Ujság, 1938. január (14. évfolyam, 1-24. szám)
1938-01-09 / 6. szám
VASÁRNAP, 1838 JANUÁR 0 ÚJSÁG HETI MŰSOR Ina NAGY ENDRE (ELŐSZÓ, őszintén megmondom, ha én lettem volna a Nobel-díj, én nem adtam volna oda magamat Roger Martin du Gard úrnak. Legalábbis nem a „Vén Európa“ című regényéért, amely most jelent meg magyarul Illés Endre pompás fordításában. Ez a könyv hibátlan mestermű; látszik rajta, hogy olyan ember írta, aki a nagymúltú francia irodalmi iskola valamennyi osztályát egyes osztályzattal járta le. Montaigne-től Flaubertig az egész díszes tanári kar eredményeit szorgalmasan elsajátította. Hogy hogyan kell behatolni, kilesni, összemarkolni és szétteregetni, a közlésnek egész varázslatát jobban már nem lehet eltanulni. És legfőképpen eltanulta a beszéd szigorú aszketizmusát, mint a parazitákat kiirtani azokat a szavakat, amelyek nem vállalnak sorsdöntő szerepet. Maga a könyv alapkonstrukciója francia íróhoz illően szellemes és mégis teherbíró. A kis francia falu levélhordója reggel elindul mindennapos útjára, hogy széthordja a leveleket, amelyeket kíváncsiságból és aljas kis üzletei érdekében előbb maga is kibontogatott odahaza. Házról-házra halad, mi láthatatlanul szegődünk a nyomába és ő mint egy revue compére-je sorra mutogatja be nekünk azoknak a földbe süppedt, mogorva falusi otthonoknak titkait. Borzasztó látványt Hihetetlen, hogy mennyi állatiasság, ostobaság és gonoszság fortyog egy ilyen kis falu nyájas idilli látképe mögött. Hát valóban ilyen reménytelenül pocsék az élet? Valószínűleg, ha kitűnő írónk ilyennek látta. Minket olvasókat már rosszhiszeműekké tett az , irodalom és ellentmondás nélkül hajlandók vagyunk „igaz" életnek látni a telhetetlen kendők kapzsi vonaglását és a szűk körükbe zárt állati ösztönök dühös dohogását. Minél ocsmányabbnak látja az író az életet, annál inkább megnő a szavahihetősége. De amikor az utálkozástól émelyegve és a reménytelenségben összeroskadva a könyv utolsó oldalához érek, nehéz lélekzettel hápogom magamban, hogy tulajdonképpen miért kellett ezt megírni ! Valamikor annyira elborította a kulttúra az életet krinolinjaival és protokoljaival, hogy hős expedícióknak kellett a felszín elburjánzott rokokó bozótjai mögött az élet igazi, és hajtóerőit felfedeznie. De ez a munka már betöltötte hivatását. Nincsenek többé illúzióink. Tudjuk, hogy a legábrándosabb szellemlovagban is az ősi kis bestia rejtőzködik. Ismerjük már a hormonok titkait, a test és a lélek anatómiája kitárult. Sajnos, még csak azt se mondhatja az ízó, hogy azért kellett így írnia, mert ez az igazság és ő csak az igazság mellé szegődött a tollával. Ez a förtelmes, siralmas állati lét még csak nem is az igazság. Ez csak realitás, ami éppúgy csak egyik alkotórésze az igazságnak, mint a mocskos hagyma a tulipánnak, a szamárbőr a dobszónak. Nem, az élet nem ilyen. Ilyen is, de olyan is. Sokadmagával ez a kis falu, maga Franciaország, amely évszázadokon át tudott magának és magán át az egész világnak magasabb célokat és nemesebb törekvések lendületét adni. Az egyszerű falusi nép, amely az élet legősibb formái közé zárva harcol a makacs termőfölddel, néha bizonyára meg tudja találni magában az erőt, hogy önmaga fölé emelkedjék és egy magasabb erkölcsi világrendben keresse meg a szépségeit. Ennek az erőfeszítésnek halhatatlan bizonysága egy-egy Balzac, Renan, Pasteur, Clémenceau és a francia szellemi élet annyi nagysága, aki mind egy-egy ilyen nyomorúságos földbesüppedt kunyhóból röppent a nap fiainak sorába. A „miszmacholás“ munkája befejeződött. E téren már nincs több tennivaló. Ha én Nobel-díj lennék, csak azt az írót jutalmaznám meg magammal, aki a hitvány állati lét fölé boltozott mesterséges világ csinálmányairól ima. Hogy ez hazugság? Hát hitesse el. Erre való az ízó, az igazsághoz tulajdonképpen egy szemétkotrógép is elég.