Ujság, 1938. május (14. évfolyam, 97-121. szám)

1938-05-08 / 103. szám

44 padt. Maga vetette le kabátját és miután hátrakötötték a kezet, elszántan és bátran ment ingujjban a vérpadra. A hóhér hozzá­fogott, hogy lenyitja a haját. Ezután a nép felé fordult és erős hangon így szólt: Fran­ciák! Ártatlanul halok meg. Itt a vérpadon, abban a pillanatban, amikor kész vagyok, hogy Isten elött megjelenjek, most mondom nektek ezt az igazságot. Megbocsátok ellen­ségeimnek és kívánom, hogy halálom Fran­ciaországra — — Tovább nem hagyták a királyt beszélni. Santerre parancsára meg­szólaltak a vérpad körül sűrűn álló nem­zetőrök trombitái... A király hagyta, hogy­ lábait összekössék. Istennek ajánlom lelke­snél, sóhajtotta és a következő pillanatban már a földön volt a feje. (1793 jan. 21.) Vossische Zeitung. Berlin, 1793. No. 16. LAOCOON BÜNHÖDÉSE. A Homéros után élt görög költők kitalálása után irta le Vergilius Laocoon pap sorsát a következők­ben: „Nagy tömeg kíséretében, itt valameny­­nyiek előtt rohant le (Trójában) a felleg­várból Laocoon és már messziről kiáltott: Micsoda ostobaság, szerencsétlen honfitár­saim! Hát azt hiszitek, hogy az ellenség eltávozott? Vagy hogy a görögök ajándéká­ban nincs valami cselfogás? így ismeritek csak Ulixest? ... Ez a gép (faló) vagy a mi f■'fáink ellen készült, vagy valami más ra­vaszság lappang benne... Félek én a gö­rögöktől, még ha ajándékot adnak is ... És ráhajstotta dárdáját a falóra ... Aztán két roppant kígyó törtetett a tengerből a part felé... Vérszínti tarajuk kimagaslott a ha­bok fölött . .. Véresen lángoló szemekkel, sziszegő, csapkodó nyelvükkel egyenesen Laocoonra rontanak. Előbb két kis gyer­meke tagjait marcangolják, majd őt magát veszik körül óriási gyűrűkkel. Fekete, mér­ges gennyel elöntve, kezeivel iparkodik hasztalanul letépni a fojtogató csomókat; rémes üvöltése az egekig ér föl.** Vergilius: Aeneis II. ének, 40—49. és 203 22­. LAONI DIAKONUS. Gauth­ier de Coinci beszéli, hogy a laoni diakónusnak roppant mártíromságba került tisztasági fogadalmát megtartani. Egyszer a kísértésektől gyötör­­tetve, könnyek között aludt el. A Szűz meg­jelent neki álmában, keblét ajkához értette és megitatta fejével. Ez az isteni nektár meg­gyógyította szegény gyötrődő diakónust egész életére. A szerelemnek ilyen álma után élete hátralevő éveiben el lehetett a valóság nél­kül. KAPUTA. „Lapula egy repülő sziget, almi tudósok élnek . .. Ennek a lakosságát így írta le az öreg Swift: Az egyik vakon szüle­tett és több segédje volt, aki hasonló fogya­tékosságban szenvedett. Azzal foglalatoskod­tak, hogy színeket kevertek festők számára; tanítójuk kioktatta őket, miképen lehet tapintással és szaglással megkülönböztetni az egyes színeket és az egész pereputty tökélete­sen meg volt elégedve munkájukkal, bár a színeket minduntalan eltévesztették... És milyen módszerekhez fordul a király, ha egy város fellázad? A szigettel a lázadó város fölé száll, eltakarja a napot, miáltal a város sötétbe boru­l és ha sehogyse adják be a de­rekukat, leejti rájuk a szigetet.. . Sivift: Gul­liver utazásai Ill. rész. Breim kivonata: Ez lett a vége 326 old. LATINJA. (TIZIANO FESTMÉNYE BER­LINBEN.) Tiziano (577—1576) Vásári sze­­nt egész hosszú életében egészséges volt, öröm és szerencse kísérte végig, mint ahogy hazája, Velence is akkor érte leghatalmasabb és leggazdagabb