Ujság, 1938. június (14. évfolyam, 122-144. szám)

1938-06-01 / 122. szám

SZERDA, 1938 JÚNIUS , ÚJSÁG SZÉPSÉGHIBA A tisztviselő homlokán volt egy szép­séghiba és elment a plasztikai sebészhez, hogy megszabadítsa tőle. A tisztviselő nem volt megelégedve az operáció ered­ményével s bíróság elé állította a sebészt, de az Igazságügyi Orvosi Tanács meg­­állapította, hogy az orvos szakszerűen végezte feladatát, nem követett el semmiféle műhibást. A tisztviselő azon­ban nem törődött bele, hogy gyakran a lelkiismeretes orvosi beavatkozás is csak viszonylagosan tudja korrigálni a ter­mészetet. Hosszú és szenvedélyes peres­kedés kerekedett orvos és paciens között, amelynek izgalmai végül olyannyira megbolygatták a tisztviselő egyensúlyát, hogy felrohant a sebészhez és kis híján agyondöfte tőrével. Mindez egy szépség­hiba miatt, amely a tisztviselőt nem za­varta testi, vagy szellemi élete normális funkciójában s nem korlátozta társadalmi és gazdasági érvényesülésében sem. Ezért a szépséghibáért tőrt ragadni s a tőrt az orvos arcába és torkába beledöfni, ma is elszörnyesztő túlzás, holott Európában nem éppen ritka, hogy a civilizált együtt­élés szokásait s a humánus törvényeket a „szemet szemért" középkori anarchiá­jával helyettesítik. A szerencsétlen se­bész esete joggal rettenti meg orvos­társait, akik az utolsó években szinte hetenként kerültek szembe a fellázadt pácienssel, aki, ha nem is dolgozott tőr­rel, de alaptalan perlekedésével tudatlan és felelőtlen vádaskodásával mégis ren­dített egyet az orvos hirnevén és exisz­­tenciális biztonságán a nyilvánosság előtt. Bolond időnk egyik legrosszabb­­fajta reprezentánsa a laikus, aki semmit sem tud, de ha sor kerül rá, végül min­dent jobban tud, mint a szakember, akár a testi, akár a szellemi, politikai, gaz­dasági, vagy társadalmi jelenségek és betegségek specialistája. Ha nem tetszik szakszerűen megoperált homloka, vagy orra, vagy a szakszerű politikai, szociá­lis és morális gyógymód, amellyel segí­teni akarnak rajta, legszívesebben ki­verné a hivatottak kezéből a műszert, az orvoséból a lanzettát, az ügyvédéből és a bíróéból a törvénykönyvet, a hajó­séból az iránytűt, a művészéből az ecse­tet, az újságíróéból a tollat, sőt a kor­mányéból is a kormánypálcát. A tiszt­viselő, aki tőrrel végzett véres plasztikai műtétet a sebészen, ennek a veszedel­mes típusnak szélsőséges megtestesítője, de rá lehet ismerni cselekedetében min­denkire, aki ugyanúgy ahogyan ő, nem nyugodott bele a pártatlan szakszerűség szempontjából legilletékesebb Igazság­ügyi Orvosi Tanács ítéletébe, nem nyug­szik bele a történelem, társadalom és a gazdaságtudomány szakszerűségébe sem, ha nem tud olyan csodát művelni, ami­lyet tudatlanságában elvár,­­ ha a plasztikai sebész a dudoros homlok­ból nem csinál apollói márványhomlo­kot, vagy ha a kormány tizenötezer el­bocsátott magántisztviselő nyomorúságá­ból nem teremt paradicsomi jólétet nyolc és fél millió magyarnak. A laikust, a tu­datlant, a hiszékenyt túlságosan felbá­torították a kuruzslók, semhogy ne kell­jen állandóan tartani tőle a szakember­nek, aki szolid eszközökkel, szolid mun­kát végez és "éppen ezért végül követke­zetesen csalódást, majd