Ujság, 1938. november (14. évfolyam, 247-272. szám)
1938-11-13 / 258. szám
VASÁRNAP, 1938 NOVEMBER 13 ÚJSÁG Emberek Lloyd George körül Wilson, House ezredes és Poincaré, ahogyan az angol államférfit! látta őket Hogyan képzelték Nagybritannia állantférfiai Németország és egész Európa elrendezését a világháború után és hogyan vélekedtek a ma oly égetően fontossá vált gyarmati problémáról az emberiség sorsának intézői az 1918—1919-es párisi tanácskozáson — erről próbáltunk némi vázlatos képet adni Lloyd George emlékiratai nyomán. Milyenek voltak belsejükben azok a hatalmasok, akik két évtizeddel ezelőtt a világ új arcát formálták —, arról is találunk tájékoztatást a brit birodalom volt miniszterelnökének feljegyzéseiben. Azt lehet mondani, hogy Lloyd George emlékiratainak legérdekesebb és legjobban megírott fejezetei azok, amelyekben a párisi békekonferencia nagyjainak portréját vetíti elénk. Természetesen a versaillesi mű alkotói közül. Wilson az, aki még ma is leginkább izgatja az öreg walesi képzeletét. Az Egyesült Államok hajdani elnökét, a tizennégy pont szerzőjét először, tudtunkkal, Keynes, a brit kincstár delegátusa a párisi tanácskozásokon, rajzolta meg, mégpedig a háború alatt megjelent túlságosan hódoló, vagy túlontúl lebecsülő arcképek után, tárgyilagos realizmussal A béke gazdasági következményeivől írott klasszikus munkájában. Azt a földi valóságokkal keveset törődő, legtöbbnyire fellegek között járó álmodozót, akit Keynes néhány markáns vonással ábrázolt, Lloyd George könyvében is viszontlátjuk. De ennél jóval többet — mily rengeteget! — kapunk Nagy-Britannia volt miniszterelnökétől. Mintha Shakespeare emberi jellemábrázoló csodálatos tehetsége átköltözött volna a churti mintagazdaságán élő angol államférfiába, — olyan hihetetlenül sok új vonást, tarka szint láttat meg velünk az USA hajdani féligmeddigi diktátorának egyéniségében. Színarany és agyag „Hős volt-e, vagy szent, avagy mártír?“ —kérdezi Lloyd George — és nyomban hozzáteszi, hogy mindegyikből volt valami Wilson élete utolsó éveinek küzdelmeiben és halálának körülményeiben, bár ez a valami egyáltalán nem volt annyi, mint amennyit maga a washingtoni professzor-elnök el akart hitetni magával és másokkal... Néhány évvel ezelőtt Lloyd George Amerikát járva sokakkal beszélt, akik Wilsonról, mint valami szentről emlékeztek meg, ugyanakkor pedig mások — és nem kevesebben, mint az előbbiek — szinte átkozták a hajdani elnöküket, szinte a jó modor ellen való sértés volt kiejteni előttük a tizennégy pont apjának nevét. Milyen volt hát a valóságban? Lloyd George szerint „rendkívül érdekes, de nem nagyon nehéz tanulmány...“ A lélekkutatók régóta hangoztatják, hogy minden ember kettős természetű. A hívő Dosztojevszkij ezt valahogy olyformán fejezte ki, hogy „Isten harcol ördöggel és a harctér : az ember lelke." A nem kevésbé hivő, de már mégis korszerűbb fogalmakkal dolgozó Lloyd George azt állítja, hogy Wilsonnak igen világosan kialakult kettős jelleme rendkívüli volt: a színaranynak és az agyagnak keveréke, úgy, hogy a két alkotóelem a nemes és a hitvány sohasem vegyült el egymással, mint új Messiás, hogy megmentse ezt a szegény európai pogányságot a hamis és vad istenek kultuszától, hogy megszabadítsa az óvilágiakat bűnös kilengésekre hajló szenvedélyeiktől, s hogy „rávezesse őket a békének, az igazságnak és a testvériségnek útjára." Ez az ember, aki, Lloyd George szerint, kiváló retorikai tehetséggel komponált beszédeiben az idők új és fenkölt arcát hirdette az embereknek, s aki szellemileg olyannyira szeretett a fellegekben, a csillagok között