korszakát. „Tiziano női ideálja nemcsak az ő ízlése volt, hanem az egész akkori velencei világé. Ez a nlusz­­k­uszon ötéves, gyönyörű, hatalmas testű, ma­gas nő életerejének pompájában. Csodálato­san egészséges, magasztos érzékiségű­ lény, termékenységre vágyó, új élet reményét keltő. Ez az istennő büszke szépségére, kevelykedik vele. Érzékiségében nincs bűnös kacérko­dás, nincs torz epekedés, nincs beteg szenve­dély, csak az örök megújhodás, természetes, szent kívánsága__Ez a híres arckép Tiziano szeretett leányát, Eaviniát ábrázolja, 1550 tá­ján készült és szintén ezt a hatalmas női tí­pust állítja elénk." Farkas Zoltán: A renais­sance mesterei. V. LÁSZLÓ MEGKORONÁZÁSA. „...A magyaroknak erre nézve három­ törvényük van: A szent koronával kell, az esztergomi érseknek kell és Székesfehérváron kell meg­koronázni a királyt__Pünkösd reggel korán fölkeltem, megfü­rdetteni az ifjú királyt és olyan jól elláttam, ahogyan csak tudtam. Az­tán elvitték őt a (Szent Péter) templomba, ahol minden királyt koronáznak... A kórus ajtaja zárva volt és a királyné ő kegyelme beszélt magyarul az ott levő polgárokkal és esküt tett­ő kegyelme a király helyett, az ő fia helyett, aki éppen akkor nap volt tizen­két hetes. Akkor az ajtó megnyúlt és be­mentünk a szentélybe. Ott a szabad városi Weida Miklós a nemes Cilly gróf (Cilléi Ili­nk) kardjával lovaggá ütötte a királyt. Én pedig, Kotlanerin Ilona, jól odatartottam, hogy hozzáférjen. A királyné észrevette ezt és odaszólt: istennere nem misértem. Ez ma­gyarul van és­ azt jelenti: az Istenért, ne bántsd. Arra ő azt felelte: nem. Ez annyit jelent, hogy nem, és nevetett. Aztán az érsek megkente olajjal a fejét és odatette a szent koronát. És ő most már, Albrecht király fia és Zsigmond császár unokája, a nemes Lasszló király, aki megkoronáztatot." Alis der Denkwürdigkeilen der Helene Kottanerin. 1439. Endlicher kiadása. SZENT LÁSZLÓ ÉS A LEÁNYRABLÓKUN. (Cser­halomnál) „a magyarok gyors üldözés közben éles és szomjas kardjaikat a kunok vérével itatták. A kunok frissen nyírott fe­jeit, mint a nyers tököt, kardcsapásaikkal úgy aprították. Szent László herceg megpil­lantott egy pogányt, aki egy szép magyar leányt vitt lova hátán. Azt hitte,­ hogy az az erdélyi püspök lánya. Szent László herceg tehát, jóllehet súlyosan meg volt sebesülve, mégis nagy sietve üldözni kezdte Szög nevű lován. Mikor pedig közelébe ért, sehogy sem tudta leszúrni, mivel sem az ő lova gyorsab­ban nem futott, sem amanuak lova nem ma­radt el egy cseppet se, hanem mintegy ember­­karnyi kéz volt lándzsája és a kun háta kö­zött. Oda kiáltott hát Szent László herceg a lányhoz: Szép húgom, ragadd meg a kint övénél és vesd le magad a földre. Meg is lelte. És amidőn Szent László herceg távol­ról a földön fekvőre szegezte lándzsáját és meg akarta ölni, a leány nagyon kérte őt, hogy ne ölje meg hanem engedje el. És az nem volt a püspök lánya. A szent herceg pedig hosszas küzdelem után elvágta a kun torkát és így megölte.1* Kálti Márk Képes Krónikája. LÁZADÓ INDIAIAK KIVÉGZÉSE (VE­­RESCSAGIN). „Verescsagin egyik képe előtt egy hallatlanul kegyetlen kivégzés szemtanúi vagyunk, melyet az angol állam­hatalom hajtott végre egy indiai felkelés le­verése után. Egyforma távolságra egymástól sorba felállított ágyukat látunk és a nagy térség mellett feszesen élló s az ágyuk ki­szolgálására elhelyezkedett