is szólt a kis er­délyi grófkisasszony életébe. Gróf Rhédey Clau­dia egy udvari bálon megismerkedett Sándor württembergi herceggel, az osztrák hadsereg ezredesével, aki nemsokára megkérte az erdélyi comtesse kezét. A házasság körül mindkét családban hatal­mas vihar tört ki. A vőlegény csak hercegi csa­ládból származó nőt vehetett volna el család­jának törvényei értelmében és így házasságkö­tését ,,morganatikus"-nak minősítették, míg az erdélyi grófkisasszony családja és különösen annak legidősebb férfitagja, gróf Rhédey Já­nos a minősítés ellen tiltakozott, mert a Rhédey grófok Aba Sámuel magyar királyig tudják visszavezetni eredetüket egyrészt, míg másrészt egyik ősük, Rhédey Ferenc 1657-ben Erdély fejedelme volt. A tiltakozások nem használtak, az ifjú pár a legnagyobb csendben esküdött meg 1835-ben Grazban, a férj ezredének állomáshelyén. A német herceg és erdélyi magyar grófkín asszony házasságából három gyermek szüle­tett: Amalie, Henrietle és Ferenc, akik később a Hohenstein címet nyerték el az akkori oszt­rák császártól. A szépséges magyar grófnőnek nem adatott hosszú élet. Halálára vonatkozólag két verziót említenek fel az egykori elsárgult feljegyzések. A tragikus halál Egy akkori és autentikusnak hitt feljegyzés szerint a grófnő férjét ezredtulajdonosnak ne­vezték ki, az osztrák császár és Sándor herceg úgy kívánta, hogy szép felesége lóháton legyen mellette az első díszszemlén. 1841 szeptember 15-én zajlott le ez a dísz­szemle, írják az egykori feljegyzések,­­ egy ideig szépen ment minden, de amikor a riadót megfújták, a trombitaszóra a grófnő lova meg­ijedt és elvágtatott vele. A fiatalasszony leesett és a gyakorlatozó lo­vascsapatok, akiket már nem lehetett feltartóz­tatni, átvágtattak megkínzott testén. Ezt a verziót azonban később megcáfolták és egy későbbi forrásmunka, Benkő Károly: „Ma­rosszék ismertetése" című, Kolozsvárt 1868-ban megjelent műve, a Rhédey-család akkori ügyé­sze, Kozma László írott és fennmaradt naplója és a németnyelvű gyászjelentés alapján úgy tudja, hogy 1841 tavaszán, Sándor württem­bergi herceg feleségével a kis erdélyi faluban volt látogatóban és visszafelé menet az üveges határ felfordult az országúton. A baleset követ­keztében az anyai örömök elé néző fiatalasz­­szony súlyos ütéseket kapott és nemsokára, az abból keletkező komplikációk következtében 28 éves korában, koraszülésben meghalt. Az egykori feljegyzések szerint a korán el­hunyt grófnő hamvait vörösréz koporsóban szállították haza, a kis erdélyi faluba, utolsó kívánságát honorálva. A koporsót Török Ist­ván gróf, Sándor wüicktem­bergi herceg, a mé­­lyen lesújtott férjnek hadsegédje, a község fe­lett elhúzódó hegység egyik csúcsán emelt kis kápolnában helyeztette örök nyuugalomra és — amint itt az elsárgult feljegyzésekben olva­­som, — a kis kápolna keresztjét a leáldozó nap vérvörös sugarai fürösztötték meg glóriás fény­ben ... Az út, amely az angol királyi trónhoz vezetett Claudia hercegnő egyetlen fia, gróf Hohen­­stein Ferenc, aki 1836-ban Teck hercege címet is elnyerte, 1866-ban Mária Etelka cambridgei hercegnőt, Viktória királynő unokáját vette el feleségül. E házasságból született a későbbi an­gol királynő, Mary Victoria hercegnő, aki má­sodik házasságában 1803-ban az angol trónörö­kös másodszülött fiával, György yorki herceg­gel kötött házasságot, aki VII Edward angol király halála után Anglia királya lett V. György néven. Ennek az érdekes kapcsolatnak a következ­­tében nyugszik most az erdélyi faluban a mai özvegy angol királynő nagyanyja, aki termé­szetszerűleg VIII. Edward királynak, a volt walesi hercegnek a dédnagyanyja. Ma, persze minden megváltozott a kis erdélyi faluban... Az egykori krónikás oldalakat irt feljegyzéseiben a gyönyörű kastélyról és annak még pazarabb díszkertjéről, amelynek közepén szökőkút, egy mesterséges sziklabarlang és előtte egy kőből faragott remete állottak. Ma mindez a mellé, amely az egykori ragyogó di­csőség szimbólumaképpen a szőlőkoszorúzta dombok között elterülő barátságos völgyet és a beláthatatlan hosszú jegenyefasort hagyta meg, amelyeket a szél irányit, úgy, mint egy­kor a fátum a büszke erdélyi grófi családot... Az egykori kis kápolna, amely gróf Rhédey Claudia hamvait őrizte, is a múlté már. Az angol király dédnagyanyjának hamvait az itteni református templomba szállították át, ahol egy kis fekete tábla jelzi a falon azt, hogy kinek a hamvai porladnak alatta. A márványtáblát Várabéry Ármin, a híres magyar utazó helyezte el még a háború előtt Mária királynő megbízásából és legutóbb a múlt évben ugyancsak a jubiláló királynő kül­dött a kis erdélyi falu gratulációjának vála­szául jelentősebb összeget az ódon református templom rendbehozatalára. Most pedig, amikor VIII. Edward király trónra lépett, szintén nem feledkeztek meg Er­­dőszentgyörgyön arról, hogy a közkedveltség­nek örvendő fiatal király, a hatalmas brit bi­rodalom ura, egy kicsit hozzájuk is tartozik. Szerencsét kívántak neki innen, a kis erdélyi faluból is és remélik, hogy az a levél több volt az angol király számára, mint a többi sok százezer sablonos gratuláció... BENCZEL BÉLA

Next