járni, egyik pillanatról a másikra, mint valami lavina, lezuhant az eszményi magasságból a kicsinyes személyi gyűlölködésnek, a pártviszályoknak mocsarába. Tudvalevőleg mint tanár kezdte pályafutását és ott az amerikai kisvárosi egyetem kolostori légkörében hozzá volt szokva, hogy szavaparancsszámba megy — anélkül, hogy bárki is merészkedett volna ellentmondani. Ez a tirannizmus jellemezte többé-kevésbé fehérházbeli működését is. Féltékenyen őrködött hatalmán, senkivel meg nem osztotta volna a legcsekélyebb mértékben sem és épen ezért lelke nyugodtnak látszó felszínén vadul törtek át a viharok, mihelyt azt vette észre, hogy valaki a környezetében nem osztja véleményét, valaki szembeszáll vele, valaki az ő tudta nélkül intézkedik. Ennek bizonyítására Lloyd George több esetet sorol fel közvetlen tapasztalatából, íme, egy eset: „Hát ez meg micsoda ?“ „Wilson legbensőbb bizalmasa, Ilouse ezredes, a nagy háború világpolitikájának egyik legfontosabb szereplője, egy napon összeült a Hotel Crillonban Lloyd Georg-zsal és Glemenceauval, hogy megbeszéljék, hogyan lehetne békés útra terelni a Fiume-problémát, amelybe Wilson sokkal erősebben belevetette magát, mint más, nagyobb jelentőségű, ügyekbe. Meg kell jegyezni, hogy a vérbeli demokratapárti ezredes, akinek döntő része volt,Wilson köztársasági elnökké való megválasztásában, épen azért ült össze az angol és a francia miniszterelnökkel, hogy gazdájának Fiume miatt feldúlt idegeit kissé lecsillapítsa. — Alig voltak együtt pár percig, kinyílt az ajtó és belépett Wilson, akinek House valamely intrikus ellenfele nyilván besúgta e bizalmas tanácskozást. „Hát ez meg micsoda!" — szólott sértődötten Wilson — és hiába magyarázták neki miről van szó, soha többé nem bízta meg Houset semmiféle feladattal, örökre vége volt köztük minden barátságnak. Csalódások 1918 karácsonyának másodnapján különvonat áll meg a londoni Charing Cross pályaudvaron. A háborús pokolból csak imént megszabadult angol százezrek tomboló lelkesedése fogadja a férfit, aki az egyik szalonkocsiból kilép: az óceántúlról jövő Woodrow Wilsont. Magasan ivett homlok, finom fej, álmodozó szem, amely, mint később kiderült, igen sűrűn tud bizalmatlanul is tekinteni. Lloyd George feljegyzi emlékirataiban, hogy már ennél az első találkozásnál megnyerte őt Wilson nyájas, meleg közeledése és őszinteséget érzett ki az amerikai államférfiúból. A rokonszenvnek ez az értelme csak fokozódott az elkövetkező hónapok során, amikor nap-nap után együtt ültek párisi hotelszobákban, hogy a világ új rendjét megszabják. Megszerette Washington urát, a másik partner, Clémenceau is. De ha egyrészt elmélyült is bennük a rokonszenv az Atlanti óceánról túlról érkezett kellemes vendég iránt, ugyanekkor lehetetlen volt titkolni, hogy szinte napról-napra újabb csalódásokat tartogat számukra ennek a nagy embernek egyénisége. „Új fressiás44 Nem volt kétséges: ez az ember onnan, a „nagy tavontúlról", úgy jött, mint próféta. Bajok a párisi sajtóval Annak illusztrálásául, hogy ez a látszólag nyugodt, szenvedélytelen amerikai államférfi milyen hihetetlenül érzékeny volt, többizben utal Lloyd George a párisi sajtóval felmerült konfliktusokra. A szélsőséges nacionalista francia sajtó, amikor kiderült, hogy Wilson mérsékelni akarja Fochnak és Poincarénak Németországgal szemben támasztott túl messzemenő követeléseit, élesen gúnyolódó cikkeket eresztett meg az elnök ellen. Lloyd George és Clemenceau, akiket hosszú politikai pályájuk már alaposan hozzászoktatott ahhoz, hogy sebeket kapjanak és adjanak, fel sem vették az ilyen szurkálódásokat, ha ellenük