gyűlöletet kelt azokban, akik ma nem fogadnak el mást hősként és doktorként, csak aki a lehetetlen és képtelen megvalósításával kecsegteti. A politika és a társadalom fe­lelős doktorainak, társadalmi és gazda­sági műtétek sebészeinek sem árt ma­napság számolni azzal a kockázattal, hogy a megvadult laikus számukra sem veszélytelen, ha az operáció végül nem­­ úgy sikerül, ahogyan alacsony és forró homlokuk mögött elképzelték ... Zsolt Béla Testvérke írta Medveczky Bella Egész testével nekilapult az ajtónak, úgy hallgatódzott. — Jobb neki, ha meghal — hallotta bent­­ről nagyanyja rideg hangját. — Hidd el, jobb neki, ha meghall És mindnyájunknak jobb. Neked is! Péterkének is, de még ennek az újszülött, szerencsétlen kis porontynak, is. Apa ,nem felelt. Döbbenetes csönd terült el az ajtó mögött. Majd lépteket hallott. Feléje közeledtek. Riadtan menekült ki a szobából. Lihegve, reszketve futott végig a hosszú fo­lyosón és elfulladva surrant ki a hátsó ajtón a kertbe. Cél nélkül bolyongott a virágágyak között, melyeknek illatos, színes pompáját anyuka annyira szerette. — Jobb neki, ha meghal — ismételte ma­gában nagymama szavait. Azon töprengett, hogy várjon a halállal anyuka is olyan ször­nyen messze útra indulna, mint tavalyelőtt nagyapa? Mikor érkezne vissza? És miért lenne jó anyuka távolléte mindnyájuknak? Még­ a kicsinek is, aki ott sirdogál a fehér pó­lyában a szalonban, mert kihozták anyuká­tól, hogy ne zavarja a gyereksírás! Hallotta, amikor reggel az öreg dada oda­­dünnyögte a Pestről érkezett ápolónőnek: __ A nagyságos asszony sohasem szerette az urat. Azt mondják, meg is volt az oka, amiért annyit szaladgált fel Pestre. Az Isten jól tudja, hogy miért viszi most el közülünk. Jobb neki így! Mennyi rejtély! A jó Isten elviszi anyu­kát, mert jobb neki úgy, jobb mindenkinek, azt mondják. Csak őt nem kérdezi meg senki. Csak róla nem vesznek tudomást napok óta. Észre sem veszik, hogy ott lábatlankodik közöttük, hogy riadtan ügyel és hallgatódzik és elejtett szavakat fűz egybe, öt napja éppen, hogy egyszerre csak itt termett az a kis csöppség, hogy a sírásó felveri a házat, hogy az autó napjában háromszor berobog a vá­rosba a doktor bácsiért, hogy apuka teljes fásultságban gubbaszt a szobájában és nem akarja még azt a sivalkodó kisgyermeket sem megnézni. És nem akarja anyukát sem látni, ő is csak egyetlen egyszer láthatta anyukát. Két nap előtt a dada hirtelen bevezette anyuka ágyához és azt mondta: — Ne beszélj semmit, csak csókold meg az anyád kezét. Anyuka olyan fehér volt a párnák között, hogy egészen elmosódott az arca a félhomá­lyos szobában. Csak amikor felnyitotta a sze­mét és lázas, csillogó, könnyektől nedves pil­lantása a kisfiára siklott, eszmélt rá arra, hogy itt valami baj van, anyuka nagyon be­teg lehet. A hangja is egészen halk és fény­­lelen volt, nem lehetett ráismerni anyuka életvidám, csengő hangjára. — Jó gyerek légy mindig, Péterként! — suttogta anyuka és a keze bizonytalan moz­dulattal nyúlt feléje, ő engedelmesen meg­­megcsókolta a láztól nedves kezet és szólni is akart, de addigra a dada már kirángatta a szobából. — Jobb anyukának, ha meghal — ismé­telte újra magában. — Az a halál