katonák állanak Az ágyucsövek nyílásához háttal odakötö­zött indiaiak. A hosszú, sötét ágyucsősoron­­v égig, mindenütt a fehérruhás fölkelő vezé­rek. Ahogy vonaglanak természetellenes tara­fásban kötelékeik között, vagy ahogy le­­hanyatlanak végső elernyedésben, vagy ahogy állnak összekötözött lábaikon, dacosan ki­feszülve, az azt mutatja, hogy milyen külön­­böző lélekkel várják a következő percben el­jövendő borzalmas halált." Zabei: Weresch­­tschagin, 30. old. LEHEL KÜRTJE, Augsburgnál (955): „fogságba estek Lehel és Bulcsu derék vezé­rek s elvitték őket a császár elébe. S midőn a császár kérdezte tőlük, miért olyan kegyet­lenek a keresztényekhez, igy szóltak: Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk, kiket látok os­torul bocsátóit és mert akkor a ti kezetekbe esünk és elveszünk, mikor, titeket üldözni megszűnünk. S monda nekik a császár: Vá­lasszatok magatoknak olyan halált, amilyent akartok. S Leel így szólt: Hozzák elő kür­tömet, előbb hadd fújjam meg, aztán majd megfelelek neked. S amint kürtjét előhozták, a császárhoz közeledvén, mikor kürtjét meg akarta volna fújni, azzal, amint mondják, oly erősen sujtotta fejbe a császárt, hogy arra az egy csapásra szörnyethalt és monda néki: Te előttem fogsz menni és en­gem szolgálsz majd a másvilágon. Mert az a scythák hite, hogy akiket ez életben meg­ölnek, a másvilágon nekik szolgálni tartoz­nak. S rögtön letartóztatták s Regensburgban fölakasztották őket." Kálti Márk Képes Kró­nikája, Szabó ts. ford. 33. fej. LENO­­E. Lenore vőlegénye háborúba ment Lenorenek rossz álmai voltak, nem tudta, hűtlenséget vagy halált jelentenek. A háborúnak vége lett, a katonák hazajöttek. A lakosság nagy örömmel fogadta őket, csak Lenore nem találta meg Vilmost a visszatér­­tek között. Őrjöngve futkosott fel és alá, ha­ját tépve verdeste földhöz magát. Anyja hiába vigasztalta, Lenore szidta az isteni gondviselést. Éjféltájban lódobogást hall, majd valaki jön a lépcsőn fölfelé. Lenore aj­tót nyit és íme, Vilmost látja, aki eljött, hogy hazavigye menyasszonyát. A paripa kettős terhével is villámgyorsan száguldott, de Le­nore borzalommal vette észre,, hogy nyö­szörgő és jajgató szellemek egész hada vág­tat utánuk. Temetőbe érkeznek, Lenore látja, hogy levágja a halál és haldokolva hallja a szellemek dalát, viselje az ember türelmesen végzetét és ne szálljon perbe az Istennel, Stürger balladája 1773-ból. X. LEÓ KÉPE (RAFFAEL, FIRENZE, ITTTI). Raffael „Rómában festett egy jó­kora képet Leó pápa, Giulio de Medici és de­­llossi bíborosok képmásával és ezek az ala­kok inkább testiségükben kidomborodóknak, mint festetteknek tűnnek föl. A bársony ott csakugyan bolyhos, a pápa ruhájának da­­masztja villámlik, a bélés prémje lágy s ele­ven és az arany és selyem úgy van utánozva, hogy nem festett felületnek, hanem aranynak és selyemnek látszik. Van ott egy min­iát urak­­kal ékes pergament könyv, amely a valóság­nál is természetesebb és egy díszes ezüst* csengetyű, melynek szépségét nem is lehet ki­mondani. Többek közt ott van a szék fénye­zett és aranyozott gömbje, melyben tükör módjára visszatükröződik — akkora a fé­nyessége — az ablak világos része, a pápa válla ér a környező szoba. Mindezek a dol­gok oly szorgalommal vannak kidolgozva, hogy bízvást elhihetjük, hogy nincs olyan mester, aki jobban megfestené." Vásári: Ee vita de, pia eccelenti