irányultak. Wilson azonban Amerikában sem élt a földi valóságok világában, annál újabb és bosszantóbb volt hát számára a párisi újságírók tolla és tőre. Csaknem betege lett ezeknek a szüntelen csipkelődéseknek. Végül is Clemenceaunak minden tekintélyét és erélyét latba kellett vetnie a lapoknál, hogyszemélyi invektívákkal ne bosszantsák a nagy szövetségest. De ez sem tudta feledtetni azt, ami történt és a sértések örökre nyomot hagytak Wilsonban. Éppen így sohasem tudott megbocsátani republikánuspárti ellenfeleinek ott, Amerikában. Lloyd George elbeszéli, hogy egy napon, amint éppen a konferenciára indult, közölték vele, hogy Theodor Roosevelt, az USA egykori nagy elnöke hirtelen meghalt. Megilletődötten hallotta a hirt, a tiszta közélet, az igaz demokrácia e fanatikus harcosának haláláról — és sietett Wilsonnak elmondani. Mélységesen megdöbbenve kellett látnia, hogy az elnökben nemcsak nem váltott ki részvétet a gyászhír, hanem arcát eltorzította a gyűlölet és ajkáról keserű szavak fakadtak a halott ellen ... És tudott gyűlölni minden ellenfelet még akkor is, amikor már szélütötten feküdt halálos ágyán. Ekkor, 1923- ban történt, hogy az amerikai körútján lévő Lloyd George meglátogatta. Barátságosan elbeszélgettek és közben szó esett az USA akkori elnökéről, Coolidge-ról, aki színtén ott volt Wilson politikai ellenfeleinek sorában. A bénult, félhalott ember valósággal színészmódra meg Népszövetségi eszme Mikor Lloyd Georgenak Wilsonról rajzolt nagyszabású portréját olvassuk, úgy érezzük, mintha a brit államférfia „bukott angyalinak akarná feltüntetni nagy amerikai barátját. „Bukott angyal", mert idealizmusát egymásután érték csalódások. Onnan, a Fehér Házból, olyan egyszerűnek és könnyűnek látszott a feladat, melyet maga elé tűzött: magasztos elvekkel átalakítani egész Európát. De mikor a washingtoni égből leszállott az európai földre, rá kellett jönnie, hogy az élet nem merev elvek szerint, nem előre elkészített tervek szerint formálódik, hanem engedményekből, megalkuvásokból alakul ki. Ami még súlyosabb csalódás volt számára, azt kellett tapasztalnia, hogy míg Európa lenézett államférfiai elfogadták, sőt alaposan kidolgozták az ő népszövetségi gondolatát, addig az amerikai közvélemény, saját honfitársai, mint Lloyd George írja: „belehajították az eszmét a csatornába, hogy ott rothadjon". A volt brit miniszterelnök emlékirataiban meggyőződéssel vallja, hogy Wilson, ha nem lett volna merev s ha kevésbé ragaszkodott volna elvont elveihez, akkor el tudta volna fogadtatni egész Amerikával a népszövetségi intézményt s akkor a világ sora egészen másként alakult volna. Lloyd George azzal fejezi be Wilson lelkivilágáról szóló bravúros leírását, hogy Amerika hajdani elnöke „becsületesen az emberiség szolgálatának akarta szentelni egyenes jellemét és finom intellektusát..." Nem kell benne sem hőst, sem tökéletes szentet, vagy mártírt látni ahhoz, hogy kicsit átérezhesse az ember ennek a majdnem Don Quijoteszerű államférfinak tragédiáját. Ha Wilson Don Quijote, úgy Sancho Pansája kétségkívül House ezredes akiről már volt szó. Lloyd George úgy jellemzi a viszonyt, hogy az ezredes volt Amerika Caesarjának a Claudiusa. Azt már láttuk, hogy Wilson neki köszönhette a köztársasági elnökségét. De nemcsak ezt köszönhette neki, hanem azt is, hogy egyáltalán kimagasló szerephez jutott az Újvilág politikai életében. Lloyd George kétségkívül igen megbízható amerikai forrásokból merítette azt az értesülését, hogy ez a szívélyes, igénytelen, jelentéktelen külsejű kisember volt az, aki Wilsont kiemelte a tanári katedráról és egy