Ujság, 1938. június (14. évfolyam, 122-144. szám)
1938-06-01 / 122. szám
SZERDA, 1938 JÚNIUS , ÚJSÁG SZÉPSÉGHIBA A tisztviselő homlokán volt egy szépséghiba és elment a plasztikai sebészhez, hogy megszabadítsa tőle. A tisztviselő nem volt megelégedve az operáció eredményével s bíróság elé állította a sebészt, de az Igazságügyi Orvosi Tanács megállapította, hogy az orvos szakszerűen végezte feladatát, nem követett el semmiféle műhibást. A tisztviselő azonban nem törődött bele, hogy gyakran a lelkiismeretes orvosi beavatkozás is csak viszonylagosan tudja korrigálni a természetet. Hosszú és szenvedélyes pereskedés kerekedett orvos és paciens között, amelynek izgalmai végül olyannyira megbolygatták a tisztviselő egyensúlyát, hogy felrohant a sebészhez és kis híján agyondöfte tőrével. Mindez egy szépséghiba miatt, amely a tisztviselőt nem zavarta testi, vagy szellemi élete normális funkciójában s nem korlátozta társadalmi és gazdasági érvényesülésében sem. Ezért a szépséghibáért tőrt ragadni s a tőrt az orvos arcába és torkába beledöfni, ma is elszörnyesztő túlzás, holott Európában nem éppen ritka, hogy a civilizált együttélés szokásait s a humánus törvényeket a „szemet szemért" középkori anarchiájával helyettesítik. A szerencsétlen sebész esete joggal rettenti meg orvostársait, akik az utolsó években szinte hetenként kerültek szembe a fellázadt pácienssel, aki, ha nem is dolgozott tőrrel, de alaptalan perlekedésével tudatlan és felelőtlen vádaskodásával mégis rendített egyet az orvos hirnevén és exisztenciális biztonságán a nyilvánosság előtt. Bolond időnk egyik legrosszabbfajta reprezentánsa a laikus, aki semmit sem tud, de ha sor kerül rá, végül mindent jobban tud, mint a szakember, akár a testi, akár a szellemi, politikai, gazdasági, vagy társadalmi jelenségek és betegségek specialistája. Ha nem tetszik szakszerűen megoperált homloka, vagy orra, vagy a szakszerű politikai, szociális és morális gyógymód, amellyel segíteni akarnak rajta, legszívesebben kiverné a hivatottak kezéből a műszert, az orvoséból a lanzettát, az ügyvédéből és a bíróéból a törvénykönyvet, a hajóséból az iránytűt, a művészéből az ecsetet, az újságíróéból a tollat, sőt a kormányéból is a kormánypálcát. A tisztviselő, aki tőrrel végzett véres plasztikai műtétet a sebészen, ennek a veszedelmes típusnak szélsőséges megtestesítője, de rá lehet ismerni cselekedetében mindenkire, aki ugyanúgy ahogyan ő, nem nyugodott bele a pártatlan szakszerűség szempontjából legilletékesebb Igazságügyi Orvosi Tanács ítéletébe, nem nyugszik bele a történelem, társadalom és a gazdaságtudomány szakszerűségébe sem, ha nem tud olyan csodát művelni, amilyet tudatlanságában elvár, ha a plasztikai sebész a dudoros homlokból nem csinál apollói márványhomlokot, vagy ha a kormány tizenötezer elbocsátott magántisztviselő nyomorúságából nem teremt paradicsomi jólétet nyolc és fél millió magyarnak. A laikust, a tudatlant, a hiszékenyt túlságosan felbátorították a kuruzslók, semhogy ne kelljen állandóan tartani tőle a szakembernek, aki szolid eszközökkel, szolid munkát végez és "éppen ezért végül következetesen csalódást, majd gyűlöletet kelt azokban, akik ma nem fogadnak el mást hősként és doktorként, csak aki a lehetetlen és képtelen megvalósításával kecsegteti. A politika és a társadalom felelős doktorainak, társadalmi és gazdasági műtétek sebészeinek sem árt manapság számolni azzal a kockázattal, hogy a megvadult laikus számukra sem veszélytelen, ha az operáció végül nem úgy sikerül, ahogyan alacsony és forró homlokuk mögött elképzelték ... Zsolt Béla Testvérke írta Medveczky Bella Egész testével nekilapult az ajtónak, úgy hallgatódzott. — Jobb neki, ha meghal — hallotta bentről nagyanyja rideg hangját. — Hidd el, jobb neki, ha meghall És mindnyájunknak jobb. Neked is! Péterkének is, de még ennek az újszülött, szerencsétlen kis porontynak, is. Apa ,nem felelt. Döbbenetes csönd terült el az ajtó