Ujság, 1938. március (14. évfolyam, 48-72. szám)
1938-03-20 / 64. szám
Vasárnap, 1938 március 20 ÚJSÁG Gyermekkori emlék Irta SZÁSZ ZOLTÁN Nincs szebb, mint egy kissé elhanyagolt park, gondolta Torontáli, miközben a melegház felől a tó felé sétált. A park valóban nem volt egyéb, mint egy kissé szelidített, rendes utakkal ellátott s kéretlen állati vagy emberi söpredéktől elzárt vadon. Egy gyönyörű hajzat, melyen csak néhány rendező húzással vonult át a kultúra fésűje ... Mikor egy héttel ezelőtt Tary, a fiatal mátraházai földbirtokos autójával megállott a pesti kávéház előtt s kiszállván belőle, felszólította Torontálit, hogy egykettőre szálljon be hozzá s jöjjön le egy kis levegőváltozásra a mátravölgyi kastélyba, az akaratgyönge, bizarr vállalkozásokra csak képzeletben hajló zenész nem is gondolt arra, hogy másfél óra múlva lábai alatt a mátraházai avar fog zörögni. De Tary rábeszélő szavai s a kávéház előtt lihegő autó mégis győztek; egy álomszerűen gyors utazás után, megérkezett a nemes visszavonultság patinás fészkébe. S rögtön jól is érezte magát, mint minden igazi arisztokratalélek, ő is számüzöttnek érezte magát a nagyvárosi forgatag zsivajában s igazi otthonára talált az ősi urilak nemes némasága és diszkrét jóléte közepette . . A tó környéke már egészen vadonszerű volt. Hattyúk, nagyszerű, hófehér állatok, mint elátkozott rabságban tartott fejedelemnők úszkáltak csillogó, sima tükrén. Békanyál és száraz levélcsomók lepték el itt-ott s néhány óriási fa ágazata lenyúlt belé és visszatükröződött benne. Torontáli odament a tó szélére s belebámult a vizbe. Nézte a fákat, élvezte a csendet, itta a friss vizi levegőt. Szerelmes szemekkel követte a hattyúkat, ezeket a hófehér, tovasikló titkokat, ezeket a szép, dicső és buta madarakat. Mindig vonzódott a hattyúhoz — ehhez a fejedelmi, néma madárhoz, melynek magasztos és nemes szépségéről az emberek képzelődése nem tudta elhinni, hogy a dal adománya nem párosul vele s azt a mesét költötte ezért, hogy halála előtt a hattyru dalol. — Mi is olyan szép rajtuk? — kérdezte mintegy önmagától. Nem hagyta soha, hogy érzelmei, sóvárgásai, sőt részeg bódulatai megmaradjanak homályos, vak lelkiállapotoknak, hanem kinyitván belső, lelki szemeit, mindig vizsgálta önmagát s számot adott magának izgalmairól és élvezeteiről... A hosszú, kecses ívekben kígyózó nyak, a törzs közönséges orsóformáját elrejtő, elálló szárnyak, a láthatatlan vízalatti lábmozdulatoktól származó könnyed és titokzatos tovasiklás s végül a tündöklő pazar, folttalan fehérség ... mindez együtt s még néhány finomság... ez a hattyúszépség! Éppen egy fekete hattyúra gondolt s ezt is ideképzelte fehér társai közé, amint a sötét idegenszerűséget jelképezi, mikor Tary hangját hallotta maga mögött. — Egy negyedórája kereslek. Azt mondták a kastélyban, hogy a tenniszhez mentél. — Ahogy látod, nem oda mentem. — Megint a hattyúkat nézed. Ezek, úgy látszik, a kedvenceid. — Eltaláltad. Nézd csak ezt itt, milyen nemes a formája, tiszta a színe, finom a mozgása. Mikor kisfiú voltam, mindig rajongva néztem ezekre az eleven hófehér gályákra, melyeknek a fehér háta olyan, mint valami tündérek számára vetett nászágy. Egy ilyen alkalommal történt egy bécsi park tavának partján, hogy a part felé közeledő hatytyu nyaka után nyújtottam kezemet, remélve, hogy ujjaimat befúrhatom ebbe a meleg, zsíros fehérségbe, kígyózó fehér nyakát arcomhoz illeszthetem s a síkos parton elvesztvén az egyensúlyt, beestem a tóba. Sekély volt a szélén, baj nem történt, csak összesároztam a ruhám s néhány békaporonty s néhány rejtelmes, undorító rovar