ó FOLYTATÁS. Már megint Színházi estét rendeztem magamnak. Vacsora után szobámban könyvből levetítettem O’Neil „Mindörökké” című darabját. O’Neil szintén Nobeldíjas író és azt hiszem, ha erre a darabjára hivatkozott volna, aligha kapta volna meg ezt a kitüntetést. Nemigen értek hozzá, de ha nem csalódom, rettenetesen érdektelen darab. Ezt valószínűleg a szerző is érezhette és ezért illesztette belé még egyszer régi trükjét, hogy a hős-szereplő egyszerre kettős alakjában jelenik meg a színpadon. Az egyik a társadalmi én, a másik pedig az „igazi’’, az ős én, akit kultúra, civilizáció és konvenció olyan mélyen befalazott a tudatalattiságba, hogy a hangját se hallani. Hát épp az a vicc, hogy ebben a darabban Ő is szóhoz jut. Valahányszor a hős az elfojtott ösztönök, legyűrt bűnös hajlamok fölé, mesterségesen megépített erkölcsi világrendjében vállal pózai, erényei, páthoszai nevében megszólal, nyomban utána megszólal az a másik tudatalatti én is. Nyilván a társadalmi konvenciók hazugságözönében ő képviseli az igazság szilárd színijeit. Amit ő mond, az az igazság. Hát meg kell állapítanom, hogy ez az „igazság” kivétel nélkül mindig a legegyügyűbb bambaság. És mindenekfölött a legérdektelenebb közhely. Tulajdonképpen ez érthető is. Az igazság mindig korlátolt és kifejezési eszközeiben szánalmasan Szegényes. Skálája, színpompája csak a hazugságnak van. Amint világtalan fanatikus lárvájával az egész darabon végig csámpáskodik és mindenbe belecsimpaszkodik ragacsos bölcsességeivel, a cirkusz lábatlankodó bohóca jut az eszembe. Ezekért a mondanivalókért kár külön színészt tartani. Az ördögbe is. Kezd nekem gyanús lenni ez az igazságkeresés a művészetekben. Egy spanyol tábornok gyarmati, idegen színes katonákkal megrohanja saját törvényes kormányát, Japán hadüzenet nélkül miliószámla öldösi a kínaiakat, azt a kis igazságot pedig rábízták a művészetekre, mint ahogy a gyerekeket szokás a cselédszobába átfektetni, ha odabenn valami nagy disznóságra készülnek. Bizonyára önök is ismerik az ősrégi görög mesét a két vetélkedő festőről. Az egyik olyan tökéletesen festett le egy szőlőfürtöt, hogy a verebek rászállak és csipkedni kezdték. De a másik egy függönyt festett a falra és a konkurrens festő félre akarta húzni, mert igazi függönynek nézte. A mese szerint ez a második festő lett a győztes a versenyben, mert ő nem egy buta verebet, hanem egy festő kollegáját tévesztette meg az igazsággal. Hát persze, régen volt, talán igaz se volt. Annyira buta, hogy nem is lehetett igaz, akármilyen régen történt is. Először is a legtökéletesebben lefestett szőlőfürt se tévesztheti meg a verebet, mert a veréb az élelmet nem perspektivikus látásával keresi, hanem biokémiai vonzásával. De meg aztán, akinek munkájával sikerül olyan szőlőfürtöt alkotni, amely tökéletesen úgy hat, mint az igazi, az nem művész, hanem legfeljebb vincellér. Ha az igazi művész szőlőfürtöt ábrázol, annak mindent szabad pótolnia, csak a szőlőfürtöt nem. A szőlőfürt nyomorúságos, köznapi ,,igazság“-át akármelyik sarki kofánál néhány fillérért megkaphatja az ember. Nem a szőlőfürt a művészet, hanem a szőlőfürt szublimált hazug délibábja.