mögött. Majd lépteket hallott. Feléje közeledtek. Riadtan menekült ki a szobából. Lihegve, reszketve futott végig a hosszú folyosón és elfulladva surrant ki a hátsó ajtón a kertbe. Cél nélkül bolyongott a virágágyak között, melyeknek illatos, színes pompáját anyuka annyira szerette. — Jobb neki, ha meghal — ismételte magában nagymama szavait. Azon töprengett, hogy várjon a halállal anyuka is olyan szörnyen messze útra indulna, mint tavalyelőtt nagyapa? Mikor érkezne vissza? És miért lenne jó anyuka távolléte mindnyájuknak? Még a kicsinek is, aki ott sirdogál a fehér pólyában a szalonban, mert kihozták anyukától, hogy ne zavarja a gyereksírás! Hallotta, amikor reggel az öreg dada odadünnyögte a Pestről érkezett ápolónőnek: __ A nagyságos asszony sohasem szerette az urat. Azt mondják, meg is volt az oka, amiért annyit szaladgált fel Pestre. Az Isten jól tudja, hogy miért viszi most el közülünk. Jobb neki így! Mennyi rejtély! A jó Isten elviszi anyukát, mert jobb neki úgy, jobb mindenkinek, azt mondják. Csak őt nem kérdezi meg senki. Csak róla nem vesznek tudomást napok óta. Észre sem veszik, hogy ott lábatlankodik közöttük, hogy riadtan ügyel és hallgatódzik és elejtett szavakat fűz egybe, öt napja éppen, hogy egyszerre csak itt termett az a kis csöppség, hogy a sírásó felveri a házat, hogy az autó napjában háromszor berobog a városba a doktor bácsiért, hogy apuka teljes fásultságban gubbaszt a szobájában és nem akarja még azt a sivalkodó kisgyermeket sem megnézni. És nem akarja anyukát sem látni, ő is csak egyetlen egyszer láthatta anyukát. Két nap előtt a dada hirtelen bevezette anyuka ágyához és azt mondta: — Ne beszélj semmit, csak csókold meg az anyád kezét. Anyuka olyan fehér volt a párnák között, hogy egészen elmosódott az arca a félhomályos szobában. Csak amikor felnyitotta a szemét és lázas, csillogó, könnyektől nedves pillantása a kisfiára siklott, eszmélt rá arra, hogy itt valami baj van, anyuka nagyon beteg lehet. A hangja is egészen halk és fénylelen volt, nem lehetett ráismerni anyuka életvidám, csengő hangjára. — Jó gyerek légy mindig, Péterként! — suttogta anyuka és a keze bizonytalan mozdulattal nyúlt feléje, ő engedelmesen megmegcsókolta a láztól nedves kezet és szólni is akart, de addigra a dada már kirángatta a szobából. — Jobb anyukának, ha meghal — ismételte újra magában. — Az a halál valami nagyszerű utazás lehet, mert hiszen nagypapa sem érkezett még vissza. Talán Afrikánál is messzebbre utazik most anyuka, pedig tavaly ott is milyen sokáig volt, három hónapig is. Mégis jobb, ha elmegy, mert ő tudja, hogy anyuka nem szerette ezt a nagy, komor házat, nem szerette a magánosságot, anyuka mindig összerezzent, ha apuka szólt hozzá és riadtan menekült nagymama gúnyos és csípős szavai elől. Anyuka gyakran mondta: — Bár csak veled élhetnék, egyedül, Péterkém! Mi ketten boldogok lennénk, tudom, még szegénységben is, bárhogyan, csak meszsze-messze inneni ő nem értette, miért mondja ezt anyuka, mert ő nagyon szerette a nagy házat, a lovakat, a teheneket, szeret felkapaszkodni János bácsi mellé a szekérre és kimenni vele a határba. De anyuka csak sóhajtozott és néha hirtelen, idegesen elutazott, felment Pestre és csak hetek múlva jött vissza. Nagymama ilyenkor epésen, dühösen mormolta apának: — Látod, már megint megszökött. Könynyelmű, léha teremtés, meg is csal, én tudom, hogy meg is csal! Apa bezárkózott ilyenkor a szobájába és az egész házban nyomott és viharfelhős volt a hangulat. — Ó, igen, jobb anyukának, ha meghal — mormolta újra magában és megindult a ház felé. Már sötétedett. Félelem fogta el, apró léptei egyre gyorsabbak lettek, már szaladt, ijedten és nyugtalanul. Az alkonyat hosszú árnyakat fektetett a virágágyakra és anyuka szép tulipánjai, mint vigyorgó kis kisértetek lapultak a homályban. Mennyi lámpa égett a házban! A cselédek a folyosón suttogtak, a doktor bácsi épen kijött anyuka szobájából és olyan ijesztő volt