ragadt a testemre. Akkor jutott az eszembe először, hogy a hattyú tulajdonkép egy mocsár fölött tündöklii, ha karcsú nyakát olykor a vizbe szúrja, a legundorítóbb szenny az, amiből táplálékát előkeresi. Gyerek voltam s ez a tapasztalat nagyon hatott reám. A szépség, mely a szenny fölött siklik ide-oda s ennek a szennynek titokzatos tartalmából él! Később, mint ifjú, mint kezdő, a szerelemben, gyámoltalan s érzelmileg idealista fiatalember, mindig bennem élt ennek az ellentétnek a képzete s ezt rávethettem bizonyos nőkre, a számomra akkor még elérhetetlen nagy kalandornőkre s más homályos életű hölgyekre. Akkor igy gondolkoztam: Ha rájuk nézek, szemlélem testük szépségét, kéjre ingerlő ápoltságát, mozgásuk finomságát és tartásuk gőgjét, ha nézem őket távolról, a korzókon, lóversenytereken, színházi nézőtereken vagy színpadokon, hotelhallokban és fürdö-plage-okon, akkor ezek a disznók épúgy csupa szépségből és nemességből szőtt álomnak tűnnek fel, mint az eszményesített hatytya, akiről a naiv képzelődés azt hitte, hogy életcélja és életcsúcsa dalolva beleevezni a halálba. Ha azonban megismerem az életüket, ha megtudom, hogy ezek a disznók micsoda fizikai és erkölcsi szennytengerből emelkednek ki mindennap Vénuszként, akkor viszont arra kell gondolnom, hogy a hattyú egy díszes külsejű madár, tehát egy állat, amely nem harmatot iszik s nem virágok mézével táplálkozik, hanem halakkal, vizi bogarakkal s a vizben úszkáló mindenféle növényi szeméttel.. . — Nagyon fiatal lehettél, azt hiszem, mikor így gondolkoztál. — Bizony, az voltam. — S ma, remélem, nem vagy ilyen szigorú. Az ember gondolkodása idővel változik. — Bizony változik. Nemcsak, hogy nem vagyok ilyen szigorú, de élményeimnek nem is adok jelképes jelentőséget. Veszem a dolgokat úgy, ahogyan vannak s ha a tóparton egy hattyút meg akarok simogatni, vigyázok arra, nehogy beleessek a tóba. 1 . Az alvilág nyelve Páris legöregebb szedője negyvenévi munkával összeállította a francia alvilág szótárát Poria, március. (Az Világ tudósítójától) Egy arasznyi kis utcában, Páris szívében, a Rue Croissantban egyik nyomda a másikat éri. A legtöbb lapot itt nyomják, jókor reggel, vagy a délutáni lapok megjelenése idején Hachette lapelosztó vállalatának óriási autói, a biciklista rikkancsok ezrei várják a gépszörnyetegek gyomrából kikerült többmilliónyi csomagolt, összehajtott lappéldányokat. Háborgó embertenger, puffogó gépek, az épületekből tompán kiszűrődő lárma, a rotációsok zaja. Egy- vagy két méter széles ivók, kávéházak, ahol munkaruhában, olajosan, kormosan szünetelő gépmesterek, leváltott gépszedők jó vörösborral öblítik le a torkukra rakodott ólomport. A Rue Montmartre-ra húzódó részen már nagyobbak a kávéházak, a közelben lévő szerkesztőségek tagjai és munkájukat befejezett szedők utcai ruhában, ide térnek be. Érdekes élete van ennek a régi, múlt századok emlékét idéző résznek. Nyugati oldala felhúzódik a vásárcsarnokig, a déli pedig azokban a kis utcákban és végnélküli átjárókban végződik, ahol arab bazárok tenyérnyi műhelyeire emlékeztető „üzemekben" még kézzel és nem géppel dolgoznak. A pusztulni nem akaró múlt itt találkozik össze a legújabb idők csodálatos alkotásával, a szedő- és körforgógéppel. Emil Chautard-t a párisi gépszedők korelnökét, a nagyhírű filológust, az akadémiai pálma legfiatalabb tulajdonosát itt találjuk meg. A szedőgép előtt Az óriási teremben nyolcvan szedőgép kattog. Az ólmot olvasztó tűz néha kilobban s a kékes láng palaszürkévé változtatja a levegő szinét. Végigmegyünk az egyik soron. Húsz újtípusú gépen a Les Nouvelles Litteraires kéziratait