valami nagyszerű utazás lehet, mert hiszen nagy­­papa sem érkezett még vissza. Talán Afriká­nál is messzebbre utazik most anyuka, pedig tavaly ott is milyen sokáig volt, három hóna­pig is. Mégis jobb, ha elmegy, mert ő tudja, hogy anyuka nem szerette ezt a nagy, komor házat, nem szerette a magánosságot, anyuka mindig összerezzent, ha apuka szólt hozzá és riadtan menekült nagymama gúnyos és csípős szavai elől. Anyuka gyakran mondta: — Bár csak veled élhetnék, egyedül, Pé­­terkém! Mi ketten boldogok lennénk, tudom, még szegénységben is, bárhogyan, csak mesz­­sze-messze inneni ő nem értette, miért mondja ezt anyuka, mert ő nagyon szerette a nagy házat, a lova­kat, a teheneket, szeret felkapaszkodni János bácsi mellé a szekérre és kimenni vele a ha­tárba. De anyuka csak sóhajtozott és néha hirtelen, idegesen elutazott, felment Pestre és csak hetek múlva jött vissza. Nagymama ilyenkor epésen, dühösen mormolta apának: — Látod, már megint megszökött. Köny­­nyelmű­, léha teremtés, meg is csal, én tu­dom, hogy meg is csal! Apa bezárkózott ilyenkor a szobájába és az egész házban nyomott és viharfelhős volt a hangulat. — Ó, igen, jobb anyukának, ha meghal — mormolta újra magában és megindult a ház felé. Már sötétedett. Félelem fogta el, apró léptei egyre gyorsabbak lettek, már szaladt, ijedten és nyugtalanul. Az alkonyat hosszú árnyakat fektetett a virágágyakra és anyuka szép tulipánjai, mint vigyorgó kis kisértetek lapultak a homályban. Mennyi lámpa égett a házban! A cselédek a folyosón suttogtak, a doktor bácsi épen kijött anyuka szobájából és olyan ijesztő volt minden, a suttogás, az osonó léptek, a lámpák sárga fénye és a fé­lig nyitott ajtó, amelyen át kifehérlett anyuka ágya. A kis dohányzó volt csak csöndes. Idehu­­­zódott. Egyetlen gyertya égett itt, de a sápadt fény most szinte simogatta forró homlokát. Az ajtóhoz osont és hallgatódzott. — Nyugodj meg — hallotta nagymama ke­mény hangját. — Így kellett ennek történ­nie. Új életet kell kezdened, már csak Péter miatt is! — És Péterke testvére ... a másik kis gyer­mek ...? — Biztos vagy benne, hogy a tied? Idegen gyermek azt — Ne gyötörj, anyám! — jajdult fel apuka. Mi ez? Mit mond nagymama? A másik gyermeknek nem apuka az apukája?! Riadtan botorkált végig a szobán. Előtte fehérlett az ajtó. Mögötte hallotta az új kis­gyerek halk nyöszörgését. Felkapaszkodott a kilincsre és benyitott. Senki sem volt a szo­bában. A kis bölcső egyedül állt a szalon sö­tét bútorai között, az asztalon égett a lámpa és a sárgás fényben az új kisgyerek sötét csil­lagszeme olyan különösen világított. Óvatosan közeledett. Nem is látta még az apróságot, nem engedték a közelébe. Most megbámulta gömbölyű, kopasz kis fejét, ökölbeszorított, picinyke kezeit, nyöszörgő, keskeny száját és csillogó, sötét szemét. Ó, anyukának is ilyen a szeme, ilyyen sötét, csil­logó, ilyen titokzatos. Anyukának, aki megint elutazott, mert jobb neki úgy. Nagyon mesz­­szire utazhatott és sokáig kell várnia, míg visszajön szomorú kisfiához. Mi lesz addig vele? Ki fogja szeretni és kit szeressen ő? Ki­nek meséljen álmairól, vágyairól, kinek mondja el, milyen különös kis manók laknak az odvas fákban és milyen tündérkék