sokkal magasabb — de sokkal hiúságosabb — modlesztálra, a közélet emelvényére állította. Sőt: oltárt épített és arra helyezte Wilsont, hogy imádják — s az imádók sorában legelős volt ő maga, aki a bálványt alkotta. Saját művét szerette — még pedig odaadó rajongással szerette — benne. Nem csoda, ha be tudott jutni a bizalmatlan természetű Wilsonnak a bizalmába és hogy a világháború alatt a legfontosabb nemzetközi diplomáciai missziókat rábízta a Fehér Ház, járt békeküldetéssel Berlinben, Párisban, Londonban. Igazi belső értékei szerint méltó volt-e erre a megkülönböztetett kitüntetésre? Lloyd George szerint nehéz volt analizálni ezt a kis embert. Kétségtelenül értelmes, megértő, tapintatos és rokonszenves egyéniség volt, de — mint a volt brit miniszterelnök emlékiratai mondják — „... nem tudott behatolni az emberi természetnek és emberi eseményeknek mélységeibe." Mindenesetre, az ember nem tudott kitérni ama benyomás elől, hogy House, ha nem Wilsont szolgálta volna, hanem valami egészen másfajta embert, olyant, akinek egészen másféle eszméi voltak, mint a tizennégy pont szerzőjének, éppen olyan buzgón igyekezett volna dolgozni s annak a főnökének kedvében járni. Ha hosszú Láttuk, milyen körülmények között haragudott meg rá és szakított vele Wilson. Nos, House bosszút állott: anélkül, hogy volt gazdájától engedélyt kért volna rá, nyilvánosság elé vitte azokat a bizalmas leveleket, amelyeket évek során kapott tőle, akinek gyenge oldalaira ez írásokból erős fény vetődött. House- ben annyira égett a megtorlás vágya, hogy önmagát sem kímélve, szinte büszkén hangoztatta emlékirataiban: ő „rángatta azokat a titkos zsinórokat" , amelyek Amerika politikai életét játszott Lloyd George előtt egy jelenetet, hogy kigúnyolhassa Coolidge elnököt. Összefonsofilitás Lincolnnal Lincoln Ábrahámmal, akit modern történettudósok az államférfiú ideális típusaként mutatnak be, hasonlítja össze Lloyd George emlékirataiban Wilsont. Az Egyesült Államok elnöki galériájának ezt a legeslegkiválóbbak közül való alakját, a rabszolgák felszabadítóját, öntudatlanul utánozta a tizennégy pont szerzője. Mi volt mégis a különbség — a nagy különbség — közöttük? Lloyd George szerint ez Lincoln kedélye természetes, zseniális vidámság volt, míg Wilson szellemessége csak mesterséges. Lincoln lángész volt. Wilson csak tehetség — mindenesetre rendkívül tanult és csiszolt fő. Mindkettőt mélységesen emberies érzés hatotta át, de Wilson humanitarizmusa „tisztára intellektuális", míg Lincolné a szív legbensőbb kamarájából eredt. 37 Wilson elnöksége idején mozgatták. Mint az iméntiekből kitűnik, sok volt a kis ezredesben — Claudius és Sancho Pansa mellett — a graue Eminestzből is... Lloyd George végül is macskához hasonlítja, aki, például, mikor Clemenceau megveregette vállát és bókolgatott neki, dorombolva mondogatta, milyen jól esik az elismerés. „De a legbarátságosabb macskának is vannak körmei!" — jegyzi meg a nagy emberismerő angol államférfiú. Bármennyire éles portrét vett is elénk Lloyd George mély pszichológiaiérzékű, íróművészi tehetsége, egyik jellemrajzból sem hiányzik több-kevesebb rokonszenv aziránt, akit tolla hegyére vesz. Egyetlen ember kivétel ebben a tekintetben: Poincaré a francia köztársaság volt elnöke, majd miniszterelnöke. Ezen nem is igen lehet csodálkozni. Ha visszaemlékezünk a háború utáni nagy diplomáciai ellentétekre, amelyek a Németországgal szemben elfoglalt magatartás miatt Anglia és Franciaország között keletkeztek, jól tudhatjuk, hogy az egykori londoni ügyvéd és a hajdani párisi ügyvéd személye szimbolizálta a két szélsőséges