pittori, scultori ed pi chilei­ti. (III. folytatás)'­K KIRÁLY ÉS ÁLLAM RICHELIEU ÓTA. „Richelieu politikája röviden a következők­ben foglalható össze: Az állam minden ere­jével, vagyonával és lakosával uráé, a ki­rályé. Csakhogy a király nem kénye-kedve szerint rendelkezik a nemzettel, hanem hogy felvirágoztassa és a külföld előtt tekinté­lyessé tegye. A fejedelemnek és tanácsosai­nak egyedüli célja a közérdek. Nem fecsé­relhetik el az ország kincseit léha játékban és nem engedhetik, hogy oly vállalatokban ontsák vérüket az ország fiai, melyek nem emelik királyuk erejét és tekintélyét. Csakis a király nyerte Istentől az uralmat, másnak, bármily közel álljon a felséges személyhez, nincs ahhoz semmi joga. Az állam fogalma különválik a király személyétől. Nincs többé része az államhatalomban a király család­jának, sem anyjának, sem testvérének, nincs a papságnak, nincs a nemességnek... Riche­­lieunél, úgy, mint Macch­iavelli tanította, ön­cél lett az állam." Marczali: Az ellenrefor­máció kora 534. old. KIRÁLYKORONÁZÁS MAGYARORSZÁ­GON. „A királyok koronázásának rendjét és módját az ősi szokás eképpen tartotta fönn. Misét mond Magyarország legfőbb papja... a díszes székesfehérvári templom­ban és a leendő királyt az oltár elé állítják. A kanonokok leveszik öltönyét, azután pedig a főpap fejére téve kezét, ünnepélyes imát mond. Ezután kezét, lábát a szent olajjal megkeni. Miután pedig a szent öltönyöket ráadták, először is átadja a keresztet, mely­­lyel az apostoli küldetés jogát akarja jelezni. Azután a jogart, az aranyalmát és a zászlót, a királyi jelvényeket adja át Végre elő­hozatván az ország törvényei és rendeletét, felszólitja, hogy azoknak szövegére esküdjék meg. Mihelyt a király letette az esküt, tüs­tént megkoronázzák és erre egy e célra ké­szült emelvényre lép és több urat lovaggá üt annak jeléül, hogy a királyság a fegyverektől függ. Aztán Szent Péter és Pál templo­­lomába megy, ott törvényt lát ítéletet mond, hogy jelezze azt, hogy a h­ad­­ügy után elsősorban az igazságot kell ápolni. Végre lóra száll, Szent Márton templomá­hoz megy, fölhág a legmagasabb toronyba, ott kardjával a négy irány felé mutat, je­lezve, hogy az országot mindenfelől meg­védi." Callimachos: Történet, IV. rész. KLEOPÁTRA ANTONIU­SHOZ MEGY. Kleopátra, Egyiptom királynője (­ Kr. e. 30.) aranyozott falu és kifeszített bíborvitorlájú hajón érkezett a Kydnos folyón, citera, fu­vola és lantszó mellett, amivel az ezüst eve­zők csapásai összehangzottak. Maga Kleo­pátra aranyhímes sátor alatt hevert, ugyan­­úgy öltözve, ahogy Aphroditét festeni szok­ták; a szerelem istenét ábrázoló fiúcskák áll­tak mellette és legyezték őt. A legszebb rab­nők mint Gratiák foglaltak helyet a fedélze­­ten. Kábító illat terjedt szerte a tömérdek füstölőből. Mindenütt sok világító fáklya volt elrakva, felfüggesztve ékes vonalakban. Kleopátra szépsége, bár nem volt magában­­véve páratlan és nem keltett első pillantásra bámulatot, azonban a vele való érintkezés ellenállhatatlan varázsa volt, alakja pedig megnyerő társalgásával és finom ízlésével ,valami különös ingerrel bírt. Szinte gyönyö­rűség volt hallani a hangját, amint beszélt. Kleopátra úgy elragadta Antoniust, hogy az elpazarolta és elmulatta vele a legdrágább dolgot: az időt Plutarchos: Párhuzamos élet­rajzok, Antonius XXVII. KLEOPÁTRA HALÁLA. A­ szégyenteljes aetiumi vereség