alsza­nak a virágok kelyhében? Nagymama kine­veti, dadus meg sem hallgatja, apukának min­dig más a dolga. De itt fekszik előtte egy új kis ember, aprócska még, de biztosan hamar megnő, mint a kiscicák, kint, a konyhában, ő lesz a barátja. Szeretni fogja. Kényeztetni. Anyuka minden meséjét elmeséli neki. Nagy­mama azt mondja, hogy „idegen gyermek"! Hogyan lehetne az, amikor anyuka selymesen fekete pillantásával tekint rá, hogy lehetne az, amikor ő máris olyan nagyon szereti! Be­szélhet nagymama akármit, ő nem adja oda senkinek ezt a pici gyereket, akit úgy, de úgy szeret, akinek még a nevét sem tudja, de aki hozzája tartozik, jobban, mint bárki más a világon! A kis bölcsőhöz kapaszkodott, sírt és ne­vetett, amint kezével megfogta az ökölbe­­szorult apró kezeket és értelmetlen szavakat gügyögött boldogan és felszabadultan. Csak percek múlva vette észre, hogy az ajtó már régen kinyílt és ott áll az apja megdöbbenve, szótlanul és az ő arcán is könnyek csordul­nak végig. — Apuka, apuka! — kiáltotta, amikor meg­látta a mozdulatlan férfit. — Ugye, ő a miénk? Ugye nem adjuk senkinek, mert én most már őt akarom szeretni, hogy anyukám elment... A férfi botladozó léptekkel jött közelebb. A kisfiú megragadta a kezét és most már megtalálta a boldog, szép nevet, az új emberke nevét: — Testvérkel — suttogta önfeledt öröm­mel. — Ugye, apuka, ő az én testvérkém?! És a férfi szótlanul bólintott. Az Aranyvonat Esztergomba vitte a Szent Jobbot Elindult országos útjára a nemzet drága ereklyéje Az egész magyar nemzet drága ereklyéje, Szent István király csodatevő Szent Jobbja kedden reggel elindult a fővárosból országos körútjára. 1771 óta, tehát százhatvanhét esz­tendeje most először kerül ki a Szent Jobb Buda falai közül. Mostani országjáró útjá­nak első állomása Esztergom volt: odavitte az Aranyvonat, amely a nyugati pályaudvar érkezési oldalán kedden már kora reggel készen állott. Ennek az öt szalonkocsiból magasztos célra összeállított vonatnak egyik vagonját kápolnává alakították át és kívül­­belü­l káprázatosan feldíszítenék. A vonatindulás ünnepélyes alkalmára fel­lobogózták a nyugati pályaudvart, amely előtt lovasrendőrök diszszázada helyezkedett el. Felállott a pályaudvaron a koronaőrök diszszázada is. Közéleti előkelőségek egyen­ruhás, díszmagyaros és egyházi öltözékű­ csoportjai festői képet nyújtottak a vasút­állomás öreg üvegcsarnokában. Hozzák a Szent Jobbot Mészáros János érseki helynök, a Szent Jobb őre autón hozta az ereklyetartót, ame­lyet négy irgalmasrendi szerzetes emelt az Aranyvonatra. A szalonkocsi-kápolnában a Szent Jobb körül Mészáros érseki helynök és négy alabárdos helyezkedett el; a többi szalonkocsit koronaőrök, egyházi és világi előkelőségek töltötték meg. Néma áhítattal tisztelgett a pályaudvar kö­zönsége 8 óra 50 perckor, amikor az Arany­vonat kigördült. Már egy órával korábban elindult Esztergom felé két különvonat, za­rándokokkal. Egyidejűleg útban volt Eszter­gom felé a kormányzói autón Pacelli bíboros, pápai legátus; hasonlóképen autón ment Ká­nya Kálmán külügyminiszter, a kormányzó­nak és a kormánynak a képviseletében. Már hétfőn odaérkezett Hlond poseni bíboros­­érsek. Kedden délelőtt