álláspontot Európa ama nagy perében. Mindenesetre, Lloyd Georgenak, a brit államférfiunak, Poincaré-ellenessége nem hathat ránk túlságosan meglepetésszerűen azok után, amiket franciák írtak országuk volt fejének és későbbi miniszterelnökének jellemzésére. Jean Giraudoux-nak, a modern francia irodalom reprezentatív alakjának regénye, a Bella nagyszerű író művészi kvalitásain túl, nem azzal keltett-e szenzációt és lettkedvelt olvasmánnyá szinte világszerte, hogy két francia család, a Rebendartok és a Dubardeauk, értsd: a Poincarék és a Berthelot-k nemzedékek óta tartó vetélkedésének elbeszélésében Raymond Poincaré csökönyös elfogultságát, minden nagylelkűségtől való távolállását fensőséges gúnnyal tárta fel? És egy másik francia író, Alfréd Fabre-Luce, úgy másfél évtizeddel ezelőtt megjelent, ma már feledésbe ment könyve, La Victoire, a halom problémáinak bátor elemzése közben nem ugyancsak súlyos kritikával illeti-e Poincarét? ! Nem ... „Négyszög”” Mig Párisban voltak a békekonferencián, Lloyd Georgenak csak hivatalos fogadtatásokon volt alkalma találkozni Poincaréval, aki akkor a köztársasági elnöki székben ült az Elyséepalotában. Ide, az elnöki rezidenciába hivatta Poincaré naponta többször is az agg Clémenceaut és gyötörte utasításokkal. A „győzelem atyja" mint Clémenceaut nevezték egy napon, emiatt közel egy órával elkésve érkezett vissza a szállodába, ahol Wilson, Lloyd George és a többiek már nehezen várták. Fújt, lihegett a Tigris és ezt dörmögte Lloyd George fülébe: „Ugyan nem tudná nekem kis időre kölcsön adni az önök V. Györgyét? . . Ha Lloyd George emlékiratainak hihetünk, Clémenceau „utálta és megvetette Poincarét". A francia miniszterelnök a kvalitásokat ellenfeleiben is elismerte, például Jaurés-szel egész életében kérlelhetetlenül állott szemben, de azért szinte büszkén mondogatta, hogy a háború előestéjén tragikus véget ért szocialista vezér a legnagyobb szónok volt, akivel ő valaha is találkozott. Viszont semmiféle véleménye sem volt Poincaréról. „Tudja mit jelent ez a szó, Poincaré?" — kérdezte egyszer a Tigris Lloyd Georgetól. — „Point, — annyi mint: nem, carré annyi, mint négyszög . ..“ Lloyd George későbbi tapasztalatai során úgy érezte, hogy Clémenceaunak saját köztársasági elnökéről alkotott véleménye helytálló. Clémenceauval és Briand-nal összehasonlítva — „unalmas és terméketlen" elmének találta Poincarét, akinek nem volt képzelőtehetsége és aki csak közhelyeket hajtogatott. Lesújtó véleménnyel van Lloyd George ennek az államférfiúnak intelligenciájáról. Feljegyzi róla, hogy túlságosan fontoskodó ember, méghozzá teljesen érzéketlen nagy politikai és közgazdasági koncepciók iránt... Lotharingiai volt, tehát Franciaországnak Németországgal határos vidékéről való és ez a tény az idők folyamán kérlelhetetlen németellenességet fejlesztett ki benne. Ezért nem tudta bölcsen, mérséklettel kiaknázni a győzelmet. Nem tűrt kompromisszumot és — Lloyd George szerint — legelsősorban ő a felelős azért, hogy Franciaország nem akart hozzákezdeni a leszereléshez. Az angol szélsőjobboldalnak, amely akkoriban még hevesen németellenes volt, Lloyd George szerint, Poincaré volt legfőbb szövetségese. „Halott keze is súlyosan nehezedik rá Európára" veti oda a súlyos vádiratszerű portré alá, utolsó vonásnak. -„ Mennyiben áll meg mindaz, amit Anglia egykor nagyhatalmú miniszterelnöke sorsit tűző kortársairól előad, annak elbírálására majd a tárgyilagos kutató történettudomány lesz hivatott. Mindenesetre, Lloyd George emlékiratai még személyi részükben is szinte páratlanul érdekes emberi dokumentumok. ERDŐS IVÁN