után (Kr. e. 30), ahol Anto­nius nem törődve az érette harcoló hajóhad­dal és az őt váró szárazföldi hadsereggel Kleopátra után futott. Octavianus légióival Egyiptomba ment és a szerelmeseket Ale­xandriában körülzárta. Antonius kardjába dőlt, Kleopátra pedig, miután megtapasz­talta egy személyes találkozáson, hogy a fiatal Octavianust nem csábíthatja el úgy, mint annak idején Caerest vagy később An­toniust, elhatározta, hogy szintén öngyilkos lesz. A római vezér diadalmenetben akarta meghurcolni az egyiptomi királynőt és ez elől csak a halálba lehetett menekülni. Falu­ról egy kosárban szép fügét hoztak abba a sírboltba, ahova Kleopátra elzárkózott. A fügék közt egy kis áspis rejtőzött. „Tehát mégis itt van" szólt a királynő, mikor né­hány fügét kiemelvén, meglelte a kígyót és odatartotta meztelen karját a marásra. Éle­tének 39. esztendejében hunyt el, amiből 22-n át királynői­ méltóságot viselt és 3 évig Antonius-szal együtt uralkodott. Plu­­tarch­os: Párhuzamos életrajzok, Antonius LXXXVI. KLYTAIMNESTRA BŰNE. Zeus és Léda szerelmének gyümölcsei a két tojásból kikelt két ikerpár: Kastor és Pollux, továbbá He­léna és Klytaimnestra. A lányok közül Heléna a trójai háborút okozta, testvére pedig férjét, az összes görögök vezérlő királyát, Aga­memnont meggyilkoltatta. Ez a szörnyű bűn így folyt le: „Aigisthos okozta halálomat... ő gyilkolt meg átkozott feleségem segítségé­vel; meghitt a házába, előbb megvendégelt s aztán megölt, mint ahogyan ökröt ölnek meg a jászol előtt, így haltam meg a leg­nyomorultabb halállal s ott vérzettek el körü­löttem többi társaim is, mint fehéragyaru sertések valami gazdag ember házában. Te már sok ember véres halálát láttad... de legjobban mégis akkor indult volna meg a szíved, ha láttad volna, hogyan fetrengünk a boros-vödör s megrakott asztalok körül. Az egész palló vérünktől ázott. A legborzasz­tóbb mégis, amit hallottam, Priamos leányá­nak, Kasszandrának hangja volt, akit ott, mellettem ölt meg a cselszövő K­vta imnestra; felemeltem kezeimet, de ismét leejtettem a földre halálos vívódásomban; testemben a kard, ő meg, az a szörnyeteg, ott hagyott s nem volt lelke hozzá, hogy befogta volna szemeimet s becsukta volna számát, mikor Hades honába indultam." Így mondja ezt el Agamemnon véres árnya az alvilágban, ahova Odysseus leszállótt, hogy kérdezősköd­jék a halottaktól. Homeros: Odysseia, XI 400—430, KONRADINO BÍRÁI ELŐTT. A nagy II. Frigyes unokája, a Konrádocska, csendesen, visszavonultan éldegélt anyjával nagybátyjá­nak, a bajor hercegnek udvarában. De a Hohenstaufok elrabolt örökségében, a gyö­nyörű nápolyi királyságban az alattvalók már alig bírták elviselni a kegyetlen francia Anjou Károly rémuralmát és ezért kérve kérték Konradinót, hogy jöjjön Itáliába és foglalja el ősei trónját. Hiába sírt az édes­anyja, a tizenhatéves Konradino elment. A tagliacozzói csatát elvesztette és a győztes Anjou Nápolyban bíróság elé állította a császári herceget. A vád az volt, hogy gonosztevő, az egyház ellen lázadó és felség­­sértő a királlyal szemben. Mikor a bírák a király vádaskodását hallották, elrémültek és egy szót sem mertek szólani. Végre előlépett a nemes Guido di Luzara és kijelentette: , „Konradino nem mint rabló és lázadó jött,­ hanem abban a hitben, hogy jogát érvénye­síti és örökségét keresi. Nem is fegyveresen fogták el, hanem menekülés közben és a menekülőnek irgalmazni szokás." A birák­ ezt hallva mind fölmentették a herceget, csak az egyetlen elvetemült llak­­ i Róbert szavazott halálára. Ez az egyetlen szavazat elég volt Károly királynak, hogy kivégeztesse Konra­dinót. KONRADINO KIVÉGZÉSE. Az utolsó Ho­henstauf elvesztette a taglicozzói csatát és győztes ellenfele, Anjou-i Károly a tizenhat­­éves herceget vérpadra küldte. 