utazott oda Verdier, Tappouni és Alcaresi bíboros. Hívek sorfala a vasút mentén A Budapesttől Esztergomig vivő vasút­vonal mentén hívek százezrei kalaplevéve álltak sorfalat az Aranyonatnak és min­denütt zúgtak a harangok. Pilisvörösvár állomásfőnöke, aki feszes tisztelgő állásban fogadta az Aranyvonatot, nem más, mint Serédi hercegprímás édes­testvére. Piliscsaba kertjei alatt leventék és bányászok hódoltak a Szent Jobbnak. Esz­­tergom-tábornál a várakozó ünneplő tömeg $ soraiban ott voltak a szaléziánus szerzete­sek apró neveltjei, piros vállingiben. És igy végig az egész vonalon mindenütt áhitat és lelkesedés nyilvánult meg. Esztergomban Magában az ősi városban, Esztergomban, előkelőségek díszes tábora a vonat érkezé­sének idejénél jóval korábban együtt volt a pályaudvaron. Ott volt Kornis Gyula, a képviselőház elnöke, Drahos János dr. ér­seki helynök és Lépesd Antal dr. prelátusi kanonok, vitéz Pongrácz-Bartha Ede ny. tá­bornok, vitézi székkapitány, Meszlényi Zol­tán hercegprímási segédpüspök, Grósz Jó­zsef dr., Kriston Endre, Hanauer István és Ilász István püspökök, Glatz Gyula polgár­­mester és még igen sokan. Háromnegyed 11 felé jár az idő, amikor a pálya nyílegyenes részén, Kenyérmező alatt feltűnik a közeledő Aranyvonat. A pap­ság Drahos János dr. érseki helytartó veze­tésével egyházi ruhában és karingben várja az állomás perronján a megérkezést. Lassú méltósággal befut az aranyvonat. Katonai kürtösök egész kara adja le a kato­nai jelzéseket és a szakadatlan kürtszó üd­vözli az ereklyét. Levesznem szent ereklyét Közben megnyitnak az Aranyvonat üveg­falai, az esztergomi félegy­házmegye pap­­növendékei sietnek oda és most ők veszik vállakra a szent ereklyét, hogy végig vigyék a hosszú útvonalon. A pompás ereklyetartót primási várótermen kisérik keresztül, állan­dóan nyomában halad egyházi asszisztenciá­­jaival a Szent Jobb őre. Közben jelt adnak és a hosszú útvonalnak szinte közepén megin­dul a csodásan díszes körmenet a Bazilika felé. Amikor a menet a Bibliotheca előtt a Bazi­likához vezető útra kanyarodik, illeszkedik bele a menetbe teljes bibornoki díszben a pri­mási palotából ideérkezett hat bibornok, élü­kön Pacelli pápai legátus. Mindegyiket két egy­házi dignitárius kíséri, mögöttük pedig uszály­hordozóik haladnak. Ugyancsak itt csatlako­zik a menethez a kormányzót képviselő Kánya Kálmán külügyminiszter és a kor­mánynak Esztergomba érkezett tagjai, vala­mennyi festői díszm­agyarban. A vitézek és tűzharcosok haladnak a menet végén, ame­lyet katonai díszszázad zár be. A Bazilikánál A körmenet a Hősök emlékműve előtt egy pillanatra megállott. A szent ereklyét rövid néhány percre a Hősök emlékműve előtt díszes emelvényre tették és néma csendben hódoltak a hősök emlékének. Majd a Bazilika oszlopcsarnoka előtt tették le az ereklyét. Pacelli bíboros legátus megérkezésekor a­ Szent Jobb előtt felállított térdeplőhöz ment és térdelve imádkozott néhány percig, igy hódolván a mi nemzeti kincsünknek. Ezután felállott és a hatalmas oszlopcsarnokban szá­mára elkészített bíborszinü trónszékhez ment. A főispán fohásza Majd a Szent Jobb elé lépett Radocsay László dr. főispán és fohászt mondott a fúvós

Next