szedik. Fehérbajuszos, kékszemű, melegtekintetű öregember ül az egyik gép előtt. Azaz nem is öreg. Ha közelebbről nézzük meg, arcán alig vannak ráncok, kék szemgolyójában gyerekes, meg huncut mosoly ül, ujjai fiatalos gyorsasággal kopogtatják a gép billentyűit. Emil Chautardint, amint meglát: — Még öt perc, a kis bisztróban várjon meg, öt perc múlva egy nagy nyakkendős, elegánsnak mondható úr foglal mellettem helyet. Széleskarimájú kalapját nem veszi le, élesre vasalt nadrágját, hogy ki ne térdelje, óvatosan felhúzza. Az elegáns úr, Emil Chautard, Párizs legöregebb szedője, nyelvészeti szempontból óriási jelentőséggel bíró argói szótárnak m reerjéi, Párizs alvilágának szókincsét gyűjtötte össze Emil Chautard. A szakértők szerint olyan munkát végzett, amelyért a legnagyobb elismerés illeti meg. Nincsen Párizsnak olyan írója, vagy újságírója, de főképpen nyelvésze, aki az autodidakta nagyszerű nyelvésznek, mint szerzőnek nevét na ismerné és munkásságának bámulattal ne adózna. La vie etrange de Vargot, nemcsak az irodalmi vagy tudományos körökben tette Chautard nevét ismertté. Az alvilággal érintkező bűnügyi rendőrség, amelynek feladata ennek a társadalmon kívül élő rétegnek felgöngyölítése, sokkal tartozik Chaulardnak. A rendőrség hivatalosan is foglalkozott az alvilág gazdag, színes, sokflórájú nyelvével. A nyomozások során szüksége van annak a teljes tudására. Chautard szótárának megjelenése előtt csak hiányos, módszer nélküli jelentéktelen kis füzetekből mérhették tudásukat azok, akiket hivatásuk az alvilággal való szorosabb kapcsolatra kényszerít. Chautard óriási szótára enciklopédikus, mert az alvilág minden rétegébe sikerült behatolnia és onnan értékében felbecsülhetetlen zsákmánnyal tért vissza. Negyven esztendő munkája A közeli nyomdák pihenő munkásai, akik egy-egy pohárra betérnek, tiszteletteljesen köszöntik Chautardt. — A Vitettében születtem 1864-ben. Vitette abban az időben még falu volt, szervesen nem tartozott Tansshoz. A porosz megszállást itt éltem át, néhány évvel később, mint inas kerültem egy párizsi nyomdába. Alig cseperedtem fel, amikor állandó látogatója lettem a Boulevoire és Deux Moulins nevű báloknak. Az akkor keletkező alvilágnak ez a két kabaré volt a találkozóhelye. Alapjában véve itt kezdtem el munkámat „Utcai lányok és lovagjaik, a pénzhamisító, a kitartott, a gyilkosságok elkövetői a jól végzett munka után saját nyelvükön itt fesztelenül tárgyalták meg dolgaikat. A helyszínen nem jegyezhettem, de kitűnő emlékezőtehetségem volt, hosszú diskurzusokat tudtam agyamba vésni és amikor hazamentem, a számomra akkor még ismeretlen szöveget leírtam. Időközben a napi munka elvégzése után nyelvészeti tanulmányokat is végeztem. Ezeknek a tanulmányoknak alapján jutottam az alvilág nyelvének kulcsához. Évek hosszú során gyűjtögettem, anélkül azonban, hogy óriási könyvben való kiadására gondoltam volna. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy negyven évnek munkássága feküdt egy némán íróasztalom fiókjában. Jómagam is azt hittem, hogy amatőr munkáról van szó, amelynek a komoly nyelvészetnek semmi köze sincsen. — És mégis miként szánta el magát gyűjteményeinek publikálására! ____ — Néhány évvel ezelőtt megindult Le* Noinvelles Litteraires. A lapot mi nyomtuk és így ös**szekötettetésbe kerültem Frederic Lefevre-rel és Georges Chazansollal. A nyomda levegőjében, a munka hevében megszületett barátságunk. Egy szép napon valamelyik kollegám elmondta a két szervezkedőnek, hogy négy évtized óta nagy szenvedéllyel tanulmányozom az alvilág nyelvét. Lefevre és Charensol ettől a pillanattól kezdve