minden, a suttogás, az osonó léptek, a lámpák sárga fénye és a félig nyitott ajtó, amelyen át kifehérlett anyuka ágya. A kis dohányzó volt csak csöndes. Idehuzódott. Egyetlen gyertya égett itt, de a sápadt fény most szinte simogatta forró homlokát. Az ajtóhoz osont és hallgatódzott. — Nyugodj meg — hallotta nagymama kemény hangját. — Így kellett ennek történnie. Új életet kell kezdened, már csak Péter miatt is! — És Péterke testvére ... a másik kis gyermek ...? — Biztos vagy benne, hogy a tied? Idegen gyermek azt — Ne gyötörj, anyám! — jajdult fel apuka. Mi ez? Mit mond nagymama? A másik gyermeknek nem apuka az apukája?! Riadtan botorkált végig a szobán. Előtte fehérlett az ajtó. Mögötte hallotta az új kisgyerek halk nyöszörgését. Felkapaszkodott a kilincsre és benyitott. Senki sem volt a szobában. A kis bölcső egyedül állt a szalon sötét bútorai között, az asztalon égett a lámpa és a sárgás fényben az új kisgyerek sötét csillagszeme olyan különösen világított. Óvatosan közeledett. Nem is látta még az apróságot, nem engedték a közelébe. Most megbámulta gömbölyű, kopasz kis fejét, ökölbeszorított, picinyke kezeit, nyöszörgő, keskeny száját és csillogó, sötét szemét. Ó, anyukának is ilyen a szeme, ilyyen sötét, csillogó, ilyen titokzatos. Anyukának, aki megint elutazott, mert jobb neki úgy. Nagyon meszszire utazhatott és sokáig kell várnia, míg visszajön szomorú kisfiához. Mi lesz addig vele? Ki fogja szeretni és kit szeressen ő? Kinek meséljen álmairól, vágyairól, kinek mondja el, milyen különös kis manók laknak az odvas fákban és milyen tündérkék alszanak a virágok kelyhében? Nagymama kineveti, dadus meg sem hallgatja, apukának mindig más a dolga. De itt fekszik előtte egy új kis ember, aprócska még, de biztosan hamar megnő, mint a kiscicák, kint, a konyhában, ő lesz a barátja. Szeretni fogja. Kényeztetni. Anyuka minden meséjét elmeséli neki. Nagymama azt mondja, hogy „idegen gyermek"! Hogyan lehetne az, amikor anyuka selymesen fekete pillantásával tekint rá, hogy lehetne az, amikor ő máris olyan nagyon szereti! Beszélhet nagymama akármit, ő nem adja oda senkinek ezt a pici gyereket, akit úgy, de úgy szeret, akinek még a nevét sem tudja, de aki hozzája tartozik, jobban, mint bárki más a világon! A kis bölcsőhöz kapaszkodott, sírt és nevetett, amint kezével megfogta az ökölbeszorult apró kezeket és értelmetlen szavakat gügyögött boldogan és felszabadultan. Csak percek múlva vette észre, hogy az ajtó már régen kinyílt és ott áll az apja megdöbbenve, szótlanul és az ő arcán is könnyek csordulnak végig. — Apuka, apuka! — kiáltotta, amikor meglátta a mozdulatlan férfit. — Ugye, ő a miénk? Ugye nem adjuk senkinek, mert én most már őt akarom szeretni, hogy anyukám elment... A férfi botladozó léptekkel jött közelebb. A kisfiú megragadta a kezét és most már megtalálta a boldog, szép nevet, az új emberke nevét: — Testvérkel — suttogta önfeledt örömmel. — Ugye, apuka, ő az én testvérkém?! És a férfi szótlanul bólintott. Az Aranyvonat Esztergomba vitte a Szent Jobbot Elindult országos útjára a nemzet drága ereklyéje Az egész magyar nemzet drága ereklyéje, Szent István király csodatevő Szent Jobbja kedden reggel elindult a fővárosból országos körútjára. 1771 óta, tehát százhatvanhét esztendeje most először kerül ki a Szent Jobb Buda falai közül. Mostani országjáró útjának első állomása Esztergom volt: odavitte az Aranyvonat, amely a nyugati pályaudvar érkezési oldalán kedden már kora reggel készen állott. Ennek az öt szalonkocsiból magasztos célra összeállított vonatnak egyik vagonját kápolnává alakították át és kívülbelül káprázatosan feldíszítenék. A vonatindulás ünnepélyes alkalmára fellobogózták a nyugati pályaudvart, amely előtt lovasrendőrök diszszázada helyezkedett el. Felállott a pályaudvaron a koronaőrök diszszázada is. Közéleti előkelőségek egyenruhás, díszmagyaros és egyházi öltözékű csoportjai festői képet nyújtottak a vasútállomás öreg