* EGY KIS METEOROLÓGIA. Decemberben, amikor délben plusz kilenc fok meleg van, az aszfaltot locs-pocs borítja, a szénkereskedő a pinceajtóból sötét gyűlölettel bámul fel a nyitott ablakokkal szellőző kétszobás lakásokba. — a Meteorológiai Intézet kiadja hivatalos jelentését, hogy a meleg, déli légáramlat egyelőre még tovább tart és javulás az időjárásban csak néhány nap múlva várható. Aztán eltelik az a néhány nap és beáll a javulás. A gelateriák forralt borra állítják át az üzemüket, a madárvédő egyesület kioktatja a munkanélkülieket, hogy milyen májból, húsból és zsírból gyúrt pogácsákkal a legalkalmasabb a szegény madárkákat etetni és a Meteorológiai Intézet közli, hogy az Alpesek felől még egyre árad a depresszió és javulás csak néhány nap múlva várható. Aztán ez a pár nap is eltelik, a korcsolyapályán a kazán vörösre tüzesedik, amíg azt a kis talp alá való jeget kiizzadja magából, szegény síelők a zsebükből a szódabikarbónát hintik maguk alá, hogy egy kicsit előrecsúszhassanak és a Meteorológiai Intézet újból közli, hogy a javulás csak néhány nap múlva várható. Mindebből világosan látható, hogy a meteorológiában mindig az a jó, ami nincs. aiatsziriai*tant psifem sziervezető aki úgy a bevásári 3.8, mint a detail eladás körében teljesen jártas. Részletes ajánlatokat eddigi működés és fizetési igény megjelölésével „Azonnal 777“ jeligére fekiátlolta. Amerika mikroszkóp alatt Érdekségek, feljegyzések az amerikai életről Ezekben az apróságokban nem a megszokott amerikai útleírást kapja az olvasó. Nem a pillanat lerögzítését, amikor a hajó utasa először megpillantja a Szabadság-szobrot, nem clrisislandi kalandokat és nem hódolatot a karcsú felhőkarcolók iránt, inkább Amerika apróságairól szólnak ezek a feljegyzések, Ám ezek az apróságok talán jobban megmutatják az igazi Amerikát. Publicity Szó szerint nyilvánosságot jelent, a fogalom azonban magában foglalja mindazt tami Amerika politikai, gazdasági, társadalmi és művészeti életének gerincei a reklámot, a propagandát s azt a sokoldalú, hatalmas tevékenységet, ami a reklám kifejtésével összefügg. Szó sincs róla, megvan a reklám Európában is, de mennyivel más az a propaganda, amit Európa fejt ki s mennyivel más egy-egy amerikai reklámhadjárat Mintha az elöltöltő puska kerülne szembe a tankkal. Pedig ennek a publicitynek hatékonysága nem is annyira a felkészültségén, a hadjárat eszközein és vezérkarán múlik, hanem sokkal inkább az amerikai lélek konstrukcióján. Az európai ember nem hisz el mindent a reklámnak, az amerikai azonban mindent készpénznek vesz, amit mondanak neki, hát még, amit tervszerűen igyekeznek a fejébe verni! Amit a publicity verkliz a fülébe, annak hisz, azt tartja kiválónak és semmit sem ér számára az, aminek nincs meg a publicitása, legyen bár ez akármilyen érték. Itt van egy példa. A legutóbbi években a legnagyobb publicityhadjárat a Coca-Cola nevű hűsítő ital népszerűsítése érdekében folyt le. Ezt az italt, amit valami rejtélyes amerikai gyümölcsből sajtolnak, üvegenként öt centért árulják Megkóstoltam én is, s mondhatom pocsékabb, kellemetlenebb italt még nem ittam. Hol van a Coca- Cola a málnaszörptől, a limonádétól vagy az itt divatos és nagyon kitűnő grape-fruit szörptől! Csodálatosképpen azonban az amerikaiak mégis ezt isszák, akárhol voltam, minduntalan azt hallottam, hogy Coca-Colát kérnek körülöttem. Arra gondoltk, hogy az európai ing talán finnyásabb, valószínűleg bennem van a hiba, én nem tudom kellőképpen értékelni a Coca-Cola különleges értékeit. Erre megkérdeztem egy bennszülött amerikait: — Miért imádják annyira a Coca-Colát? Miért fogyasztják ötszörre akkora mennyiségben, mint a limonádét, az oranzsádét vagy a grape-fruit szörpöt? — Miért? Mert a Coca-Colát minden utcasarkon, minden újságban, magazinban, filmen