makacs kitartással kértek, hogy mutassak valamit munkámból. Elismert nyelvész — A kisdiák félelme töltött el, amikor munkájának néhány részletét bemutattam. Az ízelítőszlet, a két szerkesztő most már a teljes munkát akarta megismerni. Kérésük, inkább követelésük elől, nem térhettem ki. Ezután gyorsan pergett a film. Egy fiatal kiadóvállalat egy nagynevű filológus véleménye alapján vállalkozott La vie etrange de l'argot című munkám kiadására. A nagyalakú 500 oldalas könyv, amely elgondolásom szerint csak néhány hivatásos nyelvésznek figyelmét irányíthatja rám, utat talált a nagyközönséghez is. A napi és szaksajtós heteken, hónapokon keresztül foglalkozott vele, Emil Chautard dicsőséges pályafutásának er ről a részéről nem akar többet mondani. Chautard nyilatkozata nélkül is tudom, hogy négy* ven esztendős csöndes munkásságát, szerénysé gét a legteljesebb elismerés, anyagi és morális siker koronázta. Könyve megjelenése óta meg* törés nélkül futja a siker útját. Ennek a többoldalú sikernek tudható be, hogy Chautard tavaly az egyik esti lap részéről igen érdekes megbízást kapott. — A La vie etrange de largot című munkám, folytatja Chautard, negyven év alatt összegyűjtött anyagom csak egy kis részét tartalmazza. Az alvilág nyelve színes, gazdag, folyton fejlődő. Életképességének legeklatánsabb bizonyítéka, hogy a polgári világ nyelve napról napra több és több kifejezést vesz át, utánozza annak fordulatait és elsajátítja annak színgazdagságát. Munkásságom során megállapítottam, hogy van az alvilágnak egy szerves része, amely távol él a várostól, amely a bűnözők legkülönbözőbb fajtájából született meg. — ? ------------- _ — A deportáltak világa az. Évek hosszú során izgatott ez a probléma. Évek hosszú sorául volt vágyaim és hndorasszója eljutni valamelyik olyan szigetre, amelly a deportálás színhelyéül szolgál. Valaki úgy látszik eltalálta titkos gon* dolatomat. A L'Intransigeant tavaly, mint mun*katársát kiküldött az Ördög-szigetekre, hogy onnan cikksorozatban számoljak be a depor táltak életéről. Munkaadómmal gyorsan meg* állapodtam, kéthónapi szabadságot adott. Éle temben először hagytam el Párist. Ezt az anya gomat most dolgozom fel. Szótáramnak ez lesz a második kötete. Hivatalos kitüntetés Több mint negyven évig állt Chautard a szedőszekrény előtt, amikor a szedőgépet be* vezették. Parisban ő volt az első gépszedő. Az ólombetűk iránt nagy szerelmét a munkás, küz* delemmel teli félszázad nemhogy csökkentett, de napról-napra növeli. Már sokszor otthagy* hatta volna szerelmes posztját. A francia munkás álma a párizskörnyéki kis ház, virágos kert tel, csönddel, nyugalommal, jól kamatozó ér* tékpapirokkal, valóra vált. Chautard már régén visszavonulhatott volna és minden idejét fontos filológiai munkáságának szentelhetné. — Nem tudok a nyomda levegője nélkül élni, mondja ellentmondást nem tűrő hangon. A hetvegét már néhány esztendővel túlhaladtam, a halál, ha majd jön, itt talál a szedőgép előtt. Szerelmesemmel szemben lévő tartozásomat nemcsak félszázados munkával, hanem legújabb kötetemmel is igyekszem leróni. Ismerem ezt a könyvet, néhány hónappal ezelőtt jelent meg Glossaire Typographiques a címe. Félig szakkönyv, félig a nagyközönséget is érdeklő színes, élénk tollal megírt tanulmány. A lapok irodalmi kritikusai, a nyelvészeti és szakemberek újra foglalkoznak Chautard-dal. Sőt a hivatalos tényezők eljöttek sikerét megkoronázni. Néhány nappal ezelőtt a hetvenötödig életéve felé haladó munkásnak a nagy íróknak, a bel- és külföldi kultur, művészi notabilitásoknak járó akadémiai pálmát gomblyukába tűzték. GYOMAI IMRE TI