üvegcsarnokában. Hozzák a Szent Jobbot Mészáros János érseki helynök, a Szent Jobb őre autón hozta az ereklyetartót, amelyet négy irgalmasrendi szerzetes emelt az Aranyvonatra. A szalonkocsi-kápolnában a Szent Jobb körül Mészáros érseki helynök és négy alabárdos helyezkedett el; a többi szalonkocsit koronaőrök, egyházi és világi előkelőségek töltötték meg. Néma áhítattal tisztelgett a pályaudvar közönsége 8 óra 50 perckor, amikor az Aranyvonat kigördült. Már egy órával korábban elindult Esztergom felé két különvonat, zarándokokkal. Egyidejűleg útban volt Esztergom felé a kormányzói autón Pacelli bíboros, pápai legátus; hasonlóképen autón ment Kánya Kálmán külügyminiszter, a kormányzónak és a kormánynak a képviseletében. Már hétfőn odaérkezett Hlond poseni bíborosérsek. Kedden délelőtt utazott oda Verdier, Tappouni és Alcaresi bíboros. Hívek sorfala a vasút mentén A Budapesttől Esztergomig vivő vasútvonal mentén hívek százezrei kalaplevéve álltak sorfalat az Aranyonatnak és mindenütt zúgtak a harangok. Pilisvörösvár állomásfőnöke, aki feszes tisztelgő állásban fogadta az Aranyvonatot, nem más, mint Serédi hercegprímás édestestvére. Piliscsaba kertjei alatt leventék és bányászok hódoltak a Szent Jobbnak. Esztergom-tábornál a várakozó ünneplő tömeg $ soraiban ott voltak a szaléziánus szerzetesek apró neveltjei, piros vállingiben. És igy végig az egész vonalon mindenütt áhitat és lelkesedés nyilvánult meg. Esztergomban Magában az ősi városban, Esztergomban, előkelőségek díszes tábora a vonat érkezésének idejénél jóval korábban együtt volt a pályaudvaron. Ott volt Kornis Gyula, a képviselőház elnöke, Drahos János dr. érseki helynök és Lépesd Antal dr. prelátusi kanonok, vitéz Pongrácz-Bartha Ede ny. tábornok, vitézi székkapitány, Meszlényi Zoltán hercegprímási segédpüspök, Grósz József dr., Kriston Endre, Hanauer István és Ilász István püspökök, Glatz Gyula polgármester és még igen sokan. Háromnegyed 11 felé jár az idő, amikor a pálya nyílegyenes részén, Kenyérmező alatt feltűnik a közeledő Aranyvonat. A papság Drahos János dr. érseki helytartó vezetésével egyházi ruhában és karingben várja az állomás perronján a megérkezést. Lassú méltósággal befut az aranyvonat. Katonai kürtösök egész kara adja le a katonai jelzéseket és a szakadatlan kürtszó üdvözli az ereklyét. Levesznem szent ereklyét Közben megnyitnak az Aranyvonat üvegfalai, az esztergomi félegyházmegye papnövendékei sietnek oda és most ők veszik vállakra a szent ereklyét, hogy végig vigyék a hosszú útvonalon. A pompás ereklyetartót primási várótermen kisérik keresztül, állandóan nyomában halad egyházi asszisztenciájaival a Szent Jobb őre. Közben jelt adnak és a hosszú útvonalnak szinte közepén megindul a csodásan díszes körmenet a Bazilika felé. Amikor a menet a Bibliotheca előtt a Bazilikához vezető útra kanyarodik, illeszkedik bele a menetbe teljes bibornoki díszben a primási palotából ideérkezett hat bibornok, élükön Pacelli pápai legátus. Mindegyiket két egyházi dignitárius kíséri, mögöttük pedig uszályhordozóik haladnak. Ugyancsak itt csatlakozik a menethez a kormányzót képviselő Kánya Kálmán külügyminiszter és a kormánynak Esztergomba érkezett tagjai, valamennyi festői díszmagyarban. A vitézek és tűzharcosok haladnak a menet végén, amelyet katonai díszszázad zár be. A Bazilikánál A körmenet a Hősök emlékműve előtt egy pillanatra megállott. A szent ereklyét rövid néhány percre a Hősök emlékműve előtt díszes emelvényre tették és néma csendben hódoltak a hősök emlékének. Majd a Bazilika oszlopcsarnoka előtt tették le az ereklyét. Pacelli bíboros legátus megérkezésekor a Szent Jobb előtt felállított térdeplőhöz ment és térdelve imádkozott néhány percig, igy hódolván a mi nemzeti kincsünknek. Ezután felállott és a hatalmas oszlopcsarnokban számára elkészített bíborszinü trónszékhez ment. A főispán fohásza Majd a Szent Jobb elé lépett Radocsay László dr. főispán és fohászt mondott a fúvós