hirdetik ! Ez a publicity ereje. És ezt az erőt nemsokára már magamon is tapasztaltam. Annyit süvítették a fülembe, hogy a Coca Cola utólérheetlen lussite, annyiszor villantak meg szemem előtt a Coca Cola csábító plakátjai, hogy valahányszor hűsítő italra szomjaztam, Coca- Colát kértem. Belülről hiába élt bennem a meggyőződés, hogy a narancslé hasonlíthatatlanul jobb, a szájam már rájárt a Coca-Colára. Így dolgozik és így érvényesül a publicity minden téren. Ne higyjük, hogy CSak egy hasítőital, vagy egy filmsztár népszerűsítésében játszik különösebb szerepet ellenkezőleg, a publicity Ugyanilyen erővel és jelentőséggel érvényesül Amerika politikai és gazdasági életében is, így például az új gazdasági visszaesés keletkezésének egyetlen oka az volt, hogy az amerikai nagytőke megelégelte Roosevelt kissé talán tényleg túlzott, vagy legalább is elsietett gazdaságpolitikáját, amelyet a javak helyesebb elosztásáról hirdetett. A nagytőke felvette az elnökkel szemben a harcot s elkezdett dolgozni a publicity. Minden eszközt felhasználva beleharsogták a közvélemény fülébe, hogy Roosevelt politikája újabb gazdasági visszaeséshez vezet. Néhány hét alatt valóságos pánikhangulatot sikerült teremteni Amerikában, pedig a pánik gazdaságilag teljesen indokolatlan volt Nincs túltermelés, nincs visszaesés a fogyasztási készségben, sőt Amerika az Argentínában pusztító aszály következtében most még több gabonát fog exportálni, mint amennyit az utóbbi esztendőkben exportált. Mindez azonban nem fontos, — az amerikaiak hallották, hogy baj lesz, hát elhitték, hogy — baj van. Persze, ahogy ennek a publicitynek megmutatkozott a hatása, megindult az ellen publicity is, a Roosevelt köré csoportosult sajtó elkezdte pont az ellenkezőjét hirdetni, hogy nem igaz, nincs semmi baj, csak a vészmadarak huhognak, ötletesen és erélyesen dolgoztak, felnyomták a nagytőke publCity- jét és az amerikaiak már megint kezdik hitni, hogy nincs baj, te egy minden rendben a maga utján. Notary public — Várj meg — fordultam ahhoz a kedves, kis áruházi elárusítólányhoz, akivel New Yorkban néhány kedves napot töltöttem — elmegyek ezzel az irattal egy közjegyzőhöz, mert hitelesíttetnem kell... Rövidesen visszajövök A lány rám nézett. Miért kell ahhoz elmenni? Majd én hitelesítem! Ránéztem a lányra és a szemébe nevettem. — Tréfálsz velem? — Dehogy tréfálok, én is notary publc vagyok ... Ha nem hiszed, itt a pecsétem... És máris előbukkant a pecsét a retikülből a rozs, a púder és a cigarettatárca mellől. — Mondom, hogy notary public vagyok ért is! — erősködött újból s állítását azután a pecsétjével meg is erősítette. Tágrameredt szemekkel néztem rá. De hát hogyan lehetséges ez? —• Igen egyszerűen — felelte a flapper — ötven ember aláírásával támogatva kérvényt küldök be Washingtonba s ebben a kérvényben kifejtem, hogy közjegyző kívánok lenni... Ha kifogástalanok az ajánló-aláírások, akkor minden további nélkül kinevezik a kérvényezőt, tekintet nélkül polgári foglalkozására, nyugodtan lehet hókaparó, varrólány vagy akár tányérmosogató is. . Állítólag jogvégzettség és egyetemi végzettség nem akadály. Akár hiszed, akár nem! Belivé mért nos, ami magyarul azt jelenti: akár hiszed, akár nem, már éppen olyan népszerű mondás Amerikában, mint mondjuk az Okét. Az Akár hiszed ák£í nem egyik nagy amerikai napilap rovatcíme s ezt a rovatot Robert Flipley nevű újságíró vezeti, aki éb 2 H psisos nayi msgH&viruett M tíSrlfisztfisiMS etegcassn (1 ás&t olcsók. öHönfiölettH. Angol és kazal ezilveteklidl nagy raktár. Ksrenes as mm Krasébet-körut 22, L emelet is