1268 október 29-én vezették az elítélteket Nápoly piacára. Roberto di Bari, az igazságtalan bíró, fel­olvasta az ítéletet. Zúgás támadt de a féle­lem mindenkinek lezárta a száját. Róbert azonban, Flandria grófja és Károly király veje haragosan előugrott, fölkiáltott: Te szemtelen, igazságtalan gazfickó, hogy mersz te ilyen nagy urakat halálra ítélni? Ugyan­akkor hozzávágott a kardjával, úgy hogy a bírót holtan szállították el onnan. A király elnyelte haragját. Az ítélet nem változott. Konradino szót kért: „Isten előtt bűnös va­gyok, de itt igazságtalanul ítéltek el engem. Kérdem azoktól, akikhez őseim jók voltak, kérdem a föld összes fejedelmeitől, halált érdemel az, aki a maga és népe jogait védi? És ha én bűnös volnék is, lehet-e ily kegyet­lenül büntetni híveimet, akiknek a bűne csak a hűség?" Aztán karját égnek emelve kiál­tott: Jézus Krisztus, minden teremtmények ura, ha ez a pohár nem távozhat tőlem, a te kezeidbe ajánlom lelkemet." Mikor letérde­­pelt, mégegyszer megszólalt: Ó, édes anyám, micsoda rettenetes hírt fogsz kapni felőlem!" KOPPÁNY VEZÉR: „Vala pedig Cupan. Tar Zirind fia, ki még Szent István király atyja, Geycsa vezér idejében is viseli vala e vezér­­séget. Geycsa vezér halála után pedig Cupan Szent István király anyjával vérfertőző há­zasságra lépni, Szent Istvánt megölni és birodalm­át a maga hatalma alá vetni akará. Vala­mpedig ő a Somogyság vezére. Szent István király pedig összehiváa előkelőit... ellensége elébe vonula és a Garam vize mel­lett öveztetek föl elsőben karddal. . . Egész serege fejévé és vezérévé a német nemzetkezi vendégét, Vencellint tevő­ ütközetre kerülvén tehát a dolog, mind a két fél soká és erősen harcola, de az isteni irgalom segítségével Szent István dicsőséges győzelmet nyert. Vencellin vezér Cupan vezért megölte... Magát Cupani pedig Szent István néggyé vágata, első részét az esztergomi, máskát a veszprémi, harmadát a gyri kapuba, negye­dét Erdélybe küldé. Kálti Márk Képes Kró­nikája, Szabó K. ford. 36. fej. KORDOVAI ÖZVEGYASSZONY KERTJE, a veszprémi, harmadát a győri kapuba, negye- A kordovai kalifa ki akarta bővíttetni a kertjét s egy kis réten kioszkot emeltetett. De ez a rét nem tartozott az uralkodóhoz, hanem egy özvegyasszonyé volt, aki nem akart lemondani a birtokáról. A szegény öz­vegy elment a kordovai káéihoz és bepana­szolta előtte a kalifát. A káéi kihallgatást kért a fejedelemtől. Az engedélyt megkap­ván szamarára ült és nagy zsákkal a vállán fölkereste a kalifát, aki éppen az özvegy kertjében, az új kioszkban fogadta Ijordova biráját. A kádi megkérte az uralkodót, en­gedje, hogy a kert földjéből megtölthesse a zsákját. A kalifa jószivű volt és teljesítette a kérést: „Töltsed meg csak a zsákodat." Mi­kor tele lett a zsák, a kádi így szólt: Ez nem­ minden. Hogy betetőzzed jótékony művedet, segíts nekem ezt a zsákot föltennem a sza­maramra. A kalifa megpróbálta a dolgot, de MŰVELTSÉGI LEXIKON ÚJSÁG 41aaA. v­ L-o h­l * Új­­______

Next